Két moldvai magyar néprajzi doktor arcképe

Nem a sikeres emberekről közismert szóhasználat mondatja velem, hogy dr. Nyisztor Tinka – aki a Tázló menti Pusztinában született 1957-ben – már gyermekkorában kivált társai közül. A városi kórházban ráragadt néhány román szó, így csángó magyar osztálytársai segítségére lehetett abban az iskolában, ahol szégyenletes módon csakis román nyelvű oktatás volt.

A pusztinai templom.

Caption

Később népszámlálási biztosként másodmagával nem volt hajlandó románnak beírni a magukat magyarnak valló falustársait. Miután Sepsiszentgyörgyre költözött, számítógépes programozóként Gazda Klára és Kósa-Szántó Vilma népművészeti előadásain ismerte föl a hagyományos csángó műveltség értékeit, ami különben nem volt jellemző az Erdélybe került moldvai csángók többségére. Tinka tehát hozhatott magával némi ösztönös késztetést a szülői házból. Nagyapja, Keszáp István a parasztélet rendjét nagyszerűen átlátó beszélgetőtársam volt, édesanyja, Keszáp Ilona pedig nagy tudású nótafa, tehetséges népi mesemondó, aki szívesen osztotta meg tudását a hozzá látogató gyűjtőkkel és kutatókkal.

Ezzel a hazulról hozott értékrenddel Nyisztor Tinkának hamarosan tapasztalnia kellett, hogy sem a politikai, sem az egyházi vezetők nem veszik komolyan az 1990-ben meghirdetett „demokráciát”, vagyis népakaratot. A diktatúrában nevelkedett elöljárók még tárgyalópartnernek sem tekintették a csángók szószólóit. Tinkának is látnia kellett, hogy – mint megfogalmazta – „milyen csúnyán elbántak azokkal, akik aláírásukkal kérni merték azt, ami jogosan jár nekik.” Majd ekképpen folytatja: „Láttam, hogy diploma nélkül nem tudok segíteni nekik a papokkal szemben.” Neki is el kellett tehát indulnia a felelős külhoni magyar értelmiség útján, amire Domokos Pál Péter így emlékezett: „Már akkor [1924] éreztem, hogy nekem tanulnom kell, mert a népemet nagy veszedelem fenyegeti az új világban, s hogy az ember menthesse valamiképpen, ahhoz fel kell készülni.” (Az én Erdélyem. Domokos Pál Péter elmondja életét Balogh Júliának. Életutak 1. Vita Kiadó. Bp. 1988. 17.)

1990 őszén a már betelt létszám ellenére Tinka bekerült a Budapesten működő, külhoni magyar diákok fölzárkózását szolgáló Nemzetközi Előkészítő Intézetbe, ahonnan aztán az ELTE néprajzi szakát választotta. Keserves évek következtek számára, amíg behozta azt a hatalmas hátrányt, ami szülőföldjén érte, ahol nem tanulhatott anyanyelvén, nem ismerhette meg a magyar művelődés alapjait, sőt nélkülöznie kellett a szülőfalujában megszokott társadalmi élet hagyományos rendjét is, ami mindnyájuk számára megkönnyítheti az életben való eligazodást. Tinka később – már néprajzosként – így emlékezett vissza Benkei Ildikónak erre az állapotra: „Itt nálunk nem sokan ismerték, hogy mi az a depresszió, stressz […] A hagyományok elhagyása ezzel jár, mert állandóan ki kell találni, hogy merre menjünk. Gondolkodni kell, mit csináljunk, ha nem a kitaposott ösvényen járunk.” (Szent István gyermekei. Nyisztor Tinkával beszélget Benkei Ildikó, Magyarnak lenni, XLIV. Kariosz Kiadó. 2008. 34.)

Nyisztor Tinka.

Nyisztor Tinka. Kép: Erdélyi Napló

Bár sokan segítették, nem volt könnyű számára az az öt esztendő, amíg a diplomát kezébe vehette. Mégis, tanárai biztatására doktori iskolába iratkozott, s elfogadott egy svájci ösztöndíjat. Egy évig Bukarestben tanult, aztán Svájcban, de rendszeresen hazajárt Moldvába terepezni, hogy a csángó népi műveltség emlékeit gyűjtse, valamint hogy folytassa a harcot, amely a moldvai magyarok anyanyelvű vallásgyakorlatának az érvényesítéséért folyt. A néprajztudomány és az emberjogi küzdelem csak látszólag különbözik egymástól, az élet valóságában épphogy egymásra épülnek. „Hiszen – mondotta egy ízben Benkei Ildikónak – csak akkor tudok […] érvelni, ha nagyon tisztában vagyok a tudnivalókkal. […] Nekem ne mondja meg […] se a pap, se a tudós a román vagy a magyar akadémiáról, hogy mi vagyok…” (Szent István gyermekei. 2008. 58.) Ehhez a harchoz persze szüksége volt ahhoz az érzelmi feltöltődéshez is, amihez Svájcban jutott, ahol tapasztalhatta, hogy a különböző nemzetek fiai jól megférnek egymással, s egyik sem akar a másik fölé kerekedni – ilyen tapasztalatok nélkül pedig aligha tudta volna meggyőzni igazáról Bukarestben a svájci születésű pápai nunciust. De amikor Vatikánban járt a pusztinai asszonyokkal, ott már nem volt elég a puszta igazság, nagyobb ellenerőkbe ütköztek.

Készülő doktori disszertációja konzulensének, az etnográfus professzor dr. Kisbán Eszter irányításával Tinka hamar rátalált a helyzetéhez és érdeklődéséhez leginkább passzoló témára, melyben kibontakoztathatta képességeit, illetve megmutathatta tehetségét. Ez a téma pedig a moldvai magyarok táplálkozásának néprajza, amihez aztán hűséges is maradt mind a mai napig. Munkásságának eredményeként sikerült meghatároznia a moldvai magyarok táplálkozáskultúrájának legfontosabb ismérveit és elemeit. Ezek nem annyira sajátosan a moldvai magyarsághoz kötődő jellegzetességek, hanem inkább a Kárpát-medence, vagy Kelet-Közép-Európa jórészt középkori, de mindenképpen századokkal ezelőtti öröksége.

Ahogy a moldvai magyarok folklórja – ének- és tánckultúrája –, valamint tájnyelve a korábbi magyar művelődés emlékezetét őrzi, úgy az ételek, az ételkészítési- és az étkezési szokások is ennek a hagyománynak az emlékeiről beszélnek. Ilyen a „középkortól fővő kása” – vagyis a puliszka –; a növénylevélbe csavart ízesített, zsíros kása, a galuska; a különféle sebes (savanyú) levesek; a rántás sajátos szerepe: nem sűrít, hanem ízesít; ilyen az ünnepek alkalmával a kenyeret pótló, később inkább csemegeként fogyasztott kukoricalepény, a pitán; továbbá a sózásra és tartósításra használt, azon a tájon gyakori természetes sósvíz.

Nyisztor Tinka táplálkozástudományi kutatásai eredményeként számos kisebb-nagyobb tanulmányon kívül két rangos kötet látott napvilágot. Az egyik társszerzővel összeállított „szakácskönyv” (Nyisztor Tinka–Pákozdi Judit: Csángó galuska. Babér Kiadó. 2009), ami 140 „csángó receptet” tartalmaz az alivánkától a zsuffáig – az előbbi aludttejjel és kaporra készült, tepsiben, esetleg káposztalevélen sült kukoricalepényt, az utóbbi megtört kendermagból készült túrószerű habot jelent. „A moldvai magyarok étkezési szokásai olyan archaikumokat őriztek meg máig, amelyek […] korábban az európai táplálkozáskultúra, gasztronómiai alapvonásaihoz tartoztak” – írja róla Kisbán Eszter professzor emeritus. A másik a szerző doktori disszertációjának anyaga (Hétköznapok és ünnepnapok – A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiája. KJNT Kolozsvár 2013), melyben helyet kapott egy rövid módszertani fejezet, továbbá a hétköznapok és az ünnepnapok – húshagyókedd, keresztelő, lakodalom és a halotti tor – rendjének és ételeinek élvezetes bemutatása is. A téma bőséges szakirodalma és egy pusztinai főzőné füzetének anyaga zárja a kötetet. Véleményem szerint a könyv legértékesebb részei azok a szerző által műfaji vagy módszertani szempontból sűrűleírásnak nevezett fejezetek, amelyek úgy születtek, hogy a társadalomkutató személyesen részt vett a megfigyelt közösség mindennapi és ünnepi életében, megfigyelte s följegyezte annak minden érdemleges mozzanatát. Itt érvényesültek aztán a szerző közösségi és személyes adottságai: nagyon könnyen kapcsolatba került a helyiekkel, mivel közülük származott, és mert igen jártas volt a néprajztudományban. Ezekkel a sűrűleírásokkal a szerző nagyítóüveget tart a vizsgált témában a közösség fölé. Így részletekbe menően megismerhetjük egy-egy hétköznap vagy ünnepi alkalom lefolyását, ami messze meghaladja a szokásos néprajzi leírások adatgazdagságát. Reméljük, hogy Nyisztor Tinka ennek a kutatási módszernek az útján halad további munkája során is. A moldvai magyarok népéletének vizsgálata során mindinkább eluralkodó, egy-egy jelenségre röpke pillantást vető „kutatási módszerek” mellett az ő gyakorlata üde színfoltot és gazdag tudományos hozadékot jelenthetne.

Tudomásom szerint jelenleg egy Karácsonkőn (Piatra Neamţ) tervezett „kelengye” témájú néprajzi konferenciára készül, s erre az alkalomra szeretné román nyelven is megjelentetni disszertációjának anyagát.

*

Iancu Laura

Iancu Laura. Thaler Tamás fényképe

A moldvai magyarság másik néprajzi doktorátussal rendelkező kutatója a Magyarfaluból (Arini) származó dr. Iancu Laura, aki 1978-ban a közeli Törökhídja/Törökpadja (Podu Turcului) kórházában született. Mint valamennyi moldvai csángó magyar gyermek, az általános iskolát szülőfaluja román tannyelvű iskolájában kezdte, de már a csíkszeredai József Attila Általános Iskolában fejezte be, majd az ottani képzőművészeti szakközépiskolába került. Ezek után elvégezte a szegedi tudományegyetem néprajzi szakát, a doktori fokozatot pedig a pécsi tudományegyetem Néprajzi Tanszékén szerezte meg. 2010-től a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének munkatársa.

Itt kell elmondanom, hogy Iancu Laura az ezredfordulótól szépirodalmi munkásságot is folytat: verset, prózát és drámát ír, s nem merném, valószínűleg nem is lehet megítélni, hogy melyik műfajban alkot értékesebbet. Már csak azért sem, mert több munkájában elválaszthatatlan egymástól a néprajztudomány, illetve a népéletet szépirodalmi eszközökkel való megjelenítése. Idetartozik a moldvai magyarságról az elsők között hírt adó Petrás Incze János című, minorita szerzetesről készült színműve is, amely elsősorban a magyarságát megvalló és magyar híveit szolgáló agg lelkiatya politikai üldöztetését mutatja be. Ilyen továbbá a Domokos Pál Péter emlékének ajánlott Szeretföld című elbeszélés, vagy inkább néprajzi és szociográfiai ihletésű kisregény. (Iancu Laura: Szeretföld. Magyar Napló. Bp. 2011.) Ebben a szépirodalmi remekműben a moldvai magyarság valóságából megteremtett, újjászült világ sokszorta jellemzőbb, torokszorítóbb, mint maga a valóság, talán azért, mert az igazat mondja, s nem csak a valódit. A szerző – éppen mert néprajztudós is – néhány mondattal sokszor többet, teljesebbet közöl, mint a legtöbb tudományos tanulmány. (Bővebben lásd: Halász Péter: „Kit feldob magából egy nép…” – Iancu Lura Szeretföldje. In. Uő: „Cserefának füstje hozta ki könnyvemet…” Néprajzi, tudománytörténeti írások a moldvai magyarokról. KJNT Kolozsvár 2015. 415–418.)

Néprajzi – honismereti – kutatásokkal Laura már egyetemista korában elkezdett foglalkozni. Ennek első eredménye a saját és mások gyűjtéseiből – Benedek Katalin néprajzkutató közreműködésével – összeállított Johófiú Jankó című kötet, amit saját maga által összeszedett, magyarfalusi archív fényképekkel illusztrált. Ezt követően sem hagyott fel a faluja népéletét megörökítő régi fényképek gyűjtésével, és 2005-ben – ugyancsak Benedek Katalinnal közösen – imponáló mennyiségű, csaknem kétszáz, Magyarfaluban és Egyházaskozáron készült fotóból álló albumot jelentettek meg. (Iancu Laura–Benedek Katalin: Magyarfalusi emlékek. MTA Néprajzi Kutatóintézet. Bp. 2005.) Nyilván nem került különösebb megerőltetésébe, hogy moldvai és Baranya megyei falutársaitól, rokonaitól összegyűjtse a moldvai magyarok hagyományos paraszti életét bemutató képeket; milyen kár, hogy az Erdélybe és Belső-Magyarországra jutott moldvai diákok kezéből nem kerültek ki tucatszám ilyen, vagy ehhez hasonló néprajzi értékeket őrző gyűjtemények.

A Szegedi Tudományegyetemen töltött évek sem csak a tanulást szolgálták, 2007-ben megvédett szakdolgozatához olyan jelentős mennyiségű anyagot sikerült szülőfalujából összegyűjtenie, ami aztán négy esztendő múlva kibővítve és átdolgozva megjelenhetett a Jeles napok, ünnepi szokások a Moldvai Magyarfaluban című, százötven oldalas kiadványban. (Iancu Laura: Jeles napok, ünnepi szokások a Moldvai Magyarfaluban. Kisebbségkutatás Könyvek. Lucidus Kiadó. Bp. 2011.) A moldvai magyarokkal foglalkozó gyűjtők és kutatók általában hajlamosak arra, hogy hagyományos kultúrájuk némely területét helyi, csángó sajátosságnak tekintsék, sőt nyilvánítsák. Iancu Laura kismonográfiájából azonban éppen az derül ki, hogy a Magyarfaluban ismeretes jelesnapi szokások milyen szorosan kötődnek a Kárpát-medencén belüli magyarság hagyományos szokás- és hiedelemvilágához, eltérések inkább csak a napjainkban való megélés elevenségében mutatkoznak. De azért találkozhatunk Moldvában, jelesül Magyarfaluban markánsabban, részletesebben gyakorolt szokásjelenségekkel is. Ilyen a Vízkereszt tájékán esedékes házszentelés – egyszersmind az egyházi adó beszedésének – szokása és gyakorlata, amiről azonban évről-évre egyre több rituális elem kopik le. Ilyen továbbá a farsangvégi húshagyat és mindmáig elhagyhatatlan kelléke a speciálisan készített töltött tyúk; aztán a Magyarfaluban s általában Moldvában különlegesen sokáig – egészen az 1950–1960-as évekig – megmaradt fehérvasárnapi mátkaváltás, a leánybarátságot megpecsételő műrokonsági kapcsolat szép, személyes emlékekben ma is élő szokása. Végül ilyen a – magyar nyelvterületen mai tudásunk szerint csak a moldvai csángók köréből ismert – Szent András-napi rítus, amikor a farkasok és egyéb ártalmak elleni védekezésül összekötötték az ollók két szárát, s fokhagymával kenték meg az ajtók szemöldökfáját. „A magyarfalusi szokások akár ünnepnapokhoz, akár hétköznapokhoz kapcsolódnak, azonos lényeget hordoznak: azokat valamilyen természetfölötti »erővel« állítják összefüggésbe. A közösség számára ugyanakkor a vallásos ünnepek adnak alkalmat arra, hogy az egyének jobbik, szebbik, keresztényibb, egyszóval előnyösebb énjüket nyilvánosan megmutathassák, közösségi összetartozásukat kifejezhessék” – olvasható a Jeles napok, ünnepi szokások a Moldvai Magyarfaluban című kötetben. (Iancu Laura: Jeles napok, ünnepi szokások a Moldvai Magyarfaluban. Kisebbségkutatás Könyvek. Lucidus Kiadó. Bp. 2011.)

Iancu Laura termékenységét mutatja – két fiacskáján kívül –, hogy a Jeles napok megjelenése után két évvel napvilágot látott doktori disszertációjának imponáló, több mint 400 oldalas kötete is. [Iancu Laura: Vallás Magyarfaluban. Néprajzi vizsgálat. (Studia Ethnologica Hungarica XVII.) L’Harmattan – PTE Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék. Bp.-Pécs 2013.] Ebben tisztázza a helyi vallás fogalmát, vázolja kutatásának módszertanát, s áttekinti a moldvai magyar katolikusokra vonatkozó valláskutatás főbb területeit, eddigi eredményeit, valamint meglévő hiányosságait. A szerző már itt találkozik azzal a problémával, hogy míg a legtöbb csángó kultúrával foglalkozó munka a lokálisból igyekszik − legtöbbször nem is kellő megalapozottsággal − általánosítani, ő egy konkrét közösségre vonatkozóan, a lokális kereszténység vizsgálatát tűzte ki feladatul. Csak sajnálhatjuk, hogy egy ilyen tiszteletreméltó vállalkozáshoz ma még nélkülöznünk kell a hasonló színvonalon feltárt földrajzi hátteret, így többnyire alkalmi összevetésekkel kell megelégednünk. Ilyenkor újra és újra átérezhetjük a helyzet tragikumát: a rendelkezésre álló csekély muníció elfecsérlésével oly sok energiát pazarolt el evidenciák – esetünkben a moldvai csángók magyarságának – cáfolatára vagy bizonygatására. Mennyivel előbbre tartanánk a rohamosan kivesző hagyományos csángó kultúra tudományos feltárásában, ha a jobb sorsra érdemes kutatómunkák során az energiákat inkább erre a célra fordították volna.

Készül a csángó galuska

Készül a csángó galuska. Kép: Turbéky Dénes (forrás: hagyomanyokhaza.hu)

A könyv további fejezetei a szerző közvetlen, immár elsősorban saját közösségétől nyert tudásanyagára épülnek, és a lehető legteljesebb áttekintést nyújtják a helyi vallás elemeiről: a természetfeletti lényekről (szentháromság, angyalok, démonok); a lélek, a halál, a túlvilág és az eszkatológia (világvége) kultuszáról; a vallási szocializáció (nevelés, vallásos tudat megalapozása) részleteiről; a vallási kultusz (mise, prédikáció, a papi feladatkörök, az ima és az imádkozás módja, tartalma, eszközei, a böjt) részleteiről, megéléséről; a szentekről, képeikről és tiszteletükről; a szentelmények (szenteltvíz, szentelt növények, gyertya stb.) szerepéről; végül a különböző (otthoni, templomi, köztéri, temetői) kultuszterekről. Talán ezekben érvényesülnek leginkább Iancu Laura helyi kötődéséből fakadó lehetőségei. Mint például a misén résztvevők egyéni – tehát rendkívül bensőséges – imádkozására vonatkozó ismeretek, amit a szerző tapasztalatai szerint „a mise előtt, vagy az egyetemes könyörgések felolvasása, vagy az Oltáriszentség felmutatása során, vagy az áldoztatás alatt, vagy pedig a mise végén mondanak el.” Fontos ugyanis, hogy itt a hangsúly nem a kérés teljesülésében, hanem az ima meghallgatásába vetett hiten van. „Vajegyszer meg kell hallgasson az Isten”; „mikor jónak lássa megadja az Isten”; „ha vajegyszer megérdemlem lesz, megadja lesz”.

Az utóbbi években – az MTA Néprajztudományi Intézetében folyó kutatásokba kapcsolódva – a készülő Magyar Népköltészeti Lexikonba írja a népi vallásossággal, balladákkal foglalkozó szócikkeket. Emellett a vallási élet a moldvai katolikusoknál a 19. században, Oláhországi Boldog Jeremiás kultusza, valamint a világkép és a nyelvjárás összefüggései témát kutatja.

Ha mármost fölvetjük a kérdést, hogy milyen közös ismérvei vannak a két, itt bemutatott moldvai magyar néprajzi doktor tudományos tevékenységének, leginkább arra célszerű rámutatnunk, hogy mindketten a szülőfalujukból kiindulva, viszonylag jól körülhatárolható témakörben, mélyfúrásszerű módszerrel dolgoznak. Fontosnak tartom továbbá, hogy bár egyikük sem vesztegeti energiáit nyilvánvaló tények fölösleges bizonygatására, de a munkájuk során feltárt összefüggések egyértelműen bizonyítják, hogy a moldvai magyaroknak akár a táplálkozáskultúráját, akár a jeles napi szokásait vagy a vallási életét tárják fel, annak minden eleme – a nyilvánvaló román kölcsönhatások mellett – a Kárpát-medencén belüli magyarokéval mutat kulturális összetartozást.

Hozzászólások

Franta Mária Terézia (nem ellenőrzött) küldte be 2023. 11. 16., cs – 21:43 időpontban

Permalink

Tetszik az oldal és a tartalom. Gatulálok. Így tovább!

Üdvözlettel: Franta Teri

Dr Stuber György (nem ellenőrzött) küldte be 2024. 01. 17., sze – 23:45 időpontban

Permalink

Le a kalappal mindkettejük előtt és minden olyan moldvai magyar előtt, aki türelemes szívóssággal igyekszik azon, hogy ennek a nemrégiben még Nap ragyogású kultúrának a leáldozása csak látszólagos legyen. Csak napfogyatkozás, amiból a Nap megújulva ragyog föl újra. Naivság? Lehet, hog az, de attól még ugyanúgy erkölcsi kötelességünk mindent megtenni érte. Amint ők ketten és más moldvai értelmiségi is teszi. A lábadozó magyar nyelvoktatás, a havi egyszeri bákói "kirakat?" szentmise és a nyári táborok mind reményt keltenek bennünk. Köszönöm szépen a Tőled megszokott alapos és szívvel írt írást, Péter. Isten áldjon érte. Barátsággal Stuber Gyurka

Új hozzászólás