A naplóíró Kelemen Lajos

Kelemen Lajos tanítványai tudták, hogy mesterük szinte egész életében naplót vezetett. Ezt és megőrzött levelezését más kézirataival együtt Kelemen halálát követően az Unitárius Egyház levéltárába menekítették. Az akkori kommunista hatalom azonban gyanakodott az iránt, hogy milyen titkos szövegek, tiltott iratok lehetnek ebben a hagyatékban. Így aztán az egyház néhány beszervezett tisztségviselője segítségével a hagyaték nagy részét 1963-ban és 1965-ben „átvizsgálásra” elkobozták a levéltártól, s az Állami Levéltárba vitték. Néhány erélytelen kísérlet történt az anyag visszaszerzésére, de rendre belenyugodtak az értékes kéziratok elvesztésébe. Az 1980-as években már senki sem tudta, hogy megvan-e ez a hagyaték, hol is őrzik. Átnézésére, leltározására csak az 1980-as évek közepén került sor, s akkor is titkosnak minősítették. Nem kevesebb, mint 131 köteget tesz ki a hagyaték, ennek két tételét képezi a kéziratos napló. A leltár szerint az egyik kötegbe az 1894 és 1925, a másikba az 1926 és 1938 közötti évek feljegyzéseit gyűjtötték egybe. Kelemen Lajos említi, hogy 60 éven át vezette naplóját, ezek legalább 20 kötetet tennének ki. Eszerint 1954 tájáig írta feljegyzéseit, s a kortársak szerint az elkobzáskor megvolt a teljes anyag. A felleltározott hagyatékból azonban az 1938 utáni évek hiányoznak. Ha ezek kötegét nem pusztították el, az valahol lappanghat. A meglévő kötegekből is egy-két évre nincsenek meg a feljegyzések. Itt is kérdéses, hogy mi lett velük, egyáltalán elkészültek-e.

Az 1990-es évek végén vált közismertté, hogy sok más állaggal együtt a Kelemen Lajos személyi levéltára is kikerült a titkosított hagyatékok közül, s kutathatóvá vált. Többen is bele-bele olvastak, néha idéztek is belőle, de Sas Péteré az érdem, hogy az egész hagyatékot áttanulmányozta, s jó részének a közzétételét is tervbe vette. Így rendezte sajtó alá a naplót két kötetben és a levelezés I kötetét*. A napló kiadását az Erdélyi Múzeum-Egyesület vállalta fel, első kötete 2018 tavaszán jött ki a sajtó alól, a II. kötet megjelenése 2019-re várható.

A Napló I. kötete az 1890 és 1920 közötti három évtizedet fogja át. Ugyanis a szerzőnek a naplóírás kezdete előtti útirajzait is felöleli. Ezeket még marosvásárhelyi iskolás korában vetette papírra, amikor szünidőkben édesapjával vagy Nemes Ödön osztálytársával többnyire gyalog járta be a Marosvásárhely környéki falvakat, majd Maros-Torda és Kolozs vármegyékben is felfedező utakat tettek. Mindenütt a műemlékeket, régi faragott köveket, kazettás mennyezeteket, középkori harangokat, patinás feliratokat keresték. Az utóbbiak egy részét le is másolták, sőt a művészi hajlamú Nemes Ödön gyakran lerajzolta őket. E kirándulások során 1894-ben Kolozsvárra is eljutottak. Nagy haladás volt, amikor elkezdtek biciklivel közlekedni, azzal már nagyobb távolságokra is el lehetett jutni.

A Napló első évfolyamai 1896-ig az iskolás évekre vonatkoznak. Egy részüket „titkos” rovásírással jegyezte le. Néhol utal családjára, unitárius vallására, az iskolai életre, bálokra, lakodalmakra, amelyeken részt vett. Haton voltak testvérek, s az iszákos édesapa mellett nyomorogtak. Naplójába jegyezte le az életútjára vonatkozó terveit, elképzeléseit 1895 októberében így fogalmaz: „Ha Isten megsegít, leszek tanár, s megírom a Mezőség leírását, ha pedig nem lehetek: leszek hivatalnok, szerényen meghúzom magam, veszek könyveket, s élek egyedül.”

Az 1896-ban letett érettségin vizsgabiztosként szereplő Szádeczky Lajos történészprofesszor biztatására iratkozott be a kolozsvári egyetem bölcsészeti karára. Ugyancsak a professzor szerzett neki megélhetést: nevelőnek ajánlotta Gidófalvy István közjegyző családjába, ott lakást is kapott. 1898-tól a Napló színtere főleg Kolozsvár. Diákéletéről nem sokat jegyzett fel. Az 1900 és 1902 közötti évfolyamok hiányoznak, úgyhogy éppen Kelemen diákéveinek végéről, álláskereséséről nem kapunk adatokat.

Gidófalvy ajánlására 1902 januárjában Kelemen Lajost felvették az Erdélyi Múzeum- Egyesület (EME) levéltárához ideiglenes napidíjas besorolásban. A levéltár akkoriban az Egyetemi Könyvtár keretében működött. Később ugyan előléptették napidíjas könyvtárossá, de ekkor is csak éhbérért kellett dolgoznia. De legalább olyan munkát végezhetett, amit szeret. Gyakran kiküldték vidéki kastélyokba, hogy ott átnézze főúri családok levelezését. Nem egyszer sikerült meggyőznie a tulajdonost, hogy levéltárát helyezze letétbe az EME-nél, mert ott szakszerűen feldolgozzák. Ezek az értékes gyűjtemények a háborús időkben könnyen elpusztulhattak volna. Gyűjtőmunkája eredményeként megsokszorozódott a levéltár állaga.

Tisztelt igazgatója, Erdélyi Pál egyre bíztatta, hogy doktoráljon, mert az megkönnyebbítené hivatali előrehaladását. Mikor 1907-ben úgy találta, hogy előléptetésére nincsen remény, hosszas tépelődés után elfogadta meghívását az Unitárius Kollégium történelem–földrajz tanszékére. Miután tanárképezdei vizsgáit letette, rendes tanárrá nevezték ki. Diákjait kirándulni vitte, a természetben sajátították el a földrajzi ismereteket, s a műemlékeket is a helyszínen tanulmányozták.

A világháború kitörését követően az iskolaépületben hadikórházat létesítettek, s az oktatás a Redut-épületben folyt. Kelemen rendszeresen vitt levélpapírt és dohányt a betegeknek. Diákjaival gyűjtette a tábori levelezőlapokat. Állandóan figyelemmel követte besorozott diákjai és tanártársai sorsát, beszámolt hősi halálukról. Közben az egyházi levéltárosi tisztségbe is beiktatták. Tanártársai közül kevésről van jó véleménnyel: kinek a tudásában, kinek a magatartásában talált hibát.

1908-ban megválasztották az EME javadalmazott titkári állásába. Ettől fogva az egyesület belső ügyeit jórészt ő intézte. 1910-re jövedelme lehetővé tette, hogy megnősüljön. Mikó Erzsébetet vette nőül, s egy év múlva megszületett kislányuk, Erzsike. Sajnos az 1910 és 1913 közötti évek megint hiányoznak a naplóból. Elképzelhető, hogy a család- és otthonalapítás lázában nem tudott időt szakítani a feljegyzésekre.

Az 1910-es években javaslatot tett egy unitárius kislexikon megszerkesztésére, a Házsongárdi temető unitárius sírjainak az összeírására, az unitárius templomok és műemlékeik lefényképezésére, egy unitárius és református egyházi múzeum létesítésére. Mindezek megvalósítására csak halála után évtizedekkel került sor. Amikor az Egyetemi Könyvtár keretében megürült egy levéltárosi állás, erre 1918 tavaszán – állami alkalmazottként – Kelemen Lajost nevezték ki. Ettől fogva életcéljának megfelelő állásban csak a kutatásnak és gyűjtésnek élhetett volna, ha nem jön közbe a világháború vége és a hatalomváltozás.

Kelemen hitelesen ábrázolja azt a sok lelki megpróbáltatást, amin Erdély magyar lakossága átesett a háború utolsó évében és a román fennhatóság kezdetekor. A szinte napról napra terjedő rémhírek és reménysugarak közt éltek. Gyakoriak az ilyen felsóhajtások: „Isten őrizzen. Borzasztó most élni”. Aztán jöttek az új – egyelőre megszálló – hatalom túlkapásai. 1919. március 19-én vetette papírra: „Napokig nem írtam semmit. Lehetetlen is volt. Lelkiállapotom, s a helyzet egymást lehetetlenné tették. Az a vadállati mód, ahogy velünk bántak, kifáraszt, agyongyötör és gyűlölettel tölt el mindenikünket hóhéraink iránt”. Jöttek a szobordöntögetések, a házkutatások, a kiutasítások.

A lakásokba az új hatalom katonatisztjeit, tisztségviselőit költöztették be. Ha nem volt elég lakás, akkor foglaltak, s a régi lakos bérelhette a vasúti kocsikat a kitelepedéshez. Egyre-másra jelentek meg a hírek a távozó családokról. Kelemen jól látta, hogy az új hatalom a balkanizálódást hozza magával. S akkor jött az eskütétel dilemmája. Ő nem tétovázott, a gondjára bízott gyűjtemény megőrzéséért itt akart maradni. Igazgatója, Gyalui Farkas is ezt a lehetőséget választotta. Megnyitották a Református Tanárképző Intézetet, s Kelemen Lajos órákat kapott: diplomatikát és erdélyi történelmet adott elő. Az EME munkába lendítésére is kísérlet történt.

1920 nyarán kettős tragédia érte, ezekről nem tud beszámolni. Pár hónapig hallgat a naplója. Tízévi együttlét után elvesztette szeretett feleségét. És megtörtént a trianoni békediktátum aláírása. Szeptembertől kezdett újra jegyezgetni. Az új „román világban” való első magyar tervezgetések és szervezések indultak be.

Kelemen Lajos naplóját eleinte magának írhatta, itt rögzítette vallomásait, megállapításait. Később egyre inkább rájött, hogy amit ír, az kordokumentum lesz. 1947-ben át is nézte-javította a szöveget, végrendeletében a naplóról is gondoskodott.

A naplóban közismert és kevésbé jelentős személyiségek százait említi. Többnyire kritikus hangnemben. Nagyapján, édesanyján, feleségén, Gidófalvy Istvánon és Erdélyi Pál igazgatón kívül alig találunk olyan személyt, akit valamiért ne bírálna. Ugyanakkor sokakról megemlékezett halálukkor, s lehetőleg a pozitív vonásokat emelte ki. Még Erzsébet királyné és Ferenc József király is kapott néhány együtt érző sort. A személyesen ismert kortársak között ott szerepelnek gróf Kuun Géza tudós-mecénás, Koncz József és Barabás Ábel tanárok, Persián Kálmán könyvtáros, gróf Esterházy Kálmán EME-elnök, Fekete Gábor főgondnok, Kenessey Béla püspök, Szabó Dénes és Purjesz Zsigmond orvosprofesszorok, Wass Ottilia grófnő, Pósta Béla és Bochkor Mihály egyetemi tanárok.

A 871 lapos kötetet Sas Péter jól megírt bevezető tanulmánya indítja. Ebben az átfogó életrajz után kitér a levéltári kéziratok sorsára és különösen a Naplóval kapcsolatos tudnivalókra. A könyvet a rövidítések jegyzéke, utcanévmutató, helységnévtár és névmutató zárja, valamint 25 fényképfelvétel Kelemen életével és élettereivel kapcsolatban. A lapalji magyarázó, kiegészítő, személyt azonosító jegyzetek száma 4086-ra rúg. Ezt a rengeteg jegyzetet nem sikerült mindig kellően összehangolni, néhol túlzottnak tűnik a jegyzetelés.

A kötet olyan nagy terjedelmű és olyan súlyos, hogy csak asztalnál lehet olvasni, s így is a szakadás veszélyétől kell tartani. A kiadó bizonyára arra számított, hogy majd csak egy-egy kutató fogja valamelyik esemény tükröződését, kommentárját keresni a szövegben, vagy Kelemen véleményére lesz kíváncsi valakivel kapcsolatban. Pedig folyamatosan olvasva is tanulságos: egy korszak, egy nemzedék kálváriáját ismerhetjük meg oldalain.

*Kelemen Lajos: Napló. I. (1890–1920). Sajtó alá rendezte, szerkesztette, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Sas Péter (Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2017.) 871 p.