Ostinato

Deák Endre halálának 10. évfordulójára, 2022 végén jelent meg Boros Ernő nagykárolyi újságíró, publicista Ostinato című könyve*, a szerzőnek immár harmadik kötete az Otthonom Szatmár megye sorozatban. Talán nem véletlen, hogy helye van ennek a könyvnek ebben a sorozatban. Deák Endre Marosvásárhelyről indult ugyan, de magáénak tekinti őt Nagykároly, mivel 1976-tól 2012-ig a város művelődési életének egyik meghatározó, központi alakjává vált, ahogyan magáénak tekinti őt Szatmár megye és az erdélyi közművelődés is, hiszen fontos zenei mozgalom alapkő letevője volt.

Nos, ez a könyv, amint azt a szerző előszavában elmondja, a zeneművész Deák Endre muzsikusi életútját mutatja be sajátosan, négy részben. Elsősorban úgy, ahogy azt Deák Endre saját szavaival mesélte el a Boros Ernővel készített maratoni interjúban, és amelyet a Nagykároly és vidéke hetilap 2009-ban és 2010-ban közölt folytatásokban. A második rész szintén az Endre gondolatait, naplóbejegyzéseit, élete utolsó éveinek zenei feljegyzéseit tartalmazza, mindazt, ami a nagyinterjúból kimaradt. A kötet szerves része ugyanakkor a harmadik rész, a szerző által összegyűjtött gazdag, szakmai értékelésekben bővelkedő sajtóanyag, amely méltó megvilágításba helyezi Endre zenei munkásságát. Több pályatársa méltatja óriási lexikális tudását, töméntelen munkaórában nehezen kifejezhető zenei kutatómunkájának fontosságát, valamint azt a csodálatos erőt, amellyel a régizene-együttesét létrehozta és működtette.

Nagyon nagy értéke a könyvnek, hogy a negyedik részben végre többet is elolvashatunk Deák Endre rendkívül érdekes publikációiból. Ezek címe: Arany János és a zene, Babrik József és a Camerata Transilvanica együttes, Nagykároly zenei múltjából, valamint egy rendkívüli zenei felfedezéséből születő dokumentált anyag: Erkel Ferenc Bánk bánja és Gróf Károlyi György, Bakfark Bálint, a híres lantos, Albo Juss Daley – a Doulce memoire sanzon Bakfark Bálint átiratában.

Mint minden úttörő, elindító, létrehozó, Deák Endre is sokat kapott a Jóistentől, amikor új műfajt tanult, kísérletezett, tapasztalt, közösséget teremtett egy olyan fajta muzsikával, amely addig – László Ferenc szavaival élve – „peremvidéken tenyésző zenefaj” volt.

Zenei pályáját az 1960-as évek végén – az 1970-es évek elején kezdte. Nem a régizenével, hanem a rockkal. „Isten különös kegyelme volt rajtunk akkor. A hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig terjedő időszakról, az úgynevezett progresszív zene nagy korszakáról beszélek, amikor gyakorlatilag egy jó évtized alatt végül is mindent kitaláltak, amit ezzel a zenei nyelvezettel el lehet mondani” – vallotta a kezdetekről.

Marosvásárhelyen tagja lett a Lyra együttesnek, akikkel együtt 1969-ben első díjat nyert Csíkszeredában az Ezüstfenyő fesztiválon. A ’70-es évek elején pedig a Búgócsiga zenekarral már gyakran szerepelt a tévében is.

Főiskolás évei alatt meghatározó volt számára a Babrik Józseffel való találkozás. Babrik József a Camerata Transilvanica együttes vezetője volt. Általa került közel a régizenéhez. Őt figyelte, amikor a Camerata Transilvanica együttes repertoárjának megteremtése és bővítése érdekében könyvtári kutatómunkát végzett Marosvásárhelyen, és a Teleki–Bolyai Könyvtár 16. századi kolligátumát, valamint Gyulafehérváron a Batthyaneum egyik 16. századi cseh kódexét kezdte tanulmányozni. Babrik József tragikusan korai halála után, a ’80-as évek elején Deák Endre folytatta az ő megkezdett munkáját.

A főiskola után az Avasba helyezték ki zenetanárnak, ahonnan megváltás volt számára Karácsonyi Péter hívására és segítségével Nagykárolyba kerülni. Remek zenei ízlése volt. Emlékszem, hogy egyforma rajongással hallgatta Bartókot, Josquint és a Yes együttest. Persze a zenehallgatás sok-sok, olykor éjszakai órát is jelentett a rádió és a szalagos magnó előtt, hogy elkapjon és rögzítsen egy-egy koncertközvetítést. Minden zenei műfajban értékelte a jót. Nem rangsorolt.

Így lehet, hogy rengeteg féle jó zenét is játszott különböző együttesekben. Gitározott a Castelanii (Kastélylakók) könnyűzenekarban, brácsázott egy román népi együttesben, miközben folklórra és gyűjtésre tanította annak szólóhegedűsét.

Saját régizene-együttesét 1977-ben alapította meg. Két zenetanártársával kezdtek el furulyázni, majd fokozatosan bővült az együttes. Így esett, hogy a nagykárolyi régizene-együttes részt vett már a legelső Csíkszeredai Régizene Fesztiválon is 1980-ban.

A ’90-es évek legelején, 1991-ben jelent meg első cédénk Németországban. Azért ott, mert Deák Endre Nagykároly környéki sváb népdalokat is feldolgozott egy nagyon értékes forrásgyűjteményből, és az akkorra már nagy tömbben kint élő svábok vezetője érezte Endre munkájának úttörő voltát és jelentőségét. Kiutaztunk, és egy csodás kastélyban vettük fel ezt az anyagot.

Az idei Csíkszeredai Régizene Fesztiválra készülvén, valamelyik este egy régi, megsárgult üres kottalap került a kezembe, és az jutott eszembe, hogy mennyire örült volna Endre egy ilyen lapnak, és milyen becsben tartotta a jól író ceruzákat, hiszen kottázott, partitúrákat másolt, és gyönyörű stimmeket írt nekünk egész életében. Akkor sem esett kétségbe, amikor mi, együttestagok igen. Szinajára menet egyszer, a vonaton, úgy Brassó táján vettük észre, hogy „hoppá, minden kottánk otthon maradt!” Fél óra alatt reprodukálta őket emlékezetből.

Mi mindnyájan sokat kaptunk Deák Endrétől, és feladatunknak érezzük, hogy az egykori Collegium folytatói, a Carmina Renascentia együttes keretében tovább vigyük szellemi örökségét.

* Boros Ernő: Ostinato. Avagy: „Hát nem őrült (…) ez a Deák Endre. Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 59. kötete. Nagykároly, 2022.