Melka Vince

Önarckép kettős tükörben

Bárhonnan közelítsük meg a Csehországból Erdélybe szakadt festő, Melka Vince pályáját, életének meghatározó élményei Rudolf trónörökös egykori erdélyi vadásza­taihoz kapcsolódnak, melyek főbb műveiben örökítődtek meg, és folytatódtak ugyan­ilyen érzelmi töltettel vég nélküli természetjárásaiban, miközben népi életképek áradó bőségű termését gyűjtögette mappáiba.

Vadászjelenetei kontrasztosan, de hangulatos társulással egészítették ki kastélyok ősgalériáit (a családtagok fölmenőinek arcképcsarnokát), mintegy érzékeltetve uraik­nak angol honból elterjedt 19. századi divatját, a lóversenyek mellett a nemes sportnak tekintett vadászatot.

Az erdélyi kastélyok történetének feledhetetlen emlékű kutatója, a művészettörté­nész Biró József még számos festményét láthatta Melkának, Válaszúttól Sáromberkéig. Ott függtek megbecsült helyen, mielőtt a történelem huzatos széljárása a semmibe nem szórta úgyszólván valamennyit. Leírásában Biró meg is örökítette a trónörökös és Teleki Samu görgényi vadászatát, külön is kiemelve Melkának a sáromberki Teleki kastélyban látott festményeit.

„Medvére vadászni Erdélyben! - vérbeli sportembernek az élvezetek s az izgalmak netovábbját jelentette, s ily alkalmak rendezésének nagy mestere volt Teleki Samu, aki a nyolcvanas években irányította a híres görgényi medvevadászatokat, királyi barát­ja, Rudolf trónörökös kedvéért. A korona várományosáé lett ekkor a görgényszentimrei kastély, a legnevezetesebb újabbkori erdélyi vadászatok záró jeleneteinek színhelye; járt itt Stefánia, VII. Edward király, walesi herceg korában, Ferdinánd bolgár cár s Fe­renc Ferdinánd is; a mayerlingi tragédia hőse Károlyi Istvánnal együtt többízben járt Sáromberkén, hol Teleki páratlan vendégszeretettel fogadta őket. Melka Vince, a trón­örökös kedvenc festője, aki annyi erdélyi parkot és kastélyt festett meg, rajzokban örökí­tette meg Rudolf görgényi vadászatait, hol Teleki Samu minden hajtónak egy tízforintos aranyat adott... – két ily műve a sáromberki kastély dísze.”[1]

Érdekes a két pályarajz annyira távol eső, mégis egy pontban azonos mozzanata. Grófi vendéglátói a kutatásokban páratlan eredményekre jutott Birót éppúgy aszta­lukhoz ültették, mint a festő Melka Vincét. Utóbbi nem csak művészetével, hanem műveltségével, olvasottságával, német, angol, francia nyelvtudásával érdemelte ki a meg­tiszteltetést.

Mindössze két ismert fénykép idézi meg a bő száz évvel ezelőtt elhunyt Melka Vince alakját, magatartásformáira is utaló habitusát.

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményeiből létrejött egykori Erdélyi Nemzeti Múzeum fényképtárában maradt meg az a századforduló idejére keltezhető, üvegle­mezre rögzített portré, amely természetjárásai közben örökítette meg a festőt.[2] Ez az igazi ritkaságnak számító felvétel (ma az Erdélyi Történelmi Múzeum birtokában) ter­mészeti környezetben készült egészalakos képmás. Melka egy park szélén fatönkön ül, elmaradhatatlan cigarettájára gyújtva. Jobb oldalt egy kastély vagy talán templom éppen csak fölmagasodó fala, balról fák tájba simuló csoportja. Ősz van, vadászidény. A festő kalapban, csizmában, és vállára vetett kabátban védekezik a hideg ellen. Akár vadászatokat kísért, akár csak festői témákat keresett, följegyezték róla, hogy évente legalább két hónapon át valóságosan a természetben élt, járta az erdélyi tájat Zsibótól Hátszegig, Gernyeszegtől Naszód vidékéig. Megszállt esztenákban, rajzolta a fonóban összegyűlt falusiakat, vásárosokat, vadászok hajtóit.

Ez a kép vált át azután a városlakó festőművész és rajztanár polgári alkatú képmá­sára. Egy fénykép az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1912-es évkönyvéből már idősebb ko­rában idézi meg a festő fiziognómiáját. Fémkeretes szemüvegén át szigorú tekintettel néz a világra. Magas homlokát, kopaszodó fejét dús bajusza és kis kecskeszakálla ellen­súlyozza. Ez a szigorúság megtévesztő, mert nálánál segítőkészebb, szelídebb embert kevesen ismertek.

Hogy milyennek látta önmagát, művészi ábrázolásban azt már aligha fogjuk megtud­ni. Egyetlen pasztell önarcképéről van tudomásunk, melyet az 1900-as esztendő elején festett. De ez a kép, szétszóródott hagyatékában úgy tűnik véglegesen elkallódott.[3] Az angol Walter Crane, a szecessziós mozgalmak egyetemes úttörője azonban még láthatta, amikor az év őszén, erdélyi látogatása során Melka Vince műtermét is fölkereste.

Melka sohasem tanult meg magyarul; környezetével németül értekezett, ami sok mindenben hátrányára volt. Ugyanakkor mély átérzéssel, empátiával viszonyult kora erdélyi társadalmához, Kolozsvár szellemi közösségéhez. Vallomásos sorai is ezt igazol­ják. „Gyenge magyar vagyok én, igaz, nem szép, hogy e nyelvet nem beszélem – mondta egy vele készített műtermi riportban –, de higgye meg hogy azért én is jó magyar érzésű, igaz hazafi vagyok.”[4]

A cseh kultúrtörténet a sajátjának tekinti Wenceslav Melkát, azaz Melka Vincét. Ez, a festő származását és művésszé válását illetően, rendben is van. Másrészt, mivel munkásságának, időben és termésben is számítva, mintegy négyötöde Erdélyhez kapcsolja őt, joggal mondhatjuk a mienknek is.

A pályakezdés állomásai

Venceslav Melka egy festői szépségű közép-csehországi városban, Neu Benatekben született 1834. január 10-én. A Prágától északra, a cseh főváros és Mlada Boleslav kö­zött, a Jizera folyó jobb partján fekvő pár ezer lakosú város az Osztrák Császárság része volt, ma Nové Benátky néven találjuk a térképeken. A festő közeli ismerője a kolozs­vári botanikus, dr. Richter Aladár azt jegyezte föl róla, hogy egyszerű szülők gyermeke volt, aki nagy ambícióval készült a művészpályára, és ifjú korában megszerzett művelt­ségével jártas volt a német, francia és angol irodalomban.[5]

Festészeti tanulmányairól és erdélyi megtelepedéséről még az életében (vagy majd a nekrológjaiban) megjelent értékelésekben az időrendiséget és a mestereket illetően teljes a bizonytalanság. Elírásokkal, igazolhatatlan következtetésekkel találkozunk lép­ten-nyomon. Kibogozásuk a pályakép bemutatásának elsődleges feladata lett.

E monográfia föltáró munkája során került elő a festő rövid, tömör életrajza, amely, ha nem is pontosít mindenben, de a lényeget illetően először állít hiteles képet elénk. Ennek föltételezett létezésére a történész Kelemen Lajos utalt, aki 1930-ban egy lexikoni szócikkhez Lyka Károlynak szolgáltatott adatokat. „Ami életrajzi adatait illeti – jegyezte meg Kelemen –, én azt hiszem, hogy midőn 1879-ben az itteni egyetem mellett a rajz- és festőművészet magántanítója lett, be kellett adnia ott rövid életrajzát.”[6]

Ezt az önéletrajzot és a két pályatársi ajánlást azonban Melka művészetének kutatói közül mindeddig soha senki nem látta. A kolozsvári levéltárban a Ferenc József Tudományegyetem iratai között sikerült megtalálni.

Az önéletrajz magyar nyelven íródott, a festő német fogalmazása, vagy tollbamon­dása nyomán. Hozzácsatolva a pályarajzhoz, kiegészíti, lényegében összefoglalja az ál­lás betöltésére ajánlott művész kérvényét Felméri Lajos és dr. Szász Béla a bölcsészet, nyelv- és történettudományi kar két tanárának pártoló beadványa.[7]

Tanulmányait illetően mi sem volt természetesebb, hogy a pályakezdő festő a szülővárosához közeli Prága művészeti akadémiájára iratkozzék be. Igen fiatalon már a főiskola előkészítő tanfolyamaira járhatott; így érthető, hogy az állásáért folyamodó iratok szerint 1848-tól 1861-ig tartottak a prágai tanulóévek. Ezt erősíti meg pár éves eltéréssel (1847 és 1855 közötti időrendi behatárolással) Prokop Toman művészettörté­nész több kiadást megért cseh művészeti lexikonja.[8]

Melka a képzőművészeti technikákat illetően Josef Adalbert Hellich (1810–1880) festő és litográfus irányításának vette leginkább hasznát. Több műfajban is igyekezett beható ismereteket szerezni. A biztos rajztudás mellett akvarellben, pasztellben, az olajfestésben mutatott egyre nagyobb jártasságot. Ugyanakkor a sokszorosító grafikai technikák közül a fametszés gyakorlatát is elsajátította. Ennek azután saját képei rep­roduktív másolásában vette hasznát. Tanította Eduard von Engelberth is (1818–1897) a történelmi képek keresett festője, aki 1854-től vette át a prágai akadémia igazgatói tisztségét. Neki és még inkább az ismertebb nevű bécsi Kari Wurzingernek (1817– 1883)[9] volt döntő szerepe abban, hogy a fiatal festő pályája első szakaszában a törté­nelmi festészet felé igazodott.

Idézett életrajzában Melka három városhoz – Prágához, Bécshez, Drezdához – kötötte tanulmányai elmélyítésének útját. A császárváros, a Csehországot is magába fog­laló Osztrák Császárság központja alighanem Engelberth útmutatása nyomán került a képbe, aki nagy történelmi képrendelései miatt úgyszólván ingázott Prága és Bécs között. A szászországi Drezda ugyanakkor a Zwinger nagyszerű képgyűjteményével nyűgözte le a festőt, aki heteket-hónapokat töltött a klasszikusok képeinek másolásá­val. A drezdai éveket a festő pontosan behatárolva 1869–1872-re teszi, megjegyezve, hogy innen járta be, mintegy tanulmányútként Münchent, Berlint, Stuttgartot.

Első művészeti sikereit Melka még a prágai években aratta. A kolozsvári egyetem­hez beadott kérvényéhez támogatóként csatlakozó Felméri Lajos és Szász Béla hivat­kozik arra az elismerő bizonyítványra, amelyet a prágai művészeti akadémia igazgatója állított ki róla 1864-ben, s melyet a festő, képzettségének igazolásaként, megőrzött. Eb­ben szó esik két „feltűnést keltő” festményéről. Ezek egyikét az osztrák császár, V. Ferdinánd vásárolta meg, a másikat, a prágai műegylet tartotta vissza, illetve vette meg.

A Hellich (Melka egykori tanára) által még 1850-ben alapított prágai műegylet, a Verein bildenden Künstler in Prag, a festő számos képének biztosított kiállítási lehe­tőséget. A kezdetekkor, de még sok év múltán is élő volt ez a kapcsolat.

Ha csupán tanárainak elkötelezettségeit tekintjük, természetesnek vehető, hogy a pályakezdő festő a romantika történelmi vonulata felé tájékozódott. Egyik korai munkáját, az idézett cseh lexikonban is említett Stuart Mária végpercei című olajfest­ményét, az említett prágai műegylet 1860. szeptember-októberi kiállításán mutatta be. Érdekes, hogy ez a kép Heckenast Gusztávnak a ’48-as időkből nevezetessé vált nyomda tulajdonosának birtokába került. De a budapesti Szépművészeti Múzeum­ban is föllelhető Melkának egy másik korai műve, az 1862-es keltezésű egészalakos nagyméretű Férfiportré[10]. Mindezekkel párhuzamosan, a kor divatjához igazodva zsá­nerképeket is festett és állított ki. Kétségtelen, hogy erdélyi látogatásai, majd itteni végleges megtelepedése hozott teljes stílusváltást Melka művészetében. A korai histo­rikus történelmi kompozíciókról itt váltott át a természetábrázoló, vadászjeleneteket képbe foglaló és hangsúlyosan néprajzi témákra. Nagy későre bukkant föl egy műve, mely mintegy lezárta a történelmi képek festőjének egykori ambícióit. A Báthory And­rás meggyilkolása című tekintélyes méretű festménye az utolsó alkotása, amely még visszavezet a prágai vagy bécsi évek témáihoz. Melka abafáji látogatásai, a báró Hu­szár családnál töltött hetei idején hallhatta a történetet a szerencsétlen sorsú Báthory András bíboros és erdélyi fejedelem megöletéséről. A kép, mely egykor a második vi­lágháborúban szétdúlt abafáji Huszár-kastély szalonját díszítette, első ízben e könyv­ben kerül reprodukálásra. A kompozíciós mű azt a jelenetet örökítette meg, amely az Erdélybe betörő Vitéz Mihálytól (Mihai Viteazu) vereséget szenvedett fejedelmet, menekülése közben Csíkszentdomokos Pásztorbükk nevű határában 1599. november 3-án egy székely ember, Ördög Balázs baltájával agyonsújtotta. A történeti háttérhez magyarázatként hozzátartozik a székelységnek a Báthory családdal szembeni gyűlö­lete, akik nem feledték a „véres farsangot”, az előjogaikat visszavevő és megnyirbáló fejedelmi hatalom kegyetlen megtorlását. A néző figyelme a képen a drámai jelenetre irányul, a vérében fekvő fejedelemre, a felette álló székely emberre és az őt körülvevő alakokra. De a hibátlan rajzban megjelenített történelmi téma mellett az erdős-hegyes táji környezet, már felismerhetően Melka későbbi természetábrázoló képeire utal.

A festő miközben Berlinben járt Rudolf trónörökössel került kapcsolatba. Rudolf­nak tetszettek a képei, és alkotójukat is őszintén megkedvelte. Így történt, hogy egy időre meghívta őt a bécsi udvarba.[11] Melka nem tudhatta, mennyire fontos, meghatá­rozó momentum lesz majd jövendő pályáján ez a magas pártfogás és ismeretség.

Cseh földről Erdélybe

A stílusváltás a festő képalkotásában erdélyi megtelepedésével következett be. Olyan élmények forgatagába került, amelyek messzire távolították a cseh történe­lem kompozíciós megoldásokat igénylő mozgalmas jeleneteitől.

Hogyan és mikor került a festő cseh földről Erdélybe? Olyan kérdés, amely igencsak fölvet tisztázandó mozzanatokat.

Sokszor fölemlegetett történet az, hogy a meghívás két erdélyi mágnástól eredt, akik Drezdában, a Zwinger képei másolásában elmerülten találkoztak vele. A két arisz­tokrata ifjú gróf Teleki Samu és báró Jósika Samu, mindkettő a későbbiekben nagyon is ismert név a magyar tudományos, politikai és kultúrtörténetben. Melka egyik méltatója, Felszeghy Dezső azt írja, hogy mindkét nemes ifjút „a szépművészetek iránti szeretet” vezette Drezdába.[12] Ám ez csak részben igaz. Báró Jósika Samu[13] azért fordult meg többször is a szászországi városban, mert felesége nagyanyját, Podmaniczky Júliát, Jósika Miklós özvegyét látogatta.

Álljon itt egy kitérő, mely a történeti háttérhez tartozik. Báró Jósika Miklós (1794–1865), a magyar romantikus regényírás úttörője, az Abafi szerzője, akit az 1848-49-es magyar szabadságharcban való politikai szerepvállalása miatt távollétében halálra ítél­tek, az emigrációban Brüsszelben, majd utolsó éveiben Drezdában telepedett le. Özve­gye mindvégig, 1893-ban bekövetkezett haláláig Drezdában élt. Hamvaikat 1894-ben, az író születésének centenáriumán éppen Jósika Samu és felesége, Jósika Irén hozatta haza, és állíttattak neki síremléket a kolozsvári Házsongárdi temetőben.[14]

Melka meghívása Teleki Samu[15] nevében is szólt, akit családi háttere még tekintélyesebb vagyon urává avatott. A festő otthonos volt a hatalmas sáromberki kastélyban is, és az is meghatározója lett pályája későbbi szakaszának, hogy az Afrika-kutató, szenvedélyes vadász és utazó Teleki társaságában ismét kapcsolatba került Rudolf trónörökössel.

A Melka Vincéről szóló régebbi írások egyértelműen 1870-re vagy közvetlenül e dátum körüli időre teszik a festő végleges megtelepedését Erdélyben. Utóbb bukkannak föl pár évvel korábbi dátumok (1867, 1868), de minden bizonyító magyarázat nélkül.

A most előkerült önéletrajz tisztázza megnyugtatóan a kérdést.[16] Azt a körülményt tudniillik, hogy drezdai meghívásnak előzményei voltak. Maga a festő mondja el, hogy átköltözése előtt már huzamosabb ideig járt Erdélyben. Nem volt tehát idegen számára az a vidék, amely majd végleges otthonává lett.

Drezdai tartózkodása mindenképpen megalapozta hírnevét. Növendékek tanítá­sával is ekkor kezdett foglalkozni. Ugyanakkor megtisztelő megbízatásokat is kapott, amelyek nevét szélesebb körben, országhatáron túl is ismertebbé tették. A francia–po­rosz háború idején a szász hadügyminisztérium egyedül neki adott engedélyt foglyul ejtett, francia szolgálatban álló katonák lerajzolására. Ekkor készült finom rajzolatú akvarell sorozata, melyek Turko vagy Turkos néven (ahogyan a foglyoktól nemzeti­ségüket hallhatta) kiállításokra, köztük pesti tárlatra is eljutottak. Néhány darabot a német császári ház vásárolt meg. Ugyanakkor meghívást kapott a württembergi Stuttgartban kiadott Über Land und Meer folyóirattól, hogy venné át a lap „művezeté­sét”. Ez az akkor igen népszerű, a mi Vasárnapi Újságunkhoz hasonló, rengeteg képet közlő folyóirat a klisékészítéshez is értő képszerkesztőnek kívánta alkalmazni. A kötött foglalkozású, szerkesztőségi munkától idegenkedő Melka azonban az ajánlatot vissza­utasította. Elvállalta ellenben, hogy a lap számára egzotikusnak tekintett kelet-európai tájakról sorozatban küldjön képeket. Ezt a megbízatást már azért is szívesen vette, mivel egy arisztokrata származású erdélyi tanítványa otthonában meleg vendéglátással fogadták. Ez a mozzanat kapcsolta össze az erdélyi táj kezdeti, majd egyre mélyebb megismerésével és az iránta érzett festői-motívumkereső vonzalmával.

A meghívás a Maros menti Abafájára szólt, br. Huszár Károly parkosított környezetben álló kellemes kastélyába.

Báró Huszár Károly neje, báró Bornemisza Klára (1830–1879) festői ambíciókat dédelgetve Bécsben végzett tanulmányokat, és Melkának is növendéke lett. Levelezésük az 1860-as évek derekától maradt meg.[17] A festő életrajzában leírja, hogy a meghívás „báró Huszár Károly házában néhány h[óra]. rajztanításra” szólt, „de a hónapokból évek lettek, az ajánlkozó művészi motívumok gazdagságánál fogva.”[18]

A nagy vadász hírében álló br. Huszár Károly járta be vele az egészen közelből nyíló Görgény-völgyet, a csendes erdők vadban gazdag világát. Innen és a környékről kül­dött be Melka képeket a stuttgarti folyóiratnak. Egy pénzügyi elszámolás, honorárium folyósítása a festő levelei között máig megőrződött. Az 1869. szeptember 8-án kelt levél, az Über Land und Meer folyóirat fejlécével a Das Bohnenfest (Lövészverseny), a Siebenbürger Bärenführer (Erdélyi medvetáncoltató) és Walachische Bärenjäger (Oláh medvevadász) című képeit sorolja föl, az értük kapott honorárium feltüntetésével.[19]

Anyanyelvként használt német nyelvtudása segítette már első erdélyi útjain. Megcsodálta és megfestette a mozgalmas szászrégeni vásárt. Ellátogatott a Kis-Küküllő megyei szász nagyközségbe, a fürdőjéről híres Felsőbajomba (azaz Báznára, németül Baasen) Itt készült akvarelljeinek egyike a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Kép­csarnokában maradt meg, az időrendiséget illetően fontos 1867-es keltezéssel.[20]

Önéletrajza szerint Abafáját odahagyva 1869-től 1872-ig ismét Drezdában élt. Ezt a dátumot tárgyszerűen megerősíti két akvarelljének saját kezű datálása. E képek még Drezdában készültek, és az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményében találhatóak. Az Ülő török piros övvel című vízfestményen a Dresden 1870-es keltezés olvasható, a másikon, a Török férfi mellképén még nagyobb naptári pontossággal jegyezte föl: Dresden, 3. Oktober 1870. Ezután telepedett át véglegesen Erdélybe, de már az állandó lakhelyül választott Kolozsvárra.[21]

A kolozsvári Egyetemi Könyvtár kézirattárában lelhető föl az a városi adófizeté­sekről szóló könyvecske, amelyet Melkáról 2013-ban írott kitűnő tanulmányában a néprajzkutató Tasnádi Zsuzsanna is említ.[22] Ez a Melka Vince nevére kiállított pár oldalas nyilvántartás az 1873-1876 közötti évekre vonatkozik.[23] Szerepel ugyan benne egy 1868-as évről keltezett nyomtatott szöveg, de ez megtévesztő. Nem más, mint az adózási rendszer 1868. évi XXI. törvénycikkének szabvány szövege. E dokumen­tum mindössze annyit bizonyít, hogy Melka 1873-tól biztosan Kolozsváron lakott. A címoldalon a festő lakhelye, a Belközép utca 8. szám is föl van tüntetve. Melka akkor még korántsem volt háztulajdonos. A Belközép (később Deák Ferenc, ma Bulevardul Eroilor) utcában a Nagypiacról (Főtér) a városfal felé vezető részen bérelt lakást. Bodányi Sándor kolozsvári címtára szerint a ház tulajdonosa, a város egyik módos polgára, Folly Mihály volt, aki ott egymás mellett két ingatlannal is bírt.[24]

A kezdetekkor még minden bizonnyal támogatóinál, mindenekelőtt a Jósika és a Bornemisza családoknál vendégeskedett. Tőlük indult természetjáró festőútjaira is. Mivel azonban képeit szinte soha sem keltezte, vázlatait is csak ritkán, ezek az utak időrendiségükben nehezen követhetők.