Aranyos-vidék: az arculatát vesztő régió

Másfél évszázadnál hosszabb ideje termelődik a Torda és az Aranyos vidékére vonatkozó tudás. Az alábbiakban több, 1990 utáni jelenkutatás eredményeinek összegzésével ezt a tudást csoportosítjuk néhány szempont köré.

Az 1876-os közigazgatási újjászervezés a többi székely székkel együtt megszüntette Aranyosszéket is, a településeket vármegyei keretbe illesztette. A falvak és a városok, a vármegye és a szék lakossága évszázadokon keresztül különböző jellegű (gazdasági, kereskedelmi, családi) kapcsolatban állt, keveredett egymással. A trianoni döntéssel kezdődő fordulatok következtében a köztudatban Aranyosszék határai összemosódtak a hajdani vármegyei területtel, s mára a régió leválni látszik a történeti Székelyföldről. A népi hatalom éveinek rendelkezései (a kollektivizálás és az államosítás) alapjaiban átformálták a Torda környékének életformáját, mentalitását.

A vidék

Aranyos-vidék az Aranyos folyó mentén elterülő tájegység. Lakosságának eredete és a vidék földrajzi sajátosságai alapján négy kistájra tagolódik. Ezek a következők: 1. Torda és környéke (Koppánd, Szind, Komjátszeg, Tordatúr, Ajton), 2. Aranyosszék (22 hajdani székely falu), 3. a Torockó-patak völgyében elterülő Torockószentgyörgy és Torockó vidéke, valamint 4. Alsó-Aranyosmente (Aranyosgyéres, Aranyosegerbegy, Aranyoslóna, Aranyosgerend, Gerendkeresztúr, Sósszentmárton, Hadrév, Detrehemtelep, Alsó- és Felsődetrehem). A központi kistáj, Aranyosszék a székely székek (Sepsiszék, Kézdiszék, Orbai­szék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Maros­szék) egyike. Délkeleten Marosszékkel, keleten és északon a Mezőséggel, nyugaton a Mócvidékkel, délen Nagyenyed vidékével érintkezik.

Aranyos-vidéket az országot középen átmetsző DN 1 nemzetközi műút Tordatúron, Koppándon, Tordán, Felvincen érinti, s megközelíthetővé teszi Kercsedet. Erről az útról Bogát érintésével a tordai kaszárnya mellett elágazó megyei út vezet el Harasztosra. Tordán a DN 1-es műútról ágazik el a DN 15-ös útvonal, amely Radnóton keresztül Marosvásárhelyre vezet. Ez az útvonal Aranyospolyánt, Aranyosgyérest, Lónát, Aranyosgerendet szeli át, s megközelíthetővé teszi Gerendkeresztúrt. Aranyosgyéresen az ortodox templomtól keleti irányba megyei út vezet Mócson keresztül Kolozsvárra, illetve, elágazva, Marosludasra. Ez a műút átvágja Aranyosegerbegyet és érinti Detrehemtelep határát. Tordáról az Aranyos völgye fele ágazik le a DN 75-ös, Topánfalvára és Abrudbányára vezető útvonal, amely áthalad Alsó- és Felsőszentmihályon, Mészkő határán, Sinfalván, Várfalva határán, Torockót pedig 8 km-re közelíti meg. Sinfalva után erről az útról válik le az a megyei út, amely Várfalva, Aranyosrákos, Kövend és Bágyon érintésével rátér a DN 1-es útra. Ez az út teszi elérhetővé Csegezt és Mohácsot. 2004 és 2010 között épült meg az A3-as autópálya Gyalu és Aranyosgyéres közötti 52 kilométeres szakasza. Az autópálya Bukarestből indul, átszeli a Déli-Kárpádtok hegységeit, az Erdélyi-fennsíkot, s Borsnál vezet át Magyarországra. A tájegységet a Bukarest–Nagyvárad közötti 300-as vasútvonal négy településen érinti: Székely­földváron, Székelykocsárdon, Harasztoson és Aranyosgyéresen.

A lakosság

A régió lakosságának összetétele az elmúlt másfél évszázad alatt több alkalommal gyökeresen változott. Az iparosítás és a kollektivizálás mind a városokban, mind a falvakban jelentős mennyiségű lakosságot honosított meg, a munkaerő elvándorlása az őslakosságot jelentősen elsorvasztotta.

1. Az alábbi adatok a következő falvak lakosságának összesített számát tartalmazzák: Alsó- és Felsőszentmihály, Aranyosmohács, Aranyospolyán, Aranyosrákos, Bágyon, Csegez, Felvinc, Harasztos, Kercsed, Kövend, Mészkő, Sinfalva, Székelyföldvár, Székelyhidas, Székelykocsárd, Várfalva. Az adatok forrása: http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/erd2002.htm (Felhasználás időpontja: 2015. március 2.)

2. Az alábbi adatok a következő települések lakosságának összesített számát tartalmazzák: Torda, Aranyosgyéres, Alsódetrehem, Aranyosegerbegy, Aranyosgerend, Detrehemtelep, Felsődetrehem, Gyéresszentkirály, Komjátszeg, Koppánd, Szind, Tordatúr, Torockó, Torockószentgyörgy.

1850-től kezdve mind Aranyosszék, mind a körülötte fekvő többi kisrégió lakosságának száma növekvő tendenciát mutat 1941-ig. A rurális jellegű Aranyosszék lakosságának száma 1992-re a városra költözés miatt enyhén visszaesik, a két város és a környező falvak lakosságának száma pedig ugyanebben az időszakban közel kétszeresére emelkedik. 1992 és 2002 között mind Aranyosszék, mind a városok és környékük lakosságot veszítenek.

Aranyosszéken a román etnikum 1850 és 1920 között konstans arányban van jelen, az összlakosság közel egyharmadát teszi ki. 1920 után az arány fokozatosan növekszik, 2002-re több mint kétharmados jelenlétre tesz szert. A magyar etnikum a trianoni döntést követően veszíti el dominanciáját, s 2002-ig fokozatosan egyharmad alá esik a jelenléte. A visszaesést nem csupán a százalékos, hanem az abszolút értékek is jelzik. 1941 után az aranyosszéki magyarság nemhogy gyarapodást nem mutat, már reprodukálni sem tudja magát, megállíthatatlanul elindul a számbeli fogyatkozás felé.

Aranyos-vidék többi területén a román etnikum nagyobb prosperitást ér el. A bécsi döntést követően többségre tesz szert, 2002-ig az aránya 85%-ra növekszik. Ebben a régióban a magyar etnikum 1920-tól fokozatos számbeli fogyatkozásra állítódik be. 1992-ben számbeli jelenléte nagyobb ugyan, mint 1941-ben, 2002-re azonban az 1850-es értékre esik vissza, a többségi nemzetiség mellett 14%-ban van jelen.

2002-ben Aranyos-vidék vizsgált településein 17 799 magyar személy élt. Hova tűntek az aranyos-vidéki magyarok? Mielőtt elhamarkodott, a statisztikai adatok sugallta kemény következtetést fogalmaznák meg, sietünk néhány megjegyzést tenni.

Az aranyos-vidéki magyarok a szülőföldjükhöz való kötődésük miatt helyben maradtak, vállalva ennek lehetőségeit és következményét (vegyesházsság, nyelv- és felekezetválasztás).

A magyar lakosok foglalkozási, vallási és nyelvi opcióik miatt erdélyi és romániai demográfiai közegbe épültek be (Romániában, Székelyföldön, Erdélyben, Aranyosszéken).

A vidék magyar ajkú lakói nyelvi, etnikai identitásuk megőrzése (és megélhetésük miatt) Magyarországra költöztek, ahol a demográfiai mutatókban pozitív eredményként jelennek meg.

A vidék magyar lakói szakmai identitásuk gyakorlása végett szétszóródtak a nagyvilágban.

Kulturális örökség

Az aranyosgyéresi születésű pap, tanár, irodalomtörténész, Rass Károly 1928-ban írta Torda közművelődési életével kapcsolatban: „Torda nem Athén, Weimar, Florenc, sőt még Debrecen, Keszthely vagy Kassa sem. A történelemben fáklyák égnek ormain, a földrajzban is fénypontok jelölik sóbányáit s páratlan természeti szépségét: a hasadékot. Még a gasztrológiában is beszélnek a tordai pogácsáról és a tordai pecsenyéről, de az irodalomban nem tudnak róla.” Írása bevezető gondolata szerint a város készítette elő a bölcsőjét, tanította meg a nyelv, a szellem, a vallás tiszteletét, vagy átmenetileg életkörülményeket nyújtott számos olyan személyiségnek, aki jelentősen hozzájárult az erdélyi, a magyar és az európai művelődés gazdagításához. Rass Károly gondolatát a következőképpen lehet lecsupaszítani: Torda művészeket, tudósokat tarisznyált fel a maga szellemiségével, ám megtartani nem tudta őket. Torda szülötteinek, a Tordán átmenetileg tartózkodott személyiségeknek többször úttörő szerepe volt az erdélyi, a magyar és az európai művelődés történetében.

Orbán Balázs szintén megkísérelte a tordaiak elé követendő példaként állítani azokat, akik „a nemzeti műveltség és színészet terén” emlékezetessé tették nevüket. Felsorolásában szerepel – sokak között – a Tordai, a Pápay család több képviselője, akik a politikai életben vállaltak szerepet, a naplóíró Szaniszló Zsigmond, a sósfürdők ismerője, Hankó József, a vármegye flóráját összefoglaló Ercsey József, a várostörténész Csipkés Elek, az újtordai pap-költő, Gyöngyössi János, a Kossuthhoz az emigrációban is hű Kemény Farkas, a regényíró Jósika Miklós, az erdélyi történelemtudományt megalapozó Kőváry (Kővári) László. Mikó Imre „Tordától Torockóig” metafora alá vonta a zsoltáríró Bogáthi Fazakas Miklóst, az eposzköltő Aranyosrákosi Székely Sándort, a faluapostol Balázs Ferencet, a sportéletet meghonosító Borbély Györgyöt, a színigazgató Felvinczy Györgyöt és Brassai Sámuelt, valamint az 1960-as évektől kibontakozó erdélyi irodalom több, már akkor az ígéretnél több alkotóját (Székely Jánost, Lászlóffy Aladárt és Csabát, Anavi Ádámot). Mára már nyilvánvaló, hogy nem csupán Tordától Torockóig érdemes a múltra nyitott szemmel utazni, hanem Tordatúrtól Gerendkeresztúrig is, az unitárius püspök, költő Józan Miklós és a szintén költő Finta Gerő, valamint a költő és Erdélyi Helikon-szerkesztő Kovács László szülőfaluja között is.

Az irodalomtörténet számára a regényt megalkotó Jósika Miklós és az első eposzokat megíró Aranyosrákosi Székely Sándor révén emlékezetes Torda városa. Az erdélyi statisztikatudomány megalapítója a város szülötte, a történész Kőváry László volt. Az erdélyi színjátszás első kezdeményezője volt Felvinczy György, a kolozsvári színjátszók közé Tordáról elsőkként állt be Fe­jér Róza, János, Sándor és István. Hajdu István Étienne Hajdu néven újította meg az európai szobrászat formavilágát, Gross Arnold színes rézkarcokon örökítette meg a világból elillant harmóniát, békét, szépséget. Maradandó életművet alkotott a festő Nagy Albert, a szobrász Tőrös Gábor. Ki elment, ki maradt, de mindenképpen a vidékhez kötődött a műépítész Kagerbauer Antal, a Zsolnay-kerámia mintatervezője, Apáti Apt Sándor, a festő Basa Jenő, Darkó László és Tompa Mihály, az iparművész Nagy Enikő és Nagy Annamária, valamint a szobrász Suba László, az operaénekes Albert Annamária, a bábszínész Sigmond Júlia. A városban született a fedeles híd megépítője, Kövecsi János. Köteles Sámuel lelkészi és filozófusi pályára lépett, Hegedűs Sámuel teológus a nagyenyedi kollégiumban Kőrösi Csoma Sándor terveinek támogatója volt. Az aranyosgerendi Kemény József Erdély múltját dokumentálta, Szabó Sámuel, Kanyaró Ferenc, Kiss Mihály a népköltészeti hagyományok gyűjtésébe kezdett, Viski Károly a néprajztudomány első tudós nemzedékének volt a tagja. Kádár József Szolnok-Doboka megye múltját kutatta, Téglás István a római kor emlékeit gyűjtötte össze. A 20. században innen ment el a tudományt szolgálni Tulogdy János földrajztudós, Borbély Samu matematikus, Kemény Katalin és Murádin Jenő művészettörténész, Csűrös-Káptalan Margit botanikus, Nagy Miklós mezőgazdasági szakíró, Bogdánfy Ödön hidrológus, Méhes József orvos-tudós, Csetri Elek történész, Bajusz István régész-történész, Keszy-Harmath Sándor demográfus, Murádin László nyelvész, Demény Piroska muzikológus. Az irodalom és a könyvkiadás szolgálatába szegődött Gyallay Pap Domokos, Létay Lajos, Székely János, Sigmond István, Lászlóffy Aladár, Vásárhelyi Géza, Bágyoni Szabó István, akárcsak Gyallay Pap Zsigmond, Huszár Irma, Simonffy Katalin, akik sajtó szolgálatába szegődtek. S a névsorolás korántsem merült ki. A régiónak folyamatosan megvoltak a „szolgálatos” tudósai, tehetséges szülöttei megtalálták helyüket az erdélyi, a magyar közéletben. A 20. század első felében születettek egy része családjával együtt a trianoni, majd a bécsi döntés következtében távozott a menekülők hullámával (Gyallay Pap Domokos és Zsigmond, Viski Károly, Kemény Katalin, Méhes József, Albert Annamária, Gross Arnold, Székely János). Balázs Ferenc családjától elszakadva telepedett meg az aranyosszéki Mészkőn. A bécsi döntést követően Tordán és vidékén a magyar nyelvű közélet a templomokba és az iskolákba szorult vissza, ezért kevesen átmenetileg találták meg itt az alkotáshoz szükséges körülményeket (Imreh Lajos, Vásárhelyi Géza, Mester Zsolt, Bágyoni Szabó István, Cserés Ferenc, Sipos László, Nagy Annamária). A vidék szülöttei többnyire az európai (Étienne Hajdu), a magyarországi és romániai magyar kultúrközpontokba épültek be (Nagy Albert, Kováts Dezső színműíró, Anavi Ádám költő, Nagy Miklós mezőgazdasági szakíró, Létay Lajos szerkesztő, Csetri Elek történész, Keszy-Harmath Sándor demográfus, Murádin László nyelvész, Wagner István kertészmérnök, Huszár Irma, Simonffy Katalin és Rostás-Péter István médiaszerkesztő, Lászlóffy Aladár és Csaba költő, Páll Árpád, Ábrahám János, Szenyei Sándor, Sigmond István író, Horváth József, Ábrahám Sándor, Köblös Antal szakíró, Bajusz István régész, Zsigmond Győző néprajzkutató).

Természetesen, a szülőföld nem sajátíthatja ki magáénak szülötteit. De éppúgy nem felejtheti el őket, mint ahogy életművük értékeléséből nem hagyható ki a vidék útnak indító szerepe.

Torda és Aranyos-vidék polgáraihoz is szólva a következő gondolatot javasoljuk átgondolásra, Rass Károly megállapítását újraértelmezve. Nem az a baj, illetve nem baj az, hogy Torda és Aranyos-vidék szülöttei szétszóródtak az országban, a Monarchiában, Európában és a nagyvilágban. Voltak közöttük olyanok, akik magukkal vitték a szülőváros, a szülőföld szellemiségét, s közülük – életművük megalkotása, munkásságuk során – többen hálásan érezték a szülőváros biztatását és a teljesítményük, sikereik miatti elismerését és büszkeségét. Sokuknak szükséges is volt a mostoha körülmények miatt a szülőföldről való távozás, hogy megtalálhassák a kibontakozás feltételeit. Ha szabad elfogadható retorikai fordulattal élni, az ő esetükben Torda városa nem szegényebb, hanem az ajándékozás öröme, élménye révén gazdagabb lett. Tekintsük úgy, hogy általuk Torda és környéke nemcsak felmutatta, hanem fel is kínálta a nagyvilágnak azt, amit szülötteitől ő is kapott, s amit a város is elismert és tisztelt.

A baj – mert azért az is van ebben a helyzetben – máshol keresendő. Abban, ha az elköltözötteket nem hozzuk haza, hogy mint virtuális közösségben itthon legyenek velünk. Ha nem tartjuk számon őket, ha nem vagyunk büszkék rájuk, ha nem tanulunk tőlük. Az az igazi veszteség, ha azokat, akiket a nagyvilág számon tart, a tordaiak nem tartják meg emlékezetünkben. Az elköltözők – a helyiek és mások tudatában – csakis ebben az esetben változhatnak át hontalanná.

Mi a teendő? A hagyományalapítás, -kitalálás korát éljük. Remélhetőleg a gazdag választási lehetőség az egyes településeknek ösztönzést nyújt saját szülötteik felfedezésére, kulturális rendezvények tartalmi felépítésére, emlékjelállításra, különböző településekkel való kapcsolatépítésre.

Turisztikai potenciál

1989 után a vidékre irányuló turizmus kizárólagosan a Tordai-hasadékra és Torockóra irányult. 1992-ben nyílt meg a nagyközönség előtt a bányászattörténeti kuriózumnak számító tordai sóbánya, amely 2010-ben új, idegen arculatot kapott, s elveszítette ugyan a bánya hiteles kinézését, a felújítás következtében azonban népszerűségre és látogatottságra tett szert. A turisztikai útvonal leegyszerűsödése kiiktatta az érdeklődés köréből az 1940 előtti turisztikai célpontokat. Kolozsvár felől közeledve legelőször a Túri-hasadék tárul az utazó szeme elé, két bejárattal, Tordatúr és Koppánd felől. A legkorábbi sókitermelés nyomán keletkezett sóstavak egy része a Bányafürdőben, másik része az a Dörgőben tekinthető meg. A dombok közötti édesvizű tavak másutt is vonzó látványt nyújtanak (Szind, Mészkő, Bágyon, Kercsed). Torda lakossága egynapos kirándulások során előszeretettel látogatta a Nalánci és a Királyerdőt. Aranyosrákos határában az Ördögpataka, az Ördögorra vonzza a sátorozókat. Az Aranyos a forrásvidékétől kezdve Sinfalva határáig bárhol kellemes látványt tartogat. Várfalva határában ilyen a Leánykő sziklája; a gát nyári időben a fürdőzőknek nyújt élményt.

A Tordai-hasadék önmagában gazdag látnivalót kínál. A Vágottkő, a Kereszt és a csillag mind más-más rálátást nyújt a Hesdát völgyére. Balika barlangja csupán egyik a sziklába mélyedő üregeknek. A Hasadék sziklái között és erdeiben mintegy ezer növényfaj él, közülük több ritka vagy egyedi előfordulású. A Hasadékot átvágó patakot a sziklák közötti tóvá alakuló Csukásig érdemes követni, amely a vidék fiataljainak kedvelt fürdőhelye.

A város urbanisztikai felelősének köszönhetően a város műemlékeinek mindenike háromnyelvű felirattal van ellátva, története mindenki számára hozzáférhető. Ugyanígy érdemes sorra látogatni a vidék templomait. Egyik részük építészeti műemlék, másik részük élményt nyújtó festett kazettákkal díszített (Mészkő, Kövend, Aranyosrákos). A múlt emlékét őrzi a Keresztesmező, az erdélyi hadak táboroztatási helye, Mihai Viteazul halálának helyszíne, az 1944-es tordai csata helyszíne, a koppándi udvarház, a tordai castrum és a fiscus ház, a megye- és a városház, Várfalva határában a tordai vár dombja, a torockószentgyörgyi vár, a tordai és a felvinci vigadó, az aranyoslónai és a várfalvi Jósika kastély, az aranyosgerendi Kemény–Bánffy kastély, az aranyosgyéresi Bethlen-kastély és -kúria, a Paget-kastély. A tordai múzeumban ismét látogathatóvá vált Körösfői Kriesch
Aladár festménye. Kövenden, Kercseden, Rákoson megőrződtek a házak előtti faragott kiskapuk. Aranyosszék falvainak temetőiben a hidasi kőből készült síremlékek építészeti emlékek. A mészkői temetőben Balázs Ferenc, a gerendkeresztúri temetőben Kemény József síremléke várja a tisztelgőket. Remélhetőleg, nem hiába. A vidékre irányuló turizmus kínálatát árnyaltabbá kell tenni. Az 1990-es években alulírott kezdeményezte azt a honismereti vetélkedőt, aminek keretében az iskolás korosztály tagjai rendre bejárták a különböző településeket. Ezt követve iskolai, egyházi, intézményi keretben a helyi társadalmat is ösztönözni kell élettere élményszerű felfedezésére.

Gazdálkodás – hagyományok és lehetőségek

Az aranyosszéki földművelés arányairól az 1870-es évből vannak pontos adataink. Ebben az évben a szék földterülete a következőképpen oszlott meg: szántó: 42,9%, rét és kert: 18,5 %, legelő: 15,1%, erdő: 16,8%. A falvak – sőt, Torda és Aranyosgyéres – lakossága általánosan földműveléssel foglalkozott. 1910-ben Aranyos-vidék lakosságának 80%-a földművelésből élt meg. A növénytermesztés számára Aranyosszék földje nagyon előnyös. Az Aranyos árterülete gazdagon termő talajjal rendelkezik. A gazdák szerint a sík vidék szellős, ami szintén kedvező a növénytermesztés számára. A vetemény nemcsak megterem ebben a talajban, hanem sajátos zamattal is rendelkezik (a murok édes, a vöröshagyma mérsékelten csípős). A régió egyes falvai más-más terményről híresültek el: Kercsedet a kukorica, Kövendet a krumpli, a paszuly, Alsó- és Felsőszentmihályt a retek, Csegezt és Bágyont a murok, Várfalvát a hagyma, Sinfalvát a paradicsom, Torockót és Torockószentgyörgyöt a mák, Aranyospolyánt és Aranyosegerbegyet a káposzta, Aranyosgerendet a fűszerpaprika tette híressé. Az áru piacra szállítását az utóbbi évtizedekben szekér helyett teherszállító kocsival oldják meg. Így lehetővé vált olyan városok megközelítése, mint a közeli Torda, Aranyosgyéres, Topánfalva, Abrudbánya, Aranyosbánya, Nagyenyed, Marosújvár, Tövis, Kudzsir, valamint a távolibb Temesvár, Arad, Déva, Nagyszeben, Medgyes, Brassó, Gyulafehérvár, Vajdahunyad, Petrozsény, Resica, Bukarest. Az 1990-es évek közepéig a Mócvidék településeire a keskenyvágányú vasúton szállították a terményeket a felső-aranyosszéki falvakból. A gazdák ma murkot, petrezselymet, zellert, hagymát, krumplit, salátát, karfiolt, spenótot, retket, paradicsomot, uborkát, paprikát, fokhagymát, káposztát, karalábét, céklát, borsót értékesítenek a piacon. Mindenik falu változatos növénykultúrával rendelkezett. Több falu (Aranyospolyán, Aranyosegerbegy, Alsó- és Felsőszentmihály) a virágkertészetet szép eredményekkel honosította meg. A földművelés kollektivizálását követően megszűnt a rozs, a kender és a gyapot termesztése, helyettük a falvak határában megjelent a szója, a dohány. 2014-ben 7 településen elvégzett értékfelmérés azt jelezte, hogy a közös gazdálkodásra való áttérés legerősebben a gyümölcs- és virágkertészetet, valamint az állattenyésztést viselte meg. Több falu (Kercsed, Csegez, Mészkő) teljesen, több falu pedig részlegesen lemondott a családi gazdálkodásról.

A régió társadalmában hagyományosnak számító foglalkozást űzött a kőműves, a téglavető, az ács, az asztalos, a bádogos, a kádár, a tímár, a takács, a csizmadia, a cipész, a szíjgyártó, a kötélgyártó (kötélverő), a szűcs, a takács, a szabó, a kalapos, a fésüs, a szitás, a kefekötő, a kaskötő (kosárkötő), a kerekes, a köszörűs, az esztergályos, a kályhás, a mészáros, a hentes, a molnár, a pék, a pogácsás, a pecsenyesütő, a szakács, a cukrász, a halász, a szódás, a műszerész, az órás, a kocsis, a szekeres, a fiákeres, a fuvaros, a taligás, a szobafestő, a lámpagyújtó, a kéményseprő, a kereskedő, a fogadós (vendéglős), a kocsmáros, a fodrász, a kertész, a fürdős, a kövező, a kőfaragó, a zenész, a sintér. A helyi nyersanyagforrásra épült az aranymosás, a tordai és a várfalvi fazekasság, a tordai sóbányászat, a torockói vasbányászat, a torockószentgyörgyi szénégetés, a csegezi kőfaragás, a mészkői alabástrombányászat. A 20. században szórványosan továbbélt a háziipar a szövés, a káka-, panusa- és vesszőfonás, a fafaragás, sírkőfaragás, a szappanfőzés formájában.

A 19. század második felétől rendre kiépült a munkaerőt új megélhetései lehetőségek felé terelő ipar. Aranyosgyéresen 1908-ban kezdte meg működését a téglagyár, 1921-ben Diamant Izsó kezdeményezésére a Sodronyipari Művek. Tordán 1890-től működött a mész-, 1902-től a gipsz-, 1891-től a cellulóz-, 1912-től a szóda- (vegyi üzem), 1814-től a sör-, 1914-től a cement-, 1921-től az üveg-, 1925-től a kátránypapír-, 1935-től a porcelángyár. Az államosítás felduzzasztotta a gyárak munkaerő állományát, új gazdasági ágként jelent meg az építőanyag-ipar. A városok (Aranyosgyéres és Torda) felszippantották a falvaknak a mezőgazdaságtól elforduló lakosságát, a líceumi szakoktatás és az inasképzés szakmunkaerőt állított elő. Ezt a nagyszámú lakosságot sodorta válságba, majd külföldi vendégmunkára a gyárak 1989 utáni megszüntetése vagy minimális kapacitásra való átállítása. Helyükben mindössze néhány kis teljesítményű vállalkozás született meg.

Teendők?

Az Aranyos-vidékre vonatkozó tudás az elmúlt másfél évszázad alatt többször szorult aktualizálásra, a lakosság számának és összetételének módosulása, az életforma, a gazdálkodás változása, a közigazgatás, az oktatás, a művelődési élet reformja miatt. A tudás termelődésével párhuzamosan újra és újra szükségessé vált a tudást közvetítő intézmények (oktatás, mozgalmak, rendezvények, múzeumok, sajtó és könyvkiadás, turizmus) újraszervezése. Alulírott a közelmúltban jelentette meg az Aranyos-vidék. Honismereti könyv című monográfiát, amely 500 lap terjedelemben, 4 fejezetben, 260 illusztrációval az érdeklődők, főként a vidék fiataljai számára összefoglalja a régió múltjára, területi tagolódására, lakosságára, szellemi és gazdasági életére, hagyományaira vonatkozó információkat. A szülők és az oktatás tisztje eldönteni, milyen mértékben fognak ennek segítségével megfelelő regionális identitástudatot kialakítani a fiatalokban.

A foglalkozási kultúra átszerveződése következtében válik szükségessé a hagyományok sorsának átgondolása. A régió tájházzal, múzeummal és emlékszobával nem rendelkezik. A tordai történelmi múzeum szinte kizárólagosan a román kultúrát, a torockói néprajzi múzeum csupán a helyi tárgyi kultúrát jeleníti meg. Sajnálatos módon az 1990-es évek során nyomtalanul megsemmisült a Kövenden Apáczai Antal által létesített gyűjtemény. A múzeumalapítás mellett szükség lenne a megszűnt és hagyományos foglalkozások kézműves táborokban való bemutatására, háziipari foglalkozások (szövés, vesszőfonás) tanfolyam keretében való visszatanítására. Több foglalkozás megélhetést jelentene néhány szakember számára (kő-, alabástromfaragó, kapufaragó, kádár, kötélverő, zenész). 1990 után a városok gyors igyekezettel számolták fel az ipart, Torda ipari negyede romhalmazzá alakult. A következő évek döntik el, hogy az ipar százéves történtének maradnak-e még tárgyi emlékei.