Bácska és a bukovinai székelyek

Amikor a második világháborút tárgyaljuk, nagy hangsúlyt fektetünk az első és a második bécsi döntésre, a Szovjetunió elleni hadjáratra, Sztálingrádra, a doni katasztrófára, ám kevesebb szó esik a délvidéki terület – Bácska, Dráva-háromszög, Muraköz és Muravidék – 1941 áprilisi visszafoglalásáról. Ebben az időszakban telepítették Bácskába a bukovinai székelyeket, erről a folyamatról szeretnék itt megemlékezni. Jelen írásom részleteket tartalmaz „A szerbek rosszak voltak, de a magyarok még rosszabbak”. Kormányzósértési perek és magyar állam és nemzet elleni vétségek a visszacsatolt Bácskában 1941–1944 című dolgozatomból. Mielőtt a Bácskába telepített székelyekről írnék, fontosnak tartom röviden bemutatni az egykori Magyar Királyság déli, a mai Szerbia északi részét, Délvidéket, Vajdaságot, kontextusba helyezve a világháborúban történteket.

Amikor Délvidékről beszélünk, értelemszerűen a Magyar Királyság déli részeit értjük alatta, de az egykori határok elmosódnak a mai országhatárok között, mivel – Erdélytől eltérően – a Délvidék soha nem létezett saját politikai keretei között. Így sokkal praktikusabb Vajdaságként hivatkozni az Ó-Szerbiától északra, vagyis a Száva–Duna vonaltól északra húzódó területekre.

A mai Vajdaság területén, amely Szerbia kulturális autonómiával rendelkező tartománya, a magyarság lélekszáma a 2011-es népszámlálás alapján nagyjából 250 000 fő, ami a tartomány lakosságának 12%-a. Leginkább magyar területnek az észak-bácskai körzet számít, dacára annak, hogy a bácskai Tisza menti magyar városokat, Zentát és Magyarkanizsát közigazgatásilag a szerb túlsúlyú észak-bánáti körzethez csatolták. Ezt a jelenséget nem kell magyaráznom az erdélyi olvasóknak sem.

A magyar törzsek a honfoglaláskor telepedtek meg a mai Vajdaság területén, amely alföldi jellege miatt sűrű településszerkezetű vidék volt. A tatárjárás is szörnyű pusztítással járt, de az alkonyt végül a török kor hozta el az itt élő embereknek. Hogy milyen emberek lehettek a délvidéki magyarok, az a történelem homályába vész, mert ez a régió – a Magyar Királyság más területeihez hasonlóan – teljesen elnéptelenedett a hosszú török uralom és az azt követő felszabadító háborúk következtében. Értelemszerűen a déli területeken élők voltak legjobban kitéve a török dúlásnak, ahol sem hegy, sem erdő nem nyújtott menedéket a lakosságnak. Annyit tudunk az itt élőkről, hogy a helyi földművelő lakosság kapát és kaszát ragadott, ha veszélyben volt a hon, hiszen több tízezer paraszt csatlakozott a Kapisztrán János vezette keresztes sereghez, amely Hunyadi Jánossal 1456-ban még meg tudta védeni Nándorfehérvárt és az országot.

Nem így alakult azonban az 1521-es ostrom, amikor a Magyar Királyság kulcsának számító város elesett, utat nyitva az ország belső területei felé. Innen már csak egy lépés volt 1526-ban Mohács, és 1541-ben Buda. A korábbi gazdag kultúrával rendelkező magyar lakosság elveszett vagy északra menekült. A városok és egyéb települések leégtek, az egykori vármegyének nevet adó Bodrog várát hiába keresnénk, pedig 1093-ban Szent László királyunk itt fogadta a Jeruzsálem felszabadítására induló IV. Vilmost, Toulouse gróf­ját. Vár állott, majd kőhalom. Mára pedig már kőhalmok sincsenek. Talán az aracsi pusztában lévő katedrális hirdeti a búzatáblák között ezen letűnt kor nagyságát.

A terület az 1699-es karlócai békével került vissza magyar fennhatóság alá, de az elnéptelenedett vidéket csak a 18. században, Mária Terézia idejében kezdték újra betelepíteni. A török elől északra húzódó szerbség határőrségi feladatokat ellátva folyamatosan beszivárgott a területre, de jelenlétük inkább Bácska és Bánát déli területeire korlátozódott. A terület újratelepítésének változatosságát mutatja, hogy Kishegyest 1769-ben békésszentandrási katolikus magyar telepesekkel, a mellette lévő Szeghegyet Rajna-vidéki evangélikus németekkel, Bácsfeketehegy települést református kunokkal, kicsit odébb Bajsát szlovákokkal, Zentagunarast ruszinokkal népesítették be, de Bánát egyes részeire francia telepeseket is hívtak. A térségben éltek még bunyevácok is (ezt a népcsoportot a horvátok csángóinak, katolikus szerbeknek vagy a szerb nyelvjárásban beszélő horvátoknak is nevezhetjük), és zsidók is, nagy számban. Ezt a sokszínű világot egy bácskai mondás is igazolhatja: akit Baján meg nem szólnak, Szabadkán le nem itatnak, Zomborban meg nem vernek, Újvidéken rosszra nem visznek, az elmehet az egész világon, sehol ilyen dolgok nem fognak vele megesni.

Nagy gazdasági fejlődést eredményezett az 1802-ben átadott Ferenc-csatorna, amely nemcsak hajózásra és öntözésre volt kiválóan alkalmas, hanem az egykori mocsarak lecsapolásával a terület az Osztrák–Magyar Monarchia legjobb búza- és kukoricatermő vidékévé is vált. A csatornázási és folyószabályozási munkálatok miatt érkeztek később bukovinai székelyek az Al-Dunához, és az általuk alapított Székelykeve még ma is a legdélibb, magyar többségű település. Bár az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc megzavarta a békés fejlődést, az 1867-es kiegyezéssel újult erővel indult meg a terület gyarapodása. A csatorna menti városok virágoztak, az 1882-ben átadott Budapest–Belgrád vasútvonal, keresztülszőve a területet, nagy ipari és mezőgazdasági fellendülést hozott a térség lakóinak. A területi viszonyok miatt a vasútvonalak pókhálószerűen futották be az országrészt. Kosztolányi Dezső boros-poros Szabadkája 1910-re Magyarország harmadik legnagyobb városává vált.

Ezt a társadalmi-gazdasági fejlődést törte meg az első világháború és a trianoni döntés. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság alá került terület mind a térség, mind a magyarság szempontjából is nagy károkat szenvedett. 1910-ben a bácskai lakosság 70%-a dolgozott a mezőgazdaságban, 15%-a az alapvetően mezőgazdasági jellegű iparban és kis­iparban, közalkalmazott és szabadfoglalkozású csak 2,8%-a volt. Az első néhány évben több tízezren hagyták el a régiót, többnyire értelmiségiek, köztisztviselők. Az értelmiségi vérveszteséget csak súlyosbította, hogy a jól kiépült magyar oktatásügyet visszafejlesztették, Bácskában csak két középfokú magyar oktatási intézmény maradt. Az 1921-es névelemzési törvénnyel kötelezték a „szlávos” vezetéknévvel rendelkező diákokat, hogy szerb osztályba járjanak. A magyar és a német nagybirtokosok földjeinek jelentős részét elkobozták, és a területre több tízezer telepes, ún. dobrovoljac (önkéntes) érkezett, hogy az etnikai arányokat megváltoztassák. Ezt súlyosbította a világháború után az egykori földbirtokosok rovására véghezvitt földosztás is, amelynek során 192 ezer kat. hold földet osztottak szét a rászorulók között, de egy magyar vagy német sem kapott területet, és az alapvető megélhetéshez szükséges házhelyet is csak kivételes esetben kaphatták meg. Ezek az intézkedések nagyban hozzájárultak a terület magyarjainak anyagi leromlásához és „elproletárosodásához”. Topolya községben a nagybirtokosoktól elkobzott földekre is dobrovoljac telepesek költöztek, így a helyi nincstelen, többnyire béresmunkával foglalkozó magyarság munka nélkül maradt. Ezek az intézkedések többnyire más elcsatolt területekre is jellemzőek voltak.

Az 1929-től Jugoszláv Királyságnak hívott államalakulat bel- és külpolitikájának, valamint összeomlásának ismertetése szétfeszítené a dolgozat kereteit, ám fontos kiemelni, hogy a magyar külpolitika kereste (és meg is találta) a kapcsolatokat Jugoszláviával, de a második világháború forgatagában, 1941. március végén lezajlott angolbarát puccs kiprovokálta a német katonai támadást, amibe Magyarországot is bevonták. Horthy Miklós kormányzó örömmel biztosította Hitlert támogatásáról, de ez nagy csapást jelentett Teleki Pál miniszterelnök politikájának, ő a fegyveres semlegesség híveként szerette volna elkerülni a világháborúba való beavatkozást. Teleki a kilátástalan helyzetben öngyilkosságot követett el 1941. április 3-án.

Az április 6-án indult erőteljes német támadás következtében a jugoszláv védelem gyorsan összeomlott. A magyar katonai alakulatok húsvét szombatján lendültek támadásba, de szervezett ellenállással nem, néhol pedig egyéni ellenállási akciókkal találkoztak – ennek ellenére a bevonulás több mint ezer emberáldozatot követelt, nagy részük szerb nemzetiségű volt. A bácskai magyar lakosság a huszonhárom éves szerb megszállás alóli felszabadításként élte meg az eseményeket, az országhatárt átlépő katonaságot az esetek többségében ünneplő tömeg várta. Jugoszláviától Magyarország 11 475 km² területet foglalt vissza, amelyen körülbelül 1,1 millió fő élt, de ennek a lakosságnak csak relatív többségét alkották a magyarok. Ők 301 ezren (27%), a szerbek 243 ezren (22%), a horvátok 220 ezren (20%), a németek 197 ezren (18%) voltak, de emellett több tízezernyi szlovén és szlovák, valamint ruszin és zsidó is élt a területen. Az új hatalom igyekezett a Bácskában csak relatív többséggel rendelkező magyarság százalékos arányát a saját szemszögéből nézve javítani, de ezzel tulajdonképpen csak a korábbi rendszer magyarellenes intézkedéseit másolta. Az 1920 és 1941 között ideérkezett telepesek eltávolítását célzó intézkedések illeszkedtek abba a politikai irányvonalba, amely a „huszonhárom éves megszállás” intézkedéseit igyekezett megsemmisíteni.

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. Ráadásul a magyar kormány kötelezettséget vállalt, hogy a korábban Jugoszláviából Németországba szállított mezőgazdasági termények kiszállítását folytatja, ami sürgette a bácskai területek újbóli betelepítését. 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. A telepítés sajnos nem „sikertörténet”, egyrészt azért, mert a székelyek merőben más mezőgazdasági és társadalmi fejlettségi szinten álltak, mint a bácskai földművelő lakosság. Ugyanakkor számos társadalmi problémával kellett szembesülniük, és kiváltságos helyzetükből eredően a helybeli magyarok között is voltak, akik magyar dobrovoljacoknak csúfolták a székelyeket.

A térségben számos súlyos szociális gond volt, ami elsősorban a földéhségből eredt, de a visszacsatolás utáni pozícióváltások is meglehetősen sok konfliktussal jártak. A Kalangya,¹ az egyik legrangosabb délvidéki magyar folyóirat például a visszacsatolás utáni első számában, mintegy útmutatásként tájékoztatott a bácskai magyarság meglehetősen nehéz társadalmi helyzetéről.² Mint írta, „Bácska a múltban mezőgazdasági szempontból az egyik leggazdagabb területe volt az országnak, jelenleg pedig itt találhatóak a legkirívóbb társadalmi ellentétek.”³

A bukovinai székelyek körében a Magyarországra település gondolata ekkorra megszilárdulni látszott. Az áttelepülés fő propagálója Németh Kálmán józseffalvi plébános volt. Több tényező is indokolta, amiért ki akartak települni: 1940 nyarán Bukovina északi részét a Szovjetunió annektálta, ami miatt jelentős piactól esett el a mezőgazdasági termeléssel is foglalkozó bukovinai székely lakosság. A második bécsi döntés nyomán a magyar közigazgatású területek közvetlen közelbe kerültek, emiatt pedig bosszúból a román földbirtokosok nem adtak nekik munkát – ehhez hozzáadódik, hogy az előző négy évben rossz volt a termés, Józseffalva leégett, és a román belpolitikai helyzet is bizonytalan volt.

A bukovinai székelyek nem vegyes etnikumú területre, hanem olyan térségbe szerettek volna települni, ahol a magyarság tömbben él. Ezért egyesek a Dunántúlt választották volna, hogy ott „a sok-sok szenvedés és hányattatás után végre otthonra találjanak”.⁴ A magyar kormánynak ezzel szemben más elképzelései voltak. Kezdetben a Partium vegyes etnikumú területeire szerették volna telepíteni őket, és csak a Bácska visszacsatolásával kerültek előtérbe az itteni területek, a magyar vezetés ezzel a bácskai nemzetiségi arányokat a magyarok javára kívánta volna módosítani.

Az öt bukovinai magyar faluból (név szerint: Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Fogadjisten és Istensegíts) érkező lakosokat huszonhat különböző településre és tanyára helyezték.⁵ Megérkezésük után néhány nappal megindult a mezőgazdasági munka, majd a telepfelügyelők által irányított óvoda- és iskolafelállítás is elkezdődött. Habár a magyar sajtó nagy elismeréssel szólt a telepítés sikeréről, a székelyek nem voltak ennyire derűlátóak, hiszen szociális gondjaik nem oldódtak meg, ráadásul tisztában voltak azzal, hogy őket az elűzött dobrovoljac telepesek házaiba költöztették be, és egy részük nem akart a „korom és az üszök között”⁶ maradni. Közérzetüket az is befolyásolhatta, hogy nem az alföldi viszonyokhoz, hanem a Kárpátok erdei levegőjéhez voltak szokva. Ez úgy maradt meg a bácskai magyarok visszaemlékezéseiben, hogy a székelyek délben bementek pihenni, és csak hűvösben dolgoztak. Ráadásul mezőgazdasági szempontból más fejlettségi szinten álltak, mint a bácskai földművelő lakosság, például egy magyarkanizsai visszaemlékező szerint „nagyon tudatlanok voltak. Itt tanultak meg kaszával aratni. Mert ők sarlóval arattak”.⁷

Az eltérő mezőgazdasági művelési kultúra miatt a hatóságok gazdasági tanfolyamokat szerettek volna tartani a telepeken, hiszen „a telepes székelyek között tekintélyes számban van nincstelen, vagyis olyan, akinek otthon nem volt egy holdnyi földje sem. Most pedig Isten s a magyar haza jóvoltából belecseppent a legtermékenyebb magyar földbe, amit felelősséggel kell gondoznia”.⁸ Meg kell említenem azonban azt is, hogy a helyi lakosság sem mindig fogadta kitörő örömmel a betelepülőket, hiszen a magyar földműves lakosság úgy gondolhatta, hogy a jugoszláv földosztás után a betelepülők miatt a megígért földosztásból is ki fog maradni. Ezt egy 1941 júliusi helyzetjelentés is megerősíti, amelyben a telepítés hibái kapcsán a telepfelügyelő megemlíti, hogy „a nincstelen bácskai őslakó magyarok irigy szemmel nézik a betelepített székelyeket, akik ott nem őslakók, s mégis íme, hamarabb földhöz jutottak. Az őslakó bácskai nincstelen magyarokat még hamarabb, de legalábbis egyidőben a telepesekkel kellett volna földhöz juttatni, hogy ne legyen közöttük elégedetlenség és irigység”.⁹

A telepes székely lakosság úgy érezhette, hogy a több évszázados hányattatás után végre otthonra lelt a Bácská­ban, és a termelőmunka mellett maradandót is sikerült alkotnia. Az egyik legnagyobb lélekszámú bukovinai székely településen, Bácsjózseffalván (a mai Nagyfény) 1943-ban átadták a székely motívumokkal díszített állomásépületet. A vasútállomás tervezője Csorna Dezső, aki korábban Kós Károly évfolyamtársa volt, és több tanulmány­úton vett részt Kalotaszegen és Székelyföldön is, ami nagy hatással volt a munkásságára. Az átadásról a magyar filmhíradó is beszámolt.¹⁰ A Kárpátok fenyveseiben tanult fafaragást is igyekeztek meghonosítani a Bácskában. Székely Albert mester vezetésével fafaragóiskolát nyitottak a településen, és a vasútállomás várótermébe elkészítették a 14 stációból álló székelyek kálváriáját, ami szintén látható a magyar filmhíradó archívumában.¹¹

A bukovinai székelyek kálváriája azonban itt nem ért véget, történetük egybefonódott a térség történetével. 1944 októberében már ezt a régiót is elérték a szovjet és a szerb partizán alakulatok. A partizánok bosszújától félve a magyar adminisztráció és a katonaság nagy részével a bukovinai székelyek is északra menekültek, hogy később a Dunántúl déli részén leljenek végre otthonra.

A háborút követően semmivé váltak az 1941 és 1944 közötti magyar intézkedések. A települések nagy részén felállított turulszobrokat az új impérium ledöntette, az utcákat átnevezték, a Magyarországról érkezettek elmenekültek, a székely telepesek énekeit pedig messze fújta a szél.

Jegyzetek

1 A jugoszláviai magyarság egyik legrangosabb irodalmi és kritikai folyóirata 1933 ás 1944 között. A folyóirat elsősorban a jugoszláviai magyar írók műveit közölte, de szerb és horvát írók műveit is bemutatta fordításban.

2 Török László: A magyarság szociális helyzete a Bácskában. In: Kalangya, 1941 évf., 4. szám 209–215. o. A továbbiakban: Kalangya.

3 Kalangya 209. o.

4 Papp Árpád: A zenélő kút. A bukovinai székelyek Bácskában, 1941–1944. Magyar Történelmi Társulat – Magyar Néprajzi Múzeum – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Budapest–Zenta, 2016. 64. o. A továbbiakban: Papp 2016.

5 A telepes falvakról készült részletes adatkimutatást ld: Papp 2016. 92–95. o.

6 Papp 2016. 89. o.

7 Papp Árpád: Igaz történetek Mindenkiföldjéről. Vajdaság/Délvidék (1941–1944). Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2015. 252. o. A bukovinai székelyeket tárgyaló visszaemlékezéseket bővebben ld: Papp 2015, 249–262 o.

8 Papp 2016. 107. o.

9 Uo.

10 https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=5068

11 https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=4999

A helyükbe hoztak székelyeket Bukovinából (részlet)

Nagyfény, az két részből áll, a vasút, az a közepén megy, és a keleti rész, azt a húszas években építették a telepes szerbeknek a számára. Fele bosanac [boszniai – Cs. M.] másik fele likai [mai Horvátország területe – Cs. M.] meg különféle, de ez a két fő csoport vót. Na, elég az hozzá, hogy mikor a magyarok bejöttek, én akkor kilencéves voltam, arra is emlékszem, akkor rá egy hónapra, akkor ezeket összeszedték, a dobrovoljacokat, és elvitték valahova a Dunántúlra, nem tudom, hogy hova, melyik helységbe. […]

No, a helyükbe hoztak székelyeket Bukovinából. Úgyhogy így Józseffalva lett, mert józseffalvai székelyek lettek oda hozva. Ők elég gyorsan belejöttek az új helybe meg mindenbe, megkapták ezeknek a szerbeknek a házait, és elhelyezkedtek, és aránylag normalizálódott a helyzet. No persze negyvennégyben, ugyanúgy ők is, mint a többi ember, elvetették a kukoricát, meg minden mezőgazdasági munkát elvégezték, és hát a kukorica, mikor ők elmentek ugye, mielőtt az oroszok bejöttek volna, ők két héttel korábban elmentek, és a kukorica ott maradt talpon. És akkor a csantavérieket kihozták oda, hogy szedjék le a kukoricát. […]

Csak negyvenkettőben, asszem, negyvenkettőben építették ezt az új vasútállomást.

– Azt a bukovinai székelyek építették?

– Igen, igen.

– Faragásokat is csináltak?

– Jaj, hát az, gyönyörű domborművek voltak. Nem tudom, hány tábla, hát olyan, olyan, nem volt két méter hosszú a tábla, de olyan méter hetven-nyolcvanra saccolom most így, a magasságuk. Ilyen lapos táblák voltak. A magasságuk az olyan méter lehetett. Mondom, ahogy a táblák föl voltak akasztva így egymás mellé, én nem tudom, hány tábla volt, de elég sok. Körbe a falakon, tudod, a vasútállomásnak az az előcsarnok része… A váróterem. Ott a váróteremben, de a falakon körül teljesen, ahol szabad volt a fal, nem volt ablak meg ilyesmi. Én nem tudom, hány volt, de sok volt. Azt is végignéztem, ahogy faragták. […] Hát egy évig csináltak azt. Hároman-négyen, nem sokan. És a székelységnek a története volt tulajdonképpen ott a táblákon. […]

Hogy mondjam, jó nép volt a székely, elég szorgalmasak. Kicsikét, hogy mondjam, olyan butácskák voltak, naivak, túl jóindulatúak. Tényleg, ahogy a Bibliában is lehet olvasni, ha megütik a jobb arcodat, tartsd oda a másikat is. Hát jól van, ezek majdnem, hogy szó szerint vették a dolgot, annyira naivak voltak, ugye. De szorgalmas nép. Az asszonyok szőttek, fontak, az volt a munkájuk. Varrtak komplett férfiöltözetet, azt a szűrnadrágot. Kétfélét csináltak, fehéret meg barnát. Mind a kettőt ők, saját gyapjúból, hoztak magukkal gyapjút, meg néhány bárányt is hoztak, azt szaporították. Úgyhogy pár év alatt egész szépen fölfejlődött.

(Papp Árpád gyűjtése 2012 januárjában. Papp Árpád: Igaz történetek Mindenkiföldjéről című oral history-gyűjteményében további visszaemlékezéseket olvashatnak a bukovinai székelyekről és az 1941–1944-es időszakról. A kötet online is elérhető: https://www.vamadia.rs/sites/default/files/2020-02/Mindenki1_book.pdf)