Családfakutatás, őskutatás: nem csak szakértőknek

Ki nem gondolt soha arra, hogy honnan is származnak ősei, hol éltek, miben jeleskedtek és milyen emlék maradt vagy maradhatott fenn tőlük? Úgy gondolom, hogy szinte mindenannyiunkban felvetődnek ilyen és hasonló gondolatok. Sokan talán rákérdeznek nagyszüleiknél, rokonaiknál, lényegesen kevesebben talán a családi iratok közt próbálnak ezt-azt felderíteni – de aztán az egész dolog többnyire feledésbe merül mindennapi dolgaink sodrában.

A családfakutatás vagy őskutatás, idegen szóval genealógia, újabban reneszánszát éli szerte a világban, Magyarországon és Erdélyben is. A nemesi családok történetének kutatása a leszármazottak személyes érdeklődésén túl a történelemkutatás fontos részét képezi, s ezáltal forrásai is jól ismertek – de honnan induljon, mit tegyen az, akinek ősei nem tartoztak a történelmet országos szinten formáló családokhoz? Szerencsére a levéltárak adatainak könnyebb elérhetősége, a világháló és újabban a genetikai vizsgálatok költségeinek radikális csökkenése olyan új információkat tett elérhetővé, amelyek a műkedvelő kutató számára is több lehetőséget biztosítanak őseik felkutatására.

Jelen cikkben személyes tapasztalataim alapján igyekszem a számukra is elérhető, elsősorban Erdélyhez és szűkebb körben a Székelyföldhöz kapcsolódó forrásokat bemutatni, az amatőr kutató számára egyfajta útmutatót nyújtani az őskutatás elkezdéséhez. Annak, aki egy ilyen kutatásba belevág, érdekes kalandban lesz része, amelynek során testközelbe fognak kerülni ősei mindennapi gondjai, emlékei és sok esetben az is, hogy egyes történelemformáló események miként hatottak rájuk, illetve adott esetben milyen szerepet játszottak ők maguk ezeknek az alakításában. Fontosnak tartom, hogy a mai divatot kerülve ne valamit bizonyítani próbálva, hanem nyitott szemmel és elmével, az elődöknek és a történelmi hűségnek kijáró tisztelettel vágjunk neki ennek az útnak.

Mit rejtenek az iratok, avagy amit egy szabad székely család történetéről a források elárulnak

Kutatásaim kezdetén családomról annyit tudtam, hogy bölöni (háromszéki) unitárius székelyek voltak, talán nemesi oklevéllel is büszkélkedhettek (a bölöni hagyomány egyértelműen „kutyabőrös Vajdák”-ként jegyez bennünket ma is), bár ezt a közeli családban már senki sem látta. Nagyanyai ágon hétfalusi csángók, anyai ágon ugyancsak székelyek, ezúttal sófalvi székelyek voltak.

Ezen túl semmi más információ nem állt rendelkezésemre, mindaddig, amíg nagyszüleim hagyatékában meg nem találtam az 1940-es években kikért anyakönyvi adatokat, tőlem számolva öt nemzedékre visszamenőleg (mint később megtudtam, erre a nem zsidó származás igazolása miatt volt szükség az adott világháborús kontextusban). Ez adta azt a kiindulási pontot, amely legtöbb családfakutatásnál az első lépés kell, hogy legyen: az egyházi anyakönyvek felkutatása, elemzése. Sajnos, ezek ma már csak a legritkább esetben találhatók meg a lelkészi hivatalokban, többségük, ha fennmaradt, a Román Állami Oklevéltár különböző megyei részlegein kutatható, szerencsére mindegyiknek a forráslistája megtalálható a világhálón [4]. Lelkes műkedvelő családfakutatók jóvoltából jelentős részük már digitalizált formában is elérhető az Erdélyi Genealógiai Társaságnál, önköltségi áron [5]. Így jutottam én is a bölöni unitárius anyakönyvekhez, amelyek megszakítás nélkül, 1737-ig

Visszamenőleg tartalmazták a születéseket, az esketéseket (a pap a feljegyzések szerint „kopulált”) és a temetéseket. Ezzel a családfa máris szépen kiegészült 1737-ig visszamenőleg. Tapasztalataim szerint hasonló eredményekre számíthatunk a legtöbb más egyházi jegyzőkönyv esetében is, egyes szerencsés esetekben akár a 16 század közepéig is visszanyúlva.

Visszafelé haladva az időben, az anyakönyveken túl a források nagymértékben leszűkülnek. A 18 századra vonatkozóan a következő forrásokra lehet támaszkodni:

Püspöki vizitációk összeírásai. Főleg a protestáns egyházak esetén volt jellemző, hogy a püspökök – az egyházi fegyelmet erősítendő és az átkeresztelkedéseket megelőzendő – időről időre bejárták a lelkészi hivatalokat, és leltárt készítettek mind a vagyonról, mind a hívekről. Ezek többsége továbbra is az egyházi levéltárakban kutatható, az én esetemben az Unitárius Levéltárban őrzött összeírásokban volt lehetőségem őseimet fellelni, és az anyakönyvvel összevetve további adatokhoz jutni (mint kiderül, egyik ősöm éveken át harangozóként is szolgált).

Adó-, lakosság- és úrbéri összeírások. Az osztrák fennhatóság alá kerülés (1686) nyomán a 17. század végén és a 18. században egyre gyakrabban találkozunk vagyonösszeírásokkal; ezek többségükben a Magyar Oklevéltárban kutathatók, de a székely székekre vonatkozó adatok könyv formájában is elérhetőek [6]. Székelyföldön kívül az 1715-től kezdődően születő rendszeres összeírások adnak további támpontot, ezek többsége elérhető a világhálón is: fontos és hasznos források a folyamatos feltöltés alatt álló Adatbázisok Online es Hungarica portálok [7, 8].

Törvényszéki jegyzetek. A peres ügyekről történt feljegyzések a legtöbb székely szék és vármegyék esetében is fennmaradtak, bár feldolgozásuk, kevés kivétellel, még várat magára. Háromszék törvényszéki döntéseinek egy része a Székely Oklevéltár új sorozatában kutatható (erről bővebben később), míg Torda vármegye iratait az Erdélyi Múzeum Egyesület publikálta [10].

Székelyföldre vonatkozóan a 17. század legvége és a 18. század legeleje számít az újkor legszegényesebb forrású periódusának. Éppen ezért kiemelkedő fontosságú az 1713-ban készült összeírás, amely az osztrák császár hűségére felesküdő tizenhárom éves vagy annál idősebb háromszéki székelyek teljes listáját tartalmazza. Ezt Apor Péter székely főispánnak, az összeírás levezetőjének hagyatékában fedezte fel és publikálta Szádecky Lajos 1903-ban, és a világhálón is elérhető a Pécsi Tudományegyetem Könyvtárának digitális könyvtárában, a KlimoTheca-ban [9]. Számomra ez a dokumentum több érdekes információval is szolgált: 1713-ban Bölönben egyetlen férfi Vajda élt, aki nemes volt, de az esküt nem saját kezűleg írta alá. Bár jelenleg a falu lakosságának jó része a Vajda nevet viseli, ez az adat arra utalt, hogy a nemes Vajdák nem sokkal 1713 előtt költözhettek Bölönbe – de mikor, honnan és miért?

Az erdélyi fejedelemség korából (1541–1690) a legfontosabb forrást a családfakutatáshoz a fejedelmi királyi könyvek és a székely lustrák képezik, kiegészítve a széki és vármegyei jegyzőkönyvekkel. A fejedelmi királyi könyvek a Mohács (1526) előtti hagyományt követve a fejedelmi kancellária által kibocsátott okiratokat tartalmazzák, többek között – és itt kapcsolódnak a családfakutatáshoz – a fejedelmi nemesítő és adományozó dokumentumokat. Főleg a 17. század folyamán a legtöbb fejedelem nagy hangsúlyt fektetett a székelység, mint könnyen mozgósítható haderő sorsának követésére és a kiemelkedő szolgálatot nyújtó egyének megjutalmazására. A jutalom sok esetben tömeges lófősítést, kivételes esetben „rendes” nemesítést, még ritkábban birtokadományt jelentett. A királyi könyvek többsége elérhető a világhálón és könyv formájában is [11, 12]. Ezen kívül az Arcanum Kft -nél lehet érdeklődni a teljes gyűjteményt tartalmazó DVD elérhetőségéről [17].

A 17. századi – és kisebb mértékben a 16. századi – székely családfakutatás elengedhetetlen forrásai a székely lustrák, vagy katonai összeírások. Ezek elsődleges célja a hadköteles és hadképes székely férfiak nyilvántartása volt, a gyors mozgósítás elősegítésének és a katonai szolgálat elkerülésére tett kísérletek megakadályozása céljából. A székelység tagjai hagyományosan szabad embernek számítottak, akik kollektív nemességükért és adómentességükért cserébe kötelesek voltak az uralkodó (magyar király, majd később a fejedelem) kérésére katonai szolgálatot teljesíteni, saját költségükön. Ez a rendszer a 16. század derekára lassú átalakuláson kezdett átmenni, több társadalmi folyamat eredményeként. Egyrészt beindult a vagyoni differenciálódás, amelynek következtében a szegényebb székelyek már csak gyalog tudtak hadba vonulni, míg a tehetősebbek – a későbbi lófők – továbbra is lóháton szolgáltak. Másrészt a vagyonosodó réteg igyekezett az elszegényedő réteget jobbágyságra szorítani, a földek megmunkálásának biztosítása végett, ehhez gyakran a fejedelem segítségét is igénybe véve. A jobbágyosodást gyorsította az is, hogy a folytonos háborúskodás nyomán sok szabad székely önként vállalta a jobbágyságot, ezáltal elkerülve a hadba vonulási kötelezettséget. Ezek a folyamatok végül oda vezettek, hogy a 17. század első felében a fejedelmek már a szabad székely státusz visszaállítására helyezték a hangsúlyt, és ezt a lustraírásoknál is szigorúan nyomon követték (például az újra jobbágysorsba süllyedő székelyek felszabadítása és hadra kötelezése révén).

A legrégebbi lustrák – amelyek ismereteink szerint nem maradtak fenn – még Mátyás király idején, a 15. század vége felé születtek. A 16. század során ezek egyre szaporodnak, bár elsőre inkább összesítések készülnek: melyik faluban hány jobbágy, szabad gyalogos és lófő

Lakik. A részletesebb összeírások a 17. század elejéről maradtak fenn, ezek közül a leghasznosabbak 1602-ból, 1604-ből, 1614-ből, 1624-ből és 1635-ből származnak; számomra még hasznosnak bizonyultak az 1655-ben, 1674-ben és 1679-ben, majd 1683-ban készült lustrák is. Az erdélyi fejedelemség megszűnése után (Apafi Mihály fejedelem 1690-ben bekövetkezett halála jelenti a független erdélyi fejedelemség végét) már kevesebb és többnyire töredékes összeírás maradt fenn.

A székely lustrák döntő többsége a kolozsvári Állami Levéltárban és a Magyar Országos Levéltárban kutatható eredetiben, illetve mikrofilmen. Jelentős részük nyomtatásban is megjelent, hála a Székely Oklevéltár könyvsorozatnak. Tapasztalataim szerint a Székely Oklevéltár kötetei – kezdve a 19. század végén és a 20. elején kiadott úgynevezett régi sorozattal, majd az 1983-ban elindított új sorozattal bezárólag – a székely családfakutatás egyik legfontosabb kellékei. Eredetileg oklevelek közlésére indította Szabó Károly kolozsvári levéltáros 1872-ben, akinek munkáját Szádecky Lajos folytatta, elkezdve az oklevelek mellett a lustrák publikálását is (a régi sorozat 5 kötetétől kezdődően). A régi sorozat összesen nyolc kötetből áll, és ezek mindegyike elérhető a világhálón, a Transindex portálon belül működő Adatbank keretein belül [14]. Sajnos, az új sorozat esetében – ami ugyancsak nyolc kötetet tartalmaz – ennél kevésbé jó a helyzet: ezekből csupán a 4 és 5 kötet elérhető a világhálón [15], a többi kutatására a könyvtári példányok, illetve az antikváriumokban időről-időre felbukkanó és megvásárolható darabok révén adódik lehetőség. Az Oklevéltárakra, fontosságukra való tekintettel, még visszatérek a cikk forrásanyagokat részletező részében.

Kutatásaim során elsősorban a régi sorozat köteteiben, illetve az új sorozat első köteteiben fellelhető információkat dolgoztam fel, és ez hozta el számomra az első komolyabb akadályt is: az 1680 előtti összeírásokban egyszerűen nem szerepelt Vajda Bölönben. Az anyakönyvek és az 1713-as összeírás alapján (ahol csak egyetlen Vajda szerepelt) ez várható is volt, de hosszabb időre lelassította a kutatást. Az áttörést az új sorozat 8 kötetében megjelent 1683-as, a törökök oldalán Bécs ellen viselt hadjárat utáni összeírás hozta meg: nem csak hogy felbukkannak Vajda János és István, mint lófők és Kálnoky Farkas fejedelmi kancellár udvari emberei, hanem a lustrát készítő jegyző azt is odaírta a nevük mellé, hogy „Udvarhelyszékről, Tordátfalváról költöztek ide”. Valódi Heuréka-pillanatot jelentet ez a kutatásom számára: ettől a ponttól már sikerült, több-kevesebb megszakítással, tovább folyatni visszafelé az ősök – tordátfalvi szabad gyalogos székelyek – fonalát egészen 1602-ig (a Bölönbe költözés után már nem szerepel több Vajda Tordátfalván, és a helyszíni látogatásomkor sem találtam semmilyen rájuk utaló hagyományt vagy helynevet). A Tordátfalváról Bölönbe költözésről, amely minden bizonnyal fontos eseménynek számíthatott a család életében, semmi családi hagyomány nem maradt fenn, sem arról, hogy őseink a fejedelmi kancellár – a fejedelem után a legnagyobb hatalommal rendelkező méltóság – udvari emberei voltak; ám a dokumentumok tisztán és jól követhetően bizonyítják ezt a családi történetet gazdagító és színesítő adalékot.

Mielőtt tovább lépnénk, szeretném hangsúlyozni, hogy az eddig leírt kutatást – kivéve az Unitárius Levéltárban végzett munkát – gyakorlatilag otthonról, a számítógép és az íróasztal mellett ülve végeztem el, jó részét úgy, hogy nem is tartózkodtam Kolozsváron. A befektetett időn túl az anyagi költségek is alacsonyak, gyakorlatilag pár könyv árával érnek fel.

Összefoglalva, karosszékből tevékenykedő amatőr történészként sikerült nagyvonalakban felderítenem az apai ági leszármazásomat 1602-ig visszamenőleg, kideríteni a Vajdák középkori fészkét (amely nem volt azonos az újkorival) és 1737-től indulva apai ágon részletes családfát is sikerült megrajzolni. De a kérdés adott volt: sikerül-e tovább visszább lépni az időben? Milyen más információ lappanghat még az irattárakban, amely segíthet a még meglévő fehér foltok eltűntetésében?

A rendelkezésre álló, 1600 előtt született lustrák már nem említik név szerint a tordátfalvi gyalogos székelyeket – de 1570-ig visszamenőleg van bizonyíték arra, hogy 4-5 szabad, gyalogos székely család élt Tordátfalván, ugyanannyi, mint 1602-ben, amikor név szerint sorolják fel őket. Közvetett bizonyítékként kezelem tehát, hogy ezek egyike a Vajda család volt. Ezen túl sajnos, az első kérdésre a válasz nemleges, ami azért sem meglepő, mert az első név szerint említett tordátfalvi lakos 1567-ben szerepel az okiratokban.

Azonban a levéltárak további érdekes adalékokkal szolgáltak családom 17. századi történetéhez. Az anyakönyveken, a királyi könyveken és a lustrákon túl a következő feldolgozandó anyag a székek törvényszéki jegyzőkönyvei voltak, és ezek mind fellelhetők, szabadon kutathatóak a kolozsvári levéltárban.

Jómagam a miklósvárszéki (ahova Bölön közigazgatásilag régebben tartozott, tájegységileg pedig ma is tartozik) és udvarhelyszéki (ahol Tordátfalva található) adatokat fésültem át; sok esetben olyan dokumentumokat tett elém a levéltáros szakember, amelyeket még ők maguk sem leltároztak fel, és saját bevallása szerint átszállításuk óta, azaz az elmúlt 70 évben senki meg sem érintett. Úgy gondolom, ezek rendszerezése, közzététele az erdélyi történelemkutatás egyik kiemelkedő célja kellene, hogy legyen.

A törvényszéki jegyzőkönyvekben való kutatás, ezek rendszerezésének hiányában, a családfakutatás területén gyakorlatilag a közmondásbeli szénakazalban rejtőzködő tű keresésének felel meg. Pár ezer, kézzel írt oldal átfésülése révén jutottam tíz-húsz használható információhoz, amelyek azonban tovább színesítették a családomról kialakult

Képet. Anekdotikus értékkel rendelkezik például az, hogy egyik ősömet 1633-ban azért perelték, mert gorombán beszélt a falu nemesével, majd 1656-ban egy másik ősöm mérgében a szomszéd szekérrúdját törte le, és azzal próbált magának igazságot tenni. Komolyabb ügyekben is szerepeltek: 1686-ban friss bölöniekként bizonygatták a helyi főnemessel szemben, hogy egy bizonyos földdarab az ők tulajdonát képezi.

De hogyan tovább?

A kutatást jelentősen beszűkíti a rendelkezésre álló gyér forrásanyag. További információkat leginkább olyan családok hagyatékából, leveles ládáiból remélhetek, amelyek valamilyen módon kapcsolódtak családom tagjaihoz – gondolok itt elsősorban a Kálnoky család hagyatékára, különös tekintettel az 1660–1720-as időszakra. Úgy érzem, hogy mostantól a rendszeres egyéni kutatás átadja helyét az itt-ott felbukkanó új adatok átfésülésének, a véletlenszerűen felbukkanó utalások számbavételének.

Ötpontos terv amatőr családfakutatóknak

Összegezve tapasztalataimat: aki arra szánja el magát, hogy családja múltjának feltárásába kezd, általában egy jól kitaposott úton fog haladni, amelyet az alábbiakban vázolok röviden:

1. A második világháborúig, jobb esetben a 20 század elejéig visszamenőleg a családi hagyományok és még létező iratok képezik a legmegbízhatóbb kiindulási pontot. Fontos, hogy egyértelműen megállapítsuk, hogy hol volt a család „ősi” fészke, és melyik felekezethez tartoztak.

2. A következő lépés mindenképp az egyházi (esetleg részben világi) anyakönyvek felfedése és elemzése, amihez nagy segítséget nyújt az Erdélyi Genealógiai Társaság leltára [5]. Ugyanakkor a Román Állami Levéltár (Arhivele Naționale) megyei kirendeltségeinek és a Magyar Országos Levéltár leltárait is érdemes átböngészni a világhálón.

3. A világhálón folytonos feltöltés alatt levő adatbankokban keresés: itt érdemes helységekre és személyekre rákeresni, családfakutatás szempontjából elsősorban a különböző összeírások és bizonyos esetekben az oklevelek nyújtanak hasznos információkat. Székely felmenők esetén a Székely Oklevéltár, más esetekben az Erdélyi Múzeum Egyesület publikációi jelentenek fontos forrásokat.

4. Magyarországon és Romániában minden levéltári irat, néhány kivétellel, szabadon és ingyen (esetleg képletes összeg ellenében) megvizsgálható és másolható, eredetiben vagy mikrofilmen (ez utóbbi inkább a magyar levéltárakra jellemző). Érdemes konkrét névjegyzékkel készülni és pár napot rászánni: általában 24 órába telik az iratok előkészítése, és korlátozott az egyszerre kiadott, illetve egy napon belül vizsgálható iratok száma.

5. Egyéb források felkutatása: itt már a kutató egyéni tudása, háttérismerete – és nem kis mértékben szerencséje – játssza a fő szerepet. Tapasztalataim szerint helységek, illetve személynevek és évszámok kombinációjára való rákeresés gyakran meglepő eredményekhez vezet a világhálón. A 19. és 20. századra vonatkozóan a folyamatosan bővülő digitalizált és kereshető napilap- és folyóiratportálok is szolgálhatnak értékes adatokkal.

Források rövid jegyzéke

Történelmi források szempontjából fontos tudni, hogy minél messzebb nyúlunk vissza az időben, annál szűkösebb lesz a rendelkezésre álló adat, míg az 1241-es tatárjárás előtti időből már csak a királyi kancellária fennmaradt irataira és a pápai tizedek összeírásaira hagyatkozhatunk. Családfakutatási szempontból – hacsak nem jól ismert nemesi család múltját kutatjuk – ezek az iratok elsősorban a történelmi keretet segítenek megérteni, mint például mióta létezett az ősök által lakott település, hova tartozott, hányan lakták, részt vettek-e országos szinten is jelentős eseményben. Közember csak igen kivételes esetben szerepel ezekben az iratokban, és kapcsolásuk a több száz évvel később fellelhető adatokhoz a legjobb esetben is kétséges.

A családfakutatás és a fellelhető dokumentumok szempontjából az 1241-es mongol betörés utáni Erdélyben három nagy korszakot különböztetünk meg, ezeket foglalom röviden össze a továbbiakban.

A magyar királyság kora 1541-ig

Ebből az időszakból elsősorban a hiteles helyek iratai és magániratok képezik a rendelkezésre álló forrásokat. Erdélyben két nagy hiteleshely működött: Kolozsmonostoron, az apátság keretein belül és a gyulafehérvári káptalannál. Mindkét hely iratai a 13. század második feléig, lényegében a tatárjárás utáni „második országalapításig” nyúlnak vissza és tartalmaznak mind nemesi igazolásokat, mind birtokjogi és családjogi döntéseket is. A kettő közül a kolozsmonostori iratok könyv formájában is megjelentek [1, 2], míg a gyulafehérvári káptalan iratai a Magyar Országos Levéltárnál kutathatók [3].

Az erdélyi fejedelemség kora, 1541-től 1690-ig

Ebből a korból már lényegesen több irat maradt ránk: fontos forrást képeznek a fejedelmi kancellária által kibocsátott okiratok (amelyek az úgynevezett fejedelmi királyi könyveket alkotják), a székely lustrák, széki vagy vármegyei jegyzőkönyvek és egyes helyeken az egyházi anyakönyvek Ezeken túl a kialakuló erdélyi fejedelemség keretein belül az újjászervezett hiteleshelyek adatai képeznek jelentős forrásanyagot.

Ezen forrásanyagok eredeti formájukban elsősorban a Magyar Országos Levéltárban (királyi könyvek, hiteleshelyek iratai, egyes székely lustrák), valamint a Kolozsvári Országos Levéltárban (széki jegyzőkönyvek és a székely lustrák jó része) kutathatók. A fennmaradt egyházi anyakönyvek elsősorban a romániai levéltárakban (például kolozsvári, sepsiszentgyörgyi és csíkszeredai gyűjtemények) elérhetők. Az elmúlt 15–20 évben ezen forrásanyagok jelentős része digitális és könyv formában is megjelenté vált. A következő publikációs irányokat emelném ki:

1. a MOL által végzett forrásanyag publikációk melyek az Arcanum [17] adatbázis révén már digitálisan (DVD-n és CD-n) is fellelhetők, ezek egy része a világhálón, például a Magyar Elektronikus Könyvtárban is,

2. az Erdélyi Múzeum Egyesület [5] publikációi,

3. a Hungaricana [8] portál ahol országos összeírások, oklevelek, a kolozsmonostori hiteshely iratai és sok más forrás kutatható,

4. Adatbázisok Online portál [7] ahol ugyancsak összeírások és más genealógiai szempontból érdekes iratokat lehet kutatni,

5. Az Erdélyi Genealógiai Társaság [5] által digitalizált forrásanyag, mint például egyházi anyakönyvek.

Külön hangsúlyoznám a Székely Oklevéltár által publikált lustrákat, amelyek fontos eszközei a székely gyökerekkel rendelkező családok kutatásának. Különösképpen az új sorozat 4–8. része jelentős, sajnos, ezekből csak a 4. és 5. érhető el a világhálón [15].

1691-től napjainkig

Eltekintve a 18. század elejétől – ahonnan, az országos összeírásokon és jegyzőkönyveken kívül kevés adat maradt ránk – a legfontosabb forrást az anyakönyvek, majd az egyre szaporodó újságok és folyóiratok jelentik. Folyamatosan bővülő adatokkal szolgál többek között az Arcanum fizetős szolgáltatása [16], valamint a Széchenyi Könyvtár Elektronikus Periodika Adatbázisa [13].

Végszó helyett

A levéltárakban, magángyűjteményekben lapuló okiratok igazi aranybányát jelentenek úgy a hivatásos történészek, mint a műkedvelő múltkutatók számára. Kitartással, rendszeres, szervezett kutatással immár mindenkinek megadatik a lehetőség arra, hogy a feledés fátylát fellebbentve betekintést nyerhessen szűkebb vagy tágabb családja és Erdély múltjába, és választ kapjon a mindannyiunkat foglalkoztató kérdésre: kik vagyunk, honnan jövünk és kik voltak az elődeink?

Hivatkozások

[1] Jakó Zsigmond: A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei, 1289–1556 Elérhető itt: https://library hungaricana hu/hu/ collection/mltk_mol_sorozatok_nagysorozatok_forraskiadvanyok/

[2] Jakó Zsigmond, Bogdándi Zsolt, Gálfi Emőke: Az erdélyi káptalan jegyzőkönyvei 1222–1599 Megvásárolható az Erdélyi Múzeum Egyesületnél, http://www eme ro/

[3] F (1265) Gyulafehérvári Káptalan országos levéltára, 13 sz -19 sz , https://lnyr eleveltar hu/mnlquery/detail aspx?ID=1531

[4] Innen érhetők el a különböző megyei leltárak: http://arhivelenationale ro/site/ directii-judetene/

[5] Erdélyi Genealógiai Társaság forrásainak listája http://erdelygen uw hu/forrasok php

[6] Pál-Antal Sándor: Székely székek a 18 században (sorozat, összesen 4 kötet)

[7] Adatbázisok Online
http://adatbazisokonline hu/kategoria/ genealogia_ -csaladtortenet/osszeirasok

[8] Hungaricana Portál https://hungaricana hu/hu/

[9] Pécsi Tudományegyetem Könyvtárának digitális könyvtára (KlimoTheca) http://kt lib pte hu/cgi-bin/kt cgi?konyvtar/kt06031304/2_0_2_pg_569 html

[10] Erdélyi Múzeum Egyesület,
http://www eme ro/

[11] Az Erdélyi Fejedelmek Királyi Könyvei VII 3, http://mek oszk hu/ 08400/08472/08472 pdf

[12] Az Erdélyi Fejedelmek Királyi Könyvei VII 1, http://mek oszk hu/ 08400/08473/08473 pdf

[13] Széchenyi Könyvtár Elektrónikus Periódika Adatbázisa, http://epa oszk hu/

[14] Székely Oklevéltár, régi sorozat http://adatbank transindex ro/belso php?k=28#alk56

[15] Székely Oklevéltár, új sorozat 4 és 5 kötet https://eda eme ro/handle/10598/9083

[16] Arcanum Digitheca, https://adtplus arcanum hu/hu/

[17] Arcanum Portál https://www arcanum hu/hu/