Kevés olyan sportklub van a világon, mint a szatmári vívóké, amely röpke ötven év alatt három országnak is adott világbajnoki és olimpiai érmes versenyzőket. Mivel megbízható statisztika erről nem készült, ezért nem állíthatjuk, hogy az egyetlen ilyen a világon a Szatmárnémeti Fencing Egyesület (Asociația „Fencing” Satu Mare), de azt elmondhatjuk, hogy egészen kivételes az, amit Szatmár a vívás terén elért az elmúlt évtizedekben. Ez a műhely ugyanis nemcsak a romániai, hanem a németországi és a magyarországi szakágat is ellátta kivételes képességű versenyzőkkel. A közel 100 ezres városból klasszisok sora emelkedett ki. Tartsunk gyorsan egy névsorolvasást az előző évszázadból, íme a dicsőséglista: Ardeleanu-Weiszböck István, Ardeleanu-Tasi Zsuzsanna, Bodóczi Miklós, Fekete Attila, Funkenhauser Zita, Gombos-Orosz Rozália, Haukler István, Jeneiné Gyulai Ilona, König Rita, Kuki Péter, Moldován (Moldovan-Zsák Marcela, Şamşudean-Ferenczi Elena, Stahl-Jencsik Katalin, Szepessy József, Weber Mónika. És még két igen releváns kiegészítés a mostani évszázadról: Simona Pop (Deac) a 2016-os riói olimpián győztes női párbajtőrcsapat tagja is Szatmáron kapta az első vívóleckéket; Romániának nem is volt más aranyérme arról az olimpiáról. A jelenbe pedig ifjabb Andrásfi Tibor aranyérmével érkezünk meg, aki a párizsi Grand Palais-ben ünnepelhette meg a párbajtőrcsapattal azt az aranyérmet, amelyre 52 éve várt Magyarország. Andrásfi apja, Tibor és anyja, Muzsnay Lilla is Szatmáron ismerkedett meg a sportággal, a szülők Budapesten telepedtek le. Andrásfit az apja készítette fel nemcsak az idei olimpiára, hanem már gyerekkora óta is ő edzette. Párizsban ifjabb Andrásfi Tibor végig kiélezett asszókat vívott egyéniben, végül balszerencsésen alakult a napja, mert negyedik lett, a csapattal viszont a dobogó tetejéről nézhette az ünneplő magyar drukkereket.
És hogy a fentebbi felsorolás ne csak egyszerű névhalmaz legyen, adjunk jó néhányhoz – olykor személyes – magyarázatot, sokukkal találkoztam ugyanis Németországban. Nem voltam érintett, egyszerűen csak lenyűgözött, hogy egy kis közösség milyen hatással tudott lenni egy nagy múltú sportágra, hogyan tudta formálni azt. Alaptétel: a szatmári vívás Csipler Sándor nélkül nem létezne. A mester 1909-ben született az akkor az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó városban, ahol már pezsgő vívóélet folyt, de ami nem volt országosan jellemző. Csipler Sándor a párizsi vívóakadémia elvégzése (1939) és a szovjet hadifogság után került vissza a városba, és kezdte átadni a fiataloknak a vívás szeretetét, a találatok örömét, a védekezés és a támadás tudományát. Szenvedélyesen szerette a sportágát, az sem törte meg, ha Bukarestben olyan döntést hoztak, ami hátrányosan érintette.
Csipler már az 1956-os, melbourne-i olimpián a román válogatott szakvezetője volt, és testközelből láthatta, hogy a kolozsvári Orbán Olga mennyire közel járt a győzelemhez, és hogy Elek Ilona nyomdokaiba lépett. Akkor a flow kifejezést még nem ismertük, Orbán maga a visszaemlékezésében a svungot használta. Ebből a svungból esett ki egy hosszabb kényszerszünet miatt, ami megtörte a lendületét, így lett ezüstérmes. „Ha Olga velünk vívhatott volna, soha nem kapunk ki” – érzékeltette egyszer kivételes egyéniségét Dömölky Lídia, az 1964-ben olimpiai bajnok magyar csapat egyik tagja, aki a legfontosabb asszót nyerte meg a szovjetek elleni döntőben, Tokióban. Orbán 1972-ig erősítette a román csapatot, és 1990-ben települt át Magyarországra, itt is halt meg.
Csipler mostoha körülmények között dolgozott magas színvonalon. Olyan magától értetődően mondta tanítványainak, hogy világbajnokok lesznek, mintha csak egy pohár vizet adott volna nekik. És nem a levegőbe beszélt, a jóslatai általában beváltak. Jencsik Katalin és Gyulai Ilona hozta az első sikereket, az 1965-ös rotterdami ifjúsági világbajnokságon ők álltak a dobogó tetején, és még abban az évben a felnőtteknél a vb-ezüstérmes tőrcsapat tagjai voltak. (Akkoriban a nők még nem párbajtőrözhettek, valószínűleg még eredményesebb lett volna a klub, ha abban a fegyvernemben is rajthoz állhatnak.)
Csipler nagy kedvence, Jencsik 21 évesen világbajnoki bronzérmes lett egyéniben, két év múlva, 1968-ban, a mexikói olimpián bronzérmes volt csapatban. Elválaszthatatlan társa, Gyulai is ott állt mellette a dobogón. (Gyulainak akkoriban Ion Drîmbă volt a férje, ezért férje nevén is említették a krónikákban, később Jenei Imre felesége lett.) A magyarokkal hatalmas meccset vívtak, amin a találatarány döntött a későbbi ezüstérmes Magyarország javára.
1975-ben a budapesti világbajnokságon Jencsik Katalin győzött, 29. születésnapja előtt egy héttel hallgathatta a román himnuszt. A hatos döntőben körmérkőzés után hirdettek végeredményt, és négy győzelemmel zárt, Olga Knyazevát 4:2-re verte meg, ez a siker kellett neki a végső diadalhoz. A korabeli beszámolók szerint nagy meglepetés volt ez a győzelem, és a kor szellemének megfelelően akkoriban nem lehetett kiemelni, hogy a név mögött egy ízig-vérig magyar versenyző áll. Mivel a férje, Stahl István újságíró lett, ezért a hivatalos műsorközlő Ecaterina Stahl néven szólította. A másnapi Népsportnak adott nyilatkozatában arra utalt a boldog győztes, hogy még nem érezte át teljesen, milyen nagy dolgot ért el, de annyi virágot kapott, ami talán hűen szimbolizálja a siker mértékét, nem gondolta, hogy egyáltalán létezik ennyi virág. Csipler eközben épp Ausztráliában volt egy három hónapos oktatókörúton, és szinte biztosan megkönnyezte, amikor értesült a nagy győzelemről.
Az 1972-es, müncheni olimpián Stahl-Jencsik és Gyulai megint bronzérmesek lettek Románia színeiben, Magyarország a második helyen végzett. Jencsik lánya, a tőröző Stahl Krisztina 2008-ban a pekingi olimpián egyéniben vívott, akkor csapatban már nem jutottak ki.
A kis műhelynek férfi vonalon sem kellett szégyenkeznie, hiszen Szepessy József csapatban lett világbajnok – igaz német színekben. „A technikára megtanítalak, de eszet nem tudok adni hozzá” – Csipler ars poeticáját épp Szepessy idézte így fel, aki 1971-ben döntött úgy, hogy a milánói világkupaversenyről nem tér haza. Mivel német felmenőkkel is rendelkezett, megkapta a német állampolgárságot, és a göteborgi, 1973-as világbajnokságon éppen az egy évvel korábban olimpiai bajnok magyarokat verték meg a döntőben Szepessy sziporkázásával. Ekkor hangzott el a közvetítésben, hogy a német Szepessyvel szemben a magyar Schmitt áll a páston. Szepessy olimpiára sem román, sem német színekben nem jutott el, de 1973-ban a második lett a német év sportolója választáson.
Ugyancsak német színekben versenyzett, és lett legenda a tőröző Funkenhauser Zita. Már 1984-ben, 18 évesen olimpiai bajnok lett Los Angelesben, és ezt az első helyet megvédték négy évvel később Szöulban is a társaival. Funkenhauser László és a felesége, Vári Éva a vívóklubbal szemben laktak, a kis Zitának csak át kellett menni a zebrán, hogy megtalálja az életét megváltoztató sportágat. Zita ruganyos és mozgékony volt, feltűnt a tehetsége Haukler Juditnak, aki edzőként dolgozott ott. Az édesapa eltökélten mondogatta a lányainak, elmennek a városból egy jobb élet reményében, és ez a terv valóra is vált. „Minden vagy, és sehol sem vagy, sehová sem tartozol teljesen. Az akkori Romániában talán nekünk lehetett a legrosszabb, mert német volt a nevünk, és magyarul beszéltünk. Megérkeztünk Németországba, ahol románoknak gondoltak bennünket, miközben mi magyarul beszéltünk, mert igazából nem is tudtunk románul. Nem is értették a németek, hogy lehet ez, mi mindent művelt a történelem” – idézte fel nekem Tauberbischofsheimben Zita, aki a vívás után fogorvos lett, és a praxisát manapság is gyakorolja, a városban elsősorban már így ismerik.
Itt tegyünk egy kis történelmi kitérőt. A Német Szövetségi Köztársaság 1967-ben vette fel a kapcsolatot Romániával, akkor kezdődtek az egyeztetések a két állam közt, hogy a nyugatnémetek érdemben segíthessenek a Romániában maradt német kisebbségnek, vagyis kimenekíthessék őket. Az alapvető emberi jogokat akarták megadni azoknak, akik a háború után a keleti blokk egyik legrosszabb részén maradtak. Az volt a szokás, hogy a németeknek minden egyes ember után fizetniük kellett Nicolae Ceaușescu kommunista diktátornak, valamint a hírhedt román titkosszolgálatnak, a Securitaténak néhány ezer márkát. Hosszú listát vezettek, azok voltak előnyben, akiknek rokonai éltek kint, mert ők megbízhatóan utaltak a családegyesítésért.
1979-ben Funkenhauser apuka ment elsőnek, aztán a család, az első karácsonyt 1980-ban töltötték együtt, kint. A német vívás legfontosabb szakembere, Emil Beck üdvözölte a család döntését, és minden segítséget megadott a rendkívül tehetséges Zitának, aki 18 évesen már ott állt Los Angelesben a dobogó tetején. „Fogorvos vagyok, jól tudom, mit jelentenek a gyökerek. A magyar kultúrához vonzódom, már csak a nyelv miatt is, a Svájcban élő testvérem, Hedvig mindig magyar bébiszittert vesz fel, hogy a gyerekeivel gyakoroltassa a nyelvet.” És hogy mennyire komolyan gondolja a kultúra őrzését, jó példa, Arany János szavait tökéletesen idézte beszélgetésünk egy pontján: „Embernek lenni mindég, minden körülményben.”
A sors fintora, hogy a Los Angeles-i olimpiai döntőt Németország épp Románia ellen vívta, amelynek négyfős csapatában hárman voltak szatmáriak: Orosz Rozália, Zsák Marcella és Weber Mónika, a német színekben pedig Funkenhauser Zita vívott… A mai médiaviszonyok között nem lett volna egyetlen olyan tudósítás sem, amelyben ne emlékezzenek meg arról, hogy egy Németország–Románia meccsen mennyi magyar szó és kifejezés hangzott el, de akkor, 1984-ben ez az információ elment a radar alatt.
Weber Mónika Taubertől messzebb, Köln mellett telepedett le, szabadságot vett ki, hogy reggelivel tudjon fogadni, amikor meglátogattam, és felidéztük a múltat, a szökését, a sikereit. Arról sincs kimutatás, így nem merem százszázalékos biztonsággal azt írni, hogy nincs még egy olyan versenyző, aki két országnak nyert olimpián érmet, miközben az anyanyelve egy harmadik, de hogy nem sokan vannak ilyenek, abban egészen biztosak lehetünk.
Mint a ’84-ben szerzett olimpiai érem mutatta, Weber Mónika már neves vívó volt, amikor elhagyta Romániát. 1986-ban egy comói világkupáról lépett le, onnan Rómába ment, regisztrálták a menekülttáborban. A papírjait nem vihette magával, azokat le kellett adnia a szállodában, a csapatot kísérő román belügyiek figyelmét az olaszok terelték el, akik hívtak neki taxit is, az pedig meg sem állt a vasútállomásig. Az olimpiai akkreditációs kártyával igazolta magát, miután megérkezett a fővárosba. Három hónapja volt, hogy felvegye a kapcsolatot a németekkel, akkor már Offenbachban dolgozott Haukler István, aki 1985-ben hagyta el Szatmárt, és aki Csipler utóda volt a klubnál. Igen ám, csakhogy Webernek át kellett jutnia az olasz–osztrák, majd az osztrák–német határon is. Édesanyja ismerősei segítettek. A bőröndök közé, a kocsi csomagtartójába rejtették. „Megmukkanni tilos volt, igazából megmoccanni is. Csak megfulladni nem szabadott. Majd kiugrott a szívem a helyéről, de végül nem vettek észre a határon, pedig bevilágítottak a kocsiba. Szerencsém volt” – mondta az akcióról.
Weber Mónika 1992-ben, a barcelonai olimpián már német színekben ezüstérmes lett, az 1996-os olimpián, Atlantában állt a legközelebb ahhoz, hogy egyéniben is nagyot alkosson. Jól ment neki a vívás, a negyeddöntőben azonban lelépett a pástról, kifordult a bokája, és kikapott attól a lengyel versenyzőtől, aki ellen nagyon szeretett vívni, és akit többnyire meg is vert. Úgy érezte, az az ő napja lehet, ehelyett csak a fizikai és a lelki fájdalom maradt meg, noha csapatban bronzérmes lett. 1999-ben a világbajnoki aranyérmes csapat tagja volt, a sydney-i olimpián, 2000-ben szintén bronzérmes lett.
Ha még visszakanyarodunk Tauberhez, az egykori nagy fellegvárhoz, ott él Rita König, ő pedig az utolsó szatmári tőröző, aki olimpiai dobogón állhatott: Sydney-ben, 2000-ben lett második.
„Vidd magaddal a kicsit is. Én pedig a mai napig nagyon hálás vagyok Zsuzsának, a nővéremnek, hogy szót fogadott édesanyámnak, Daróczy Margaretának, és elvitt a vívóterembe. Eleven és rossz voltam, mint egy fiú. Apám imádta a futballt, jó játékos és később jó edző volt. Sokszor voltam vele a pályán, de lányoknak ebben az időben még nem létezett a foci. Emlékszem, anyukám milyen csodálatos szürke és piros sisakot varrt nekem. Nem egy standard darab volt, nagyon menőnek éreztem, épp a különlegessége és a színei miatt” – elevenítette fel a kezdeteket König.
A König család tagjai kevéssel a romániai forradalom előtt, 1988-ban hagyták ott Szatmárt, és költöztek Nyugat-Németországba. Burghausenben telepedtek le, az egész család ott él most is, az édesapa már nincs köztünk, az anyuka és Zsuzsa természetesen most is magyarul beszélnek Ritával. König Rita Emil Beck csapatához csatlakozott, és 2000-ben élete formájában vívott, a nyolc között a magyar Mohamed Aidát verte, az elődöntőben azt az olasz Trillinit, aki háromszoros olimpiai bajnok volt. A döntőben Vezzalival szemben alulmaradt, az olasz volt az egész verseny favoritja. König Rita a csapatversenyben is ezüstérmes lett.
Romániának a legnagyobb sikert Simona Pop érte el. „Egy százalék esélyünk volt. Tényleg annyi. De ez egy olimpia, az olimpián senki nem emlékszik arra, hogyan érkezel, csak arra, hogyan távozol. Nekünk pedig azzal az éremmel sikerült a nyakunkban távozni, amiért a nap elején mindenki sorban állt” – ezek már a versenyző szavai, aki kevéssel Rio után abba is hagyta a vívást. A döntőben magyarul imádkozott, a sikere után kétnyelvű táblával mondott köszönetet Szatmárnak. A bajnoknőnek a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor is gratulált.
Kuki Péternél is meg kell állni egy pillanatra, mert ő ugyan nem lett világbajnok tőrvívó, de ezüstéremig így is eljutott, és ő volt az első szatmári, akit a nemzetközi szövetség (FIE) a halhatatlanok közé választott. Ebben közrejátszott az is, hogy a bírói testület megbecsült tagjaként maradt a sportágban, és sok versenyen állt a pást mellett, így például az 1992-es és az 1996-os olimpián is.
Ahogy a bevezetőben említettem, nemcsak a németországi és a romániai, hanem a magyarországi vívás is hasznot húzott a szatmári műhelyből. Fekete Attila például az 1996-os olimpián szerepelt, 1998-ban és 2001-ben a világbajnok magyar párbajtőr csapat tagja volt. 1998-ban egyéniben bronzéremnek is örülhetett, jelenleg a BVSC szakosztályvezetője, ahol Andrásfi Tibor is versenyez. Ők így tartják életben a szatmári műhelyt.
