Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával. (A szerkesztőség)
Barátok, szomszédok
A háború utáni időben, Keszüben a gyermekeknek csak otthon készültek egyszerű játékaik, rongybabáik, rongylabdájuk. Abban az időben még a városi kereskedelemben is csak egyszerű, fából, pléhből, meg ebonitből készült játékokat lehetett kapni. A falusi ember, aki egyébként spórolós is volt, ekkor még csak a legszükségesebb dolgokat vette meg a ház számára. Játékot nem vásárolt. Így a gyermekek egy-egy rossz szekérkerékkel, vagy ehhez hasonló dologgal játszottak. Nagy dolog volt az ’50-es évek közepén, hogy az iskolában a gyermekek apró banikat összepótoltak, és öt-hat lejért vettek egy gumilabdát. Ez az összeg abban az időben sokat ért, sok gyermeknek csak egy-két leje volt, és arra is nagyon vigyázott. Sokszor csak két-három szem cukorkát vásároltunk.
(forrás: a KMN honlapja)
A falusi gyermekek korosztályuk szerint barátkoztak. Nekem két szomszédban is két nagyobb fiú barátom volt: Vigh Feri és Juhos János Feri három évvel, míg János négy évvel volt idősebb. A templomtól az Alszeg felé a kerten túl az első házban lakott Feri, akivel naponta találkoztam. Sokat játszottunk, sakkoztunk. Mikor már nagyobb fiú volt, de még nem konfirmált, máris komoly segítsége volt a családnak. Nyaranként, mivel rucákat is tartottunk, együtt mentünk a határba a répaföldjükre levelet szedni. Ezzel etettük a kis rucákat. Répalevélért két-három naponként mentünk. Sokszor igyekeztünk még reggel elindulni. Vittünk magunkkal egy liter vizet, amikor a Paperdejénél voltunk, elrejtettük az árnyékba Amikor visszafelé jöttünk, leültünk pihenni az árnyékba és ittuk a vizet Vigh Ferihez mindig úgy mentem, mint haza. A család jó közepes gazda hírében állt. Úgy hét-nyolc éves koromban egy vasárnap a szüleim nem voltak otthon, és én a Vigh családnál maradtam. Arra emlékszem, hogy kora tavasz lehetett nagy sárral. Én Ferivel délután elmentem az iskola udvarára falábakkal, ahol nagyon sokan voltak. Ott volt egy gödör tele vízzel, és én abba falábastól beleestem. Nem történt semmi komoly bajom. Ferivel visszamentünk a szüleihez, levetettem a ruháimat, és odatették a kályha mellé, hadd száradjon. Abban az időben két nagy leány is volt a háznál Kati volt a nagyobbik, Mari egy évvel fiatalabb. Mindkét lány ügyes, dolgos volt. Falun abban az időben az volt a szokás, hogy először a nagyobbik leány megy férjhez, utána a kisebbik. Itt fordítva történt. Mivel Marit ellopták, neki nem rendeztek nagy esküvőt. Egy évre rá Kati is férjhez ment, rendes lakodalommal. A gazda, Feri bácsi, mint egyszerű parasztember pontosan végezte a munkákat. Mari néni pedig, mint ügyes falusi asszony komolyan vezette a házat. Volt varrógépe, varrni is tudott.
Az ’50-es években még élt Feri bácsi anyja, Mányi néni, aki szombatos volt. Mivel az unokái Máminak szólították, mi is Máminak mondtuk. Külön főzött magának, hogy az ételébe ne kerüljön disznózsír. Amikor kenyeret sütöttek, Mámi külön dagasztott. Mikor bevetették a kenyeret, az övébe egy szalmaszálat szúrt, nehogy összekeverjék. Külön tartott magának rucát, libát. Nyáron a vén asszony a pince bejáratánál főzött egy ideiglenes tűzhelyen. Szombaton nem dolgozott, ment a gyülekezetbe. Vigh Feri 1959-ben lebontotta az egyszerű régi nádfedeles istállóját. A bontásnál én is segédkeztem Helyébe kőistállót épített, amelybe a csűr mellett ott volt a fedett szénásszín. Az udvar egy dombon volt, ezért a teli szekeret nehezen húzták az igás állatok. Az udvara tele volt szénával, szalmával, kukorica koréval, ágfával. A háza téglából és vályogból készült, cseréppel volt fedve. A bejárat tornácos volt, és egyik végében egy ágy volt, amelyet a házaspár nyáron használt. A Vigh Feri telke mindig tele volt állatokkal, ökrökkel, tehénnel, juhokkal, disznókkal, rucákkal. A telken ott volt az elmaradhatatlan kutya meg a macska. Feri barátom, miután elkerültünk a faluból, megnősült, majd megtanulta a teherautóvezetést. Kolozsvárra került, a későbbiek során, mint TIR-sofőr járta Európát. Szerettük a Mari néni sütötte ízes palacsintát.
Vigh Ferivel szemben a Nagyút alsó felén lakott egy másik barátom, Juhos János, aki négy évvel volt idősebb nálam. Az édesapja, mint egy másik fejezetben is megírtam, komoly asztalos és kőműves mester hírében állt. Kolozsváron inaskodott, félig polgári személynek tartotta magát. Megtermett ember volt, mindig megfontoltan beszélt, kiérdemelte a tiszteletet. A fiatal János 11 éves korában, amikor alig végezte el a négy osztályt, hamar beállt az apja műhelyébe segíteni. Ügyesen kezelte a gyalut, a fűrészt, a faesztergát. Ebben az időben készített nekem egy sakkdobozt. Az édesapja sokat volt távol a háztól, hisz nemcsak Keszüben, hanem a szomszéd falvakban is dolgozott. Ilyenkor kihagyta a fiának, hogy mit kell elkészíteni. János így 13-14 éves korában már komoly munkát végzett, ajtót, ablakot készített az apja nagy örömére.
(forrás: a KMN honlapja)
Az idős mester az 1960-as évek elején a régi háza mellett újat épített. Ezt életében nem tudta teljesen befejezni, de fia befejezte. Amikor még Keszüben voltunk, 1965 tavaszán elvállalta, hogy a templomon általános javítást végez. Még ezek előtt 1952-ben is javította a templomot, majd 1954-ben egy kőkerítést rakott a templom elé a régi deszkakerítés helyén. 1965 nyarán már nekifogtak, hogy a templom nyugati falának egy részét újra rakják, amely azelőtt megrepedt. Sajnos, több régi freskó, festmény is áldozatul esett, mert a repedés a freskókat is érintette. A mester időközben beteg lett, majd meghalt. A munkát a fia, János fejezte be. A felesége Mányi néni sokat beszélt velünk, és sokszor mézes kenyérrel kínált.
János, mint fiatal legény, 1957-ben kerékpárt vásárolt. Ez nagy dolog volt, különösen Keszüben. Később kis motorbiciklit is vásárolt. 1963-ban vetítőgépet hoztak a faluba, és Jánost kérték meg, hogy foglakozzon a filmvetítéssel. Az azelőtti években Jánossal, különösen a nyári vakáció idején, esténként többször mentünk Mócsra filmet nézni. Juhos János, Vigh Feri, Daróczi István (Kakas) és még más fiatalok, ahogy látták, telik az idő és csak négy osztállyal maradtak, beiratkoztak Mócsra látogatásnélküli iskolába. Vakációkban, amikor ezek a fiatalok öt-hat-osok voltak, foglalkoztam velük. Juhos János továbbra is a faluban maradt, rendbe tette a házat, megnősült. Egy széki származású mezőgazdasági technikust vett el, és egy fiút neveltek, aki pap lett. Jánossal sokáig tartottam a kapcsolatot. Sajnos, több mint tíz éve meghalt.
A családunkat sokat segítette Veres Ferenc. A Felszeg felé lakott. Felfelé menet a falun, egy kis fahídon mentünk át. Hatalmas udvara volt, a nagy istállóban ökrök, tehenek, meg ló is tanyázott. Az udvar felső felében volt egy nagy ház, mellette nyári konyha, az udvaron pedig gazdasági épületek. Jó gazda volt, négy gyermeket, három fiút és egy leányt nevelt. Az ötvenes években kuláklistára tették. A nagy család sokat és szorgalmasan dolgozott. Szinte az egész búzatermését be kellett adja. Veres Ferencnek lova is volt. Fuvarozással is foglalkozott, és ebből a jövedelemből pótolta a mindennapit. A gyermekei mind nagyobbak voltak, mint mi. A testvérek közül a legkisebbel, Pistával barátkoztam, aki három évvel volt idősebb, mint én. Veres Ferencnek a háború után több mint 20 hektár földje volt, amit igyekezett családjával megdolgozni. A család csendesen végezte a munkáját. A házigazda mindig megbeszélte a családdal, hogy mit kell elvégezni. Veres Ferencnek akkoriban élt egy testvérbátyja Kolozsváron, Dániel, aki ügyvédi teendőket végzett. Keszübe ritkán jött. Veres Ferenc hiába dolgozta a földjeit, a búzát be kellett adnia kvótába. Így kenyér dolgában nehezen volt a hattagú család. Mint megírtam, sokat járt Kolozsvárra, és anyai nagyapám, aki pék volt, időnként kisegítette kenyérrel, amit a szekér derekában a széna közé rejtve hozott haza. Mivel volt lova, ezért sokszor fuvarozott minket Mócsra, különösen, amikor vakációból mentünk vissza Kolozsvárra. Emlékezetes marad az 1960 januári fuvar. Akkor január elején esős idő volt nagy sárral. Nagyon nehéz volt a közlekedés. Két nagy bőröndünk volt megrakva, meg kisebb csomagok. Ekkor az az ötlete támadt, mivel voltak bivalyai, hogy egy kétkerekű szekérrel visz Mócsig. Több mint másfél órát ment kora reggel a sárban a két fekete bivaly. Mire megérkeztünk Mócsra, a ruháink is tiszta sár lettek.
1961 nyarán apámnak temetése volt Gyekében. Elkértük a lószekeret. Veres Ferinek csendes lova volt, én is tudtam vezetni. Nagyon sok volt a munkája, hisz kaszáltak, gyűjtöttek. Pista nagyon szeretett volna velünk jönni, hogy ő hajtsa a lovat. Ezután Pista viccesen mindig azt mondta apámnak, hogy egyszer felborítja, amikor mennek a szekérrel. Pistával is sokat sakkoztunk, futballoztunk. Vele is többször találkoztam az évek során. Egy másik barátom, aki szintén három évvel volt nagyobb, mint én, Szakács János volt. Ő is jó futballista meg sakkozó volt.
Több családról maradtak még kedves emlékek, egypár ilyen családról röviden megemlékezek. Az egyik kedves család Horváth János (Dénes) volt. Az Alszegben laktak. Nagyon sokáig tőlük vettük a tejet. Már 6 éves koromban is sokszor egyedül hoztam a tejet. Az akkori viszonyokhoz képest egyszerű, rendes háza volt. Teheneket tartott. A család több megpróbáltatáson ment keresztül, hisz az évek során három kiskorú gyermeket temettek el. Ugyanakkor a férfi és Erzsi asszony is sokat jártak orvoshoz. Egy lányuk maradt meg, Mári, akire nagyon vigyáztak. Szép, dolgos lány volt. Alig volt 17 éves 1960 nyarán, amikor a falu egyik első legényéhez. Horváth János (Józsié) ment férjhez, aki több mint tíz évvel volt idősebb Márinál. Itt jegyzem meg, hogy Erzsi asszonynak az egyik testvére, Zsekán Mihály a háború után Magyarországra települt ki. Sokáig nem jött haza. Abban az időben még megvoltak a földek. Így Mihálynak is járt bizonyos földterület. Ezt a testvérek megváltották, és amikor hazajött, mindig volt pénze. Az ötvenes évek derekán, amikor a helyzet engedte, kezdett hazajárni. Azt ígérte, hogy ha Mári férjhez megy, elvállalja a násznagyságot. Esküvő előtt egy fél évvel autóbalesetet szenvedett. Sokáig ágyhoz volt kötve és többet nem jöhetett haza. Keszüből való távozásunk után is alkalmilag tartottuk a kapcsolatot a családdal. A Mári férje, János értelmes, jóképű férfi volt. Házat építettek, gyermekeket neveltek. Az évek során mint traktorista Mócson dolgozott. Alig volt 50 éves, amikor az Állami Gazdaság istállójából hordta ki a trágyát. Valamiért megállt a mezőn, hogy vizsgálja az utánfutót, és ekkor egy forgó rúd bekapta a kabátját, majd megfojtotta.
A Zsekán családhoz tartozott István is, akit Pistának szólítottak. Amint egyik előző részben írtam, Zsekán István szerette a gépeket. Volt két fia, akik sok gyermekcsínyt követtek el a faluban. Kis János középgazda a Lapos útján lakott. Egy leányuk volt. Komoly, templomba járó ember volt. Sokat olvasott. Így értelmesen tudott hozzászólni a dolgokhoz. Egy alkalommal, az ’50-es évek közepén, amikor nála jártunk, az asztalán volt egy köteg az Élet és Tudomány című folyóiratból. Azokat olvasta. Az egyházban presbiteri tisztséget vállalt. Az akkori Sármási Református Egyházmegye gondnoki tisztségére is megválasztották. Az egyházi vizitációk alatt ő is a bizottság tagja volt. Keszüben egyházi ünnepeken és jeles eseményeken mindig komolyan hozzászólt. Csendes alázatos embernek ismertük.
Kis Dániel az előbb jegyzett Jánosnak testvéröccse. Az Alszeg felé lakott. Őt is komoly embernek tartották. Olvasott ember volt. Verseket is írogatott. Már fiatalon presbiter lett. Feleségével 1959 húsvétján egy aranyozott kelyhet adományoztak az egyház részére. Élete egyik bánata volt, hogy nem lehetett gyermeke. Miután távoztunk a faluból, a továbbiakban is az egyház presbitere maradt. Az írással továbbra is foglalkozott. Halála után írásaiból egy kötetet állítottak össze. Közben a gazdálkodás mellett állat-technikus volt a TSZ-ben, majd kereskedő, elárusító volt a helyi üzletben. Kis Danival is sokáig tartottuk a kapcsolatot.
Mezőkeszüben, a 20. Szent István-napi Néptánctalálkozó alkalmával, 2018-ban
A falu és az egyház életében mindig fontos szerepe volt a gondnoknak. Mindig egy ügyesebb, értelmesebb, jó gazdaembert választottak erre a tisztségre. Így volt Keszüben sokáig Novai András a gondnok. Haton voltak testvérek, és mind komoly emberek. Egyik testvérük fiatalon meghalt. András az Alszeg felé vezető úton, a szövetkezet mellett lakott egy nagy telken az apjával és egyik testvérével, Danival. A telket egy idő után megosztották. András új házat épített. Itt lakott Juliskával, a feleségével és egy leányukkal, Zsuzsikával, aki 1950-ben született. Novai András, amíg magángazdaság volt, szorgalmasan dolgozott, két tehénnel szántott. Szerette a szőlőművelést, mindig volt finom bora. Komoly, templomba járó ember lévén mindig felszólalt ünnepeken, jelentős alkalmakon, és biztatta a közösséget, részt vett a közmunkákban.
A papi laktól nyugatra közvetlen szomszéd volt Novai János. A több testvérből álló Novai család egyik fiának, az akkor már halott Jánosnak volt a fia. János 7 évvel volt nagyobb, mint én. Ott lakott az édesanyjával és Erzsi testvérével, majd az anyja második házasságából 1948-ban született leányával, Rubinkával, aki Laci öcsémmel volt egyidős és gyermekkori barát. Az asszony, Juli a háború után férjhez ment egy Felházi István nevű férfihez, de külön éltek. Így János volt a család mindenese. Már fiatal korában ügyesen végezte a ház körüli teendőket. Jó hangú férfi volt, szeretett énekelni. A későbbi évtizedekben mint énekes kántor szolgált a templomban.
Nemcsak a gondnokkal, hanem az évek során a kántorral, Tóbiás Istvánnal (Gidurával) is jó kapcsolatot tartottunk. Az Alszeg felé lakott. Házat épített és öt gyermeket nevelt. Rózi nevű leánya volt az első érettségizett leány a faluban. A gyermekei közül az egyik, Tibor pap lett. Tóbiás Istvánnak jó hangja volt, és egy időben szorgalmasan járt Kolozsvárra László Dezsőné Évához, aki a Farkas utcai templom kántora volt. Ő tanította meg harmóniumozni Pistát, aki sokáig végezte ezt a feladatot. Szorgalmasan dolgozott, mert igyekezett eltartani nagy családját.
A régi falu nyárestéihez vagy éjszakáihoz hozzátartozott a legények éneklése. Úgy éjféltájban, amikor nyitott ablakkal aludtunk, sokszor hallottuk a legények szájából a szép csendesen énekelt népdalokat. Egyik ilyen „pacsirta” volt Veres Márton (Csokus). Mindig meg lehetett ismerni a hangját. Sokszor voltak vendégeink, akik szerették hallgatni az éneklést.
Gyermekkori barátaim közül még megemlítem Tóbiás Jóskát (Picust). A Kis utcában lakott édesanyjával s két testvérbátyjával. Sokszor játszottunk együtt. A faluban maradt, egy ideig kovácsinas volt. Katonaság után megnősült. A TSZ-ben dolgozott, majd annak az 1980-as években egy ideig elnöke volt. Komoly férfi lett, akinek szavában bízni lehetett.
A volt osztálytársaim közül megemlítem Horváth Pétert, akik a határban laktak, a Mócs felé vezető úton. Apja és bátyja reformátusok, míg anyja és két nővére szombatosok voltak. A család jó gazda módjában élt. Peti ötödikbe Mócsra ment. Egy idő után a kereskedelemben dolgozott, ott alapított családot, egy román lányt vett el és házat épített. Az évek során vele is sokszor találkoztam.
Egy másik ügyes osztálytársam Horváth János (Piros) volt. Mint adventista ott maradt a faluban. Földvári Miklós (Turi) a Felszegben lakott. A négy osztály elvégzése után a faluban maradt, gazdálkodott. Földvári Zsuzsi (Cindri) egy sokgyermekes család legkisebb lánya volt, heten, vagy nyolcan voltak testvérek. Zsuzsi, mikor nagylány lett, elkerült Kolozsvárra. Ott dolgozott, majd ott ment férjhez. Zsuzsi két nagyobb fiútestvérével, Árpáddal és Mihállyal is jó barátságban voltam. Mihály a faluban dolgozott, ott nősült meg. A későbbiek során az egyházban ellátta a kántori teendőket, szép hangja volt. Árpád már az ’50-es évek elején elvégezte Mócson a hét osztályt. Katonaság után autóvezető lett. A helyi TSZ-ben teherautót vezetett. Tóbiás János (Tabák). Szintén többgyermekes családból származott. Az apja sokáig juhpásztor volt, és ő is mint gyermek segített a juhok őrzésében. A későbbiek során Kolozsvárra került, ott dolgozott.
Még nagyon sok családról, személyről tudnék emlékezni. Itt is a teljesség igénye nélkül még egypár olyan személy nevét írom le, akikkel egykor sokszor találkoztam. Így említem: Pásztor Ferit, Pásztor Gyurit, Pásztor Jóskát, Novai Istvánt, Szakács Jánost, Tóbiás Mártont (Rét), Tóbiás István Józsikát, Horváth Istvánt (Csurkuly), Deák Mihályt, Horváth Istvánt (Kenderesi), Horváth Danit (Kenderesi), Járai Istvánt (Pista), Járai Jánost, Veres Jánost, Varga Györgyöt, aki szintén értelmes, jó gazdálkodó volt. A ’70-es és a ’80-as években sokáig a gyülekezet gondnoka volt.
A sort még lehetne folytatni. Gyermek- és ifjúéveim alatt szinte minden háznál jártam. A szombatista családokkal is igyekeztünk jó viszonyban lenni.
Gyakori keszüi családnevek: Horváth, Tóbiás, Veres, Novai, Zsekán, Kis, Vigh, Földvári, Lőrincz, Járai, de volt Juhos, Nagy, Dózsa, Deák nevű család is.
Kibúcsúzás
Apámat 1965 nyarán meghívták Vajdakamarásra lelkésznek. Már nyáron sokan beszélték, miért kell más faluba menni. Igaz, akkor Vajdakamarás községközpont volt, volt 8 osztályos magyar iskolája, orvosi rendelője, köves útja. Abban az évben kezdett rendszeres autójárat lenni Kolozsvár és Vajdakamarás között. Igaz, csak egyszer fordult az autó, reggel korán ment Kolozsvárra, és délután 5 órakor indult vissza Vajdakamarásra. Az út mintegy másfél órát tartott, mivel akkor még Apahidától csak makadámút vezetett a faluba. De ez is sokat jelentett, hogy a falu közepéről, közel a papi laktól volt a buszmegálló. Így könnyebben lehetett Kolozsvárra utazni, a rokonok is könnyebben keresték fel a családot. No meg a gyülekezet is nagyobb volt. Abban az időben 850–900 lélek között volt a reformátusok száma. Vajdakamaráson akkor volt mintegy 300 adventista, 100–120 román és 25–30 cigány. Kamaráson is egy nagyon szép tornyos műemlék templom látható.
Ilyen előzmények után 1965 november 6-án vasárnap délután, szép őszi időben volt a kibúcsúzás. Az alkalmat az tette ünnepélyesebbé, hogy ezen a vasárnapon volt a megújított templom újraszentelése. Ez alkalommal még Máthé István akkori mócsi lelkész is szolgált, aki apám után átvette a gyülekezetet, mint beszolgáló lelkész.
Mint írásomban már jeleztem, 1965 tavaszán Juhos János asztalos-kőműves mester vezetésével nekifogtak a templomjavításához. Mivel közeledett a villany bevezetése a faluba, ekkor már a templomba a villanydrótokat is behúzták. Igaz, a villany csak 1967-ben gyúlt ki. A templom nyugati falának nagy részét le kellett bontani, majd újraépíteni. Mindenki nagyon várta az építkezés befejezését. Alig pár heti munka után id Juhos János mester beteg lett és alig két hónapi betegség után meghalt. Ekkor a presbitérium a fiatal, 24 éves fiát bízta meg a munka folytatásával. Alig kezdték újra a munkát, az ifjú mestert a katonaság szeptember elején egy hónapra hirtelen behívta kiképzésre. Október elején teljes erővel folytatódott a munka, és a szép ősz megengedte, hogy november elejére elkészüljenek a legszükségesebb munkákkal. Édesapám nagyon örvendett, hogy egy rendbetett templomot hagy maga után. Az október már a készülődés jegyében telt el. Laci öcsém ekkor otthon volt, mert érettségi után először nem jutott be az egyetemre. Ez a következő évben sikerült, és elvégezte a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem történelem szakát. István öcsém még Keszüben kezdte el a III. osztályt, majd november közepétől már Vajdakamaráson folytatta. Így Laci öcsém nagy hasznára volt a költözködésnek. A szüleim is a közel 20 év alatt jól megismerték a falut. Ezen idő alatt bizonyára minden házban megfordultak.
Ezen előzmények után jött a kibúcsúzás napja. Ekkor ismét együtt volt a család. Apámnak két testvére is jelen volt ez alkalommal. Az istentisztelet után apám ismét köszöntötte a gyülekezetet, sok kedves élményt emlegetett, majd elmondta, hányat keresztelt, esketett, temetett, konfirmált. Mindezekért hálát adott az Úrnak.
Egyházközség Facebook-oldala)
Nagyon sokan voltak a templomban, apám mindenkivel kezet fogott, ugyanúgy a család is.
A közel 20 év sok kellemes emléket hagyott maga után. Sokan kértek, hogy még keressük fel, ne felejtsük el a falut. Sokáig említettük az ismerősöket, a kellemes, meg néhány kellemetlen emléket is.
Mi, a három testvér először 1966. január 2-án lószekérrel mentünk Vajdakamarásról Keszübe. Ott ekkor volt az újévi istentisztelet. Mindenki örvendett a találkozásnak. A következő években még több alkalommal voltunk Keszüben. Meghívtak temetésekre, voltunk templomszentelésen és más alkalmakkor. Én magam is többször szolgáltam Keszüben. A gyermekkori emlékek megmaradtak.
Kár, hogy nem volt abban az időben fényképezőgépem. Mennyi nádfedeles házat, istállót, mezőgazdasági szerszámot, festett tányért, fűzfából font kerítést, kancsókat, varrottas lájbikat, fejkendőket lehetett volna megörökíteni. Emlékezetesek maradnak a nagy sáros utcák, de emlékezünk a derűs napokra, a sok egyszerű keszüi dolgos emberre, a sok gyermekkori barátra, futballozásokra. Milyen örömmel vártuk a vendégeket. Ott volt a csendes család, ott nőttünk fel és indultunk az élet útján.
Még most, több mint ötven év után is sok olyan dologra emlékszem, ami mintha most lett volna. Egyik utóbbi szolgálatom alkalmával a gyermekkori barátaim, akikkel találkoztam 2017 pünkösdjén, már 70 éven felüliek, mások már elköltöztek az örök hazába. A templom a papi lak szép rendben van, a ház előtt most is nő egy diófa, van villany, aszfaltút. Az egykor gyermekekkel teli utca most csendes, a fél falu üres. Az üresen maradt házak utcakapuja sincs kulcsra zárva.
