Kabos Endre (Nagyvárad, 1906. november 5. – Budapest, 1944. november 4.) felmenői mindkét ágon kelet-magyarországi zsidó családból származtak. Édesapja Katz Sámuel bankalkalmazott, majd bankigazgató volt. A család 1908-ban magyarosította Kabosra a nevét. Gyermekéveit Nagyváradon és Berettyóújfaluban töltötte, a középiskolát azonban már a budapesti Werbőczy-gimnázium, a mai Petőfi jelentette számára (érdekességként érdemes megemlíteni, hogy Gerevich Aladár, és később Schmitt Pál is itt végzett). Ekkor a család a Hadik laktanya mögött, a Bertalan utcában lakott.
Kabos, bár igen szerette a sportot, sokáig nem akart vívó lenni. Ahogy a Testnevelés című folyóiratban megjelent, A versenyző lelki világa című cikkében leírja, „Deák koromban a sport majd minden ágával, nem eggyel versenyszerűen is foglalkoztam; a vetélkedőláz, a küzdelem keresése már akkor élt bennem. Bekapcsolódásomnak a vívásba a véletlen volt a szülőanyja. Ezt pusztán azért jegyzem meg, mert éppen a Hungária Vívó Klub egyik tagja képében jelentkezett a »Deus ex machina«. Barátom akkor már lelkes vívó volt, amikor én még középkori témájú regényekből ismertem csak a kardforgatást, s bizony csak katona és rendőr oldalán láttam kardot. Szüleim születésnapi ajándékaképpen jutottam először vívókardhoz. Megvallom őszintén, az ajándéknak nem nagyon örültem. Habár szüleim szerették volna, ha a vívósportra adom magamat, nekem semmi kedvem sem volt hozzá. Barátom nemegyszer magyarázta, hogy milyen nehéz bizonyos reflexek kiküszöbölése; évek hosszú sora kell, míg az ember nagy szorgalom és kitartás árán valamit el tud érni; hiába rugalmas a test, gyors a kéz és más adottság, amivel más sportágban rövidesen eredményes lehet valaki, a vívásnál más a helyzet. Ezen előadásainak az lett az eredménye, hogy felkeltette bennem az érdeklődést; amikor pedig egy alkalommal felfedezte, hogy felszereléssel is rendelkezem, invitálni kezdett a tanulásra, s akaratlanul is olyan cselt vetett, amire reagáltam; hozzáteszem rögtön, hogy sohasem bántam meg, s engedjék meg, hogy neki ezért ezúton köszönetét mondjak. Ugyanis kardomat nézegetve megjegyezte, látszik, hogy nem szakértő vette, mert nem jó a súly elosztása; erre bennem fellángolt a gyerekes dac, s »majd én megmutatom« csatakiáltással beléptem a vívni tanulók táborába. Beállottam a sorba, s a lábmunkán kezdtem. Sok embert veszített el a vívósport ezzel a nehéz kezdettel, nem egyet elriaszt a gondolat, hogy úgy mondjam, szék nélkül üldögéljen, lévén a vívóállás ehhez hasonlatos. A gyöngéje már ezen elhull, otthagyja az egészet; de van sok, aki mint komoly versenyző vész el amiatt, hogy rögtön kardot fog, és nem helyez súlyt a legfontosabbra, az alapra. Én is bizony, mint a szaharai vándor az oázisra, úgy néztem a kardra, hogy mikor kaphatom kézhez. Már az iskolavívásnál meglátszik, kinek van kedve a versenyzéshez, és kiben van meg a kitartás hozzá. Emlékszem: mindig szorongva lestem, mikor kerülök sorra, és társaimhoz viszonyítva hogyan haladok.”
A fenti visszaemlékezést némiképp árnyalják az iskolai értesítők, melyből az derül ki, hogy Kabos nem számított a jó tanulók közé, még testnevelésből sem volt jeles. A híres Kmetykó Lajos tanár úr vezette iskolai sportkör eredményei között sem olvashatjuk a nevét. Osztálya 1924-ben érettségizett, Kabos „ismétlésre utasíttatott”. Nincs adat arra, hogy később letette volna a vizsgákat.
Bankhivatalnokként kezdett dolgozni az édesapja vezette banknál.
Vívni magánúton, Italo Santellinél tanult. 1926-tól a Vívó és Atlétikai Club, 1930-tól a Tisza István Vívó Club tagja, 1934-ben igazolt az Újpesti Torna Egylethez.
Első ismert eredményét, 1927-ben a Hungária Vívó Club ún. kizárásos versenyén érte el, ahol Doros György mögött a 2. helyen végzett. A későbbi Eb-n 3. helyezett Doros Györgynek tűnt fel különleges tehetsége, ahogy „hosszú balkarjával igen ügyesen vezette a kardot és kitűnő tempóérzékről tett tanúságot”. A kiváló pszichológus Doros figyelt fel arra is, hogy Kabos első versenyeit a döntő pillanatokban elrontotta, az izgalmaktól gyomorgörcsöt kapott. Az annalesek ismét 1928-ban említik a nevét, mint a Miskolci Atléta Kör országos kizárásos kardversenyének bronzérmesét. A névjegyét az 1929. évi Szlovenszko-bajnokság győzteseként tette le. 1931 és 1937 között harmincnégyszer volt tagja a válogatottnak.
Első világversenyéről, a bécsi Eb-ről Doros György így számolt be: „A második lett Kabos Endre. Valahányszor új tehetséget első ízben küld a vívószövetség külföldre, a szorongás egy bizonyos nemével kísérjük az újonc szereplését, mert egészen más dolog itthon és más külföldön jól vívni. Kabos első külföldi szereplése minden várakozást felülmúlt. Szívós akaratú, jó technikájú, balkezes vívó. Úgy a támadásban, mint a védelemben elsőrendű. Hosszú karja villámgyors és szédületesen biztos, bár lábtechnikája ellen sem lehet semmi kifogás. Kitartás, gyors feltaláló képesség és kitűnő tempóérzék jellemzi vívómodorát. Már most látható munkájából, hogy még sok dicsőséget fog a magyar vívósportnak szerezni. Egyike a legkitűnőbb úgynevezett aktív-defenzív vívónknak, akinek személyében egyesül az olasz és magyar kardvívás minden lehetősége.”
Legfontosabb eredményei: 1931-ben második a bécsi Európa-bajnokságon, 1933-ban Budapesten, 1934-ben Varsóban aranyérmes. Csapatban 1931-ben, ’33-ban, ’34-ben és ’35-ben Európa-bajnok. 1932-ben Los Angelesben egyéniben bronzérmes, és tagja az olimpiai aranyérmes csapatnak. Legnagyobb sikerét 1936-ban az egyéni olimpiai kardverseny megnyerésével érte el.
A berlini egyéni kardversenyre Kabos már kétszeres csapatbajnokként készülhetett, hiszen már a berlini csapatversenyt is megnyerték a magyarok, mégpedig éppen az ő fantasztikus, fontos lélektani pillanatban kivívott, Marzi elleni győzelmével. A váratlanul szoros olasz–magyar karddöntőben többszöri olasz vezetésnél, 4:3-as állásnál következett a Marzi–Kabos-összecsapás, melyet a szintén olasz Anselmi vezetett. Ha Marzi győz, elhúznak az olaszok, s talán elúszik a meccs is. Kabos 4:1-es vesztő pozícióból fordította meg az asszót, megtörve az olaszok addigi lendületét, és legyőzve a szemérmetlenül elfogult Anselmit is. Győzelmével döntő mértékben járult hozzá a 9:6-os magyar sikerhez.
Az egyéni verseny kilences döntőjébe három-három magyar és olasz, valamint egy-egy lengyel, belga és osztrák kardozó került. A nemzeteken belüli körbevívás során kiderült, hogy az olaszok Marzit segítik, leadva neki az asszókat, míg a magyarok komoly meccseket vívnak. A harmadik körben találkozott össze a két nagy rivális, s Marzi ezúttal viszonylag simán, 5:2-re győzni tudott Kabos ellen. De semmi sem veszett még el, hiszen a következő körben Gerevich elvette Marzi veretlenségét: szoros, idegtépő csatában 5:4-re győzte le az olaszt. (Aki két körrel később a lengyel Sobiktól is kikapott.)
Az első 23 asszó után hárman álltak az élen egy-egy vereséggel: Kabos, Pinton és Rajcsányi, de közülük csupán Kabos tudta megtartani a helyét: három sima győzelemmel megnyeri az egyéni aranyérmet Marzi és Gerevich előtt.
„Köszönöm, Maestro! Magának köszönhetem. Maga volt a mesterem, Maga tanított egész esztendőben, sőt nemcsak tanított, hanem mindig buzdított is a szorgalmas munkára. A sikernek legalább a fele a magáé, Maestro!” – idézi Kabost a Nemzeti Sport, amint a könnyező Santellihez fut.
„Természetesen végtelenül boldog vagyok. Olyan boldog, amilyen boldog talán még sohasem voltam. Ez nem egy évnek, hanem számos év kitartó munkájának az eredménye, amelyben sok szenvedés is volt… Az elején éreztem már, hogy győzni fogok” – nyilatkozta a Nemzeti Sportnak. A kérdésre, miszerint tovább vív-e, vagy pedig visszavonul, így felelt: „Nem, nem vonulok vissza! Nagyon csábít Tokió. Ott még szeretnék részt venni, és megismételni az itteni győzelmet” – válaszolta.
Optimizmusát a pillanat hangulata indokolta, de a történelem mást akart, nagyon mást! Néhány hónappal később súlyos balesetet szenvedett: egy autóbusz elütötte a Berlini téren (Nyugati tér). Kisebb zúzódásokat és súlyos bordatörést szenvedett. Valószínűleg sérülése volt az, ami miatt már csak ritkán lépett pástra, az UTE párbajtőr-bajnokcsapatában azonban háromszor is vívott (1937–1939; az UTE vívószakosztálya 1938-ban kapitányává, utóbb 1939-ben örökös bajnokává is megválasztotta). A zsidótörvények azonban véget vetettek a sportpályafutásának.
A sors különös fintora, hogy a zsidó származású Kabos, számos sorstársához hasonlóan a náci Berlinben, horogkeresztek árnyékában vívta ki élete legnagyobb sikerét.
Származása miatt már korábban is többen megkérdőjelezték sportpályafutását, amikor is szóba került tervezett indulása a Makkabi Játékokon. A nyilvános sajtópolémia végeredményeként Kabos nem indult a „zsidó olimpián”, megőrizve ezzel magyar válogatottságát.
Többször abba akarta hagyni a vívást, anyagi problémái voltak. Magánvállalkozással próbálkozott, gyümölcs és burgonya nagykereskedést alapított, majd ismét magántisztviselő lett. Zöld Ferenc, a Vívószövetség titkára közvetítésével, 1934-től az Egyesült Izzó főtisztviselőjeként dolgozott, ekkor igazolt át az UTE-be. Bár Lichteneckert András, a berlini vívócsapat vezetője mindent megtett érte, Petschauerhez hasonlóan őt sem tudta mentesíteni a zsidótörvények következményei, a munkaszolgálat alól. Vívótársa, Dabóczi Mihály segítségével került haza Budapestre 1944-ben, de végzetes sorsát így sem kerülhette el.
A Margit hídon át igyekezett haza Budára, amikor az 1944. november 4-én felrobbant. Halálának körülményeiről több verzió is fönnmaradt. Ezzel szemben az igazság az, ahogy Keleti Évától nemrég megtudtuk: Kabos abban az időben éppen nem volt munkaszolgálatban. Néhány barátjával sikerült téli burgonyát venniük vidéken, amit egy teherautóval szándékoztak Budára szállítani. Kabos a sportklubból (az UTE Eötvös utcai klubházából) indult, ahol előtte még néhány parti sakkot játszott le, de bármennyire tartóztatták, menni akart. Éppen a robbanás idején hajtottak át a teherautóval a hídon. Az első robbanást még túlélték. Kabos Endre a többieket is a szigeti lejáró felé hívta, ő maga is arra felé rohant, és ott tűnt el örökre a második robbanáskor. Holttestét sohasem találták meg.
Syposs Zoltán, a neves szakíró az alábbiakat írta róla Villanó pengék című munkájában: „Mestere volt a külső, áthúzott elővágásoknak, ellenfele szinte megtorpant, félszeg, bizonytalan lett. Vívását csodálatos tempóérzékre épített elegáns egyszerűség jellemezte. Óriási akaraterővel tudott összpontosítani, kivárni a legkedvezőbb alkalmat. Mozgása plasztikus volt, mozdulatait akció közben tetszése szerint tudta gyorsítani, lassítani. Lábmunkájára jellemző volt a hosszú, nyújtott kitörés, amelyből a legnagyobb könnyedséggel ment vissza vívóállásba. Flesselni versenyen soha nem láttam, a klasszikus lábmunka volt a sajátja. Kitűnő reflexekkel rendelkező észvívó volt, kombinatív, ötletes, inkább óvatos, mint vakmerő.
Szerény, csendes, kedves modorú ember volt, intellektuális jelenség. Bár mondják – talán jobban ismerték –, szerette a tréfát, akár a harsogóbb jókedvet is. Meséit, apró megfigyeléseit gyakran és vidáman adta elő – én úgy emlékszem rá, mint akinek finom fátyolon átcsillanó humorán is átérzett néha valami el nem mondott fájdalom, csendes melankólia.
Néha oly különösnek tűnt előttem dobogón látni őt, villanólámpák, reflektorok fényében, riporterek kereszttüzében. Olyannak ismertem, aki nem a fénynek, hanem a melegnek embere, szívesebben »befelé néző«, mintsem fotólencsékbe.”
