„Mindig azt szeretném: egy újabb rajzot készíteni”

Édesanyja, Weinberger Sarolta balerina, édesapja, Sajdik Sándor pedig zsoké volt, nevét Dunakeszin utca őrzi. Né­metországban született, gyermekko­rát itt és Görögországban töltötte, egy ideig oda járt iskolába is. A második világháború alatt kénytelenek voltak visszatérni Magyarországra. Ebből az időszakból melyek a legelevenebb emlékei?

Meg kell, hogy mondjam, az egész gyer­mekkor. Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló tulajdonképpen, úgyhogy többek között ez is meghatáro­zó volt gyermekkoromban, hogy jó hely­re irányítottak. A másik, amiért nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy soha nem veszekedtek. Olyan jó hangulat volt mindig nálunk. Néha volt ugyan, hogy németül beszéltek, hogy a bátyámmal ne értsük. Titkos dolgok lehettek, amik izgatták az ember fantáziáját: mit tud­nak beszélni, amit nekünk nem szabad hallani. Már akkorról emlékszem, hogy az osztálytársaknál sok veszekedés volt, sötét otthon meg hasonlók, már akkor hálás voltam szüleimnek, ami ritkaság egy gyerekben, hogy rájöjjön: jó helyre, jó családba született.

Nyomdásznak tanult, 1949 és 1955 kö­zött nyomdában dolgozott. Hogyan tel­tek ezek az évek?

Eredetileg rajzolónak tanultam. Azért lettem nyomdász, mert iparrajziskolába jártunk, amely szenzációs iskola volt. Mária Terézia alapította a 18. században. Az ipar számára képeztek szakembere­ket: voltak ott kovácsművességtől kezd­ve fában dolgozó szobrászok, műbútorasztalosok. Én a grafikára jártam, de volt díszletfestés, ruhatervezés is. Na­gyon jó iskola volt. Ezt egyszerűen átvál­toztatták művészeti gimnáziummá, de elvettek sok rajztárgyat. Erre mi daco­sak voltunk, az osztályunkból sokan fel­álltunk, és mivel valamiből meg kellett élni, mert akkoriban, az 1940-es évek végén nem volt ez olyan vidám világ, mondták, hogy menjek el cinkográfus­nak. Ez azt jelenti, hogy mi készítettük el azokat a képeket, amiket az újságok felhasználtak. A betűszedő szedi a betű­ket. Mondták, hogy összefügg az ecset­tel, kell hozzá egy kis rajzkészség. Így lettem nyomdász, de nagyon szerettem. Nagyon szép szakma volt. Jó pár évet dolgoztam, aztán két évet katonáskod­tam, s közben elkezdtem rajzolni újsá­goknak, mert azért az emberből kitör a mániája.

1955-től a Rádió- és Televízió Újságnál dolgozott, közben karikatúráit közölni kezdték a Ludas Matyi vicclap hasáb­jain. Fel tudná idézni, mikor találko­zott először ezzel a lappal, és hogyan indult el az együttműködés?

Miután leszereltem a katonaságból, tíz évig voltam tördelő-szerkesztő a Rádió Újságnál. Akkor ment nyugdíjba egy régi, elég híres rajzoló, Byssz Róbert, és a főszerkesztő, Lévai Béla megkért arra, hogy nem-e mennék oda. Per­sze, örömmel mentem. Otthagytam a nyomdát, és attól fogva tördeltem és rajzoltam. Utóbbi nem volt munkaköri kötelesség, úgyhogy ‒ érdekes módon ‒ nem nagyon tudtam kitalálni vicce­ket. Szerettem a Rádió Újságot, négyen voltunk ott, és az életem másik nagy szerencséje, hogy olyan munkahelyem volt, ahol semmilyen konfliktus nem volt. Olyan emberekkel kerültem ös­sze, akiktől akár modort, akár jóindu­latot lehetett tanulni, ami nem árt, ha van az embernek. A Ludas Matyit 1945 óta ismertük, mert az a legrégebbi új­ság volt. Voltak még hasonló újságok ‒ Szabad Száj ‒ , de ezeket betiltották, így maradt a Ludas Matyi. Rajzoltam nekik, mint külső munkatárs, jár­tam hozzájuk, a hónom alatt rajzok­kal. Egyébként Csukás Istvánt onnan ismerem, hogy ő meg a költeményeivel járt szerkesztőségről szerkesztőségre, és a Művelt Nép folyosóján ismerked­tünk meg.

Egyszer pedig a Ludas Matyi főszer­kesztője (Tabi László – szerk. megj.) kérdezte, hogy nem volna-e kedvem átmenni. Így 1965-ben átmentem, és hu­szonkilenc évig ott voltam.

A következő másfél‒két évtizedben jött az Ön által megrajzolt és Csukás István által megírt történetek (Pom Pom me­séi, A nagy ho-ho-ho-horgász) meg­filmesítése, valamint több könyv il­lusztrálása is. Országos népszerűségre is ekkor tett szert. Mondhatjuk-e, hogy ez az időszak volt az Ön pályájának aranykora?

Fogjuk rá, igen. Most már nincs arany­kor, mert nyolcvankilenc éves leszek au­gusztusban. Egyébként most is rajzolok, állandó feladataim vannak, de tényleg így volt: nem azt mondom, hogy jobban, de könnyedébben rajzoltam, sokkal több munkát el tudtam végezni. Most lassabban megy az egész ügy, érdekes módon. Mindent csináltam: a múltkor össze­számoltam, hogy óriásplakáttól kezdve rajzfilmig mindent készítettem. A szín­házzal nem volt kapcsolatom, erre ki­derült, hogy Csukás írt egy színdarabot, Gombóc Artúr a világban címmel, ami­hez terveztem háttereket meg kosztü­möt. Ez az utolsó fehér folt is eltűnt az életemből. Nem volt nehéz, mert a Lu­das Matyi egyedül volt a piacon. Kevés újság lévén nem volt nagy konkuren­cia. A Ludas Matyi 680 ezer példányban jelent meg, ahhoz képest, hogy ma egy könyv legjobb esetben is négyezer pél­dányban jelenik meg, és drukkolnak, hogy elfogyjon.

Milyen Csukás Istvánnal együtt dolgozni?

Csukással nagyon jóban vagyunk, egy húron pendülünk, másképp nem tud­nánk együtt dolgozni. Ugyanazokon nevet, amiken én, ugyanazokat szereti kitalálni. A Pom Pom is úgy alakult ki, hogy a Ludas Matyiban megjelent egy olyan sorozat, hogy a Jövő század álla­tai, amely hónapokon keresztül ment. A Corvina Kiadótól felhívott egy hölgy, Silyó Mari, hogyan lehetne ebből egy mesét életre hívni. Én azt mondtam, hogy szívesen rajzolok, de mesét nem tudok írni. Mind a ketten Csukás Ist­vánra gondoltunk, mert neki humora is van, könnyedén és gyorsan ír, ab­ban a pillanatban kedve is volt hoz­zá. Pom Pom úgy született meg, hogy lerajzoltam egy leányfigurát, akinek a fején van valami, de nem tudtam, hogy mi. Gombóc Artúr pedig úgy „született”, hogy lerajzoltam egy dagadt madarat, amely nem tud elrepülni, mert annyit eszik. Erre Csukás kitalálta, hogy csokoládét eszik. Még szerencse, hogy nem kolbászt eszik, mert akkor jár­hatnánk Békéscsabára, a kolbászfesz­tiválra. A történeteket Csukás István írta, ebből a sorozatból egy-két rajzo­mat felhasználta, de a témára rögtön ráharapott.

Egy korábbi riportban így nyilatkozott: „Olyat szeretnék rajzolni, ahol élni sze­retnék. (…) Jobb szeretek olyat rajzolni, ami nem a valóság. (…) Kicsit megza­var, amikor a valóságot kell rajzolni. Nem tudom igazán karikatúrává tenni, de muszáj, mert karikaturista vagyok.” Ezen idézet tükrében értelmezhetjük úgy az Ön által rajzolt‒megálmodott világot, mint egyfajta valóságból való elvágyódást?

A családomban nagyon jól érzem magam, úgyhogy lehet dacolás, de le­het, hogy csak egy grafikusi könnyebb­ség. Lerajzolni egy várost, mert ide ra­kok egy utcát vagy egy házat. Ha a budai várat rajzolom, szigorúnak kell lenni. Oda nem merek az ablakba egy beszélő papagájt rajzolni, mert ki tudja, ki lakik ott. Ez a hibája megvan, nem az én vi­lágom. Ezenkívül rossz a tárgyi memó­riám. Azért rajzolok inkábbi ilyen villa­most, mert lehet, hogy le sem tudnék rajzolni egy igazit. Ezért szeretek inkább kitalált dolgokat rajzolni.

Milyen érzéssel fogadta a hírt, hogy Kossuth-díjat kap? Egyedüli karikatu­ristaként, aki ezidáig ebben a megtisz­teltetésben részesült.

Először fura érzés volt, mert úgy érez­tem, nem nekem kéne adni, hanem Kaján Tibor nagyra becsült karikatu­rista kollégámnak, aki akkor még élt. Szerintem ő volt a legjobb a magya­rok közül. Nagyon jó érzés volt. Egy­szer Bodrogi Gyula színész, szintén egy díjátadón mondta, hogy „legjobb érzés adni, de kapni sem rossz”, és igazat kell neki adni. Szakmai elisme­rés. Nem ért meglepetésként, ugyanis a Kossuth-díj úgy működik, hogy va­lakit felterjesztenek, felírják a listára, és így kerültem oda.

Volt-e olyan alkotás, amelynek meg­rajzolása kihívást, nehézséget jelentett az Ön számára?

Majdnem minden rajz. Ezt onnan tu­dom, hogy a feleségem egyszer azt, mondta: „Vegyél már lélegzetet”. Ak­kor jöttem rá, hogy nem veszek leve­gőt, pedig nem volt különösebb rajz, egy a sok ezer közül. Nem is tudom, hányat rajzoltam, mert a Ludas Matyi­nál minden héten megjelent három‒öt rajz. Ez harminc éven keresztül jelen­tős mennyiséggé vált. Nem is beszélve arról, hogy ötöt‒hetet kellett rajzolni, hogy abból elfogadjanak ennyit. Jó, hogy aztán az ember újra beadta, hát­ha elfelejtették. Voltak ilyen trükkök. Nagyon sokat rajzoltam, és úgy látszik, minden rajz valami belső feszültséggel jár. Volt, ami nem sikerült, kidobtam a szemétbe, újrakezdtem. Én úgy szere­tek rajzolni, hogy egy halom papír van előttem, akkor elmúlnak a gátlásaim. Gyűjtöttem azelőtt papírokat, és volt rengeteg kézi merítésű. Ezekre soha nem mertem rajzolni, félreraktam, majd ha jobban tudok rajzolni, akkor fogom felhasználni. Végül penészesek lettek, ki kellett dobni. Valamilyen ti­tokzatos módon, nálam mindig az első rajz a legjobb.

Melyik művére‒alkotására tekint vissza a legelégedettebben?

Nincs bennem ilyen. Némelyik rajzot be­csülöm, amivel díjat nyertem. Arról sem tudtam biztosan, hogy jó, csak onnan, hogy kapott díjat. Ha valaki elismerte, hogy jó, elhittem neki, de én nem vol­tam benne olyan biztos.

Milyen tervei vannak jelenleg?

Mindig azt szeretném tenni, amit most teszek: egy újabb rajzot készíteni. A meg­rendelés mindig áthúzza az ember ter­veit. A Holnap Kiadó, amelynek rend­szeresen rajzolok, megjelentetett egy gyereksorozatot, az Operameséket, amit nagyon okosnak tartok. Az operát az író mese formában megírja, én kifogtam a Hunyadi Lászlót, akit lefejeznek. Nem is tudom, hogy rajzolom le a végét. Talán megszerettetik az operát a gyerekekkel, és annyira meseivé teszik a történetet, hogy Hunyadi Lászlót holló segíti állan­dóan, meg van egy medve barátja. Idáig elmennek a mesével, hogy elfogadható legyen a gyerekeknek. A másik a budai lakónegyed, amely egy régi álmom volt, talán húsz‒harminc éve terveztem: leraj­zolni a várban az összes házat. Mi a története, kik laktak benne. Ez olyan nagy munkának tűnt, hogy bele sem fogtam. Most azonban megkerestek a polgármes­teri hivataltól, hogy ők ezt szívesen ki­adnák. Neki is fogtam. Az épületet úgy rajzolom le, ahogy most van. Viszont volt egy régi újság, Budapest címmel, amely­nek számait gyűjtöttem a hetvenes évek óta. Volt egy régész, Szolnay László, aki olyan szerencsés volt, hogy régi szobro­kat talált, és minden számban írt a budai várról. Ennek köszönhetőn nagyon sok történetet tudok a várról, ezeket pedig vagy odaírom, vagy nem.

Ezen interjúval kívánunk Sajdik Ferenc Kossuth-díjas karikaturistának nagyon boldog születésnapot, sok áldást, erőt, egészséget és munkakedvet! Továbbá kö­szönetet mondunk a Sajdik Ferenc Fanklub Facebook-csoport moderátorának a ked­ves segítségéért!