Naiv művész, autodidakta művész, népi művész

A címben idézett kifejezésekkel gyakran találkozunk, de kiégészíthetjük még olyanokkal is, hogy amatőr vagy őstehetség. Érdekel, hogy mit takarnak ezek a kifejezések, és milyen eszmei tisztázódási folyamaton mentek át a 20. század folyamán.

A naiv művészet megnevezést a művészettörténelemben először Henri Rousseau (1844–1910) francia festő műveire alkalmazták. Az avantgárd irányzatok a 20. század elején indultak Párizsból, a világ akkori művészeti központjából. Céljuk a művészet megújítása volt, szakítás az akadémista irányvonallal. Felfigyeltek a primitív népek művészetére, mert úgy gondolták, a művészetben el kell jutni a gyökerekig. Picasso és Brâncuși például szerette a gyermekek művészetét, vagy az afrikai maszkokat – ugyanilyen okokból lelkesedtek a modern művészek az autodidakta festők munkáiért. Gyakran segítették őket, hogy kiállíthassák munkáikat. Próbálták értelmezni és megnevezni ezt a fajta művészetet, a legelfogadottabb végül is a naiv művészet megnevezés lett – a francia nyelvben ez az ártatlan szónak a megfelelője.

A 20. század folyamán a naiv művészet iránti érdeklődés egyre csak nőtt. Országos kiállításokat, majd több nemzetközi kiállítást rendeztek. Ez lehetővé tette, de feltételezte is ennek a művészetnek az értelmezését. Anatole Jakovsky A naiv festészet (1976) című munkájában összegzi a főbb jellegzetességeket. Autodidakta művészek alatt azokat értjük, akik nem végeztek hosszabb ideig tartó művészeti tanulmányokat. Munkaidőn kívül foglalkoztak művészettel, és nem a piac számára alkottak. Ezek az alkotók egy belső kényszer hatására akarták élményeiket kifejezni, egyéniségüket érvényre juttatni. Technikai jellegzetességek között találhatjuk azt, hogy nem alkalmazzák a tárgy vagy levegő perspektíváját. Eszerint a távoli és közeli tárgyak lehetnek egyforma nagyok, színekben is azonos értékűek. Az anatómiai pontosságot is elhanyagolják a kifejezés erősítése érdekében. Ez nem azt jelenti azt, hogy mind azonos módon dolgoznak – ezért nehéz is volna egy közös stílust meghatározni. Minden nemzetnek vannak naiv művészei, már művészeti múzeumokat is létesítettek számukra. Ilyen Magyarországon is van, Kecskeméten, a Magyar Naiv Művészek Múzeuma.

A naiv művész megnevezés körül nem mindig volt, sőt, ma sincs teljes egyetértés. Van, aki inkább az autodidakta művész megnevezést tartja helyénvalónak. Sokan egyetemi végzettség nélkül jutottak a magas művészi alkotás szintjére. Nálunk is sok ilyen művész van, aki az elhivatottság érzéséből kiindulva, teljes erejével azon dolgozott, hogy kibontakoztassa tehetségét. Ha népi alkotó kifejezést használjuk, akkor valamelyik hagyományos népművészeti tevékenység követőjére gondolunk, tehát egy határozott kulturális törekvésről beszélünk. A naiv művészet esetében nagyon fontos az egyéni út keresése, az egyéniség érvényesítése, a pszichológiai motiváció. Alois Riegl osztrák művészettörténész szerint az emberbe bele van táplálva az alkotási vágy. Sigmund Freud pszichológus, a pszichoanalitikus iskola megalapítója munkásságában a művészet fontos szerepét emelte ki, mint a vágymegvalósítás eredménye. A művész számára az alkotás az élet teljesebb igénybevételét jelenti.

Bemutatok néhány művészt, akiknek neve már beíródott a művészettörténetbe. A francia Henri Rousseau a 19–20. század fordulóján élt, és tisztviselőként tartotta fenn a családját. Munkáira felfigyeltek a kor modern művészei, és támogatták is. Munkáinak nagy része egzotikus tájakat, növényeket, virágokat ábrázolnak, de festett portrékat is. Képein nem alkalmazza a perspektívát, a dolgokat egy síkban tartja, és részletekbe menően kidolgozza. Munkáiból primitív szellemiség, a természet ereje sugárzik. Önarcképén látszik, hogy a személyiség megmutatása milyen fontos számára.

Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) patikus volt, de egy vallásos kinyilatkoztatás következtében a festészetet tekintette fő hivatásának. Kevés szakmai oktatásban részesült, de tanulmányúton járt Münchenben, Düsseldorfban, Párizsban. A nap útját követve festett Dél-Olaszországban, majd kelet felé indulva eljutott a Közel-Kelet országaiba, ahol felkereste a kereszténység történelmi helyeit. Néhány művének címe: A Taorminai görög szinház romjai, A magányos cédrus, Zarándoklás a cédrusokhoz. Itthon festette a Vihar a nagy Hortobágyon, illetve a Selmecbánya látképe című képeket. Némelyik festménye a 3–5 méteres nagyságot is eléri. E képek előtt a természet fenségének érzése tölti el a szemlélőt, ami egyedülállóvá teszi a magyar festészetben. A magányos cédrus című munkája is lenyűgözi a nézőt, benne a művész egyéniségére, életére lehet ismerni. Csontváry életében nem kapott elismerést. Az 1930-as években rendeztek műveiből kiállítást, majd az 1960-as években írtak róla monográfiát. Elismertségének késését több okra is vissza lehet vezetni. Szerintem egyik ilyen ok lehet a kelet-európai elszigeteltségünk. Azt is tudjuk róla, hogy magányos, elszigetelt életet élt. Munkáit nem lehetett stílusokba sorolni. Csak most vagyunk abban a korban, ahol a személyiség – mint alkotó energia – az érdeklődés körébe került.

Ahogyan más országokban, úgy Erdélyben is voltak olyan tehetségek, akik nem jutottak a művészképzés magasabb fokára, de a nép becsülte őket. Ilyen tehetség volt Molnár Dani makfalvi agyagszobrász a 19–20. század fordulóján, akit a budapesti szobrászok, így Fadrusz János is támogattak anyagilag. Ezeket az embereket őstehetségnek nevezték, és ilyenek Erdélyben bőven voltak. A 20. század második felében az állam foglalkozott a népi alkotókkal, fórumot teremtettek nekik.

Ők fazekasokként, szövőasszonyokként, fafaragókként vagy naiv festőkként kiállításokon vehettek részt. Ugyanakkor Népművészeti Iskolák is működtek, ahol festészetet, szobrászatot, kerámiát lehetett alapfokon tanulni. Az itt végzettek közül többen művészeti egyetemen is diplomát szereztek. Sok nevezetes művésze van Erdélynek, akik autodidakta módon képezték magukat. Ilyen Györkös Mányi Albert (1922–1993) is, aki a kolozsvári Gh. Dima Zenekonzervatórium végzettje volt, és felesége, Jakab Ilona mellett festőművésszé képezte magát. Kalevala című sorozatával díjat is nyert. Murádin Jenő művészettörténész ezeket írja róla: „festményeit a perspektíva törvényeivel nem számoló naiv elrajzolások, s ugyanakkor az erőteljes kifejező színvilág és egyszerűsítés jellemzi”.

Ha a művésszé válás folyamatáról van szó, akkor találónak érzem Rainer Maria Rilke német költőről szóló anekdotát, akit egy fiatalember felkeresett a verseivel, majd végül megkérdezte, lesz-e belőle költő. Rilke azt felelte, hogy erre a kérdésre csak maga a fiatalember válaszolhat. Sokan azt mondják, hogy fölösleges az egyetem, mert íme ez az amatőr, aki szebben fest, mint az egyetemet végzett. A művészeti pálya kezdetektől végig kitartást, küzdelmet jelent. Másként, aki kedvtelésből művészkedik, nem jut el a művészet magasabb régióiba. A tehetség mellett szakmai tudásra és műveltségre is szükség van. Az út nehéz, de számtalan példa igazolja, hogy az alkotási vágy legyőzi a nehézségeket.