Jövőnek magja

Az én sorsom már csak ez:

Lenni kevesek megértettje,

Többeknek kovász,

Sokak testében tövis.

Jövőnek magját hordozom,

Nem a jelennek véres testét.

Az elemi iskolák kötött paranccsal dolgoznak. Az új utakon járó nevelőnek korlátoznia kell képzeletét. A felnőttek oktatását törvény nem szabályozza. Ott szabadon megnyilvánulhat a teljes gondolat. Talán ezért, talán más okok következtében, a mészkői kísérletezések közül egy sem vált akkora jelentőségűvé, egynek a híre sem terjedt szét olyan nevezetességgel, mint a „népfőiskoláé”.

Annak neveztem, hogy az legyen belőle, az első tél heti egy összejövetelét. A második és harmadik télen már háromra, sőt esetenként négyre szaporodott az előadások száma, amelyeket november hó közepétől március hó közepéig tartottunk hetenként. Még így is: hivalkodásnak tűnik föl az elnevezés. Hol állott és hol áll Mészkő a dánok pompás épületekkel, tanítók seregével ellátott népfőiskoláitól? Még az előadások rendszerességében sem voltunk hiba nélküliek. A színdarabozáshoz szokott ifjúság a nép­főiskolás két telet többé-kevésbé átkoplalta, s a harmadik tél elején elemi erővel tört ki tömegösszefogók utáni kívánsága. Le­gyen férfi dalárda hetenként kétszer, és tanuljunk színdarabokat! Lesújtottan ültem a helyemen az iskolában. Hát úgy látszik, az ifjúság lelkének csak a felületét érintette két tél kitartó munkája. Eldobja magától az alkalmat, mert nem érzi szükségét a tanulásnak. Hiszen igaz, az ének és a színjátszás is művelés. De különbség van a kettő között. Más ekével más földet szánt az egyik, mint a másik. Az egyik mámorossá tesz, egészséges, észrevétlen örömöt szerez. A másik józan törekvés, kitartó munka, kis örömű, fárad­ságos út. Az egyik a lélek mély erőinek ösztönös kibontása. Nem tudás, nem akarat: csupa érzés. A másik: gyenge próbába a fejledező értelemnek; belátás, fegyelem, érdekes, de haszon nélküli tudás. Mind a kettőre szükség van. Talán helytelen is volt a két sikeres tél politikája, amely minden estét a tanulásnak foglalt le. Ez bosszulta meg magát. Most egy esztendőre az ifjúság a másik végletbe hullott vissza. Daczó Imre, igaz, fölállott nagy későre, amikor már magamat teljesen megvertnek éreztem, hogy szót emeljen a népfőiskolái előadások érdekében. Egy estét visszakapott a Tanulás. De minden erő, minden érdeklődés annyira arra a másik síkra lendült át, hogy ennek az egy estének nem vehettem hasznát. Hadd billenjen helyre akkor hát az egyensúly teljesen. Pihenjünk ezen a télen! Hagyjuk a dolgokat kissé a maguk mentére! Nem lehet siettetni a haladást egy bizonyos mértéken túl. Olyan az, mint a csökönyös ló: megy szépen, ha hagyják, de megáll, ha nógatni kezdik.

Az ifjúság ezen a télen sem pihent. Pompás művészettel két népszínművet adott elő, az egyikkel Tordára is el kellett mennünk. Babér járt érte; a közönség megértő öröme, két helyi lap elismerő bírálata. De tanulni csak egyetlenegyszer gyűltünk össze az új papiak lakható szobájában. Az iskolában nem volt hely számunkra. Ott a Vén bakancsost próbálták a műkedvelők, meg a fiát, a huszárt.

Nem lehet és nem szabad egy falut megfosztani legmélyebbről jövő kifejezési eszközeitől.

A szólamokban való éneklés és a színjátszás a népköltéssel meg a csoportos táncolással rokon.

A falusi ember hamarabb hányja el az életét, mint dalait és figuráit. Az ifjúság nevelése csak úgy teljes, ha az okosabb életre való készülés mellett az ifjú magát kiénekelheti, kitáncolhatja, kijátszhatja. Szükséglet ez, amelynek kielégületlensége betegséget okoz. S még annál is több. Minden hiányossága és hátránya ellenére roppant nevelői ereje van e két tevékenységnek. Nem csak a társadalmi vonatkozásokra gondolok most. Az életnek előírt formákba való öntése, mint amilyen a szólamok eléneklése és a szerepek eljátszása, rászoktatja az embert arra a legszüksé­gesebb, legfontosabb dologra: ficánkoló, szertegyepelő, rendszertelenül előtörő erőit egy cél megvalósítása érdekében egybe­fogni, egységbe terelni. Mit ér az élettel teljes, élettől duzzadó gyermek vagy ifjú, ha megnyilatkozásai néha egymás hatásait le­rontják, mert ellentétes lökésűek? Elnéztem egy délután, amint az iskolás gyermekek játszottak a templom háta mögötti domb­oldalon. Luci, az állandó vendég, a mészkőivé fogadott leány-teo­lógus volt a sánta gólya. A gyermekek körbe fogózkodtak: valamit énekelni kellett, s a lábakat menés közben furcsán ki-kirúgni. Tetszett a dolog; folyt a játszás vidám kedvvel. De egypár fiú nem állhatta meg, társai kezét hol hátra rángatta, hol pedig lábbal próbálta elakasztani az előtte menőt. Tele volt erővel, a kezde­ményezés tehetségével, ötletességgel, életkedvvel. De nem volt képes azokat hámba fogni, egységbe hozni. Ezek a fiúk lettek volna a legjobb sánta-gólya játszók, ha a belső összhangok, az önként folyó fegyelmezést meg tudták volna teremteni. Így semmik voltak, bajszerzők voltak, erőiket elvesztegették.

Akkor, azon a délutánon fölfedeztem magamnak a nevelés egyik legfontosabb célját: képessé tenni a gyermeket arra, hogy belső egység, összhang s önfegyelem megteremtésével minden erejét céljai megvalósítására szentelhesse. Gálfi Feri jobban emlékszik az elmon­dott történetre, mint a vele egyidős társai, de semmiért sem tudná magát rávenni arra, hogy például leüljön, és egy negyedóráig csak ezzel foglalkozzék, hogy azt leírni próbálja. Százfelé rángatja száz­féle érdeklődése, uralkodni azokon nem tud. Minden gyermek ese­tében külön kell fölfedezni az utat, amely őt a belső fegyelem kialakításához vezeti. Egyik gyermeket a lóval való bánás, a másikat a házi kert, a harmadikat a labdarúgás, a negyediket a szép könyvek olvasása érdekli jobban: ezeken a mezőkön kell őket egyre nehezebb és lekötőbb feladatok elé állítani. A megszerzett képesség aztán az élet minden terén megmutatja az erejét.

Ki tudja, hány ifjú nevelését, a belső összefüggések, a kitartás, a szorgalom, az odaadás kifejlődését segíti elő a dalárdázás, a színdarabozás? Lám, a mészkői ifjúság, ha szükség van rá, pom­pásan tudja magát fegyelmezni. Néha fogcsikorgatva tűri el a kihívó sértést; de a vérét csitítja. Tudja, hogy a virtus veszedelmes fegyver. Máskor szorgalmasan gyűjti a pénzét, hogy magának futballcipőt vehessen.

Ahhoz azonban mégsem férhet szó, hogy értelmi és szellemi téren a nevelés nagy lépését a népfőiskolával tettük meg.

A kövendi köri ifjúsági napon ugyanaz a Luci – akkor még kezdő mészkői – elbámult a köréje csoportosuló mészkői ifjak bátorságán, fesztelenségén, kifejezőkészségén és érdeklődési körén. Úgy elbeszélgettem velük, mintha nem is falusi legények, de iskolákat végzett városi ifjak lettek volna! Nem történt velük egyéb, minthogy megindult bennük, a népfőiskolázás megindította bennük a belső élet, a gondolkozás kerekeit. A szénarendektől, barázdáktól, kukoricasoroktól és aranyló búzakalangyától beszélni még nem tanult meg senki, csak érezni és énekelni. A beszéd, a gondolatok szabad kinyilvánítása, zsilipemelés a lecsukott szájak gátja mögött felgyűlt néma, mozdulatlan gondolattenger számára. A tenger megindul, élővé válik, kavarog, iramodik, változik. Beszélj az átlagos falu átlagos ifjával: meghallgat, bólint, egy erőtlen igennel megtisztel, hallgat; ki tudja, mi ébred föl benne, kis fodrozás a lezárt tavon, lesimul hamar. A népfőiskolás válaszol, kérdez, megállapít, szembeszáll, kinyilvánít; eleven kapcsolattal fogózkodik egybe veled. Tudása is több van.

De nem ez a lényeges.

Vizsgákat sohasem rendeztünk, és így nem tudom, de nem is hiszem, hogy az előadásokon hallott anyagból sok megmaradt volna az ifjak emlékezetében. Belőlem is kifutott jó része a húszesztendei tanulásnak. Latinul nem tudok, görögül, zsidóul elfelejtettem, a logaritmus-számítás nem kenyerem már (sohasem is volt) s a Zord Idők tartalmi kivonatára nem emlékezem. De a népfőiskolás bizonyára megtanulta a világból feléje jövő tapasz­talatokat feldolgozni, jelentésüket magáévá tenni. Az előadások nem előadások, hanem megbeszélések voltak, amelyeken nem is mindig az előadó vitte a szót. Végtelenül fontos: meghallgatni tudni. Különös, hogy ellenem általános a kifogás, nem hallgatok másokra, nyakas vagyok, mindig a magam feje után indulok. Pedig én tudom, én az elém kerülő idegent, barátot őszinte érdeklődéssel hagyom előömölni, akarom őt megérteni. Megérteni és követni azonban nem ugyanazt jelenti, s itt már szó férhet ahhoz, hogy a magam útjának irányát túlságos határozottsággal vágtam bele életem földjébe. Mégis tudom, merev nem vagyok, emberek és körülmények hatnak reám. Föl tudnám az ujjaimon számlálni, kik léptek bele az életembe, kiknek hatására merre hajlott el az életem útja. Igaz, a jegyzéken püspökök, tanárok, köteles feljebb­valók nem szerepelnek. De igen egy író, egy bolond, egy forra­dalmár és egy rajongó. Különös társaság! A feleségem óva int: ezt meg ne írd; nevetségessé teszed magad. De ha így volt?! Teológusságom első éveiben valami határozatlan világpolgárság érzete tartott megszállva, amely egy szocialista világállamban látta a fejlődés kicsúcsosodását. Szabó Dezső szemével észrevettem az emberiség tarka szőnyegét, a más színű és más alakú fajok cso­dálatos keverékét. Általa lettem székely. Bicsérdi a világgal hozott szerves egységbe. Most beletartozom a mindenség életébe, mint a kövek és a gyíkok. A testemet törvényei szerint építem. Ha az isteni cél szerint fejlődő világ az embert gyümölcsözővé tette, annak jelentősége kell hogy legyen. Kropotkin arról győzött meg, hogy csak az emberek önként vállalt együttműködései maradandók; világállam és világtörvény nem segíthet ott, ahol az akarat hiányzik. Marié Stopes a nemi ösztön egészségét teremtette meg bennem. Ki mondja, hogy én sohasem hallgattam másokra?

Ha ezeken a népfőiskolai előadásokon egyebet nem tettem volna: kibeszéltem volna az órát, az előtte várakozó félórát, az utána következő háromnegyed órát, öntöttem volna a legbecse­sebb tudást, életbölcsességem fűszeres mártásával ízesítve: csak az elfelejteni való adatok tömegével öltem volna az ifjakat. Egyik igen értelmes, gondolkozó lelkésztársamat a legválogatottabb ra­vaszsággal kellett némává tennünk különböző alkalmakkor, mert érzékenységét sem akartuk bántani, viszont azt sem engedhettük meg, hogy a résztvevő ifjak elől minden elmondhatót elmondjon.

A hétfő este a gyakorlati tudásé volt. Az ifjú Gálfi Miklós, képesített ácsmester a harminc éven innen, az átlagos tizenöt-húsz főnyi csoporttal felújította a számtan és mértan elemi műveleteit. Földet mérni is tanított. A másik és idősebb vezető iparos szintén képesített ácsmester Kereki András (régi írásokban a családnév Becskereki) a rákövetkező télen a mindenki számára szükséges elemi jogi ismereteket nyújtotta, egy kis levélírási gyakorlattal keverve. A gazdasági tanácsadónk egypár gazdasági előadást tartott.

A szerda este a magyar irodalomé volt. Zsigmond Ferenc, felekezeti iskolánk tanítója olvasta egymás után a magyar irodalom remekeit. Hogy Jókai Új földesurát és Mikszáth egyes kisebb dolgait a fiúkból és leányokból álló hallgatóság élvezettel hallgatta, azon nem csodálkoztunk. De, hogy Az ember tragédiáját, amelynek felolvasása több héten át tartott, akkora gyönyörűséggel és meg­értéssel hallgassák, arra senki sem számított. Arra sem, hogy a rákövetkező télen az esemény megismétlését kívánják. Igaz, a tanítónk nagyszerű felolvasó, s a szükséges helyeket magyaráza­tokkal kísérte.

Pénteken este: történelem. Az első télen Erdély történelmével foglalkoztam, a másodikon a Wells Világtörténelmének első fe­jezeteit vettük át. Izgató volt ez utóbbival kapcsolatban a fejlődés elméletének ismertetése. A mészkői ezt könnyebben megérti, mint a síkföldi, s nem egyébért, minthogy hegyei repedéseiben, több méteres mélységekben gyakran talált már mamutfogakat, ami a föld felső rétegeinek az eltelt évezredekhez való viszonyát pom­pásan szemlélteti. Az 1932-es tavaszi árvíz pedig hatalmas part­részletet mosott el egy helyen, s íme, mélyen a föld alatt, az új part vonalánál régi cölöperősítések, partbélések nyomai tűntek elő. Vajon hány száz év alatt lepte el azokat a cölöpöket a hegyről leszaladó vizek hozta termőföld? Az ásatások jelentőségét egy­szerre megértették az ifjak. Minél mélyebbre ásunk, annál régebbi időkből származó élet nyomaira bukkanhatunk; s íme azok ala­csonyabb rendűek; a fejlődést bizonyítják.

A feladat annyira izgatta a tanítókat is, hogy amikor egyik télen a konfirmáló ifjaknak s az elemi iskola felsőbb osztályos érdeklődő gyermekeinek úgynevezett „középiskolai tanfolyamot” rendeztünk, ő vállalta magára a mindenség történetének ismer­tetését. Én akkor utazásaim alapján egyes külföldi országokról beszéltem a gyermekeknek.

Próbáltuk a népfőiskolán az önképzőkört is bevezetni, de kevés sikerrel. Mindent elrontott egypár oda nem illő ifjú jelenléte, akik megnevették a felolvasott kezdetleges verseket, s a csiga a szarvait behúzta. Az önképzőkör egyedül a konfirmáló ifjakkal sikerült. Két télen keresztül jártak föl hozzám az ifjak; összeme­legedtünk erősen; a konfirmálás megeste után sírva vettünk búcsút a rendes találkozásoktól. Ahogy a tanulást befejeztük, már szürkülőbe hajlott az este, megkezdődött a mesemondás. Az elnök összeírta a jelentkezőket; most elindult a mesefolyam. Egyik-másik verseket, imákat olvasott föl. – Jaj, már egészen sötét van! – ébredtünk magunkra egyszer. Kedves, felejthetetlen órák; a most felnövő ifjak életével így fontam és így fonom egybe az enyémet.

A népfőiskola sokat jelentett és sokat jelent Mészkő életében. Igaz, tömegeket – már amennyire egy négyszáz lelket számláló magyar községben tömegekről lehet beszélni – sohasem mozdított meg. Az ifjúság minden tagját nem érintette. Kevesen vannak a választottak: az önmagukat jobb életre választók. De ez nem is lehet másként. Az emberek már így születnek. Megmozdítani őket tömegekben csak a gyűlölet vagy a babona tudja.

Az én népfőiskolám nem akarja ismerni sem a gyűlöletet, sem a babonát.

Be könnyű volna itt is, és be könnyű máshol fölkorbácsolni az emberek vérét. Magyarságot fújni beléjük, hogy gyűlöljék a mást, és babonásan higgyék: a magyar a föld legelső népe. A dánt is ez mozgatta meg a múlt évszázadban. A dán népfőiskolák az ifjúság tömegeire hatnak, mert fajimádók a lélek gyökeréig. Hát én nem lehetnék körülrajongott vezetője az erdélyi magyar­ságnak, ha a faji önhittség elavultságának hízelegni tudnék, s bár egy cseppje fölfedezhető lenne bennem a hódító faj elleni meg­vetésnek és gyűlöletnek? De rossz magyar vagyok, mert úton-útfélen, előadótermekben, templomokban, népes gyülekezetek előtt: a hibákat együtt látom meg az erényekkel, s mindennek megbe­csülését
hirdetem.

Nem, az én sorsom már csak ez: lenni kevesek megértettje, többeknek kovász, sokak testében tövis. Jövőnek magját hordozom, nem a jelennek véres testét. Egy pillanatig hittem, hogy lehetek zászló, hívó jel, amelyet mindenki meghall. Csodálatos tél volt az, amelyiken harminc embernek Mészkőn eszperántót tanítottam. Csak egyszer beszéltem egy nemzetközi nyelv elterjesztésének szükségességéről. A külön nyelvek teszik az embereket ellensé­gekké. Ha mindnyájan megértenők egymást! Beszélgetni tudnánk mindenkivel, levelezni távoli országok lakóival. – Kitől lehetne eszperántóul tanulni? – kérdezte ifjabb Jobbágy Miklós. Így kez­dődött meg az eszperantó tanfolyam Mészkőn. Nem én akartam, sohasem hittem a sikerében. De örömmel vezettem, mert benne és általa a minden embert egybefoglaló szeretet tanult járni. Ez volt az egyedüli alkalom, amikor a kellő, a megvalósítandó va­lóságot, a tágas és mély emberszeretetet egy egész falu egész ifjúsága magáévá tette, s én lelkes tömegeket itattam vele. Talán mégis, több ember lelke néz az új élet új szellemének befogadására, mint azt én most hinni tudom, hinni merem. Mindegy ez. Így is jó, úgy is jó. A mag megfakad, kicsírázik. Ma egy ember, holnap tíz, holnapután talán tízezer. Zengeni fog a világ, kiteljesedik az isteni élet.

Áldott munka, áldott remények.