Keresztül-kasul az Egyesült Államokban, végig a nevezetes Route 66 mentén, repülővel, autóval, motorbiciklivel, hegyre fel, völgybe le, sivatagon és kanyonon át, a keletitől a nyugati partig… Majdnem kontinentális barangolásra vállalkoztunk, amikor a Györkös Mányi Albert Emlékház Nyitott szemmel című beszélgető sorozatában két olyan kolozsvári közéleti személyiséget láttunk vendégül, akik sztereotípiákon innen és túl, egy-egy komplementer Amerika-képet vázoltak fel a hallgatóságnak. Hantz-Lám Irén földrajztanár és szakíró személyes anekdotái mentén az amerikai nagyvárosok vonzáskörében szerveződő magyar emigráció ünnep- és hétköznapjairól számolt be a hallgatóságnak, míg Somai László József ügyvéd a szenvedélyes motoros szemszögéből érzékeltette, mennyit ér a prérik végtelenjén való száguldozás szabadsága. Nem titkolt szándékunk volt a körülrajongott sztár-tanár és egykori tanítványa révén két különböző nemzedék képviselőinek élményanyagát szembesíteni egymással. Hogy mennyire sikerült a kísérlet, és mennyire kibeszélhető két órában a szubjektív „Amerika-feeling”, az kiderül az alábbi beszélgetésből!
Laczkó Vass Róbert: Irocska néni – hadd szólítsalak úgy, ahogy az baráti körben illik, és tegezzük is egymást, ahogy azt baráti körben szoktuk –, olyasmiről szeretnénk eszmét cserélni, amiről ma már szinte mindenkinek van valamilyen mondanivalója. Közönségünk ingerküszöbe tehát értelemszerűen magas lesz Amerika-témában, még akkor is, ha sokunk izgalmasan szubjektív, Óperencián túli történeteit közhelyessé mossák a különféle kommunikációs csatornákon ránk ömlesztett Amerika-képletek.
Hantz-Lám Irén: Az én utazásaimnak személyes apropója volt. Először 1996-ban kerültem Amerikába dr. Charles William Tobias, azaz Tóbiás Károly professzor feleségének, Vörös Katalinnak a meghívására. Tóbiás professzor, a Berkeley Egyetem azóta elhunyt elektrokémikusa egy elhagyott torockói telek és jobbágyház megvásárlásának és közösségi hasznosításának volt a legfőbb támogatója, nélküle ma nem lenne meg az ott kialakított ifjúsági központunk. Katalin asszony kétszer is hívott az Egyesült Államokba. Első alkalommal családi okok miatt nem tudtam vállalkozni az utazásra, másodszorra pedig az unokáimmal szerettem volna többet foglalkozni, de a lányom azt mondta: Mamó, harmadszorra már nem fognak hívni, az unokák viszont megvárnak, szóval eriggy! Én pedig szót fogadtam neki. Két hónapig voltam Vörös Katalinnak és lányainak, barátainak a vendége szerteszét az Egyesült Államokban.
LVR: Kézről kézre jártad végig Amerikát?
HLI: Olyannyira, hogy a két hónap alatt gyakorlatilag kétszer volt alkalmam hosszabban beszélgetni angol nyelven. Lali, a bostoni barátom nem tudott értem jönni a reptérre, így nekem kellett eldiskurálnom a taxisofőrrel; egy asztaltársaságban pedig, ahol az ifjabbak már nem beszéltek jól magyarul, angol nyelven voltam kénytelen boldogulni a mellettem ülő fiatalemberrel. Persze készültem becsületesen, az utazás előtt intenzíven tanultam, szótárt is vittem magammal, az ugye mégsem járta volna, hogy Amerikába megyek, de nem tudok szót érteni az ott lakókkal. Végül egyik magyar családtól passzoltak a másik magyar családig, az említett két eseten kívül nem is kellett angolul beszélnem egy vakhangot sem.
LVR: Alapállásban földrajztanár vagy, aki történetesen másik vendégünk, Somai László tanára is voltál, és akinek hosszú évtizedek óta – hogy úgy mondjam – szakmájába vág a világjárás tanórákon, tananyagban, térképen. A rendszerváltozás után már nem nagy kunszt az Amerika-járás, bár Washingtonból még mindig gyanakvással figyelik a vízumköteles Kelet-Európát. Hogy megértsük első, két hónapos amerikai körutad jelentőségét, nem kerülhetjük meg a kérdést: hogyan utazgatott egy földrajztanár 1989 előtt?
HLI: Sehogyan sem utazgatott, legfeljebb ingázott Apahida vagy Kolozs és Kolozsvár között. Persze adódtak váratlan, szerencsés lehetőségek is, amelyeket igyekeztünk a lehető legokosabban kihasználni. Férjem, Hantz András kutató vegyész 1972–73-ban Humboldt-ösztöndíjas volt a Mainz-i egyetemen, a Humboldt Alapítvány pedig rendezett egy országjáró kirándulást az ösztöndíjasoknak, ahová meghívást kaptak a feleségek is. Messziről hallani lehetett, hogy dobog a szívem, amikor Grecu elvtárshoz mentem a tanügyi osztályra, hogy útlevelet abszolváljanak nekem. Csodák csodája: nem tagadták meg tőlem, így láthattam egész Nyugat-Németországot, ahogyan azt bemutatták az ösztöndíjasoknak. Szenzációs utazás volt szakmai, kulturális és emberi szempontból egyaránt: a „nyugati” sokkhatás, ami engem, a kelet-európait érhetett. Persze nem csak a német hegyek és városok érdekesek, szépek, rengeteget kirándultunk, jártuk a hegyeket, városokat itthon is. Nyugat-Európa viszont akkoriban katartikus hatással bírt.
LVR: Tanítványaid és a náluk is fiatalabb korosztályok lazábban élik meg a „nyugati sokkot”. Egy ideje nagy a hallgatói mobilitás, tanulmányútra menni a különféle nemzetközi cserediák-programok, kutatói ösztöndíjak révén átlagos jelenségnek számít. Ma már az a lúzer, akinek nem jön össze legalább egy erasmusos fél esztendő. Van ebben a megállapításban egy kis irigy „bolognázás” is a részemről, amit következetesen a saját zsebemből kispórolt utazásokkal igyekszem orvosolni, de valahogy az Egyesült Államok még ennek okán sem lett a vágyálmom. Somai Lacinak viszont, ha jól tudom, az volt…
Somai László József: Gyermekkoromban minden indiános könyvet végigolvastam, ami fellelhető volt a könyvtárban, otthon vagy az unokatestvéreknél, hát persze, hogy szövődött bennem is egy „amerikai álom”! Egyszer majd elmegyek, tollat viselek a hajamban, lovagolni fogok, skalpokat gyűjtök, elérem az észak-nyugati átjárót és megtalálom az aranyat Kaliforniában. Aztán új időknek új szelei kezdtek fújni, én pedig ló helyett motorbiciklire szálltam.
LVR: Egymagadban ennyi lóerővel Winnetou lettél a sokadik hatványon!
SLJ: Plusz egy kisvárosnyi cowboy, ha jól utána számolunk. Amerika pedig nem más, mint a velem együtt növekvő kalandvágy egyik állomása. Gondolom, ez mindenkiben ott lappang. Tizenvalahány éve próbálkoztam egy amerikai vízumkérelemmel, de visszautasítottak. Nem indokolták, miért. Annyira megsértődtem, hogy megfogadtam: soha többé nem lépem át az amerikai nagykövetség küszöbét, inkább megvárom a vízumkötelezettség eltörlését, majd utána felpörgetem a motorbiciklit, és nekivágok szabadon.
LVR: Megnyilvánult a kelet-európai büszkeség?
SLJ: Talán igazad van, bár most egy kicsit másként látom a dolgot. Akkor viszont megfogadtam valamit, és ha már megfogadtam, igyekeztem is tartani a dolgot. Közben magyar állampolgár is lettem, és már fütyültem az amerikai vízumra. Nem kis erőfeszítéssel megterveztem magamnak egy csodálatos kirándulást, s így a magam módján megélhettem az amerikai álmot.
LVR: Amerika kontinensnyi ország, jóval nagyobb alapterületű, mint például Ausztrália, és csak alig marad el e tekintetben Európától. Mondhatni, minden megtalálható az Egyesült Államokban, ami szem-szájnak ingere: magányos, vidéki farmoktól a felhőkarcolókkal zsúfolt megapoliszokig, magashegyi gleccserektől a trópusi partvidékekig, titokzatos kanyonoktól a szertelen vízesésekig, bővizű folyamoktól a tikkadó sivatagokig, háborítatlan ős-fenyvesektől a prérik végtelen pusztaságáig. Miért éppen a Route 66-en való motorozást választottad a felhozatalból?
SLJ: Így volt olcsóbb a repülőjegy. Megérkeztem a keleti partra, térti jegyem pedig a nyugati partról volt, ezért valahogy át kellett jutnom egyik óceántól a másikig, és akkor kiválasztottam Amerika főutcáját. A viccet félretéve: nem mindennap esik meg az emberrel, hogy átrepül egy óceánt. Ha pedig már átrepültem, éreznem kellett azt a társadalmat, kultúrát, környezetet, ahová csöppentem. Vágytam az Egyesült Államokba, de fel sem tevődött, hogy kizárólag a keleti parton üssem el az ott töltött időt. Többet szerettem volna látni, mint a filmeken: milyen a hétköznapi Amerika, milyen a kontinens hamisítatlan belseje? Nem elhanyagolandó, hogy imádok motorozni, így természetesnek tűnt, hogy egy motor hátán fogok átszáguldani Amerikán.
LVR: Te viszont, Irocska néni, a nyugati partra, San Franciscóba mentél először. Volt fogalmad, hogy mivel jár egy ilyen hosszú repülőút?
HLI: Repülős élményem volt már azelőttről, Konstancára régebben repülővel jártunk, sokkal olcsóbb volt, mint manapság. Az Egyesült Államokba persze más volt átrepülni. Motoszkált bennem a „jajistenem”, és azon kaptam magam, hogy szépen elrendezem az itthoni dolgokat, mielőtt elmegyek. Igaz, csak két hónapra mentem, de mindent úgy intéztem, hogy ha netán mégsem jönnék vissza, rendben legyenek a dolgaim.
LVR: A rossz nyelvek szerint még senki nem maradt a levegőben…
HLI: Ilyesmikkel szemtelenkedett a férjem is: Ilus, ha esel, fogózz meg! Félelem, az nem volt bennem, de feszültség igen, és ezt mindenkinél éreztem, aki körülöttem volt. Egy nagy amerikai társasággal, a Delta Air Lines-szal utaztam Budapestről. Kellemes út volt, kedves stewardesekkel, a személyzet nagyon jó viszonyban volt az utasokkal. Ez azért fontos, mert másodszorra már egy holland légitársasággal repültem, a holland lányok pedig épp, hogy nem döftek a tekintetükkel. Untak minket rendesen, és ennek egy ilyen hosszú úton bizony jelentősége van. Mindenkiben ott bujkál egy kis feszültség, amíg fel nem érünk a tízezer méter körüli magasságba, landoláskor úgyszintén. Amikor a gép földet ér, mindenki nagyot szusszan: milyen jó, hogy szerencsésen leszálltunk! És a transzatlanti repülés utáni landoláskor megtapsoltuk a pilótát. Így szokás, ez nagyon szép gesztus!
LVR: Mindketten a New York-i John F. Kennedy Nemzetközi Repülőtéren landoltatok, első transzatlanti repüléseitek között azonban történt egy szomorú, ok-okozati összefüggései szerint a mai napig gyanakvással kezelt esemény, amely összekuszálta a geopolitikai erővonalakat, és megváltoztatta a világtörténelem menetét. Ez volt a Nine Eleven (9/11) néven elhíresült terrorcselekmény. Az Egyesült Államokat eladdig soha nem támadták meg kívülről a saját, kontinentális területén. A szörnyű élmény társadalmi pszichózissá fajult és szabadságjogokat is korlátozó törvénykezést eredményezett Amerikában, a repülésbiztonságot pedig azóta is rendkívüli szigor jellemzi. Nyilván eltérő tapasztalatokkal rendelkeztek, ami az Egyesült Államokba való belépést illeti…
HLI: Készültem arra lelkileg, hogy vizsgálódni fognak, de utólag értékelve a dolgot rá kellett jönnöm, hogy alig volt abban szigorúság. Például, nem kellett a cipőmet levennem. Egy torockói festett, faragott bölcsőt vittem ajándékba, készen összerakva. Nagyjából egy méter hosszúságú lehetett, fehér vászonba bevarrva, becsomagolva. Természetesen a gyanús csoportba utasítottak ezzel a rémes batyuval. Felhasították a vásznat, nézegették, de nem találtak semmilyen illegális dolgot, ennek ellenére egzotikus látványosság lehettem egy bölcsővel a hónom alatt. Második utazásom alkalmával barackízet csomagoltam a nem túl elegáns kofferembe. Bizonyára leolvasták rólam, hogy én egy szerencsétlen kelet-európai nyanya vagyok, mert másodszor is egy másik sorba tereltek engem, ahol inkább átnézik az embereket. A szolgálatos hölgy felnyitotta a koffert. Ügyet sem vetett az üveg Tokajira, hiszen az le volt zárva gyárilag, de megtalálta Hanczné házi barackízét. Dermedten kérdezte, mi az? Eating for the children, magyaráztam a bizonyítványomat, és reszkettem, nehogy a drága barackízemet saját kezűleg dobassák ki velem egy szemétkosárba. Nagyon esendő szerzet lehettem ekkor is, mert végül elengedtek a barackízzel együtt. Ma már kidobatnának minden élelmiszert.
LVR: Nem hiszem el, hogy meg akartad úszni egy bölcsővel és egy barackízzel!
HLI: Vittem kürtőskalács-sütőt is! Fából kellett volna lennie, de nem kaptam akkoriban olyasmit, így fémből csináltattam egyet a rézműves cigánnyal.
LVR: Könyörgöm, az egy komplett aknavető!
HLI: Pontosan! Amikor a fiam meglátta Budapesten azt a micsodát, azt mondta nekem: Mamó, ez úgy néz ki, mint valami fegyver, legalább lyukasszuk ki a tetejét, nehogy valami szörnyű dologra gondoljanak Amerikában! A cigány persze jól körbeforrasztotta mindenütt, így el kellett egy kicsit rontanunk a munkáját, ennek ellenére nagy sikert arattam vele. Többször sütöttünk rajta kürtőskalácsot, egyszerűen imádták az elszármazott barátaim.
LVR: Laci, tőled nem vették el a motorbiciklit?
SLJ: Nem vehették, mert nem vittem magammal. Vannak ott sokkal jobbak, mint amilyen az én itthoni motorom. Amit Irocska néni mesélt, az nagyszerűen mutatja, micsoda sztereotípiák élnek bennünk a reptéri szabályokkal kapcsolatban. A repülésbiztonság távolról sem arról szól, hogy nem lehet felmenni a gépre egy kürtőskalács-sütővel, mert rögtön lefülelnek a gonosz biztonságiak. Úgy gondolom, hogy nagyon kitalált, okosan szervezett társadalomról beszélünk, amely tudja, hogyan védje meg magát, ha kell. Nem sikerült ugyan a World Trade Center esetében, ám azóta nagyon is a helyükre kerültek a dolgok!
LVR: Lehet, hogy mi lihegjük túl a reptéri bosszankodást?
SLJ: Valószínűleg igen. Meg kellene értenünk, hogy ők védeni szeretnék a társadalmukat, amit csak bizonyos módszerekkel tudnak elérni. Nem mondanám, hogy különösebben terhes módszerekkel. Attól a pillanattól kezdve, hogy lejelentkezel egy légitársaságnál, félig-meddig már Amerikában érezheted magad még akkor is, ha fennáll a veszélye annak, hogy a repülőtérről visszaküldenek. Ám ott úgy fogadnak és úgy beszélnek veled, ahogy az illik. Mosolyognak, kedvesen kérdezik, hová utazol, megkérnek, hogy jelents be egy lakcímet, ahol az első nap tartózkodni fogsz. Vannak protokolláris szabályok is, például, meginterjúvol a légitársaság biztonsági személyzete. Mikor beszállsz a gépbe, teljesen megváltozik a hangulat, oldódik a feszültség, amiről Irocska néni beszélt. Én is amerikai légitársasággal utaztam, és annyira fesztelenül éreztem magam, hogy számolgatni kezdtem, ki hány Diet Coke-ot gurít le a torkán. Rengeteget kóláznak az amerikaiak egy repülőúton.
LVR: És jönnek a szokásos élvezetek: megetetnek, filmet nézel, szunyókálsz…
SLJ: De csak addig, ameddig a kontinens közelébe nem érsz! Akkor kötelező módon kiképeznek több nyelven is arra, hogyan kell belépni az Egyesült Államok területére. Egy kis oktatófilmben lerajzolják, bemutatják, eljátsszák, mire számíthatsz, hogy néz ki a biztonsági eljárás, hol kell jelentkezni, melyik belépő sávot kell választani. Mikor aztán ténylegesen is megérkezel a reptérre, pontról pontra végigjátszod a saját kisfilmedet, amelyben te vagy a főszereplő. Beléptetésnél persze különbséget tesznek amerikaiak és nem amerikaiak között, ám ez az eljárás nekünk sem idegen az Európai Unióban érvényes szabályok szerint. Visszafelé jövet az volt a vicces, hogy a mellettem ülő kaliforniai hölgynek kellett hasonló nyomtatványokat kitöltögetnie, mint nekem odamenet. Azaz: nincs tiltott árúcikk, élelmiszer nálunk, nincs Irocska-féle barackíz a bőröndbe rejtve, bár egy unokatestvérem töltött káposztát „csempészett be” Miamiba menet, szóval a maga módján megengedő a rendszer.
LVR: Megy minden, mint a karikacsapás, nem történik semmi váratlan dolog az emberrel a John F. Kennedy-n?
SLJ: Dehogynem, az mindenképpen váratlanul ért, amikor a határőr megszólalt románul. Nem ez volt az első eset, hogy magyar útlevéllel utaztam, a belépés előtt is vannak bizonyos árulkodó formaságok. Elektronikus nyomtatványt kellett kitöltenem, amelyet később visszaigazoltak, hogy utazhatom vízum nélkül. Abban természetesen feltüntettem, hogy kolozsvári vagyok, tehát Romániában élek, a latin ábrázatú határőr pedig rá is kérdezett a dologra, miközben zajlottak a biometrikus procedúrák. Amikor másodjára is románul szólalt meg, nekem is kezdett gyanússá válni a dolog. Visszakérdeztem, hogy honnan tud románul? Kiderült, hogy egy ideig Kisinyovban dolgozott az amerikai nagykövetségen, és talán már magyarul köszönt, amikor elváltunk. A különcködést persze nem úszhattam meg, én ugyanis a bukósisakommal vonultam végig a beléptető rendszeren.
LVR: A biometrikus viszgálatok – arcfelismerő rendszer, ujjlenyomat rögzítése, retina-kontroll – kissé zavarba ejtik az embert. Nekem a rendszerváltozás előtti határátlépések gyomorgörcseit juttatják eszembe, és abban a pillanatban végtelenül kiszolgáltatottnak érzem magam, hiszen a „nagytestvéri” nyilvántartásba vétel semmiben sem különbözik a „rabosítás” eljárásaitól…
SLJ: Ez tulajdonképpen egy visszaigazolás, hiszen az európai uniós szabványok szerint ma már csak elektronikus útlevelet bocsátanak ki, az abban tárolt adatok pedig tartalmazzák a digitális ujjlenyomatot és az íriszmintát. A személyazonosság ellenőrzésének 21. századi módszereit értelemszerűen alkalmazni kell, hiszen a turizmus biztonságát is csak így lehet garantálni, ha pedig belépsz egy idegen országba, alá kell vetned magad azoknak a szabályoknak, amelyeket ők a saját érdekükben foganatosítanak.
LVR: Mindenkiben élt valamilyen ábránd azokról az országokról, kirándulóhelyekről, ahová a megvalósult szocializmus idején évtizedekig csak kívánkozni lehetett. Az érdeklődők olvasmányaikkal, a szakmailag is érintettek ezen felül a tanulmányaikkal élesíthették a valósághoz ezeket az ábrándképeket. Nagy volt a különbség Amerika vonatkozásában egy földrajztanár szakmai ismeretei és a megízlelt valóság között?
HLI: Ez egy nagyon összetett kérdés, nagyon hosszú is lenne rá a felelet. Igyekszem néhány példával összefoglalni. Földrajztanárként profilokat rajzoltam, ehhez pedig tudni kellett, hol vannak a pusztaságok, hol van a sivatag, hol az erdő, hol vannak a Nagy-tavak, a hegyláncok, a Mississippi, miegymás. Mindez elméletileg is nagyon érdekes és szép, amit viszont a valóságban kapsz, az már gyönyörű. Amikor San Franciscóhoz közeledtünk, lenéztem a repülőgép ablakából, és láttam, hogy alattunk rubin- és aranypántok futnak. Hirtelen nem tudtam, hogy mire véljem őket. Aztán kapcsoltam: hiszen estére érkeztünk a város fölé, az autók piros lámpái pedig távozóban rubin rajzolatot adnak, a szembeforgalom sárga fényei viszont megaranyozzák a forgalmas útvonalakat. De volt egy fantasztikus szakmai élményem is a visszaúton. November közepén repültem San Franciscóból a Nagy-tavak irányába. Gyönyörű zöld volt minden a Central Valley fölött, aztán átrepültünk a Sierra Nevada-hegységen, és a Nagy-medencében már semmi nem volt, csak sivatagos terület. Aztán következett a Sziklás-hegység, majd a Nagy-síkság füves pusztái, a prérik. Chicagóhoz közeledve minden havas volt azokban a napokban. Csodálatos dolog a valóságban látni az általam oly sokszor felrajzolt profilt, amit a gyermekeknek évről évre tanítottam, amikor az Egyesült Államok földrajza volt a tananyag. Lelki élmény is volt ugyanakkor ez a repülőút San Franciscótól Chicagóig: talán egy festő érez ilyesmit, amikor megragadja azokat a színeket, amelyeket nem csak lát, de megérez a látottakban, vagy egy zenész, aki úgy tudja megkomponálni a szimfóniáját, hogy az már a lelkéből szól.
(Folytatjuk)
