Kiváló személyiségekre születésük vagy haláluk valamelyik kerek évfordulóján szokás megemlékezni. E szokástól eltérően, Balogh Ernőre (1882–1969) most születésének – kereknek éppen nem mondható – 135. évfordulója alkalmával emlékezünk. Tesszük ezt azért, mert aligha vagyunk még egy-két tucatnyian, akik személyesen ismertük Balogh Ernőt, az egykori Bolyai Egyetem Földrajz-geológia Kar három nagy öregének egyikét, és félő, hogy kerek évfordulóra várva, már nem lesz, aki még emlékezne rá.
Balogh Ernő 1882. július 24-én látta meg a napvilágot az Arad megyei Kisjenőhöz tartozó Erdőhegyen. A Kárpát-medence keleti tájai, különösen Erdély természeti értékeinek feltárásában és megismertetésében elévülhetetlen érdemeket szerzett. Sokoldalú tudósról, geológusról, mineralógusról van szó. Az 1969. július 11-én 87 esztendős korában, Kolozsváron elhunyt tudós professzor kolozsvári Bolyai, illetve Babeș–Bolyai Tudományegyetem földtani tanszékének vezető tanára, a föld és ásványtudományok doktora, a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat tiszteleti tagja, a Magyarhoni Földtani Társulat díszoklevéllel kitüntetett rendes tagja, az Erdélyi Kárpát-Egyesület elnöke, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Ásvány- és Kőzettani Szakosztály elnöke volt.
Elemi és középiskolai tanulmányait szülőfalujában, illetve Arany János szülővárosában – Nagyszalontán – és Debrecenben végezte. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem földrajz-természetrajz szakán szerzett diplomát. 1905-től 1914-ig Szádeczky-Kardoss Gyula tanársegéde volt, akinek irányításával 1906-ban sikeresen megvédte doktori disszertációját a kolozsvári egyetemen. A Dragánvölgy Kecskés és Bulzur patak közötti részének geológiai viszonyai című doktori dolgozatában az Erdélyi-középhegység északi része e területének eruptív, üledékes és metamorf kőzeteit és földtani viszonyait ismertette.1
Tudományos kutatói késztetésére már egyetemista korában felfigyelhettek tanárai, hiszen még az egyetem padjait koptatta, amikor közreadta első tudományos dolgozatát A Fellegvár geológiai leírása címen. Sikeres doktori disszertációvédése után egy életre eljegyezte magát Erdély földjének kutatásával. Tudományos munkájában csak az első világháború kitörése, a harctéren és hadifogságban eltöltött négy év jelentett megszakítást.
A háborúból való hazatérése után lehetősége nyílt volna a szegedi egyetemen folytatni pályáját, de ő a szülőföldön maradást választotta, vállalva a megpróbáltatásokkal járó bizonytalan jövőt. Eleinte, 1919-ben egy ideig Gyergyószentmiklóson, majd 1920-tól 1940-ig a kolozsvári Marianum leánygimnáziumban volt természetrajz-földrajz tanár. E húsz év alatt az erdélyi föld egyik legjobb ismerőjeként tanította és nevelte a természet megismerésére, szeretetére a fiatal nemzedéket.2 Tette ezt nemcsak az iskolai órákon, hanem az Erdélyi Kárpát-Egyesület kirándulásain 1936 és 1946 közötti elnöki minőségében, valamint tudománynépszerűsítő írásaiban és ismeretterjesztő előadásaiban is. Ez utóbbiak száma több mint 100, előbbieké pedig meghaladja a 250-et, amelyek erdélyi folyóiratokban, napilapokban és könyvecskék formájában jelentek meg. Balogh Ernő e könyvecskéi kisdiákkori lenyűgöző olvasmányaim közé tartoztak. Talán éppen ezeknek köszönhetem, hogy a természettudományok, elsősorban a földrajz, és a geológia bűvkörébe kerültem. Akkor még nem sejthettem, hogy egykor szerzőjüket személyesen is megismerhetem.
Az első világháború után Erdélyben a magyar geológusok nagyra becsült korelnöke, Szádeczky-Kardoss Gyula a bukaresti Román Földtani Intézet főgeológusaként a kolozsvári egyetemen 1935-ben bekövetkezett haláláig dolgozott tovább. Ezt a kivételes bánásmódot Ludovic Mrazec és Ion Popescu-Voitești kiváló román geológus professzoroknak köszönhette, akik nagyra becsülték szaktudását. Szédeczky-Kardoss Gyula mellett három lelkes középiskolai tanárt, Balogh Ernőt, Bányai Jánost és Török Zoltánt is bevontak a Román Földtani Intézet munkájába.3
Balogh Ernő 1940-től a kolozsvári tudományegyetem geológiai tanszékén volt professzor. Ugyanott 1945-ben, a Bolyai Egyetem megalakulásakor az ásványtan-kőzettani tanszék vezető tanára lett, e tisztségében dolgozott 1959-ig, nyugdíjazásáig, majd konzultáns professzorként tevékenykedett tovább. A földtudomány szerteágazóan gazdag területén munkálkodott, de mindenekelőtt mineralógus és barlangkutató volt. Nehéz lenne eldönteni, hogy e kettő közül melyik téren alkotott maradandóbbat, fontosabbat. Munkássága első szakaszában főleg ásványtani és kőzettani kérdésekkel foglalkozott. Középiskolai tanár időszakában a körülmények inkább a barlangkutatás felé irányították figyelmét. Balogh Ernő esetében, végső soron a kettő aligha választható el egymástól, miután ásványtani munkássága főképpen a barlangok falán található kalcit változatok vizsgálatára irányult. E téren igen jelentős a protokalcittal foglalkozó, Protokalcit, egy új ásvány című tanulmánya. 1937-ben vékony, tű alakú kristályhalmazokat írt le, amelyek a mészkőbarlangok falán bevonatot képeznek. Amint később kiderült, a porotokalcit és a kalcit szerkezete között nincs különbség. A protokalcit így nem új ásvány, hanem a kalcitnak egy új alakja. Az is kiderült, hogy lublinit néven e kristályokat már előbb jelezték az irodalomban, szerkezetük és tulajdonságaik leírása azonban nagyon hiányos volt a szakirodalomban. Ezeket tisztázta Balogh Ernő, és megadta a lublinit pontos leírását. A prioritás figyelembevételével visszavonta a protokalcit elnevezést. A lublinit (protokalcit) és átformálódási termékei – hegyiliszt című munkájában megállapítja, hogy a lublinit a barlangokon kívüli helyeken is előfordul, de elsősorban a barlangok jellemző ásványa, ahonnan sohasem hiányzik.4 Ki más, ha nem egy vérbeli barlangkutató juthatott erre a megállapításra?
A már említett doktori disszertációjában több eruptív kőzet helyesbített meghatározását adta meg. Kvarc Erdély felsőmediterrán korú gipszeiben című, 1926-ban megjelent munkájában kifejti, hogy az Erdélyi-medencében a monoton és kövületmentes neogén üledékes képződmények rétegtani helyének a megállapítására a dacittufák szolgáltatják a legjobb támpontot.5
Balogh Ernő figyelme tulajdonképpen már az 1920-as évek végén a barlangok világa felé fordult, s több mint harminc éven keresztül a barlangkutatás állt tevékenysége központjában. Új fejezetet nyitott az erdélyi barlangok tanulmányozásában, mert a geológus és mineralógus szemével vizsgálta azokat, és ezáltal a barlangkutatásnak egyik addig kevéssé művelt ágát, a barlangok ásvány- és földtani kutatását alapozta meg, fejlesztette ki.
Barlangtani kutatásairól így írt 1939-ben: „A barlangok kutatásának, azok feltérképezésén túl, igen sokrétű a feladata. Ezeknek a kutatásoknak szem előtt kell tartaniok a barlangok mindenféle, igen változatos természeti adottságait – az élettelen és élők világát, a lejátszódó jelenségeket, folyamatokat. A barlangok földalatti világában a természettudományok egyes ágainak egy új és sajátos kutatási területe, lehetősége tárul elénk, amely sokban eltér a földfelszínitől.”6
Hat barlangot térképezett fel pontos geodéziai felmérések alapján. 1931-ben a Bihar-hegységi Mezgédi (Meziádi) -cseppkőbarlang, 1933 és 1935 között a bánsági Komárnik-barlang tanulmányozásával kezdte szpeológiai kutatásait. Ezeket követték sorban 1936 és 1938 között a Popováci-barlang, 1939-ben a Cuptorul Porcului-barlang, mindkettő a Bánságban. Hosszabb megszakítás után 1950 és 1953 között következett a szolcsvai Búvópatak barlangja (Huda lui Papară) az Erdélyi-érchegységben és végül, 1959-ben a radnaborbereki Felemás barlang a Radnai-havasokban. Hogy a több kilométerre rugó barlangjárat feltérképezése, tanulmányozása milyen fizikai megpróbáltatásokkal jár, azt elképzelni sem tudhatja olyan ember, akinek életében nem kellett, legalább egyszer, hason csúszva-kúszva vagy négykézláb átverekednie magát akár csak egy százméternyi, addig még járatlan, ismeretlen vizes, sáros, sötét, szűk barlangszakaszon.
Balogh Ernő barlangtani munkásságának egyik igen jelentős hozadékát azok a felismerések képezik, amelyeket a Geológiai erőmegnyilvánulások és klímaváltozások nyomai a barlangokban című dolgozatában közölt. Ebben kimutatta, hogy a földtani folyamatok nyomai a barlangokban konzerválódnak, ennélfogva a változások, a mozgások könnyebben felismerhetők és értelmezhetők – azaz mérhetők –, mint a felszínen. Ez a megállapítása akár a neotektonikai vizsgálatok új módszerének is tekinthető. Legutolsó, 1969-ben megjelent, barlangkutatási munkásságát összefoglaló Csepkő világ című könyvében így ír ezzel kapcsolatosan: „A barlang egészen külön világ. Bizonyos geológiai és tektonikai jelenségeket a legapróbb részletekig sokkal élesebben és tisztábban tár elénk a barlang, mint a külső felszín, melynek mozgalmas erői ezeknek jó részét nyomtalanul eltüntetik. A barlangokban az ember valósággal benne jár a földkéregben, melynek anyagát, szerkezetét a falakon jól, pontosan láthatja. Különös, hogy a geológusok általában nemigen használták ki ezeket a természetnyújtotta ideális feltárásokat. Ezen kívül a barlangok sokszor felvilágosítással szolgálnak a régi klímaváltozásokról is.”7
Balogh Ernő mindig nagy gondot fordított a hiteles terepdokumentáció készítésére. Felhívta a figyelmet a fényképezés fontosságára a természettudományos kutatásban. Nemcsak a barlangok, hanem általában az erdélyi tájak fényképezésében is úttörő szerepe volt. Csodálatra méltó, tudományos jelentőségű és művészi értékű fényképeket készített. Ezeknek némelyike talán napjainkban is díszítik a kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetem Mikó-kertben lévő Földrajzi Kar falait, néhány évvel ezelőtt legalábbis így volt. Az utókor szerencséjére a tudós szellemi hagyatékának gyönyörű fényképalkotásai túlélték a második világháború pusztításait. Így vált lehetővé, hogy fél évszázad távlatából, 2005-ben a tudós unokája, dr. Balogh Ernő orvos jóvoltából első ízben kerülhessen a közönség elé Balogh Ernő fényképhagyatékából egy válogatás.
Csaknem hat évtizedre kiterjedő aktív munkássága alatt Balogh Ernőnek sikerült olyan összhangban végeznie a tudományos kutatást, a közösségi és a nevelő-oktató munkát, hogy azok sohasem zavarták egymást. A geológiai gyakorlatokon és az általa, fiatal tanársegédként vezetett kirándulásokon teremtett légkör közel hozta a mestert és a tanítványait. A tanítványok olyan embert ismertek meg benne, aki rajongva szerette szakmáját, a természetet és a tanulni vágyó ifjúságot egyaránt. Igazi példakép volt. Az egyetemi tanár Balogh Ernő két évtizeden át oktatta Erdély leendő természetrajz tanárait, geológus és geográfus nemzedékeit. A barlangok feltárásába és térképezésébe bevonta az egyetemi hallgatókat és a fiatal szakembereket. Kiváló középfokú geológiai tankönyveivel segítette a középiskolás erdélyi magyar fiatalokat természettudományos alapismereteik megszerzésében.
„A becsületesség a legbiztosabb tőke” – nagy mestere, Szádeczky-Kardoss Gyula e magasztos intelmét követte egész életében. Hitében, akaraterejében, kitartásában, helytállásában szülőföldjét és annak népét szolgáló, két világháborút és három különböző világot ért, puritánságában példaadó, nem mindennapi ember volt dr. Balogh Ernő professzor.
Jegyzetek
1 Csiky Gábor: Balogh Ernő professzor emlékezete. Karszt- és Barlangkutatás, 1972, 7. évfolyam. 9–14. old.
2 Balogh Ernő: Erdélyi tájakon. Fotográfiai kiállítás megnyitója. Marosvásárhely, 2005.
3 Csiky Gábor: Balogh Ernő professzor emlékezete. Karszt- és Barlangkutatás, 1972, 7. évfolyam. 9–14. old.
4 Uo.
5 Uo.
6 Uo.
7 Balogh Ernő: Csepkő világ. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1969, 204 old.
