Magyartanár Moldvában

Lendülettel érkeztünk Moldvába 2006 szeptemberében a párommal, Neagu Adri­án­nal. Jómagam egyetlen óhajjal: tisztelettudó gyermekeket tanítani végre. A keretek közé nem szorított magyar oktatás könnyűnek bizonyult kezdetben, s alakult kihívássá az évek során.

Magyar viszonylatban mesés időket éltünk. A Moldvai Csángó-magyarok Szövetsége (MCSMSZ) vezetése alatti mozgatórugó: élmény a csapat aktív tagjának lenni. A tanévnyitó napján ébredtem rá, hogy nem is tudok románul. Nem is kell, nyugtatgattam magam, de éreztem én, hogy sovány vigasz ez.

Nem szerettek, pontosabban nem vettek figyelembe, kerültek, átnéztek rajtam. Történt mindez az állami iskolában, ahova a kihelyezésemet kértem szakképzett tanárként, hogy magyar anyanyelvet tanítsak a csángó gyermekeknek. Az iskolában nem volt órarend, nem volt szabad terem, nem volt más, csak ígéret, hogy holnaptól minden lesz. S teltek a napok, a hetek, s én még mindig nem tudtam órát tartani. Kiborultam, hazamentem Sepsiszentgyörgyre, átgondoltam, ha maradni akarok, akkor tennem kell érte, nem valamit, hanem mindent meg kell, hogy mozgassak. Visszatérek felvértezve egyetlen tervvel: presztízskérdést varázsolni a frumószai magyar oktatásból. A tanév végére már elfogadtak, lettem a szükséges rossz, ami épp van.

2007–2008. A megalapozás időszaka. Folyton dolgoztunk, reggeltől estig nyílt a kapu, jöttek a gyerekek. Alig főztem, nem volt időm, nem fért bele az életünkbe semmi, csak a munkánk, ami szenvedéllyé, mélységes felelősségé változott. Magyar részről elismerés, értékes dicséretekkel járt. Az iskolában kezdtek elfogadni, rendelkezésemre bocsátottak egy apróka termet.

2009. A túlzsúfoltság éve. Az MCSMSZ vezetősége egyre túlterheltebb, feszültebb, mi erősödünk, otthonra lelünk a faluban. Az iskolában nagy termem lesz, s kapok elismerést szóban is, mosolyban is. A román nyelvet egyre jobban beszélem.

2010. Lánykánk megszületése, az iskolában K. Eszter kolléganőnk váltja a helyem. Fiatal, energikus, bájos és türelmes. Kitartóan rója a köröket. Bátor, hiszen családba jött, egy udvaron lakunk, fürdőszobánk közös.

Időközben elvesz a magyar terem, vagy elveszik a magyar termet, fogalmazzunk bárhogy is, a lényege: nincs. Feszült a hangulat, októberben rakják az új kályhákat, esik az eső, nagy sárban tappogunk a magyar házban. Eltelik, takarítunk, hazamegyek, világra jön hamarosan a kislányunk.

Nagy télben, nagy hóban érkezünk immár hárman vissza Moldvába, a kórházból egyenesen a magyar házba. A frumószai anyák hat hétig rafia­szatyrokat akasztanak a kapunkra. Töltött tyúk, leves, kalács, tojás van benne, olykor a kannát felismerem, olykor az ízeket, innen sejtem, hogy kitől jön a figyelmesség. Hat hétig tart ez… Mindig is Csángóföldön akartam gyermeket nevelni, egy életre megalapozni az értékrendjét, itt, a mélység és nyersség földjén.

2011. Egyre több helyszín, egyre több ember. A rendszer átláthatatlan, a régiek igénylik a személyes figyelmet, az újak nem értik, hogy miért nincsenek olvasható, szó szerint betartható szabályok. Mondom én egyszer, hogy ki-ki legyen önálló, erős, saját vezetője a kiválasztott falujának, és nem mutogatni ujjal senkire. Felvetésemet senki sem érti…

Ősztől egy régi kolléga veszi át a magyarórák tanítását az iskolában. Örvendünk, hogy elfogadja a kérésünket. Eszter továbbra is Moldvában marad, egy másik helyszínre költözik párjával.

A falu nyitott és kedves, az iskolában nincsenek gondok, Attilát megszeretik, jól kommunikál, értékelik.

2012. Színre lép a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, az RMPSZ, tele ígéretekkel, az átláthatóság jelszavával. Különösebben nem kavar fel a téma. Magyar viszonylatban szerre jönnek a meglepetések. Hosszú és nehéz a tél…

2012 decembere. Nem volt fánk, amivel tüzeljünk. Hetekig nem ,,utalódott” át a pénz, amivel venni kellett volna. Hétköznap, Adrián Bákó városába ment intézkedni, Attila az iskolában volt. Megállt egy szekér a kapunk előtt. Hosszú, havas fával volt megrakva. Kabátot, sapkát, sálat adtam a lányomra, majd az ölembe vettem és kimentünk az udvaron toporgó két ember (értsd: férfi) elé. Mondom, hogy nincs pénzünk, nem tudunk fizetni, és ígérni sem tudok semmit, így megértem, ha máshova viszik a fát. Egy szuszra mondom, valahogy túl kell esni a dolgon. Mindkettőjük gyerekei járnak magyarórára. Közben süllyednék el szégyenemben, de elvonja figyelmemet a kicsi ház tornácán árválkodó csutak. Az egyetlen fadarab, amivel rendelkezünk… Átszalad az agyamon, hogy nem voltam-e túl bátor, az előbbi kijelentéssel, mi lesz, ha tényleg tovább állnak a fával? Majd fizetnek, mikor tudnak! – mondja foga közt az egyik ember, a másik nyitja a kaput. Isten fizejse! – mondom, s indulok be a házba, mert nagyon hideg szél fúj, kicsi lányom orra meg nagyon piros. Beérve a házba arra gondolok, hogy haza kéne menni. Elmenni innen, de azonnal, nem szégyenkezni. S cseng a telefon, s most is, mint annyiszor egy épp jókor hívó keresztszülő hallgatja végig, hogy bizony olykor nem könnyű az életünk Moldvában. A beszélgetés végére megnyugszom, csendben nézem az ablakból a lerakott fákat, pár centi hó hullt már rájuk. Megint csepegni fog a tűzben a fa, s lassan sötétedik, fel kéne vágni még…

2013–2014. Augusztus végén elénk tesznek egy egyéves munkaszerződést, degradáció mesterfokon, szólok lelkemből én. Adrián jelzi, hogy nem írjuk alá. Otthon meggyőzöm, jó lesz, ne álljunk mindig szembe a széllel, jók vagyunk, bírni fogjuk. A magyar házban ugyanakkor nincs víz, nincs villany. Két értelmetlenül feszült nap után átgondoltam a helyzetet: a kislányunk óvodába készül, román tannyelvűbe, ez őt nem fogja zavarni, de ez a pattanásig feszülő családi hangulat, igen. Hát játszottunk… Nagy fürdőtálat vettünk, elemlámpával olvastuk az esti mesét, a Tázló folyóról hoztuk a vizet, nagy játék volt. Lányunk nem láthatta a hídról lepillantó falusiak tekintetét. Hogy is nézhettünk ki? Óvatosak és tapintatosak a népek, nem kérdezősködnek. Mi meg várjuk, hogy valahogy megoldódjon, hisz házfenntartási pénz nem járt egész nyáron, így nem a mi feladatunk volt kifizetni a számlákat. Mi otthon voltunk a nyáron, a saját otthonunkban, a saját házunkban. 22 nap után lett villany egy szombati délután, s így lett víz is. Ezután nyílt a magyar ház kapuja, jöhettek a gyermekek Adriánhoz a foglalkozásokra.

A szeptemberi tanévnyitóra szétválik a család, a lányunkat az apukája kíséri első óvodai útjára, jómagam az iskolába tartok. Szeretettel fogadnak, pedig én úgy érkezem, mint egy csokor bogáncs. Lélekben követelem a termemet, az órarendet, a stabilitást… Megszoktam, hogy bántanak, hát támadnék. A tanári előtt mosolyogva találom az új iskolaigazgatónőt, kedves, örvend, hogy jöttem, szól, hogy a terem az enyém, kezdhetem már holnap az óráimat. Kitartást kíván, a kislányunk felől érdeklődik. S én süllyedek el szégyenemben…

Már tanítok az iskolában, de vizsgázni nem megyünk, csak később, valamikor, egyszer csak… Október van, de még nincs vizsgajegyünk, se iskolai munkaszerződésünk, aggódni kezdek. Meglegyint a gondolat: be se kellett volna, hogy engedjenek az iskolába, hisz semmilyen szerződésem nincs. Én tartom az óráimat, hisz otthon érzem magam, bár papírom nincs róla.

A próbaidő utolsó napján postán érkezik ,,a munkaviszonyt felbontó” levél az RMPSZ-től a párom számára. Mi legyen most? Október van, a tanév három hete kezdődött el. Egy hét telefonálás, beszélgetés, veszekedés, intézkedés, vádaskodás után… Az osztály ajtajának dőlve telefonálok, mikor elhalad mellettem az akkor még harmadik évét be sem töltött lányom, bekapcsolja a számítógépet, kikeres egy játékot, rákattint, kinagyítja, s elkezd játszani. Lefagyok. „Kinyomom a telefont”, s pontot rakok mindennek a végére. Többet nem hívok senkit. Adriánt arra kérem, hogy fogadja el: ugyanúgy dolgozzon, mint eddig, az anyagiakat megoldjuk.

Jön a tél, s megint nincs fa. Több kérésre hoznak Lészpedről kisbusszal, eléggé száraz. Hamar elfogy, még kérünk, nem kapunk, de előtte veszünk saját pénzen, s lám, nem is vagyunk idegesek. Három hét múlva hoznak újból fát Lészpedről. Frumószán es van fa, s az es, ki kivágja! – szól egy épp elhaladó apuka.

Nincs bizalom felénk, a vezetőség valamiféle megörökölt rosszként kerül minket.

Az iskolában minden rendben van. A lányunk meg nagyon szeret óvodába járni. A falu értelmisége megmozdul. Valóban engedi a magyartanár a lányát román óvodába? S lesz ennek eredménye egy váratlan fordulat, a pedagógusok gyermekei kezdenek magyarórára járni.

Október elején végül vizsgáztunk, protokollvizsga magyar módra. Majd még egy utazás, és a kezünkben a munkaszerződés. Felszusszanok, fantasztikus, kezdődhet a tanév.

Kiderül, hogy a 700 lej a házfenntartásra nekem nem jár, már meg sem kérdem, hogy miért. Valahol, valamikor elhangzik, hogy nem vagyok képes az elszámolásra… Elengedem a fülem mellett. Az ígéretek szerint a magyar ház villany-, telefon- és internet-számláját fizetik, fát is hoznak majd.

S az életünk visszakerül a megszokott kerékvágásba: én iskolába, Adrián a házban dolgozik.

Szám szerint 19 kérvényt írnak a szülők az idén, meglepődöm: honnan ennyi gyermek? A kérvényeket azok a szülők írják, akiknek a gyermekei Adriánhoz jártak, és jövőre igényelik az iskolai magyar órákat. 88 tanuló vár vissza a következő tanévben.

Iskolai megközelítésből kitűnő évet zárok, otthon vagyok, befogadtak, figyelnek, értékelnek.

A magyar házban május-júniusban nincs víz, kiég a szivattyú villanymotorja, önköltségből kicseréljük, egy hét múlva felveszi a víz, ismét kiég, többet nem fektetünk bele, nincs is mit már, hát maradunk víz nélkül, a hiányok kerettörténete ez a tanév. Két héttel a vakáció előtt váratlanul betoppan a magyarországi elnök, tárgyalni jön, rendezni a helyzetet. Egy pohár víz, annyi sincs a házban. Elmegy, olyan nyomtalanul, ahogy érkezett.

Két nap múlva szakmai ellenőrzés egy kolléga személyében. Mosolygok, épp nincs már óra az iskolában, a holnapi bankettre készül mindenki. Mondom, jöjjön a házba, lássuk tér-e be valaki.

Jönnek is a hatodik osztályos lányok, jegyzőkönyvbe foglalja a látott órát a kolléga. A gyermekeknek szép magyar füzetük van és házi feladatuk, s leginkább megérzésük, hogy valami bánt engem. Elhangzik a kérdés: Tonár nini, miért jött ez az ember ide? Ritka egy dolog, hogy óra közben így elterelődjön a beszéd. Meg is lepődöm, válaszom egyszerű: jött, hogy nézze meg, mit tanultok. Tonár ninitől tanulhat ő es – zárja a témát a kislány, durcásan, rosszkedvűen.

Zárjuk a tanévet… A magyar vezetés közli, hogy nem kíván velem szerződést hosszabbítani… Gerincességüket dicsérem, hisz ez egyszer nem postán, hanem szóban és időben szóltak. Magyarázat nincs.

Magyarországon bejegyzünk egy saját nonprofit kft.-t, így tudjuk a támogatóinkat kimenteni, pályázatokat írni, meglenni önállóan.

A román iskolai munkámmal kapcsolatban nincs aggodalmam, oda kell a jó szakember. Elgondolkodva ülök a tornácon… Ezt kell egy magyartanárnak Moldvában 2014-ben átélnie, megszerveznie? Egy gyermek rikojt a kapunál: To-nár-ni-niiiiii!

Kizökkent a gondolataimból, cselekvésre késztet.