A tárgyak, néma sorstársaink
Mindannyiunkat tárgyak vesznek körül, szám szerint több vagy kevesebb. A hosszú évek során megszemélyesült tárgyak, akik nélkül nem boldogulnánk a hétköznapi élet legszokványosabb helyzeteiben sem, tárgyak, akiktől különlegessé, egyedivé válhat egy pillanat.
Tárgyak, akiktől az életünk egyszerűbbé vagy bonyolultabbá válik. Mi találtunk rájuk, vagy ők találtak ránk. Olyanok, akikre sokáig vágytunk, és sikerült végre megkaparintanunk, vagy akikkel együtt élünk, pedig nem vagyunk igazán megelégedve velük, mert csak a „nagy igazinak” a helyetteseik. Egyesek váratlanul toppantak be változást hozva eddigi életünkbe. Esetleg meglepetést, örömöt, szépséget, nyugalmat. Vannak, akikhez terhes kötődés köt, és legszívesebben megszabadulnánk tőlük, rossz emlékeket idéznek, vagy egyszerűen összeférhetetlenek, vagy elégedetlenek vagyunk velük, de valamilyen ok miatt nem mondunk le róluk. Vannak, akikkel közömbösek vagyunk, fásult a viszonyunk, élünk egymás mellett, mégis, ha nem lennének, űrt hagynának maguk után. Vannak elfelejtett tárgyaink, akik csendben lapulva várják a találkozás pillanatát, amely vagy váratlan örömöt, vagy bosszúságot okozhat. Vannak tárgyaink, akik elbújtak előlünk, megszöktek, mi meg hosszú ideje keressük őket, vagy legalább helyettesüket. Vannak hűséges társaink, akik nélkül el sem tudjuk képzelni az életünket, és vannak, akik a legkínosabb pillanatban hagynak cserben. Vannak tárgyaink, akikkel hosszú idők óta együtt élünk, sőt olyanok, akik már sok más embertársunkat is kiszolgálták, és túlélnek minket is, ahogy az előző nemzedékeket is. Mesélnek majd rólunk, az együtt töltött időről. Vannak, akik elhagynak hűtlenül vagy tragikusan, esetleg kiöregednek, elfáradnak. Vannak tárgyaink, akikért kiállnánk akár az egész világ előtt, s vannak, akiket szégyellünk. Dédelgetjük, kényeztetjük őket, vagy szigorúan, fölényesen bánunk velük. A kapcsolatunk egyikkel nyilvános, a másikkal titkos és személyes. Vannak, akikbe többet látunk bele, mint amik, s vannak, akiket nem értékelünk érdemei szerint. Érzelmileg közel állhat hozzánk, színe, illata, tapintása, formája s mindazok az emlékek, közös élmények, érzések és gondolatok, amelyeket ébresztenek, teljesebbé teszik életünket. Vágyódhatunk egy tárgy után, szenvedhetünk érte, dühössé, frusztrálttá, iriggyé tehet. Áldozatokra vagyunk képesek értük, vagy feláldozzuk őket.
A kapcsolatunk tárgyainkkal éppen annyira sokféle, mint embertársainkkal. Érzünk irántuk, gondolkodunk róluk, miközben kapcsolatba lépünk velük, de mégis ez ritkábban tudatosodik, mint embertársaink esetében. A hétköznapi cselekvéseket egy pillanatra megállítva észrevehetjük, hogy a legszokványosabban, gépiesen használt legegyszerűbb tárgyainkhoz is érzelem köt. A leveseskanál, amellyel levest kanalazunk naponta, felbosszanthat, mert túl kicsi ahhoz, hogy egy jó falatot tudjunk vele a szánkba tenni, s valójában lecserélnénk. Más esetben hálásak is lehetünk a leveseskanalunknak formája, mérete miatt. Tökéletes társunk lehet. Sőt, ha két kanalazás közt tüzetesebben megvizsgáljuk, felfedezzük, megismerjük, esetleg megkeressük súlypontját, megcsodáljuk formáját, anyagát, kidolgozottságát, még jobban megszeretjük, egyenesen hálát érzünk iránta, büszkék leszünk rá.
A tárgyak és az emberek találkoznak, együtt élnek, elválnak egymástól, alakítják egymás sorsát.
Miért kéne félni egy kalaptól?
Saint-Exupéry meséli: „Hatéves koromban, egy könyvben, mely az őserdőről szólt, és Igaz Történetek volt a címe, láttam egy nagyszerű képet. Óriáskígyót ábrázolt, amint egy vadállatot nyelt el. A könyvben ez állt: »Az óriáskígyó egészben, rágás nélkül nyeli le zsákmányát. Utána moccanni sem bír, és az emésztés hat hónapját végigalussza.« Akkoriban sokat tűnődtem a dzsungelek kalandjain, és egy színes ceruzával nekem is sikerült megrajzolnom első rajzomat. Az 1. számút. Ilyesformán:
Remekművemet megmutattam a felnőtteknek, és megkérdeztem őket, nem félnek-e tőle.– Miért kéne félni egy kalaptól? – válaszolták. Az én rajzom azonban nem kalapot ábrázolt. Óriáskígyót ábrázolt, amint épp egy elefántot emészt. Erre lerajzoltam az óriáskígyót belülről is, hogy a fölnőttek megérthessék, miről van szó. Mert nekik mindig mindent meg kell magyarázni.”
A felnőttben szunnyadó játékosság ébred fel, amikor egy tárgyra nem csak elrendeltetése szerint tekint. Ha nem a funkcionalitás szempontjából érdeklődünk egy tárgy iránt, hanem a játék irányából közelítünk feléje. Kiindulópontként emlékezzünk vissza gyermekkorunkra. Négy-öt éves lehettem, amikor kértem édesanyámat, vigye ki a bárányokat a szobámból, mert nem hagynak aludni. A bárányok a horgolt csipkefüggöny mintái voltak, melyek az utcánkban közlekedő autók fényétől kivetültek eleven árnyfigurákként a falra, és egyik sarokból átsétáltak a másikba. Mozogtak, változtak, éltek.
Mindenkinek van ehhez hasonló emléke, mindenki képes másként használni a tárgyakat, mint az elrendeltetésük. Mindannyian zenéltünk már fésűvel vagy kapukulccsal, esetleg fedőkkel. Lőttünk fakanállal vagy ajtókilinccsel. Lovagoltunk kis sámlin, seprűn vagy megfordított támlásszéken. Elcsentük anyánk konyhai eszközeit, apánk szerszámait, és játszottunk velük önfeledten. Az írószer- vagy egy szerszámos boltban felcsillan a szemünk, mint egy gyermeknek, és érdeklődőkké, kíváncsiakká, izgatottakká válunk. A polcokon álló sokféle írószer, ecset és pemzli egy kisebb világ szereplőiként néznek vissza ránk. Máris világos, ki a főnök és ki nem. Kik alkotják a hadsereget, melyik a szépséges királykisasszony, s miért épp azt a radírgumit neveznénk ki udvari bolondnak. Ha mindezeket a szereplőket összegyűjtjük és kialakítjuk a számukra megfelelő játékteret, akkor izgalmas lesz kitalálni egy-egy helyzetet, s annak megvalósítását ezzel a tárgyi világgal. Ha klasszikus mesei helyzeteket alkalmazunk, szellemes megoldásokat, bizarr ötleteket találhatunk. Az ezüstösen csillogó zselés-toll királykisasszony kezének elnyeréséért több kérő jelentkezett. Kiket választunk veszteseknek, s ki lesz az igazi. És min érkezik? Ragasztószalag-vágón? Papírlyukasztón? Vagy akár több irodai eszközből összeállított fogaton? Esetleg egy A4-es fehér lap a repülőszőnyege? S ha már kitaláltuk a kérőket, akkor a borzos fejű, tömzsi pemzli-király milyen feladatok elé állítja a kérősereget? Sőt, a feladatok kitalálását összeköthetjük a főhőst segítő csapat összeállításával: útközben hozzá szegődik a körző, a ceruzahegyező és a rajzszeges doboz. Az első próbatétel megőrizni a Hold árnyékát a palota tróntermében (tökéletes kört rajzolni), a második feléleszteni, majd dalolásra bírni egy néma madarat (rajzolni egy kitört hegyű apró ceruzával), a harmadik próbánál pedig természetesen a rajzszegek tulajdonságaiból, lehetőségeiből kell kiindulnunk.
Egyszerű megoldások, cselekvések, hiszen nem újdonság, hogy a körző tud kört rajzolni, a hegyező hegyezi a ceruzát. A bábos gondolkodás inkább azt jelenti, hogy ezekre a tárgyakra úgy tekintünk, mint élőlényekre, akik gondolkodnak, éreznek, cselekednek, helyzetekkel szembesülnek. Így válnak egy általunk megálmodott és megalkotott világ lehetőségei, logikája és szabályai szerint élő szereplőivé. Ha csak azzal játszunk el, hogyan közlekedik egy olló, egy kalapács vagy egy vaslánc, milyen egy dühös fűrész, és milyen egy szerelmes, ha tisztázzuk, ki az idősebb a négy harapófogó közül, hogyan ásít, vagy tüsszent egy veder, vagy ki a legokosabb a csavarok közt, akkor kiszakítva ezeket a tárgyakat, behelyezve egy kis színpadra, már csak meg kell mozdítanunk őket, helyzeteket kell kitalálnunk, és máris belefeledkezünk a (tárgy)játék világába.
Van a tárgyaknak könnyük
Babits Mihály Sunt Lacrimae rerum című versének kezdősoraiban írja:
„Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
hogy sírnak a szobámban nesztelen,
sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
bús lelküket kitárják meztelen.”
Egy tárgy némasága beszédes, csak értsük nyelvét, üzeneteit. Hallgatásukkal a múltból üzennek, és a jelenben hatnak ránk. Egy tárgy múltja, jelenlegi tulajdonságai figyelmen kívül hagyhatatlanok, akár egy ember múltja, tulajdonságai: általuk léphetünk velük kapcsolatba, fedezhetjük fel egyéniségüket. A tárgyak történetei tulajdonképpen emberi sorsok metaforái. Pontosabban maguk a tárgyak valahol, valamiképpen: emberekké válhatnak, ha sikerül felfedezni emberi tulajdonságaikat. Nemes Nagy Ágnes az Ekhnaton ciklus részletében ezt írta:
„A tárgyak
Fent tömbök. Déli fényben állnak.
Az én szívemben boldogok a tárgyak.”
Kassák Lajos Elhagyott tárgyak ciklusának szereplői mind eleven emberi sorsok. Széke emlékezik, érez, szomorú, próbál sírni, de némán szenved. A mahagóni doboza magára hagyottan, elfeledve alszik – talán már meg is halt. Kosztolányi Dezső beszél a „többi bitang tárgyról, a gombokról, melyekre csak kabátot kellene varrni, a lelappadt, ájult léggömbökről, melyek már a földön másznak betegen, a legyezőkről, melyekkel a pillangók és a szellők játszanak, a szemüvegről, mely egy utcapadon hever, gazdája után bandzsítva, aki – a szerencsétlen – oly roppant rövidlátó, hogy e szemüveg nélkül soha sem láthatja meg ezt a szemüveget, a kabátról, mely madárijesztőknek jutányos öltözékül ajánlkozik, vagy a keménykalapról, mely egy hozzá való fej után esdekel a járda közepén?” A bitangoló keménykalap, aki valószínűleg valaha jobb időket élt meg, kényeztetett kedvence volt egy fejnek, tökéletesen találtak, de elkallódott, és a hajdani büszke, elegáns, fess kalap most lecsúszva eddigi társadalmi helyzetéből könyörög egy újabb lehetőségért, hogy ismét kalapszámba vegyék. Bábszínház az egész világ, bábu minden kalap. A bábostól függ, hogy minek a jelképe: hogyan mozdítja meg, mit lát bele. A kalapok világában a szalmakalap a széki nagyapa, a baseball sapka az amerikai nagybácsi, a cipőkében ott a balerina, a katona, a gigerli és a szegény rokon.
Mindenik báb nagyon hasonlít egy emberre anélkül, hogy bármit is módosítanánk rajta. Nem szükséges szemet, szájat, lábat illeszteni hozzá, alakítani, összeépíteni más tárggyal. Az is izgalmas játék, de egy másik játék, más szabályokkal. A legbonyolultabb bábu életre keltésének egyik titka ebben a letisztult látásmódban rejlik. Amikor minden változtatás nélkül elfogadom, a játszótársamnak tekintem a tárgyat, ő a partnerem, nem csupán egy eszköz a kezemben. Megfigyelem, hogy ő mit tud nekem nyújtani, illetve én mit tudok belőle kihozni. Így születhetik meg a harmadik, az életre keltett bábum, akire a nézőm figyel, és akiben én bábosként hiszek.
