Hagyatékból örökségbe

Barangolni a művész alkotóházában, gyönyörködni a kézzel festett bútorzatában, beszívni az őt inspiráló könyvek összeért illatát, emlékmadzagunkra fűzni személyes és használati tárgyainak látványvilágát, és a festmények… Az egymás után csüngő alkotói „éntükrök” színes ordítozása, melyet csak a művésszel házasságban álló falak szólaltathatnak meg ennyire őszintén. Kerülhet-e ennél közelebb a közönség a művészhez? Aligha.


Gally Katalin festőművész kiállítását megnyitja Kós Katalin, az emlékház vezetője és Székely Sebestyén György művészettörténész, a Quadro Galéria igazgatója

Nehéz szavakba önteni mindazt, amit a felfedező én a Györkös Mányi Albert Emlékház falai között magába szippanthat. Nehéz, mert a szavak világa néha oly kevés és kényes – szűkre zárt, mint egy feketelyuk: minden benne van, és ugyanakkor semmi sincs. Amint összegyúrt betűinket mutatós jelentésruhákba öltöztettük, rögvest elhittük: a valóságról beszélünk; mi több: megérintettük azt. De mit ér a gondolat, ha nem érintkezhet a valósággal? Ha képtelen rá, mert a valóság mélyebb, összezsúfoltabb és szerteágazóbb: kékes-karmazsinra vetkőzik, melyeket érezni, látni, szagolni lehet, de igazán kimondani nem. Szavakba önteni az emlékház falaiból áradó „színes illatot” oly’ nehéz, mint a tű fokára pillangószárnyakat hímezni. Ezt talán a művész Györkös Mányi Albert tudta csak igazán, akiben a „közösségi magányság” és a „sötét tisztaság” dichotómiája talán mindig is ott dúlt.

Huszonegy éve döntött úgy Györkös, hogy elvonul a földi valóságból. „Nem voltam nagyon vidám gyermek, inkább szomorú” – festi meg naplójában énjének egyik alaptónusát, amelyet az emlékház belvilágában is észlelhetünk. A zenész képzettségű Györkös, bár sokáig klarinéttanárként tevékenykedett, mégis a festészet lett személyiségének az igazi kifejező közege – részben képzőművész feleségének, Jakab Ilonának a hatására, részben betegsége miatt, amely meggátolta őt a további zenélésben. Hetvenegy évesen, betegségtől gyötörten és az elmagányosodástól félve megírta végrendeletét, amelyben műteremlakását minden abban található vagyontárgyával együtt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületre (EMKE) hagyta azzal a céllal és feltétellel, hogy az egyesület a képeit állandó jelleggel kiállítsa, berendezzen egy emlékházat, létrehozza a Györkös Mányi Albert Alapítványt, és biztosítsa a hagyaték szakszerű kezelését, illetve bekapcsolását a szellemi körforgásba.

A művészlak – amely mintha egyesítené magában Györkös Mányi Albert és Jakab Ilona (alkotó)világának a kissé szürreális, illetve nyomasztó stílusjegyeit a népművészeti hagyatékukból „áradó” közösség- és vendégszeretettel – az alkotó tragikus halála után sem szenvedett sokáig a magánytól: mindössze egy évre volt szüksége az EMKE-nek arra, hogy elinduljon Györkös Mányi Albert végakaratának a „nyomdokain”.


Az Ember és Természet Kollégium meghívott előadója dr. Dáné László állatorvos

Az egyesület a közel 200 Györkös Mányi- és Jakab Ilona-alkotásból, muzeális értékű kalotaszegi és mezőségi bútorokból, cserepekből, szőttesekből, könyvekből, illetve magántárgyakból álló hagyaték átvétele után elsőrendű feladatának tekintette, hogy eleget tegyen Györkös Mányi Albert végrendelkezésének. Mivel az EMKE egyik óhaja az volt, hogy az emlékház egy önfenntartó nemzetközösségi intézmény legyen, amely külső segítségek nélkül is képes „talpon maradni”, az egyesület a ház egy részét kiadta egy vállalkozónak, aki a bérlés ellenében fizette az emlékház adminisztratív költségeit.

Az infrastruktúrát az intézményben egyedülálló kezdeményezéseknek is köszönhetően alakították ki. Mivel az emlékház működése „hajnalán” még nem rendelkezett székekkel, az EMKE vezetősége úgy döntött: amint elindulnak a nívós zenei rendezvények, a koncertre érkezők belépő helyett egy-egy széket vásárolhatnak majd, így támogatva az emlékház további működését, amelyen – rajta saját nevükkel – végigélvezhetik a koncertsorozat pillanatait. Az egyesület tagjainak nagy meglepetésére pár órával azután, hogy meghirdették a helyi napilapban a felhívást, már mind a hatvan szék „elkelt”. „Így lehet önerőből közösségi összefogás révén megoldani olyan problémákat, amelyek hosszú ideig húzódhattak volna” – mondta Kötő József színháztörténész, az EMKE egykori elnöke. Az emlékház 1994. augusztusi felavatása után két hónappal az EMKE olyan kiváló minőségű Steinway-zongorát vásárolt az Illyés Alapítvány támogatásával, amelyen egykor Szvjatoszlav Richter, a világhírű orosz zongoraművész is koncertezett – ennek köszönhetően nem csoda, ha az emlékház igen vonzó a zongoristák, de más hangszeresek, zenészek számára is.

Az EMKE Balogh Évát bízta meg az intézmény ügyintézésével, ahol – ahogyan Györkös Mányi „belvilágában” is – a zene a képzőművészettel már a kezdetek óta szorosan összekapcsolódott. A Györkös Mányi Albert óhajára megalakult kuratórium a művész halála után úgy döntött, hogy fél évig Györkös festményeit, fél évig pedig más művészek alkotásait állítják ki a műteremlakásban – természetesen a féléves időtartamot nem egyhuzamban kell elképzelni. „Györkös Mányi gazdag hagyatéka már akkor is nagy segítségünkre volt, mert gyakran tudtuk cserélgetni a kiállított festményeket, a másik félévben pedig az emlékházat olyan kiállításokkal igyekeztünk megtölteni, amelyek értékeseknek bizonyultak a látogatók számára” – emlékszik vissza Dáné Tibor Kálmán, a Györkös Mányi Albert Egyesület elnöke, egykori EMKE-elnök.


ZeneSzó beszélgető sorozat. Horváth Zoltán beszélget az est meghívottjával, Kele Brigitta szopránnal, a kolozsvári és düsseldorfi operaház magánénekesével

Az emlékház már megalakulása elejétől fogva több romániai magyar egyesületnek is „otthont” biztosított. A rendszerváltás utáni első években a „cseperedő” civil szervezeteknek gyakran nem voltak valós központjaik – akkoriban ugyanis nem volt még olyan sok „rendezvényterep”, mint manapság. Györkös egykori műteremlakását így közművelődési központként is használni tudta az erdélyi magyarság: akkoriban ide volt bejegyezve a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kolozsvár Társaság, a Romániai Magyar Zenetársaság, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, mivel az emlékház az egyetlen olyan erdélyi magyar közösségi kézben lévő ingatlan volt, ahol jogilag be lehetett jegyezni a különböző egyesületeket.

A műteremlakást idővel az EMKE kulturális és művelődési központtá alakította, amely megfelelő teret biztosított a Györkös Mányi-képek állandó tárlatának, illetve a rendszeres közművelődési programoknak is. Az emlékház idővel egyre több rendezvénynek adott otthont: rangos kiállítások, koncertek, könyv- és folyóirat-bemutatók, író–olvasó találkozók, kerekasztal-beszélgetések, továbbá helytörténeti, honismereti, néprajzi, egészségügyi, tudományos és ismeretterjesztő előadások helyszíne lett. De voltak itt szakmai tanácskozások, szociológiai estek, mesterkurzusok, gyermekprogramok és klubtevékenységek is. Az emlékház rendezvényei során teret kaptak a pályájuk kezdetén álló és a már világszerte elismert zene- és képzőművészek, írók, költők, tudósok – vagy más területen tevékenykedő szakemberek – egyaránt.

Balogh Éva – 1994 és 2002 között – nyolc éven keresztül irányította az emlékházat, majd miután külföldre távozott, az EMKE 2007-ig közvetlenül igazgatta az intézményt. Az intézmény első 13 évében közel 400 rendezvénynek adott otthont, amelynek egy részét az EMKE, illetve az emlékház szervezte, a többit pedig más erdélyi szervezetek. 2007-ben a közművelődési egyesületnek alkalma nyílt arra, hogy teljes munkakörű alkalmazottat vegyen fel az emlékházhoz. A ház programmenedzselésére a zenetanár végzettségű, azonban 1990 óta elsősorban művelődés- és közösségszervezéssel foglalkozó Kós Katalint kérték fel, aki még zenelíceumos korából ismerte Györkös Mányi Albertet, mint az iskola klarinéttanárát. „Érdekes a sors, mert ha úgy vesszük, húsz év Kolozsvártól való távollét utáni visszatérésemkor Györkös Mányi Albert ismét munkahelyet ajánl fel számomra: az EMKE-re bízott hagyatéka további gondozását, valamint a műteremlakásában létrehozott emlékházban és művelődési központban előadások, koncertek, kiállítások további rendszeres megszervezését és lebonyolítását” – fogalmazott Kós Katalin. Arra utalt, hogy az 1980-as évek elején Györkös Mányi kérésére és biztatására vállalta el első munkahelyét a művész szülőfalujában, Tordaszentlászlón, ahol gyermekeket tanított hegedülni.


A JelesNapTár gyermekprogram-sorozat farsangi rendezvénye. Foglalkozásvezetők: Both Zsuzsanna és Szabó Kinga. Közreműködő táncoktató-szakember: Both József. Molnár Ferenc felvételei

A 2008-as év első hónapjaiban újították fel az emlékház belsejét, ezt követően fél éven át ismét rendszeresen működtek benne különféle programok. 2008. szeptember 15-ére virradóan azonban az intézmény alatt váratlanul beomlott a pinceboltozat, ettől kezdve egy ideig a házban nem volt lehetőség programrendezésre. Az ezt megelőző felújításoknak köszönhetően az emlékház padlója nem követte a pinceboltozatot, így minden benne lévő tárgy – köztük a roppant értékes Steinway-zongora – teljes épségben megmaradt.

Két nehéz évet követően – amelynek átvészeléséhez elengedhetetlen volt a közönség lelkes támogatása – befejeződtek a javítási és helyreállítási munkálatok, majd az emlékház 2010. augusztus 18-án újra megnyithatta a kapuit a nagyközönség előtt. Az intézmény sikeres működését segítették azok az önkéntesek is, akik Kós Katalin munkáját segítették – rendezvények előkészítése és lebonyolítása, fotózás vagy beszámolók írása –, olykor pedig olyan önálló projektekbe vágtak bele, amelyek nagyban hozzájárultak az emlékház által képviselt szellemi és kulturális örökség megőrzéséhez, illetve népszerűsítéséhez. A legutóbbi ilyen alkalmak során két fiatal művészettörténész végzett további kutatásokat Györkös Mányi Albert és Jakab Ilona életére és alkotóvilágára vonatkozóan.

„Az elmúlt hét év alatt közel 300 rendezvényen vehettek részt az érdeklődők. És mivel átlagosan 50 személy látogatott el ezekre, akik egyúttal betekintést nyerhettek a hagyatékba is, úgy érzem, kijelenthetjük: Györkös Mányi Albert kívánsága teljesült. Erre az alkalomra a kincses város ihlette olajfestményeit állítottuk ki” – mondta az intézmény vezetője az augusztus 19-i ünnepségen, amelyet az 5. Kolozsvári Magyar Napok keretében szerveztek meg az emlékház húszéves fennállása alkalmából.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Balázs Bécsi Attila

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

" (...) a kulturális termék előállítása is pontosan olyan, mint a kertészetének: mindkettőnek megvan az eredete, ami a kultúrában az ötlet, a kertészetben pedig a mag. A kultúrában az ötlet és az ihlet önmagában semmit nem ér, ha nem kerül megfelelő kezekbe és környezetbe, ha nem ölt testet színben, szóban, hangban, festményben, versben, zenében. A kertészetben, ös - szességében a mezőgazdaságban is így van: ott van a mag, ami ha nem kerül megfelelő kezekbe és környezetbe, más szóval, ha nem kerül számára jó földbe, ha nem kap vizet, napfényt, táplálékot, akkor elsenyved, elpusztul. A két szakterület tartalmát tekintve valóban más, de logikailag teljesen egyforma. A mezőgazdaságban van egy állandó: a föld, ez az alap. A kultúrában, a közművelődésben is van egy állandó: az ember, a célközönség. De a mechanizmusok hasonlóak. "

Jósika Miklós szülőháza Tordán

Tordával kapcsolatosan többször elhangzott, hogy sok jelentős értelmiségit adott a világnak, de ezeket nem tudta megtartani. Így hát úgy döntöttem, hogy megvizsgálom ennek a megállapításnak a történelmi háttereit, és bemutatok néhány értelmiségit, aki a tudományok, irodalom és a művészetek terén alkotott, olyan embereket, akiknek életműve már lezárult.

Albert Mátyás

... ha jól belegondolok, már gyerekkoromban érződött a kultúrához, a művelődéshez ragaszkodás. A magyar identitás megőrzése és az itthon, a szülőföldön maradás ösztönzése is már serdülőkoromban jelentkezett, ami azután csak egyre jobban erősödött. Talán így kell születni, ez belülről jön, ezek mind erős és öntudatos belső érzések, amelyek később csiszolódnak, és a mindennapok rávilágítanak, rávezetnek arra, hogy tenned kell valami jót, valami maradandót.

Vannak csaták, amelyeket elveszítünk. Rájöttem. Ma bejöttem az irodába, és látom, hogy egyik kolléganőm fia ott ül az egyik széken. Hatalmas mosollyal ráköszönök a kis Danra, és ahogy a spanyol mondja, „no me paró bola”, rám sem hederített. Ha a felnőtt és az okostelefon küzd a gyermek figyelméért, abból mi ritkán kerülünk ki győztesen. Komolyra fordítva a szót, szeretnék kicsit foglalkozni azzal, hogy Latin-Amerikában hogyan fest az anya, apa és a gyermek kapcsolata, valamint azzal, hogy mi mindent képesek egymásért megtenni.

Honduras nem az az ország, amelyet ha valakinek megemlítesz, akkor rögtön tudja, hogy miről beszélsz. Ami földrajzi elhelyezkedését illeti, legyünk őszinték, legtöbbünknek kell egy kis segítség, hogy megtalálja a térképen. És ha már itt tartunk, akkor elárulom, hogy vannak olyanok, akik nemhogy az ország, de még a térség létezéséről sem tudnak. És ha földrajzi elhelyezkedését homály fedi, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy kultúrájának sajátosságai még kevesebbé ismeretesek.

A Partiumi Honismereti Konferenciák társaságunk legmagasabb fóruma. Ekkor mutatjuk be tagtársaink kutatási eredményeit, amelyeket igyekszünk közzé tenni mindenki számára. Ugyanekkor adjuk át a Fényes Elek-díjakat és más kitüntetéseket. Ekkor tartjuk a közgyűlésünket is, amelyen fontos határozatokat hozunk. Gyakorlatilag ekkor találkozunk egymással, Szatmárnémetitől Temesvárig, Budapesttől Kolozsvárig. Nem véletlenül mondtam Budapestet, mert nyolc tagunk van Magyarországról. Eddig 24 konferenciát szerveztünk: igyekeztünk mindig más helységben megszervezni, elsősorban ott, ahol sikerült segítséget kapni, a helyi önkormányzatoktól, az egyházaktól. És természetesen a helyi tagtársaink hathatós segítségével. Ugyanakkor igyekeztünk bevonni az illető terület szakembereit is. Ekkor találkoznak a jó barátok, elbeszélgetünk, mint egy nagy családban. Remélem, így érez mindenki.

A Benedek Elek Emlékév legkiemelkedőbb rendezvénye szeptember 30-én Baróton és Kisbaconban volt: Erdővidék központ­jában Elek apó szobrát avatták fel, szü­lőfalujában pedig az emlékház ötven éves fennállását ünnepelték. 2019 hár­mas évforduló okán vált Benedek Elek Emlékévvé: 160 éve született, 90 éve halt meg a nagy mesemondó, lapszerkesztő és kiváló publicista, az általa épített Ma­ri-lak pedig, hol élete utolsó éveit élte, félszáz esztendeje vált múzeummá és zarándokhellyé.

Újra meg újra olvasom a levelét Kedves öcsém, s nem akarok hinni a szemem­nek: minden szavából meleg szeretet árad felém. Ezt a szeretetet könyveim­nek köszönhetem, melyeknek ön gyer­mekkorától mind e mai napokig hű olvasója. Az én szívemről szakadt szü­lötteimnek, melyek megtalálták az utat az ön szívéhez.

Imreh István születésének 100. évfor­dulójára több intézmény és több rokon tudományterület képviselői együtt em­lékeztek szeptember 12–13-án az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Kolozsvári Aka­démiai Bizottság Történelemtudomá­nyi Szakbizottsága, a BBTE Történelem és Filozófia Karának Magyar Történeti Intézete és az MTA BTK Történettudo­mányi Intézete közös szervezésében Kolozsváron megrendezett konferenci­án. Ez is mutatja, hogy mind az erdélyi magyar, mind a magyarországi tudo­mányosság képviselői magukénak érzik a hagyatékát.

Dávid Ferenc szobor, Kolozsvár

Megtörténhet, hogy „a Dávid Fe­renc-szobor”-ként fog bevonulni a törté­nelembe az az egész alakos műalkotás, amelyet augusztus 17-én ünnepélyes keretek között avattak fel Kolozsvár belvárosában. Az unitárius templom és a János Zsigmond Unitárius Kollégi­um, a püspöki hivatal között létrehozott kis téren álló bronzszobor különleges­sége, hogy az első egész alakos Dá­vid Ferenc-szobor, ami valaha készült. És mivel az unitáriusok vallásalapító püspökéről (1520 körül–1579) nem ma­radt fenn hiteles képi ábrázolás, nem ki­zárt, hogy sokaknak ez a kép ragad meg róla a retináján.

Hawaii hallatán a legtöbb emberben fel sem merül, hogy néhány száz magyar ajkú honfitársunk éli ott mindennapjait, valamint háromezerre tehető azoknak a személyeknek a száma, akik magyar származásúnak vallják magukat. A kivándorló emberek egy része el­zárkózik a többi magyartól, de szeren­csére akadnak olyan elszánt személyek, akik igyekeznek identitásukat megőriz­ni. Ezek a Hawaiin élő magyarok, több ezer kilométernyire az anyaországtól, a tőlük telhető módon ápolják hagyo­mányainkat, ünneplik nemzeti ünne­peinket.

securitate beszervezés

A megfigyelt történelemkörről a nevemre kiállított I 72467-es számú szekus dosszié főleg kutatói tevékenységem megfigyelésére vonatkozott. Ennek ellenére számos adatot, dokumentumértékű feljegyzést tartalmaz oktató-nevelői tevékenységemre, főleg pedig az általam vezetett történelemkör tevékenységének a megfigyelésére vonatkozóan. A jelentősebb feljegyzések a következők.

Szentlászló kórustalálkozó

A hely és az alkalom történelmi fontosságát jó mesterünk, karnagyunk, Guttman Mihály néhai zenetanár így fogalmazta meg a 20. Szent László-napi kórustalálkozó alkalmával, 2010-ben: „… Urunk segedelmével, bátran megvallva hitünket, vállalva nemzeti hovatartozásunkat, erdélyi viszonylatban a legnagyobb seregszemléje az élő kórusoknak, akik a Kárpát-medence minden sarkából legalább egyszer eljönnek, hogy Szent László királyunk napján, a kóruszene ünnepén, június hónap utolsó szombatján, Tordaszentlászlón ünnepeljenek. Ez lett a mi kalotaszegi Mekkánk, lassan-lassan zarándokhelyünk.”

A történelemkör tagjai 1982 őszén dolgozataikat Bukarestben is bemutatták. Vendéglátónk Demény Lajos, a Nicolae Iorga történeti intézet nemzetiségi osztályának a vezetője volt, aki október 14-én házigazdaként fogadott bennünket a Petőfi Sándor Művelődési ház rendezvényén. A történelemkör diákjainak az előadásairól az Ifjúmunkás azt írta: „Az esemény, amely ennek a levélnek a megírására késztet, október 14-én zajlott le Bukarestben, amikor is a Petőfi Sándor Művelődési Ház vendégül látta a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Líceum történelemkörének tagjait.