Madách és a Nő

A Madách család a 13. századig vezette vissza eredetét. Közvetlen őse, Radun főúr II. András korában élt, fiai közül a legjelentősebb a Madách-ág lett, amelynek tagjai 1250-ben IV. Bélától kapták Zólyom megyében birtokukat. 1450-től már Sztregova lett az ősi fészek, azóta éltek ott megszakítás nélkül a Madáchok. Akadt köztük törökverő hős, kuruc főtiszt, Nógrád vármegye szolgálatában álló tisztségviselő, neves ügyvéd, ismert költő (Madách Gáspár).

A fiatal megyebíró és felmenői

Madách Imre nagyapja, Madách Sándor (1756–1814) híres szabadkőműves, Nógrád megye főügyésze, sikeres ügyvéd volt, ő volt a védője a Martinovics-per tizenhat vádlottja közül a költő Batsányi Jánosnak. Fia, id. Madách Imre (1781, Alsósztregova – 1834, Alsósztregova) visszavonultan élt, birtokán gazdálkodott. 1810-ben vette feleségül Majtényi Annát (1789–1885). A Majtényi család származását a honfoglalás korától tartotta számon, az ősi nemzetségük idővel nemesi és bárói ágra szakadt. A nemesi ághoz tartozók – melyből Majtényi Anna is származott – a 18. században már magas udvari méltóságokat töltöttek be, a családot feltétlen királyhűség jellemezte. Hagyomány volt a magas műveltség megszerzése, Majtényi Anna is ezt követte egész életében. Ám ez nem kötődött az anyanyelvhez, a német és francia meg a latin nyelv ismerete és használata volt a természetes. A fiatal feleség nem ment a házasságba üres kézzel, Csesztve birtokát hozta, meg Solymár, Pilisvörösvár területén fekvő javakat. A család Alsósztregovára (szlovákul Dolná Strehová) költözött, házasságukból nyolc gyermek született, akik közül csak öten érték meg a felnőttkort: Mária, Imre, Károly, Anna és Pál.

Madách Mária első férje Huszár József, Nógrád vármegye alispánja volt, tőle született József fia. A férj 1841-ben meghalt, 1843-ban az özvegy férjhez ment Balogh Károly császári dragonyos kapitányhoz, ebből a házasságból született ifj. Balogh Károly, akit szülei halála után nagyanyja nevelt fel. Balogh Károly kapitány 1848-ban átállt a forradalom oldalára, később már Bem seregében harcolt, az erdélyi önvédelmi harcokban vett részt, 1849 júliusában súlyosan megsebesült. Felesége a fiával, Huszár Józseffel és egy fogadott szekeressel Erdélybe ment, hogy sebesült férjét onnan kihozza. Augusztus 16-án Marosszlatina mellett az Avram Iancu szabadcsapatához tartozó román lázadók mindnyájukat kirabolták, és bestiális módon legyilkolták. (A költő Madách Imre Mária testvérem emlékezete című versében siratja el nővérét és családját.)

Madách Károly nemzetőrként vett részt a 48-as eseményekben, majd birtokán visszavonultan élt családjával. Madách Anna távol tartotta magát a történelmi eseményektől, férjével, Huszár Sándorral együtt.

Madách Pál fiatal jogászként Nógrád megye aljegyzője volt, majd alispán, csatlakozott a forradalomhoz, futárszolgálatot végzett Kossuth és a kormány tagjai között. Egyik alkalommal az esőben megtett huszonkét órás lovaglás után tüdőgyulladást kapott, és huszonkét évesen, 1849. szeptember 30-án meghalt.

Majtényi Anna kilencvenhat évet felölelő életútja betekintést nyújt a 19. századi magyar nemesi világba, megismerhetjük e világ életmódbeli változásait. Élete során nem szívesen követte a változásokat, az idő múlásával szembefordulva mindenhez ragaszkodott, ami hagyomány. Túl a reformkoron, aztán a forradalom következményein, kénytelen volt némi változást, az újat is elfogadni. Egyik családtagja, Marczibányi István felesége volt, akit a magyar kultúra lelkes támogatójaként őrzött meg az emlékezet. Bár a család műveltsége a német és francia irodalomból táplálkozott, Madáchné nemzeti célra is áldozott vagyonából, egyházát, a katolikus egyházat is nagylelkűen támogatta. Ebben a szellemben nevelte gyermekeit, később unokáit, a reformkorban már magyarul is olvasott, ismerte Eötvös, Jósika regényeit, később már Jókai írásai is felkeltették érdeklődését. Özvegyen is gondja volt a hatezer holdas birtokra, egyedül igazgatta, soha nem pazarolt, minden kiadást számontartott. Három fiát Pesten taníttatta, lakást, személyzetet biztosított számukra, de mint legidősebbet, Imre fiát számoltatta el minden kiadásról. Óvta őket a könnyelmű élettől, a léha társaságtól, a mulatozó életmódtól, rangjukhoz méltó viselkedésre intette őket, erről tanúskodnak levelei. A reformkor törekvéseit jakobinizmusnak tekintette, veszélyes változást látott benne, mely veszélyezteti az ősi rendet, teret ad a szabad gondolkodásnak. Az 1848-as forradalmat egyenesen szörnyű dolognak tartotta, fiait féltette – volt mitől, mert tragédiák sora érte a Madách családot. Fiai azonban azt tették, amit a haza megkövetelt: Károly nemzetőrnek állt, Pál honvédtiszt lett, és amikor azt hitte az anya, hogy már nem jöhet újabb megpróbáltatás, Imre fiát letartóztatták, és a pozsonyi várbörtönbe vitték nehéz vasba verve.

Majtényi Annát környezete kemény akaratú, zsarnok nagyasszonynak tartotta. Gyermekei azonban szerették és tisztelték. Több mint negyven levele maradt fenn, ezekben mint szerető, gondoskodó anyát szólítják meg gyermekei. Igaz, sok mindenben régimódi volt, Pesten tanuló fiaival sokszor voltak ideológiai vitái a reformkor forrongó évei alatt. Főleg Imrével bánt keményen, mint a család várható örökösével. Ezen csak rontott a fia nem kívánt későbbi házassága.

Madách Imre korán érő fiatalember volt, gyenge egészsége visszatartotta őt a virtuskodástól, tizennégy évesen már Pesten tanult a jogi akadémián, majd joggyakornok (patvarista) volt. Édesanyja iránt tisztelettel vegyes szeretetet érzett, mindenben meghallgatta tanácsát. Húszévesen már fontos hivatalt töltött be, ügyvéd, majd táblabíró volt Balassagyarmaton, Nógrád vármegyében. A nőkkel nem volt sok szerencséje, barátjával, Szontágh Pállal részt vettek a város társasági életében, Madách azonban halk szavú, visszahúzódó maradt.

1844. február 28-án a farsangi megyebálon ott volt a fiatal megyebíró Madách Imre, huszonegy éves, „zörgő csontú kórvitéz”, ahogy magát nevezte barátai előtt a sovány fiatalember, akit gyenge fizikuma miatt anyja óvott a férfias izmok erősítésétől is, aki soha nem táncolt. Akkor is úgy érkezett oda, hogy ő bizony most sem fog, mert az megerőltető, kiizzad, még meg talál fázni. Csak nézte a táncolókat. De aznap este semmi nem így történt. Ott állt a terem egyik oszlopának támaszkodva, a forgatagban meg ott táncolt egy fehér ruhás fiatal lány, „öltözete igen ízléses, és egyszerű fehér, hajzata pretension kis taréjával, mint egy lidércke…” – írta még aznap éjjel barátjának, Szontághnak a báli élményeit. Így táncolt be Madách életébe (és tegyük hozzá, a magyar irodalomba) a tizenhat éves Fráter Erzsike, Lidércke, ahogy később a szerelmes költő nevezi az annyi szenvedélyt és fájdalmat kiváltó nőt.

A Fráter család

A Fráter család magát Martinuzzi bíborostól származtatta. Ez az egyházi neve volt Fráter György, pálos rendi szerzetesnek, akinek természetesen nem ez volt a születési neve. Juraj Utješenić Horvátországban született, Kamicsácban 1480 körül, apja kisnemes, anyja a velencei nemesi Martinuzzi családból származott. Fiatalon Corvin János udvarában szolgált, majd Szapolyai János anyjának szolgálatában állt, aztán magának Szapolyainak a tanácsadói között találjuk. Huszonhat évesen belépett a pálos rendbe, hamarosan már Várad püspöke, majd Esztergom érseke, végül bíboros lett. Pályájának csúcsán a gyermek János Zsigmond leendő erdélyi fejedelem gyámja volt, és a nagykorúságáig Erdély kormányzója (kancellárja). Kétfelé szolgáló, török és Habsburg politikájának áldozata lett, a császári zsoldosvezér Castaldo bérgyilkosai végeztek vele alvinci várában, 1551. december 17-én. Holttestét hónapokig nem temették el, később hívei a gyulafehérvári Szent Mihály-templomba vitték. Sírján ma is olvasható „Omnibus moriendum est” figyelmeztetés. (Mindenkinek meg kell halnia.)

Érdekes, hogy a bihari református Fráter család ősének tekintette a pálos rendi szerzetest, aki az éppen kezdődő reformáció elszánt üldözője volt a 16. században.

Fráter Erzsébet Csécsén született 1827-ben, apja, Fráter József Nógrád megyei birtokán. A család nem volt túl vagyonos, de előkelő származásának tudata élt bennük. Az anya korán meghalt, a mulatozó, bohém apa és fia élete (a nótás kedvű, patriarchális beállítottságú családból származik az ismert dalszerző Fráter Lóránd is) nem volt jó környezet a kislány számára, ezért nagybátyja, Fráter Pál házába, Balassagyarmatra került, ott nevelkedett. Itt a dzsentri társaság középpontja lett a mindig vidám fiatal lány, a fiatalemberek érdeklődése egyaránt szólt a temperamentumos lényének és az alispán unokahúgának. Madách sem tudott ellenállni a lány varázsának, és annak ellenére, hogy a bálba érkezésekor kijelentette, „táncolni pedig nem fogok!”, Fráter Erzsikét minden következő táncra felkérte. A pesszimizmusra hajlamos, hallgatag fiatalember szerelmes lett.

Madách Imre és Fráter Erzsébet

Mikor Majtényi Anna megneszelte, hogy fia komoly szándékkal szinte naponta látogatja Balassagyarmaton ezt az „Isten tudja, miféle” csitrit, nyugtalan lett, hevesen ellenezte fia házassági terveit. Nem csupán azért, mert a Madáchok katolikusok, a Fráterek protestánsok, még azért sem, mert a Madáchok büszkék ősi származásukra, a Fráterek pedig lecsúszott dzsentrik, de talán még azért sem, mert az ő családja műveltség dolgában messze felette áll Erzsike családjának – hanem főként azért, mert a leány egyetlen idegen nyelvet se ismer, a helyesírása sok kívánnivalót hagy maga után, műveletlen. Majtényi Anna egyszerűen nem szerette ezt az idegen lányt. Ő, akinek a szobájába még a családtagjai is csak előzetes bejelentés után léphettek be, akinek egész életét az etikett szabályozta, itt kerülgesse ezt az idegent a sztregovai kastélyban! Még hogy idejöjjön lakni ez a dzsentri lány! Bizony, a bihari köznemesi kúriák vidám, levegős világából a strindbergi drámák dermesztő világát felülmúló rideg légkörbe érkezett Fráter Erzsike.

Ám a beteges, neuraszténiás, szívbeteg Madách Imre nem tágított, házasodni akart, 1845 tavaszán Cséhtelekre ment Erzsébet apjához, megkérni lánya kezét. Majtényi Anna minden ellenkezése ellenére július 30-án megtartották az esküvőt. Fráter Erzsike a születendő gyermekek vallását illetően reverzálist (írásbeli kötelezvényt) adott, a katolikus egyház javára. Az anyós csak annyit tehetett, hogy odaadta Csesztvét, lakjon ott az ifjú pár, ne legyenek a közelében Alsósztregován.

A fiatalok életében hét év boldogság következett, úgy éltek, ahogy Madách remélte, távol mindkét család rokonaitól, csak magukban, boldogságban, még azt a gyászt is megélve, hogy első gyermekük, Imre, néhány órával születése után meghalt 1846-ban. A költő is hangot kapott, Madách Vadrózsák címmel vers­ciklust írt fiatal feleségéhez: „Látnom téged, s szeretnem egy volt…” A korábbi évek szerelmes verseinek ábrándozó hangja, a fiatal férfi álmai a szerelemről, a női szépségről eltűntek az ebben az időben írott versekből, a beteljesült szerelem szólalt meg itt: „Elhallgatott dalom, mit is zengjen? / Amit sejte, minden most valót ölt.” A boldog házasság idilli világát tükrözi Az otthon című verse: „Ott, a kis ház ajtajában állva / Vár a kedves ölelő karjába, / És szemében tiszta érzelem. (…) S ha körülfon, mint egy bájgyűrűvel, / Hó karokkal, forró lágy kebellel, / E szent körbe nem fér semmi gond.” Születnek egymás után a Madách gyerekek, 1848 januárjában Aladár, majd 1851 júniusában Jolán. A „szent kör”, ahogy korábban írta, szétesik, Magyarországon forradalom, majd szabadságharc zajlik. Madách messziről figyel mindenre, de közvetlenül nem vesz részt az eseményekben. Ám kimaradni, és csendben élni nem lehet, nem csupán a hazát, de a családot is sorozatos csapások érték: Madách Máriát családjával együtt brutálisan meggyilkolták, árván maradt kiskorú gyermekeit (Huszár Annát, Balogh Károlyt) nagyanyjuk, Majtényi Anna vette magához. Madách Pál 1849 őszén fiatalon meghalt. És bekövetkezett az a végzetes esemény, mely tönkretette életüket, az eddig boldog házasság széthullását siettette. 1852 augusztusában betört hozzájuk is a bukás utáni rettenet: a családfőt, Madách Imrét az önkényuralom titkosrendőrsége vasba verve hurcolta el otthonából a pozsonyi várbörtönbe. Az ok: menedéket nyújtott Rákóczi Jánosnak, Kossuth titkárának, saját birtokán rejtegette. A keresett titkár elmenekült, a menedékadót lefogták. A fiatal feleség, aki harmadik gyermekét várta, ott maradt támasz, oltalom nélkül, anyagi gondokkal küzdött, a gazdálkodáshoz nem értett, a pénzhiány lassan nyomort jelentett a kis családnak. Segélykérő leveleire, melyeket anyósához küldött Sztregovára, rideg, kioktató válaszokat kapott. A börtönben raboskodó férjének panaszleveleket írt, aki onnan segíteni nem tudott. 1853. április 2-án megszületett harmadik gyermekük, Anna Borbála (Ara, Arinkó a családi megszólításban). Pozsonyból Pestre vitték a rab Madáchot 1853. május 7-én, de még nem engedték haza, csak augusztusban léphette át otthona küszöbét. Anyja Sztregovára hívta, hogy vegye át a birtok igazgatását, ez azt jelentette, hogy Fráter Erzsébetnek közvetlenül anyósa mellett kellett élnie.

Már a Sztregován töltött első hónapokban megkezdődött az elhidegülés a házaspár között, a férj börtönviselt háttere és a feleség magára maradottsága, a rázúduló terhek megoldatlansága, a háttérben a szigorú, rideg anya, a mindent kritikusan szemlélő kemény asszony – ez a háromszög lassan felőrölte az életüket. Itt, a sztre­go­vai kastélyban mindnyájan együtt éltek: az életet szerető, nemcsak szenvedésre, de boldogságra is született fiatal nő, a mindenkihez rideg szívvel, józan ésszel közeledő korosodó Majtényi Anna, és a két pólus között, mint akivel a sátán labdázik, a fiú, a férj, az apa, a börtönből éppen csak szabadult Madách Imre.

Az 1854-es losonci (egyes források szerint balassagyarmati) farsang tett pontot erre a vég nélküli harcra. Miután Erzsébet hiába könyörgött férjének, hogy menjenek el a bálba, úgy döntött, hogy ő elmegy, Meskó Miklósnak, férje barátjának a kíséretében. Elment, táncolt is, ám a társaság elítélte ezt a magatartást, látványosan kiközösítették Madáchnét. Anyósa azonnal értesült menye megszégyenüléséről, ezt a családját ért sértésként vette tudomásul, fiát rábírta a feleségével történő szakításra. Fráter Erzsike már régen megbánta elhamarkodott lépését, férjétől bocsánatot kért, anyósánál is bocsánatért esedezett. A feleségét mindvégig szerető férj hajlott volna a békülésre, Majláth Anna azonban már eldöntötte a válást.

Későbbi életrajzírók azzal vádolták Madách feleségét, hogy férje börtönléte alatt kicsapongó életet élt, mulatozott. Ezt aligha hihetjük a rázúduló nyomorúságtól megriadt fiatal nőről, várandós anyáról, aki szívhez szóló könyörgő leveleket írt anyósához támogatását kérve, aki gyermekeivel szükséget szenvedett. Madách Mária második házasságából származó unokája, Balogh Károly életrajzi jegyzeteiben azt írja: „Hűtlenségére pedig nem volt bizonyíték.” Madách lelkiállapotát jól tükrözik egyik versének sorai: „Két világ közé hajítva, / Melyikhez nyújtsam jobbom, nem tudom.”

Így aztán 1854 júliusában eldöntetett a válás, a szomorú eseményen jelen volt Erzsébet nagybátyja, Fráter Pál, és öccse, Fráter Béla. A válás megtörtént, „örökre és végképp elválni közmegegyezéssel”, jegyzi fel a végleges szakítást őrző irat: „Madách Imre és neje Fráter Erzsébet végbeváló feltételei kelt 1854. július 25-én.” Ennek értelmében a férj kötelezi magát, hogy évenként 800 forintot fizet felesége megélhetésére, aki magával viheti a hároméves Jolán leányukat, tízéves koráig nevelheti. Aladár és Borbára apjuknál maradnak.

Fráter Erzsébet nem sok idő múlva meggondolta magát, ám hiába írt anyósához könyörgő levelet, bocsánatot kérve, „Egyedül anyjai lelke elejébe” kezdettel, „szóljon Emivel, és mit határoz, én megnyugszom benne” – írja. A kusza, zaklatott lelkiállapotra mutató, érzelmileg megrendítő levélre életében nem kapott választ. Így aztán kislányával visszament apjához Biharba, és megkezdte életének legtragikusabb utolsó éveit.

Apjától Margittára ment lakni egy távoli rokonhoz, majd Nagyváradon, az Apolló (később Szaniszló) utca 15. szám alatti, ún. Fogtövi házban bérelt lakást. (A ház ma is áll igen romos állapotban, falán emléktábla örökíti meg, hogy itt lakott valamikor a Tragédia írójának felesége.) Ebben a házban találkozott 1862-ben utoljára Fráter Erzsébet a férjével, aki akkor magával vitte végérvényesen Sztregovára kislányukat, Jolánt. Hogy felébredt-e valamilyen érzelem hajdan rajongva szeretett Lidérckéje láttán, nem tudhatjuk. Az asszony magára maradt, lassan eladogatta értékeit, míg kislánya vele élt, kézimunkázásból tartotta fenn magát, szerényen és tisztességesen. Azután azonban megindult a lejtőn, ott maradt a rászakadt szomorúságban és árvaságban, elvesztve mindent, ami életét addig összetartotta. Értékeit zálogházba tette vagy eladogatta, a pénzzel nem tudott bánni, ivásnak adta a fejét. Összeomlott, rémlátomásai voltak, mindenkiben ellenséget vélt, senkiben nem bízott már. Utcán kóborolt, kocsmákba tért be. A korábban hozzá jóindulatú emberek elítélték életmódja miatt, senkitől nem kapott segítséget. Férje halála után 1864-ben Sztregovára utazott, hogy gyermekeit láthassa, de anyósa nem engedte gyermekei közelébe, minden kapu bezáródott előtte. Megkezdődtek utolsó vándorlásai, Cséhtelek, Élesd, Margitta. Az utóbbi helységből a szállásadónője megírta Madách Aladárnak, hogy anyja hogyan él, botrányokba keveredik, tegyen valamit. Ám a család elfordult tőle. Aztán ismét Várad következett, az összeomlás nem sokáig váratott magára. Egy távoli rokona kórházba vitette, miután az utcán összeesve feküdt öntudatlan állapotban, az irgalmas rendiek (mizeriek) gondozták a városi közkórházban. Ez a közkórház Nagyvárad első ispotálya volt, a 18. században épült, szemben van a Barátok templomával, ahová később Fráter Erzsébet földi maradványait elhelyezték, a váradolaszi temetőből való kihantolása után, a 20. század nyolcvanas éveiben.

Fráter Erzsébet 1875. november 17-én halt meg. A váradolaszi temető korabeli, 359. számú bejegyzése szerint: „A halott neve Fráter Erzsébet, néhai Madách Imre birtokos és országos képviselő özvegye. Születési helye: Csécse, Nógrád vármegye. Lakása: Állandó lakása nem volt. Neme: nő. Kora 45 év. A halál oka: eskór. (Ez volt az epilepszia korabeli neve, de ide sorolták az önkívülettel járó rohamokat és az elmesorva­dást is – szerz. megj.) Váradolaszi sírkert november 19. A temetési szertartást végezte Szikszai József rf. imával, Dankó Sándor énekvezér.”

A helyi sajtó röviden megemlékezett az elhunytról, a Bihar című lap így búcsúzott tőle: „Az ember tragédiája. Madách Imréné, a phenomenszerű költő neje a legnagyobb nyomorban halt el e hó 17-én a Bihar megye közkórházában. Fájdalomból, az élet keserűségeiből csordultig telt poharat adott az elhunytnak balvégzete. Fenékig kiürítette. Hibáira vessen fátyolt a tűnő emlékezet, legyen hamvainak könnyű a föld.” A Nagyvárad című lap tudósítását Erdélyiné Mikes Róza jegyezte: „Gyermekei távol, dúsgazdag rokonai közel bár, de mégis távol tőle. Egy rokona maradt hű hozzá az ínségben, a nyomorban is, egy szellemgazdag rokon, ki gondoskodik a végtisztesség tételéről (…) rendezi a nagy szellemű író nejének temetését, mely a Bihar megye közkórházból szombaton menend véghez. Legyen boldogabb ott a síron túl!” A Temesi Lapok is megemlékezik róla november 26-án: „Egy nő tragédiája. Madách Imre az »Ember tragédiája« (sic!) halhatatlan szerzőjének neje szomorú véget ért. Férje halála óta mindig mélyebbre, mélyebbre taszították a csapások, míg végre a napokban elzüllött létét a biharmegyei közkórházban fejezte be.”

1926-ban Rédey György, az Erdélyi Lapok felelős szerkesztője, a Magyar Párt elnöke Hol nyugszik Fráter Erzsébet? című cikkében megírta, hogy a váradi közkórház pincéjében felkutatta a hajdani orvosi naplókat, rábukkant Fráter Erzsébet kórlapjára. Abban az állt, hogy nem epilepsziában – ahogy kegyesen a halál okát közölték –, hanem delirium tremensben halt meg. 1926-ban a váradolaszi temetőben a besüppedt, jeltelen sírt már nehezen találták meg, a nyomravezető egy korábban meghalt, szintén Fráter Erzsébet nevű fiatal rokon sírja volt. Rédey azonosította a sírt, új síremléket csináltatott a váradi Szigligeti Társaság nevében. Ezt a sírhelyet kellett megmenteni a teljes felszámolástól, amikor a nyolcvanas évek elején a kommunista hatalom Nagyváradon a város legrégebbi temetőjét (1777-ben nyitották meg) a blokkházak építése céljából eltüntette. Tempfli József, akkori váradolaszi apátplébános, később váradi püspök 118 egyházi és világi közismert személy földi maradványait megmentette, kihantoltatta, és méltó helyre vitette, köztük a Fráter Erzsébetét is. Azokban a hónapokban, míg a sírtemető felszámolása tartott, az értékes sírköveket ellopták, az öntött és kovácsoltvas kerítéseket szervezetten szállították el, a kriptákat feldúlták, kirabolták. Kidobott csontvázak, feltört koporsók hevertek a szemétben. A temető útban volt, mert a múltat idézte. Tempfli József tudta, mivel tartozik az utókornak, jó magyarként azt is, hogy a Tragédia nem születhetett volna meg a szegény kis Lidércke nélkül. A Barátok altemplomában Fráter Erzsébet síremlékére ezt vésette: „Könnyű ítélni a felületesnek.”

Nem tudjuk, hogy Madách Imre és Fráter Erzsébet gyermekei hogyan gondoltak szüleikre, tudtak-e anyjuk nyomorúságáról, próbáltak-e közeledni hozzá? Talán Jolán, aki pár évet még édesanyja mellett élt, gondolt kegyelettel sokat szenvedett édesanyjára, a három testvér közül csak ő volt fizikailag és pszichésen teljesen egészséges. Anyjuk temetésén egyikük se volt jelen. Apjuk halála után Aladár (1848, Csesztve – 1908, Alsósztregova) örökölte a sztre­go­vai birtokot, apja helyett ezentúl ő volt köteles fizetni anyjának az évi nyolcszáz forint életjáradékot. Erős akaratú nagyanyja uralkodott fölötte, aki elaggott korában fiához, Madách Károlyhoz költözött Csesztvére. Aladár e zsarnoki környezetből a spiritizmusba menekült, asztaltáncoltató szeánszokon vett részt, a világ dolgai alig foglalkoztatták, csak a holtak érdekelték. Anna Borbára (Borbála néven említik a későbbi források) személyiségében már korán furcsa tünetek jelezték nem mindennapi lelkivilágát. 1878. május 20-án, huszonöt évesen „másodlagos elmezavar” tüneteivel az Országos Tébolydába, a Lipótmezőre került. Képzeletét behálózták nagyméretű, megtörténhető szerencsétlenségek, apatikus állapotában bezárkózott beteg képzeletének világába. Egyre inkább önveszélyessé vált, a való világgal minden kapcsolata megszakadt. Harminchat éven át részesült gyógyintézeti ellátásban, 1914. november 7-én halt meg Budapesten.

Madách és a Nő

Madách Imre életére rányomta bélyegét a két, számára legfontosabb nő, édesanyja és felesége viaskodása. Meglehet, hogy ez a szüntelen csatározás miatti fájdalom jelen van a Tragédia lapjain. Nem tudhatjuk. Ne gondoljuk, hogy életében nem voltak más „ihletések” is, szerelmek, vonzódások, fellángolások, kiábrándulások. Bár egyik-másik írásából azt a következtetést vonhatnánk le, hogy mizogün (nőgyűlölő) volt, de ez is tévedés lenne. A Tragédiában Ádám így áradozik: „Minő csodás kevercse rossz és nemesnek / A nő, méregből s mézből összeszűrve. / Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja, / Míg bűne a koré, mely szülte őt.”

Az Akadémián, 1864. április 18-án Madách megtartotta értekezését, ill. székfoglalóját, A nőről, különösen esztétikai szempontból címmel. Ám beszédét betegsége miatt barátja, Bárczy Károly olvasta fel. Madách többek közt ez fogalmazta meg: „…a nő soha a művészetet és a tudományt lényegesen előre nem vitte”, „a férfiaktól szellemi elmaradásban van, ezen nem lehet változtatni” (…). „A nő korábban fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut, könnyen felfog és tanul, de teremtő géniusz hiányával az emberek irányadó szellemei közé nem emelkedik. A művészetet és a tudományt előbbre nem viszi.” (Gyulai Pál is, akinek szavára Madách adott, ez időben ezt írta: „Nők még sohasem törtek új pályát sem az irodalomban, sem a művészetben, egyetlenegy nagy eszmével sem vitték előre a tudományt, s nem is fogják soha. A gyengeség, a tehetetlenség, melyet annál inkább éreznek, mennél nagyobb tehetségűek, elfojtott dühvel tölti el őket, s önkéntelenül ragadja bizarr eszmékbe, túlságokra, hamis zsenialitásra.”)

Veres Pálné Beniczky Hermin éppen e nőellenes gondolatok hatására döntött úgy, hogy a nők képzése érdekében a nyilvánosság elé lép a felsőbb nőnevelés tárgyában, majd 1868. március 23-án adományokból létrehozta az Országos Nőképző Egyesületet. Hátralevő életében sem szűnt meg azon munkálkodni, hogy a nők felsőfokú képzésben vehessenek részt. 1895-ben nyolcvan­évesen éppen azon a napon halt meg, mikor a magyar kormány hivatalosan is megnyitotta a nők előtt az egyetemek kapuit.

Veres Pálnét Madách igen nagyra tartotta, minden bizonnyal székfoglalóját nem is róla mintázta. Egyes kortársai szerint az elvált Madách kereste a nők barátságát, és mint nőhöz is vonzódott barátja, Veres Pál feleségéhez. Mikor 1862. január 12-én megjelent a nagy mű, a Tragédia, hozzá vitte az első példányt, ahhoz a nőhöz, aki korábban is gyakran mentette ki őt a lelki süllyedésből. Barátai úgy látták, hogy az egyetlen hely, ahol Madáchot megértették, az a vonyarci baráti kör volt (Vonyarcon volt Veres Pál családi kúriája), ahol Mikszáth, Hermin asszony rokona is gyakran megfordult. A nagy palóc írja: „Néha megjelenik Madách Imre is, s nagy irodalmi, társadalmi és politikai viták folynak, melyeken részt vesz a háziasszony is.” Ezekről az estekről, a Madách látogatásairól Veres Pál leánya, Szilárda (Rudnay Józsefné) is beszámol Palágyi Menyhértnek, aki az első monográfiát írta Madáchról, nem sokkal az író halála után.

Jogos lehet tehát a vélekedés, hogy Madách halhatatlan művében, a Tragédiában Éva magasztos, nemes tulajdonságaiból sokat Veres Pálnéról mintázott. Így alkotta meg azt a nőideált, aki megteremt mindent, ami a férfi és a család nyugalmához szükséges (Éva az Édenben), nemcsak élettárs, de a férfi jó szelleme, erkölcsi társa is. Madách fiatal korában írt verseiből kiderül, hogy semmivel se vágyott többre, csak egy életre szóló testi-szellemi, érzelmekben bővelkedő kapcsolatra. Ezt házassága első éveiben meg is kapta Fráter Erzsébettől. Így tehát nem túlzás az, amit Fráter Erzsébet a Tragédia megjelenésének hírére 1862-ben írt: „Én vagyok az örök nő, a múzsa, nélkülem Emi nem írta volna meg Az ember tragédiáját.” Hogy mit tudott Madách Lidércke utóéletéről, ezt Utóhang című versében írta meg: „S rólad, ki egykoron / Égő napom valál / Tán csak húló csillag / hoz hírt, hogy elbukál.”

Madách nem vágyott távoli országokba, élete nagy részét a szűk Palócföldön élte le, hét nyelven olvasott, európai lapokat járatott, de Pesten, Vácon, Pozsonyon túl nem utazott. Nem volt remete, sok barátjával levelezett. Juhász Gyula, a másik nagy magányos költő írja Madách című versében: „Ódon kastély mély magánya rejti / Világ elől néma bánatát, / Komor ősök árnyéka belengi, / Innen csak az őszi parkba lát (…) A világa régen összeomlott, / A szerelme följáró halott, / A művészet lombikjába hordott / Minden üdvöt, minden bánatot.” (Kivel beszélhette volna meg sztregovai magányában írásait? Művelt anyja olvasott, de fiának egyetlen sorát sem ismerte, leveleiben sehol sem esik szó fia írói, alkotói tevékenységéről, a Tragédia írásáról, majd sikeréről.) Kritikusai úgy látják, hogy fejlődéséhez hiányzott a megfelelő terep, a színház, a visszajelzés kiadott írásai nyomán. Az biztos, hogy nőideálja messze felette állt kora nőkről alkotott felfogásának, ma is lehet vitatkozni a székfoglaló egyes állításaival: „A kaukázusi faj férfiagyának átlagos kerülete majdnem két hüvelykkel nagyobb, mint a nő agyáé (…) e különbséget csak az újabb tudomány állapította meg, bár már a régi művészet is sejté.” Ám: „a szülői viszony gyermekével oly végtelen erősebb az apáénál, s az anyatej, az anyanyelv, s anyai oktatás szentháromsága által lerakja a család alapját…” Az biztos, hogy nem volt az emancipáció híve, de a nőt, mint társadalmi lényt, egyenlőnek tartotta a férfival. „Jogban a nő legyen egyenlő a férfival, de tiszteletben álljon felette!”

Természetesen nem a Tragédia volt Madách egyetlen műve, melyben a nő–férfi szerepét igyekszik megérteni. Bár tudjuk, hogy éppen e műve miatt 1862. január 16-án, miután Arany bemutatta a Tragédia első négy színét, választották meg a Kisfaludy Társaság tagjai közé. Beszédes címe van egyik korai művének: Férfi és nő. Ez az ötfelvonásos dráma görög mitológiai témát dolgoz fel, mottója: „A férfi nagy nő nélkül is.” Hasonló témával foglalkozik Jónév és erény című színpadi műve is. Ezeket a műveit csak az irodalomtörténet tartja számon, színpadra nem kerültek. Szintén az irodalomtörténet foglalja bele Madách életművébe azokat a korai szerelmes verseit, melyeket fiatalon múzsáihoz írt, Cserny Máriához, Lónyai Etelkához, Matkovich Idához, Dacsó Lujzához, őket a költő Madách tette halhatatlanná. Keveset tudunk egy 1858-as kapcsolatáról, mely Schönbauer Karolinához, a csesztvei birtok intézője későbbi feleségéhez fűzte, akinek még férjhez menése előtt törvénytelen gyermeke született, aki anyja nevét kapta. Madách nem szerepel apaként, de él Gyomaendrődön egy idős nő, aki a családi hagyomány alapján magát az író ükunokájának tartja. És ki tudja ma már, ki volt az a Borbála nevű lány vagy asszony, akinek a kedvéért Madách halála évében, 1864-ben Sztregován még építkezni akart, hogy új otthonában együtt éljen vele? (Harsányi Zsolt és Balogh Károly Madáchról közölt életrajzi adataiban úgy vélekednek, hogy Borbála, azaz Bora – Gyuros Borka – egy falujabeli szép, de írástudatlan parasztasszony volt, Makovnyik János felesége, hasonlóan vélekedik Andor Csaba is, a Házasság előtt, válás után. Madách Imre szerelmei című könyv írója.)

Az azonban bizonyos, hogy nőkapcsolatai megjelennek a Tragédiában, színesítve a nő személyiségét, ezekben ott találjuk házassága utáni kapcsolatait is.: „Óh, nő, mi szűk, mi gyarló látköröd, / S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád.” „…te csak virág légy, drága csecsebecs, / Haszontalan, de szép, s ez érdemed.” Nem lehettek igazán pozitív tapasztalatai a nőkkel, mégsem marasztalja el az egész női nemet. „Ne is kívánd, hogy légy, én kedvesem. / Eszem elég van önmagamnak. / Erő s nagyságért nem kebledre hajlok, / Sem tudásért, mindezt könyveimen / Sokkal jobban föllelhetem, te csak / Beszélj, beszélj…”

Madách Imre 1864. október 5-én halt meg Alsósztregován, temetése két nappal később volt a családi birtokon. Az Akadémia részéről senki nem vett részt a szertartáson, a család gyászjelentése bizonyára nem érkezett meg időben Pestre. A pár héttel később tartott ülésen sem emlékeztek meg a Nyelv-és Széptudományi Osztály elhunyt tagjáról, Madách Imréről, emlékbeszédet sem mondtak felette, neve az Akadémián évtizedekig nem is került szóba.

Az ember tragédiáját 1882. szeptember 21-én mutatták be Budapesten, a Nemzeti Színházban. Ma ez a nap a Magyar Dráma Napja.

Madách Aladár apja hagyatékát Gyulai Pálnak adta át, hogy rendezze sajtó alá. Korábban Madách már szerkesztette, javítgatta kéziratait, de kötetre már nem futotta idejéből. Gyulai Pál szinte visszariadt a felelősségtől az agyonjavított kéziratok láttán, csak hosszú idő után kezdett a hagyatékkal foglalkozni, később is csak válogatott gyűjteményt adott közre, Madách Imre válogatott művei (I–II. kötet, 1880) címen. Gyulai Pál azt tette, amit szerkesztőként nem lett volna szabad tennie: stiláris javításokat végzett a kéziratokon, szórenden változtatott, elhagyott és hozzáírt a szövegekhez, megbontotta a költő által már megszabott sorrendjét a ciklusokba fűzött verseknek. Arany János korábban megtehette mindezt a Madách jóváhagyásával, hiszen elfogadta a nagy költő véleményét irodalmi kérdésekben, ám Gyulai Pálnak mindehhez már nem volt felhatalmazása. Palágyi Menyhért, aki elsőként írt Madáchról monográfiát, mindezért élesen bírálta Gyulait. (Madách Imre és Gyulai Pál. Jelenkor, 1896/42.) 1913-ban a Madách-kéziratok a Nemzeti Múzeum Könyvtárába kerültek

A világban szerteszét élnek a Madách család leszármazottai, testvéreinek gyermekei révén, a saját gyermekei, Aladár és Jolán révén. Balassagyarmaton szerveztek Madách-találkozót, több mint 150 leszármazottról tudnak.

Irodalom

1. Palágyi Menyhért: Madách Imre neje. A Hét, 1890.

2. Andor Csaba: I. Fráter Erzsébet Szimpózium, Nagyvárad, 1997. június 28–29. Palócföld, 43. évf. 4. sz.

3. Perédy Adél: Fráter Erzsi koporsója. Magyar Nemzet, 2004. július 3.

4. Madách-emlékszám Balassagyarmati Honismereti Híradó. Felelős szerkesztő: Oroszlánné Mészáros Ágnes. 1983.

5. Andor Csaba (szerk.): Fráter Erzsébet emlékezete. Madách Könyvtár, Balassagyarmat–Budapest, 1995.

6. Halász Gábor (szerk.): Madách Imre összes művei. II. kötet. Révai Kiadó, Budapest, 1942.

7. Andor Csaba: Házasság előtt, válás után. Madách Imre szerelmei. Holnap Kiadó, Budapest, 2003.