„Úgy nevelte tanítványait az életre, hogy tudta, semmi sem hiábavaló, amit szívvel teszel!” – írta Fekete János lelkipásztor 2012-ben, amikor megemlékezett tanáráról és atlétikaedzőjéről. „Székely sziklakőből faragták őt, akinek vénájában ott volt a példaadás, munkájában, nevelésében, emberségében, széttörhetetlen természetében pedig erős hite” – vallotta Killyéni Péterről.
Testnevelő családban születni, ahol az édesapa és a nagytata is jelentős szerepet játszott Erdély sportéletében – semmiképp sem egyszerű örökség. Preiszner Imre, aki 1941-ben magyarosította nevét Killyénire (felvette édesanyja leánykori nevét), korának neves testnevelője volt. Közel tíz évig tanított a bukaresti Testnevelési Főiskolán, majd a székelykeresztúri Unitárius Kollégium tanára, 1939-től pedig igazgatója lett – máig az egyetlen testnevelő tanár, aki Erdély valamely nagy magyar gimnáziumát igazgatta.
Killyéni Péter Székelyudvarhelyen nevelkedett, s itt szerette meg a sport minden ágát. Nem volt meglepő, hogy 1960-ban a bukaresti Testnevelési Egyetemre felvételizett – sikeresen. Az, hogy milyen ember volt már ekkor, tizennyolc éves korában, kiválóan tükrözi a felvételit megelőző esemény: édesapja úgy gondolta, hasznos lenne felfrissíteni hajdani kapcsolatait fia érdekében, hiszen valamikor a ’30-as években maga is tanított ezen az egyetemen. Tollat ragadott tehát, és levelet írt egyik bukaresti professzor barátjának, hogy egyengesse egy kicsit a fia útját. Péter elvitte magával a levelet, de soha nem adta át a címzettnek.
Még nem volt huszonkét éves, amikor 1964 őszén Kolozsvárra helyezték testnevelő- és atlétikaedzőnek a Nicolae Bălcescu Líceum sporttagozatára. Killyéni Imre talán legmélyebb vágya vált valóra, amikor fia úgy döntött, hogy nem szakít a családi hagyománnyal, és a sportegyetemre iratkozik. A nyugdíjkorhatár közelében járó édesapa azt remélte, hogy fia majd Székelyudvarhelyen veszi át tőle a stafétát – ám kolozsvári kinevezését ő is örömmel vette tudomásul.
Killyéni Péter belecsöppent a folyton változó kolozsvári atlétikai életbe, amelynek hamarosan egyik alappillére lett. A hatvanas évek közepétől számos változás jellemezte ezt az időszakot: edzők sora távozott, többen disszidáltak, helyükbe új szakemberek érkeztek. Bár a Bălcescu-líceum sporttagozata számos kiváló atlétát adott a román sportéletnek, az intézmény magyar tagozata nem örvendett nagy népszerűségnek. Killyéni pedig huszonhét évesen vállalta azt a hálátlan feladatot, hogy ezt a közösséget aligazgatóként összetartsa. Pedig ekkor már kimagasló eredményeket ért el tanítványaival, ifi és serdülő atlétái sorra nyerték a rangos megyei és országos versenyeket, emellett a megyei atlétikai bizottság főtitkára, versenyek igazgatója volt.
1971-ben a változás időszaka érintette a magyar sporttagozatot is – miniszteri rendelettel áthelyezték a 11-es Líceumba (mai Báthory-líceum), a tagozat pedig a maga módján sokkal divatosabb lett, még akkor is, ha az elméleti oktatásra összpontosító, „igen menő” líceum sohasem nézte jó szemmel a sportosztályok érkezését. A sporttagozat vezetője egyben a tanintézet aligazgatói állását is betöltötte – ám ez (másokkal ellentétben) Killyéni Pétert nem vonzotta, ő nem harcolt a vezető pozícióért, hanem tanítványaira összpontosított.
Bár sohasem dicsekedett vele, mindig büszke volt tanítványaira, akik közel harmincéves edzői munkássága legnagyobb sikereit jelentették: 3 sportoló érmes sportmesteri címet kapott, 21 sportoló országos bajnoki címet szerzett, 26 országos csúcsot állítottak fel az ifjúsági korcsoportban, 17 sportolót pedig beválogattak különböző ifjúsági válogatottakba. Killyéni munkáját nehezítette, hogy a hetvenes évek elején tanítványainak egy része a Bălcescu-líceumban folytatta tanulmányait, ám oktatói tevékenysége őt a 11-es líceumhoz kötötte – erre kiváló példa, hogy Anca Hoinărescuból korosztályos Balkán-bajnokot, többszörös országos bajnokot nevelt.
Tanári és emberi volta megkülönböztette Killyéni Pétert egy olyan időszakban, amikor az edzők „pofozógépek” hírében álltak. Sohasem idegeskedett, sohasem kiabált: „Nyugodt, csendes ember volt, ritkán emelte fel a hangját, a durvaság nagyon távol állt tőle, ellentétben azokkal, akik naponta leordították a fejünket, vagy szétpofoztak… Tőle tanultuk meg azt, hogy mi is az atlétika” – emlékezett vissza tanítványa, a későbbi főiskolás világbajnoki ezüstérmes Pállfy Pál.
Ekkor született a beceneve is: Tantárs. Szinte minden, diákok által kitalált becenév mögött rejlik egy kis humor és csipkelődés. Ám az ő esetében a „tanár elvtárs” megszólítás rövidült. „Az 1970-es években mi büszkék voltunk arra, hogy ilyen „tanárelvtársunk” van, aki olyan messze állt az »elvtárs-világtól«, mint – jobb hasonlatot nem találva – Makó Jeruzsálemtől. Mi, tanítványai, egyszerűen így szólítottuk…” – emlékezett vissza Fekete János. „Azon túl, hogy megvitattuk az előző nap edzésein történteket, minden szünetben összegyűltünk, és kerestük a kontaktust a »Tanárelvtárssal«, akit rövidítve »Tantársnak« mondtunk, és ez így is maradt. Szinte minden szünetre volt valami meglepetése, mindig kaptunk tőle valamit…” – idézte fel a hetvenes évek élményeit Pálffy Pál.
Táborokat szervezett, a versenyek során mindig időt szakított arra, hogy sportolóival végigjárja az erdélyi magyarság jelentős történelmi helyszíneit. Bár csendes és diszkrét volt, jelenléte megkövetelte a rendet, fegyelmet és pontosságot. Amikor pedig 1977-ben újabb rendelettel helyezték át a magyar sporttagozatot (immáron az Ady–Șincai Líceumba), nemet mondott a biztos katedrának a 11-es líceumban, csomagolt és költözött diákjaival. Mikor pedig 1980-ban végleg felszámolták a magyar sporttagozatot, az utolsó csoportjával a ballagás után (bankett helyett) versenyre ment.
A nyolcvanas évek elején létrehozott atlétikai, iskolás sportklub aligazgatója volt – pedig sokan azt gondolták, hogy ő lesz az igazgató. Jóval később derült ki, hogy igazgatói állás nem járt olyan elvtársnak, aki nem volt soha párttag. Az 1989-es változások után pedig fokozatosan eltávolodott az élsporttól, óraadóként, majd címzetesként az újraindult kolozsvári Református Kollégium testnevelő tanára volt.
Új kihívás volt ez számára: vidékről érkező diákok – akiknek igen kevés érintkezésük volt addig a sporttal –, hiányos sportinfrastruktúra, heti egy testnevelés óra. A kollégium a Györgyfalvi negyedi 16-os iskolában kapott néhány osztálytermet, a tornaterem pedig igen rossz állapotban volt. Nem volt világítás, egy kis lámpa égett a bejárati ajtók fölött, emellett a parkett számos helyen (például a kosárlabdapalánkok alatt) felpúposodott. Ez őt nem zavarta, munkához látott, javított, festett, szakembert hozatott – mindent megtett, hogy a tornaterem mihamarabb használható legyen.
Eleinte péntek délutánonként, majd kedden és pénteken is edzést tartott, többnyire kosárlabdázott a diákjaival. 1995-ben javaslatára indult útra a kolozsvári magyar iskolák bajnoksága: négy iskola, négy labdajáték, négy helyszínen. Harcolt azért, hogy a diákok versenyezzenek, ismerkedjenek és barátkozzanak – a fair play szellemében. Mert nála csak egy szabály érvényesülhetett: a sportszerűség.
Az első erdélyi testnevelő tanár volt, aki az (akkor még megyei szinten kiosztott) érdemes oktatói-nevelői díjat megkapta. Bár a híres sportújságíró, László Frici bácsi a Szabadságban közölt laudációjában felhívta a figyelmet: nem megyei, hanem országos, nem díj, hanem kitüntetés ez, a hibátlan pedagógiai és nevelői munka jutalmazására.
Hosszas pereskedésnek és jogi harcnak köszönhetően 2001-ben a kollégium beköltözhetett a régi, úgynevezett ókollégium épületébe. A visszaköltözés szervezésében oroszlánrészt vállalt – bár tudta, hogy ez számára a munka újrakezdését jelenti, szakszerűtlen tornateremben. Olyan időszak volt ez az iskola történetében, amikor a mindennapi gondoknak köszönhetően a sport nem szerepelt az intézmény prioritásai között.
Killyéni Péter helyzetét nehezítette, hogy óráinak egy része továbbra is a 16-os iskolában volt. Harcolt, hogy a sportinfrastruktúra biztosításáért, emellett tudatosan készült a nyugdíjas időszakra. Bár szerették volna visszatartani, ő kiválasztotta utódját tanítványa, Erős Ferenc személyében.
Az élet viszont közbeszólt. Családja, barátai, tanártársai és tanítványai nyugdíjazási ünnepség helyett a Házsongárdi temetőbe kísérték utolsó útjára 2005 júniusában. Nevét 2009-től atlétikai középiskolás emlékverseny őrzi, 2022 decemberétől a Református Kollégium tornaterme a nevét viseli – a kollégium elöljáróságának köszönhetően.
„Komolyan vette a sportszerűséget: a játékszabályokban érvényesülő közös tervek szépségét. Kimagasló eredményeket hozó atlétái mellett szeretettel, sőt tisztelettel bánt valamennyi tanítványával. Elvárta, hogy mi is komolyan vegyük magunkat. Abban a lázongó életkorban fel sem figyelünk környezetünkben a személyiség kisugárzására, bár sütkérezünk benne. De régóta tudom, hogy Killyéni Péter szelídsége, derűje, következetessége, elfogadó lénye, bölcsessége és hite a sport mint értelmes tevékenység, együttműködés, szabadság lehetőségében nemcsak engem kísér és biztat valamikori, mindenkori növendékei közül.” (Egyed Emese egyetemi tanár)
