Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke. A TIFF belakta a várost, megmozgatta az embereket. Azóta is az egyik legotthonosabb május végi, június eleji látvány a műsorfüzetet vagy a fesztiválújságot böngésző kolozsváriak vagy külföldiek serege. Az évek során bővültek a helyszínek, a kolozsvári mozik és szabad terek mellett Bonchidán és Magyarfenesen is élvezni lehetett a hetedik művészet friss kínálatát. Most már alig van film, amit ne követne közönségtalálkozó, ugyanis a fesztivál nemzetközi elismertsége egyre nagyobb, az alkotók szívesen elkísérik filmjüket, utólag pedig lelkesen nyilatkoznak szervezőkről, önkéntesekről, kolozsvári emberekről, Erdélyről. Már nem kizárólag Drakula országa vagyunk.
A TIFF karrierje nem volt töretlen, kezdetben a Funar-féle városvezetéssel, a gazdasági válság idején a pénztelenséggel kellett megbirkóznia. Mindent kibírt, és még az a jóslat sem vált be, hogy ha nőni fog a fesztivál, azonnal elköltöztetik Bukarestbe. Idén sajátos helyzet alakult ki, a koronavírus-járvány miatt világszerte leállt a kulturális élet. Bezártak a színházak, a mozik, a hangversenytermek. Gondolatban a TIFF-et is búcsúztattuk, holott jogos lett volna azt hinni, hogy a tavaly nagykorúsított fesztivált ezúttal már csuklóból is meg tudják szervezni. Amikor megjelent a közlemény, hogy augusztus elején mégis lesz TIFF, repestem az örömtől. Végre kimozdulunk a négy fal közül! Végre történik valami! Pont a TIFF történik, ami – nem titkolom – a kedvenc eseményem. Fogalmam nem volt, hogyan lehet ezt a merész tervet kivitelezni, egyértelmű volt, hogy rendhagyó kiadás lesz, szabadtéri helyszíneken, szigorú szabályok szerint fogunk mozizni. Az is aggasztott, hogy mit fogunk látni. Elmaradtak a nagy fesztiválok, dobozban a filmtekercsek, mi lesz a kínálat? A nemzetközi jelleg óhatatlanul nemzetire redukálódik, és a román filmek ősbemutatójává válik a tíz nap? Mit csinálunk a művészeti igazgató, Mihai Chirilov véres-szexes, sokkoló (így neveztük az első években) TIFF-je nélkül? Lesz-e közönség, vagy a félelem elriasztja az embereket a közösségi élménytől?
Már első nap megnyugodtam. Maszk és távolságtartás kötelező, a székek között másfél méteres távolság, lázmérés szkennelt változata, jegyek online vagy telefonon vásárolhatók, elmarad a papíron való szavazás. A szervezők mindent megtettek azért, hogy kizárják a testi érintkezést. A módszer sterilitását némiképp oldotta az önkéntesek kedvessége. Jó volt látni, hogy a nézők nem háborognak, fegyelmezetten betartják az előírásokat, és akkor is a filmet választják, ha nehéz négy-öt órát maszkban ülni. A TIFF történetében először egy csepp eső sem esett, ami amúgy fatális lett volna, hiszen a szabadtéri vetítésekre ezúttal nem létezett alternatíva. Egyetlen gondunk akadt: az éjszakába nyúló vetítések alatt elkezdtünk dideregni. Második, harmadik naptól meleg felsővel és pokróccal felszerelkezve jártuk a várost. Az okosabbak a szúnyogok elleni sprayt is beszerezték. Én nem, így konkrét fizikai nyomai lettek annak, hogy Kolozsváron igenis volt 19. TIFF.
Idén legtöbb három filmet láttunk naponta, sokkal kevesebbet, mint békeidőben. De a kínálat nem volt szegényes, csak a külföldi vendégek hiánya volt feltűnő. A román filmes szakma azonban tíz napra Kolozsvárra költözött, és a magyar alkotók egy része is megtisztelt jelenlétével.
Hogy mit sikerül látnod a TIFF-en, az szimat kérdése. Az eddig bevált kategóriák most is működőképesek voltak. Például a Supernova filmjei, vagy a NO Limit (Határok nélkül) kategória, ami ezúttal is kemény és megrázó volt. A Festett madár című film (könyvváltozata is hátborzongató) évekig kísérteni fog. Háborúellenes érvként használható, hiszen megtörtént esetet mutat be, egy gyermek pokoli megpróbáltatásait. Idén meglepően sok volt a háborús traumákat taglaló alkotás, az ún. magánélet-történetek mellett gyakran ezt a kérdéskört tárgyalták az alkotók: fel lehet állni a kollektíven megélt borzalmak után? Társadalomkritika, környezetvédelem, a tolerancia hiányának következményei, a huszonegyedik század emberének nyomasztó magánya, az idült szeretetvágy, ami kamaszt és nyugdíjast egyaránt emészt – talán ezek voltak a 19. TIFF fő témakörei. Sírtunk, nevettünk, borzongtunk, féltünk, háborogtunk, mint más években. Ezúttal kicsit magányosabban, COVID-üzemmódban, sör mellett kibeszélt élmények nélkül. A maszkért azonban kárpótolt a csillagos ég és a telihold fénye. Remek volt, hurrá!
