Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.
Az idei Incitato-tárlat megnyitója Kézdivásárhelyen
A ló önmagában nemes tartású, kiállású lény, mérvadó esztétikai tartalmakat tetszetősen megragadó forma- és látványelemeket visel magán, mégis, a lovas kultúra itteni kibontakoztatói – jelesül néhai Tóth Ferenc – arra is gondot fordítottak, hogy a képzőművészetet, a szépséget leképző alkotói folyamatokat társítsák ehhez. Nem azért, hogy a művészet úgymond túlmagyarázza vagy túlszárnyalja a lovak ideális szépségeszményét, hanem azért, hogy az egyéni művészi meglátások, a lóhoz való új és érzékeny lelkületek képi megfogalmazásával gazdagabbá tegye a lovas kultúrát. Aki alkotóművészként a lovak eleganciájából, önzetlenül nemes gesztusaiból merítkezik, az más művészeti megnyilatkozásaiban is hasonló méltóságteljes dolgokat tár fel. Érzékenyebb lelkületűvé válik, aki a természet alkotta formákhoz, így a lovak tökéletességet sugalló megjelenéséhez is közvetlen közelségbe kerül, elméláz ezek testi és szellemi előkelőségén, méltóságán. Ez történt az Incitato szignója alatt 1993 júliusa óta minden nyáron erre a vidékre összesereglett és végül alkotásaikat e múzeum falai között gondosan kiállító művészekkel.
Csutak Levente: Lóvita
Az előkelőséget sugalló fajról Székely János író így vélekedett: „A ló (…) érti a kérdést, legalábbis érzelmi töltetében nagyon jól érzi, s ha beszélni tudna, felelne is rá, csakhogy mindhalálig némaságra ítéltetett. Nem szabad, nem lehet semmit mondania, csak a létével kommunikálhat.” Vagyis ez a ló sorsa. Másképp beszélni, nem szavakkal. Eltérő jellemző ez a néha a teremtés koronájaként emlegetett alkotó emberétől: másképp kommunikál, más, sokszor rejtettnek tűnő módszerrel szólítja meg, hívja magához a hozzá alázatosan, kölcsönösségen alapuló tisztelettel közeledőket. A létével, a mozgásával társalog, tud megértő, együtt lélegző társ lenni, vagy éppen dölyfös haragját mutatja ki, ha tapintatlan, erőltetett, fölényeskedő, offenzív magatartást érez. Képes elfogadni a körültekintő, jó szándékú emberi közeledést, alávetni magát a rászabott nemes feladatoknak (igavonás, sport). Szavak és gesztusok nélkül is magához vonzza a vele együtt mozogni kívánó, együtt örülő lovas lényét, irányítását, szabadságvágyát. Érzi és tudja az ő kecses voltát, és ezzel nem visszaél, hanem él, mint egy szótlan, igazmondó juhász.
Ez a lósors, és ezt a témát ragadták meg az idei katrosai Incitato-művésztelep lakói, ennek visszhangjait, lenyomatait láthatjuk a múzeum kiállítóterében igényesen elrendezett műveiken. Az alkotóművész pedig „sorsok alkotó lovasa”, aki más, megtapasztalt földi jelenség mellett a ló sorsának is „lovasa” tud lenni, alázatos nyitottsággal, emocionálisan követi attitűdjét, tartását.
Vetró András: Bánatos lovag
Gazda József műkritikus írta a legelső Incitato-tábor katalógusában: „Ősi rendeltetése szerint a művészet mágia, egy bizonyosfajta varázslat, csodatevés. Metaforikus nyelvezetével a valóság tárgyát alakítja át a valóságtól különböző jelenséggé.” Ehhez még hozzátehetjük, hogy a művész alkotásával sorsokat, de ugyanakkor álmokat láttat, vázol fel, tesz egyedi karakterű képi vagy formai struktúrává. Ehhez a sorsfeltáró vagy varázslói feladathoz kiváló hely a világ mozgalmasságától elvonuló, térerőhiányos tábori együttlét, az egymás közelségében való alkotás, ennek felszabadító öröme, amely az Incitato esetében az öröknek fogadott témával, a lóval, lovakkal való találkozásra, rácsodálkozásra, barátkozásra kínál lehetőségeket. A ló és az alkotó ember együtt lélegzése különös lehetőségeket eredményez, ihletet adó erővel bír, a táboron belüli szakmai megbeszélések, a művészi látásmódok egymásra hatása egyedi kisugárzással rendelkezik, és ez a leképzett műveken a kívülálló szemlélő számára is érzékletessé, élményszerűvé válik.
Az elmúlt 60 évben Székelyföldön több mérvadó, értéktovábbító művésztelep jött létre, ezek között az Incitato az egyik leghosszabb életű, évről évre megszervezett tábor – a gyergyószárhegyi után talán az első koridős. Az Incitato Háromszék és főleg Kézdiszék gazdag művelődés- és művészettörténeti megnyilatkozásainak nemcsak kitörölhetetlen, de sok esetben megkerülhetetlen értékhordozó eseménye, az itteni nyarakat látványilag, kulturálisan feltöltő eseménye. Nyilván, nem csak a kor számít egy tábor, egy művészeti eseménysor életében, hanem fontos a minőségi, kreatív alkotási „láz” továbbvitele az újabb nemzedékeknek. A tárlatot megtekintve felvillan előttünk a természetközeli értékközvetítés, esztétikai láttatások adottsága, a lovas nemzetként belénk ivódott szépségkeresés, tartást adó erőforrás.
(Elhangzott az idei Incitato-művésztábor alkotásainak kézdivásárhelyi tárlatmegnyitóján.)
„Életemet meghatározó, rendkívüli szerencsének tartom, hogy a Nagy Véletlen összehozott a kerámiával… és a kerámia sorsommá vált. A kerámiában, mint bármely más szakterületen, nagyon sok mindent meg lehet tanulni, ki lehet kísérletezni, meg lehet magyarázni, de ami rendkívül izgalmas, és állandóan további munkára sarkal, ahogy a kifejezhető, szavakban is értelmezhető eredmények ütköznek a Nagy Titokkal, ahogy az anyag vizuálisan leolvasható megnyilvánulásai találkoznak az ezek mögötti időrétegek üzeneteivel, megsejtéseivel. A megfejthetetlen Titok vonzása ez. A létezés titka, amely titok marad.”
„Figyeltem az asztalterítő piros mintáját, és ahogy felpillantottam, egyszer csak beborította a tetőt, az ablakot, a falakat, majd az egész szobát, a testemet és a világmindenséget. Határozottan úgy éreztem, mintha elkezdtem volna önmagam megsemmisítését, hogy a végtelen időben és a tér abszolútumában keringjek, majd semmivé váljak.”
Orlowski Balogh Edit a Fehér megyei Topánfalván született 1933-ban, de már kisgyermek korában a Kolozs megyei Aranyospolyánba költözött családjával. Középiskolai tanulmányait Tordán végezte. A líceum elvégzése után ipari technikumba iratkozott porcelán szakra, ahol nagyon megszerette a mintázást.
Crăciun Judit kerámiaszobrász művészi hitvallásában így nyilatkozik munkásságáról és alkotásairól: „A kerámia egy játék számomra, kiaknázok minden ismert és ismeretlen lehetőségét, háromdimenziós formákat építek, amelyek összhangban állnak a gondolkodásmódommal és a véleménynyilvánítási szabadságommal." Gheorghe Crăciun kerámiaszobrász így vall művészetéről és alkotói tevékenységéről: „A kerámia az őselemek – föld, víz, tűz – együttműködéséből születik. Egy engedelmes anyagból indulunk ki, amelyet lehet modellálni, formálni, még akkor is, ha saját memóriája van, és a tűzpróba teszi teljessé. Az agyag engedi, hogy játsszak vele, formáljam és elrejtsem benne az ötleteimet."
Kegye Lenke azon kiváltságos fényképészek kategóriájába tartozik, akik dinamikusan, a fény segítségével folyamatosan tökéletesítik művészetüket. Az eddig kiállított alkotások jelzik a művész azon meggyőződését, hogy a fényképészetet életeseményként, papír és valóság csodálatra méltó találkozásaként lássuk. Egy ilyen találkozást követően (a fotóművész segítségével) a két entitás örökre együtt marad – akár fekete-fehérben, akár színesben.
„Semmi és minden, avagy minimális eszközökkel nyújtani a maximumot. Azt az életérzés- és gondolatsűrítményt, ami egy 21. századi fiatal képzőművészt, jelesül Mira Marincașt alkotásra, sajátos önkifejezésre serkentett. Ezt kínálja nekünk ez a mindenkori avantgárd jegyében született kiállítás és alkotója, a fotó- és grafikusművész."
Akkor „él” egy múzeum, ha folyamatosan otthont biztosít különféle rendezvényeknek. Mi elsősorban ismeretterjesztő előadásokat tartunk a Tortoma Önképzőkör keretein belül. Ebbe belerondított a világjárvány, de reméljük, hogy ma már újra gördülékenyen tudunk előadásokat, könyvbemutatókat, egyéb rendezvényeket tartani. Egyidőben mi adtunk otthont az Erdővidéki Középkori és Reneszánsz Napoknak, továbbá partnerintézményei vagyunk az Erdővidéki Közművelődési Napok rendezvénysorozatnak is.
Maszelka konokul, hűséggel és optimistán járta végig saját művészi útját, derű jellemezte egész életét, és ez a derű az, amely úgy az alkotói pályáját, mint a közönség szolgálatát végigkísérte. Kitartással és elkötelezettséggel vált az erdélyi művészetben számontartott, ám életében a tehetségéhez és életművéhez mérten eléggé el nem ismert festővé. Évtizedek célratörő, szívós munkájával, rengeteg energiával és megkapó emberi melegséggel Székelyudvarhelyt az erdélyi magyar képzőművészet egyik leginkább megbecsült vidéki központjává változtatta.
Sipos Sándor látásmódjának kialakulására mély hatást gyakorolt Marshall McLuhan kanadai médiakutató és filozófus. A képzőművész alkotásai a – folyton táguló – virtuális valóságot megtapasztaló ember életérzéseit vetítik elénk, és arról tanúskodnak, hogy a média fejlődése átszabja, átformálja az emberi kultúrát.
Az erősen fénylő égitesteket, egymásba hajló fákat, fagyos fehéreket, izzó vöröseket, nyúlánk alakokat, bivalyokat, szamarakat ismétlő györkösi életmű első ránézésre egyszerű nyelvezetű, dekoratív képsornak tűnhet, vagy éppen ellenkezőleg, egy zárt világnak, ahol a sötét kékségekben, az időtlenségben és a némaságban nem sok minden segít eligazodni.
Györkös Mányi Albert születésének századik évfordulója alkalmából rendezett kiállításunk egy olyan olvasat, amely – reményeink szerint – bevezet ebbe a sajátos alkotói univerzumba, és segít fogódzókat találni, tájékozódni abban.
Starmüller Katalin festőművész, grafikus, díszlet- és jelmeztervező 1959. november 22-én született Kolozsváron. Tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet festészet–restaurálás–pedagógia szakán végezte. Meghatározó tanárai voltak: Miklóssy Gábor, T. Szűcs Ilona, Tóth László, Cseh Gusztáv, Rusz Lívia és Veress Pál. Erdélyben számos egyéni kiállítása nyílt az évek folyamán, és Magyarországon is rendszeresen részt vesz csoportos tárlatokon.
Fodor Nagy Éva festőművészről így vallott férje, Fodor Sándor író, műfordító: „Kedves professzorom, László Gyula mondta: Az emberek iránt soha ne legyünk türelmetlenek. Olyanok, mint a virág. Van, amelyik tavasszal nyílik, van, amelyik nyáron. Némelyik ősszel, és olyan is akad, amelyik megvárja a hóharmatot. Egyik színpompásan tündököl, a másik meghúzódik a bokor alján – csak illatával árulja el magát. Azt hiszem, ez a virághasonlat igencsak talál a különböző művészegyéniségekre. Feleségem művészi kibontakozását immár több mint ötven éve figyelem. Hosszú évtizedeken át úgy véltem, keresi a maga útját, egyéni ecsetvonását. Őszülő fejjel találta meg. Ehhez azonban sokat kellett látnia-tanulnia, örvendeznie – és szenvednie.”
Erdélyi viszonylatban Ady József egyik kiemelkedő képviselője az 1980-as évek elején fellendülő kelet-európai neoavantgárd irányzatnak. A hagyományos grafikai és festészeti technikával megalkotott munkái egyéni látásmódról tanúskodnak. Ábrázolása az absztrakt és a figuratív kifejezésmód határán mozog, ugyanakkor a szimbolikus-expresszív kategóriába is beilleszthető.
A szobrászművész szellemi és lelki funkcióiban anyaggal dolgozik, ilyenformán valahol a mesterember, a jó értelemben vett iparos és a filozófus keveréke. Ezt az állítást igazolja Désy Károly élete és munkássága is. Saját vallomása szerint a szobrásznak ismernie kell számos mesterség titkait – a kovács, asztalos, vasöntő, esztergályos mesterségek eljárásait – ahhoz, hogy maradandót alkothasson. Egy műtárgyat többféleképpen lehet létrehozni. A kérdés az, hogy díszítő vagy funkcionális célzattal készülnek-e, vagy pedig az alkotó a plasztikai nyelv lehetőségeivel akar élni: emberi érzelmeket, gondolatokat vagy magatartásformákat kíván megjeleníteni.
Sok művész állította, hogy a művészet és az erkölcs szoros kapcsolatban áll egymással, mások a művész felelősségét hangsúlyozták ki jobban. Ezzel a témával Henri Matisse, Mattis Teutsch János, Jakobovits Miklós művészeti írásaiban is találkoztam. Első pillantásra nem könnyű ennek a kapcsolatnak a kimutatása, mivel nem erkölcsi célzatú alkotásokról van szó. A válasz a filozófusok, művészettörténészek munkáiból olvasható ki.
A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket.
Új hozzászólás