Nem véletlenül kölcsönöztem Móra Ferenc szívszorítóan érzelmes, kedves írásának címét, így a régi iskolakezdésekre emlékezve az általa átéltekhez hasonló élmények is eszembe jutottak. De talán kezdjem az elején.
Csodálatosan kék ég, nem a „szeptemberi bágyadt búcsúzás” visszarévedő hangulata, hanem az izgalmas várakozásé. A kis tövisháti falu parókiájának nagykapuja előtt tilol a szomszédban az öreg Zsuzsa néni. „Jöjjön, próbálja meg maga is, kisasszony!”, szól hozzám biztatóan, s én nagy buzgalommal csattogtatom a tilolót. A száraz kender átható szaga nem zavar, érett szilva illata vegyül a levegőbe, a közelben fecskék csivitelnek, a lombok közt vadgalamb burukkol. Közben arra gondolok, hogy iskolába megyek, elsős leszek. A kastélyba fogunk járni elemibe. Ez nem lelkesít túlzottan, mert bár az utat odáig jól ismerem, de a mély kapubejáratra meg a nagyteremre, ahol színpad is van, kissé borzongva gondolok. Oda biztos nem kell majd bemennünk, mert ott szörnyek laknak.
Később a távoli nagyvárosba járok iskolába. Nem bentlakásban, hanem nagymamánál lakom, de a szeptemberi búcsúzás az otthontól, a nagyvakációtól, a kerttől mindig fájó érzés, de várakozás, reményteli izgalom is. Szeretek iskolába járni, szeretek tanulni. Soha nem unalmas a Rákóczi útról letérni az osziék háza felé, miközben újabb és újabb osztálytárs csatlakozik hozzám, a végén egész kis csapattal érkezünk a becsengetésre. És vasárnap kirándulás lesz a Rejtett forráshoz, és operába és színházba is fogunk járni. Csak a tornaórák ne lennének! Én nem tudok stopperórával mért időre futni, meghatározott magasságot és távot ugrani, ügyetlenül vezetem a labdát, de bakot ugrani már megtanultam. Csak nem bukom meg tornából!
Tizenhat évesen természetesen verset írok szeptemberben. Sokféle érzés kavarog bennem, a napló nem elég, hogy kiírjam magamból, rímbe kívánkozik. Később, magyartanárként kritikus szemmel veszem kézbe a „művet”, nosztalgiázva olvasom újra, és ellágyulva állapítom meg: nem is olyan rossz. De szerencsére költő nem lett belőlem.
Aztán pályakezdő tanárként ér a szeptember. A kisvárosi, vegyes tannyelvű általános iskolában jelentkezem. Nem oda szólt a kinevezésem, a meghirdetett állás, mint kiderült, nem létezik. Van ugyan a város másik iskolájában, csak arról elfeledkeztek a tanfelügyelőségen. Sebaj, elintéződik, megkapom az áthelyezést. Az udvaron a bejárat előtti padon jövendőbeli kollégáim beszélgetnek, odalépek, bemutatkozom. Egy idősebb hölgy (később megtudom, a város legkedveltebb tanító nénije) megölel, s mint a szélvész ragad magával az igazgatói irodába: megjött a várva várt angoltanár! Az igazgató úr, bocsánat, elvtárs is udvarias, kedves szavakkal fogad. Úgy érzem, megérkeztem. Most már csak dolgozni kell.
Három munkás év után szeptemberben számomra nem cseng sehol az iskolacsengő. Az időközben egy kisfiúval gyarapodott családom a nagyvároshoz köt, az egyik megye nem enged el, a másik nem fogad be. Család vagy hivatás: nehéz választás, az előbbi mellett döntök. A következő években mindig bedugom a fülem, ha ősszel gyerekzsivajtól lesz hangos az utca, s a szomszédos iskolából a lakásunkig hangzik a csengő.
Legkisebb fiam is nagycsoportos óvodás, amikor ismét beléphetek tanárként egy iskolakapun. Ingázom, semmi baj. Kárpótol az új munkahelyen a kollégák kitüntető kedvessége, odafigyelése. A tantestületben én vagyok a legfiatalabb: megkönnyítik a beilleszkedést, segítenek az újrakezdésben, tanácsaikkal támogatnak. Sokat tanulok tőlük. Ismét otthon érzem magam, s várom az újabb és újabb szeptembereket, amikor elsején az iskola takarítója és mindenese a kapuban egy szál virággal várja a „tanár nénit”, és az idős asszony, akinek unokája is kikopott már az iskolapadból, az utcán megállva gyönyörű áldást mond ránk, amiért nem hagytuk sorsára a falusi iskolát.
Egy évtized után máshol köszönt az ősz: új környezetben, nagyvárosi középiskolában próbálhatom ki, milyen a művészpalántákat megtanítani arra, hogy az anyanyelvi műveltség, az irodalomban való jártasság is fontos ahhoz, hogy a világot jobban értő, teljes személyiséggé válhassanak. Csak villanásnyi az első év, amikor megkísért a megfutamodás gondolata. Nehezen dolgozom fel a kudarcot, de a nyári szünetek alatt is folyamatosan tanulok, hogy taníthassak. A következő szeptemberek újabb és újabb feladatokat jelentenek, de a lassan megszülető eredmények megnyugtató folytonosságát is hozzák. Igazi otthonra csak az új iskolaépületben lelek, azonban lélekben és tevőlegesen már régóta a tantestület nagy családjának vagyok a tagja.
Néhány éve nem cseng számomra az iskolacsengő. Megnyugtató viszont a gondolat, hogy legnagyobb, immár első osztályos unokámat gyakran kísérhetem el abba az iskolába, ahova édesapja is járt. És a tanulást sem hagyhatom abba. Most éppen a világűr titkaival kell alaposabban megismerkednem, hogy válaszolhassak a kérdéseire. Így a szeptemberi becsengetés a világ dolgainak megértéséről, a befogadásról, a tapasztalatok átadásáról, egyszóval a tanulásról és a tanításról szól. Folyamatosan.
