Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Szent István tisztelete

Lehet, hogy lokálpatrióta-elfogultságot vélnek felismerni az elemzésnek szánt összegezés értékelésében, mégis leírom: a több utat kipróbált Paulovics László barendorfi piktúrája az én érzésem szerint ott emelkedik a legmagasabbra, illetve ott éri el a legnagyobb mélységeket, Élettel-Halállal szembesülve, ahol újra üzen Szatmár.
(Kántor Lajos)

 

Szent István, Magyarország első királyának ünnepe augusztus 20-ika. Esztergomban született 969 körül. A keresztény hitre térve Szent Adalbert püspök keresztelte meg. Mint köztudott, apjának, Géza nagyfejedelemnek a művét folytatva kereszténnyé tette népét, nemzetét. Elismerésül II. Szilveszter pápától koronát kapott és azzal koronázták királlyá, 1000-ben. Tíz püspökséget, köztük Gyulafehérvár központtal az erdélyit, valamint számos monostort alapított. Miután utolsó fiúgyermekét, Imrét is elvesztette, élete végén, nem talált megoldást az utódlás kérdésének emberi megoldására, s a történelemben elsőként Isten anyjának, a boldogságos Szűz Máriának oltalmába ajánlotta koronáját, vele országát és népét. Hadd idézzem István király felajánló imáját idézem az ún. nagyobbik legendából: „Mennyországnak királynéja, világnak felséges Nagyasszonya, a te pártfogásodba ajánlom az egyházat a püspökökkel és a papsággal, az országot a főemberekkel és a néppel – utolsó esdeklésem szavai által. Most immár végleg búcsút mondok nekik és kezedbe ajánlom lelkemet”. E máig érvényes királyi végrendelkezés nyomán Mária ekkor lett tulajdonképpen a mi égi édesanyánk, magyarok nagyasszonya.

I. István király 1038. augusztus 15-én halt meg, és Székesfehérvárott az általa építtetett Nagyboldogasszony-székesegyházban temették el. 1083. augusztus 20-án ugyanitt avatták szentté. Nem meglepő ezek után, ha nehézségek idején ma is, közel ezer évvel az ő halála után, buzgón hozzá fohászkodunk, és templomainkban ezt énekeljük: „Hol vagy István király, téged magyar kíván, gyászos öltözetben teelőtted sírván”.

A bajorországi hatalmas négytornyú gótikus bambergi dómban az egyik oszlopon látható egy életnagyságú lovas kőszobor, amely az ottani szájhagyomány szerint a mi Szent Istvánunkat ábrázolja. A lovon ülő fiatal koronás fő tágra nyitott szemmel messzire előre néz, s energikus kifejezésű arcán lenyűgöző csodálkozás ömlik el. Minden bizonnyal a gondjaira bízott nemzet sorsát kémleli, illetve ismeretlen jövőjét kutatja, időben jóval azelőtt, mielőtt halálos ágyán ténylegesen is Mária oltalmába ajánlotta volna. Itt és most arra buzdítok mindenkit, hogy a bambergi Szent Istvánhoz hasonlóan nézzünk mi is előre hittel és reménységgel, s ne folyton siránkozzunk a már nem létező múlton. Igen, fürkésszük mi is Istenbe vetett bizalommal a jövőt. És hozzá hasonlóan tekintsünk gyermeki ragaszkodással az oltalmazó Nagyasszonyra

Egy csángó asszony férje halálakor a náluk hagyományos elsiratás közben, kissé ügyetlenül fejezte ki magát és a jelenlevőkben mosolyt fakasztóan a koporsó mellett így jajveszékelt: „Jaj, te János, te most már meg vagy élve, mert meg vagy halva. De mi lesz velünk, akik még élünk”?! Hát, igen. A 21. század nagyon súlyos megpróbáltatásokkal és kihívásokkal teli világában kérdezhetjük mi is joggal ugyanezt: Mi lesz velünk, akik még élünk?! Mi lesz belőlünk, hogy ha Mária te is elhagysz?!

Vigyázzunk Testvérek, durcás gyermekként nehogy felelőtlenül elengedjük Mária anyai kezét! Ellenkezőleg! Lélekben húzódjunk egészen közel hozzá, bújunk be az ő égi palástja alá s ajánljuk Szent István példájára égi oltalmába egész mai világunkat és mai életünket.

Ajánljuk oltalmába először is ártatlan lelkű kisgyermekeinket, akik, mint minden újszülött kisbaba, azt az üzenetet hozták magukkal a világba, hogy Isten még nem veszítette el teljesen hitét az emberekben. Ajánljuk oltalmába ifjúságunkat, fiainkat és leányainkat, hogy egymástól világosan megkülönböztető férfi és női mivoltukat/nemiségüket megőrizve továbbra is megmaradhassanak Jancsiknak és Juliskáknak, mert hát Szabó T. Anna kortárs költő szavaival élve: „ha már nemünk sincs – vagyunk-e? És ha vagyunk – mik vagyunk?! Ajánljuk oltalmába az édesapákat és az édesanyákat, hogy hősies kitartással és hűséggel vállalni tudják a családban rájuk háruló nem könnyű szülői feladatokat. Ajánljuk oltalmába a nagymamákat és a nagytatákat, idős testvéreinket, hogy Isten akaratában való megnyugvással hordozni tudják azokat a terheket, amelyeket a magukra maradottság, a magány, az egyedüllét vagy éppenséggel a betegség rak vállaikra. Ajánljuk oltalmába a fajuk, bőrszínűk, életállapotuk, nyelvük vagy éppenséggel vallásuk miatt világszerte üldözötteket, hogy elnyerhessék alapvető jogaik és emberi méltóságuk elismerését. Ajánljuk oltalmába egyházi és világi elöljáróinkat, a közhatalmat gyakorló felelős politikusokat, hogy egyéni érdekeiket, karierizmusukat félretéve lelkiismeretesen végezzék munkájukat a rájuk bízottak javára. Ajánljuk oltalmába az összes fizikai és szellemi dolgozókat: a kétkezi munkásokat éppúgy, mint a művészeket meg a tudósokat, hogy gyümölcsöző munkájuk, tudományos felfedezéseik és művészi alkotásaik által reményt tudjanak nyújtani a jócskán reményvesztett világnak. És nem utolsó sorban ajánljuk oltalmába mi magunkat, hogy az élet nagy hajszájában a végső célt soha szem elől ne tévesszük, egyházunkat, hogy a történelem egyre viharosabb tengerén hajója nehogy léket kapjon, Krisztushoz és az evangéliumhoz fogyatkozó papjaival és híveivel is hű maradjon, nemzetünket, hogy „szánja már meg Isten a magyart, kit vészek hányának”, és az egész békétlen világot.

Befejezésül, félretéve mind a bénító sötét pesszimizmust, mind pedig a lapos optimizmust, tegyük meg ezt a felajánlást itt és most közösen és ünnepélyesen, mégpedig a Máriához fohászkodó közismert imádság elmondásával: „Oltalmad alá menekülünk Istennek szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején, hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkoron dicsőséges és áldott Szűz, mi Asszonyunk, mi Közbenjárónk, mi Szószólónk, engeszteld meg nekünk szent Fiadat, ajánlj minket szent Fiadnak, mutass be minket szent Fiadnak. Ámen”.

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Voltak persze eltérő szakaszai a szervezet életének, hiszen az első negyven éve – 1949-től 1989-ig – úgy telt, hogy a csehszlovákiai magyarság mindenese volt. Egyszerre töltötte be a politikai párt, az érdekérvényesítő, a társadalmi képviselő, az identitásmegőrző és közösségépítő szerepét is, bár tény, hogy amikor létrehozták, más feladatot szántak neki.

P. Buzogány Árpád nem okítani akar, hanem roppant szerénységében, szelíden tetteivel tanít, ahogyan él és dolgozik, ahogyan a régi nagy mesterek tették, vagy teszik neves kutatók ma is. Munkáiban egyetlen arc köszön vissza ránk, de a számtalan kérges tenyér és a sokat tapasztalt emberek szép arcán végig futó ráncok most a tanú rá, hogy ez a becsületes helytállás, a józan gondolkodás tisztánlátására, méltóságteljes tiszteletre és nagy tudásra vall.

Simon Ferenc bécsi esperes-plébános, a Bécsi Magyar Katolikus Egyházközség lelkipásztora

Aki nem beszél nyelveket, annak valóban az, de aki beszél nyelveket, tudja, hogy minden nyelvnek megvan a szépsége. Mi, magyarok nem nézhetünk le senkit sem. Milyen jogon nézek én le bárki mást is? Keresztényként meg pláne a másikat, felebarátomat tisztelnem és szeretnem kell, bármilyen színű a bőre, bármilyen nyelvet beszél. Még ha románul is beszél, akkor is tisztelnem és szeretnem kell, mert ő is a felebarátom, mert olyan, mint én.

Gálfalvi Gábor

Az Alsóboldogfalván élő és ma is aktívan tevékenykedő nyugalmazott iskolaigazgató, néprajzkutató és közíró Gálfalvi Gábor fő kutatási területe az ember és a táj közötti valós életterek kapcsolatának vizsgálata. Ezen belül a méltatlanul feledésbe merülő kismesterségek, a népi építkezés, a tanya- és faluvilág témaköreit felölelő témák érdeklik, ezeken munkálkodik, publikál, mint ahogyan az alábbiakban is ezekről, valamint az ide vezető útról vall. Az ilyen út, hol az ember a valós értékeket és a valós múltat elfogultság nélkül kutatja, hosszú és rögös, ahogy egykoron Bözödi György neves szociográfus is összefoglalta. Ennek szemléletében kérdeztük a fáradhatatlanul kutató írót.

Krüzselyi Erzsébet

A VI. Krüzselyi Erzsébet szavalóverseny kapcsán a „fogyatékos” szó gyógypedagógiai fogalom, jelentéstartalmát az ember testi, idegrendszeri, lelki, cselekvésbeli vagy szociális tulajdonságai területén lehet meghatározni. A nehéz földi életutat megjárt költő, hátrányt szenvedett ember már nem él, nem kell őt vigasztalni, a sajnálat pedig méltatlan egy költőhöz. Művét nem vizsgálhatjuk fogyatékosságainak tükrében. Tudjuk, hogy témavilága zárt, szűk körű.

angi istván

A cél, ami összehozott bennünket, a tisztelgés szándéka. Tisztelegni akarunk Angi István professzor úr (képünkön) 85. születésnapján, méltatni akarjuk eddigi tudományos életpályája gazdag eredményeit mi, akik diákjai voltunk, valamint a kolozsvári Református Tanárképző karon dolgozó kollégák, akik néhány évig abban a kiváltságos helyzetben voltunk, hogy tanártársai is lehettünk a professzor úrnak, mindannyiunk István bácsijának.

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával.

Mezőkeszü

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával. 

Mezőkeszü

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával. 

Negyedszázad komoly időszaknak számít egy civil szervezet életében, s ez mérleg készítésére kötelez. Dióhéjban szeretném ismertetni egyesületünk legfontosabb tevékenységeit, eredményeit. Már 1992-ben felmerült egy honismereti szövetség megalakításának szükségessége. Még abban az évben tervet állítottam össze helytörténeti és néprajzi kutatómunka megszervezésére, valamint emlékhelyek létesítése és ápolása érdekében.

Tenke

A Tenkei Művelődési és Honismereti Kör és a Bihar megyei község református gyülekezete kilencedik alkalommal rendezte meg május 25-én és 26-án Táj- és Honismereti Konferenciáját. A Fekete-Körös felső folyásának vidéke, ahol tíz-egynéhány Árpád-kori településen csak pár ezer magyar él ma már, igen gazdag hagyományokban, kultúrában, lelkiségben, természeti kincsekben. S erre nem hullhat rá a feledés pora – vélik a találkozósorozat kitartó szervezői.

Mezőkeszű, Református templom

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával.

A 19. és a 20. század irodalmi szövegeinek szerkesztője és értelmezője, a szövegek társadalomtörténeti összefüggéseinek kutatója, szótárszerkesztő, lelkiismeretes könyvkiadói szakember és intézményalapító, tankönyvszerző áll előttünk.

„A magyar irodalom legelőször óvodás koromban ragadott meg, amikor román elemi iskolába járván (merthogy a magyar református elemit épp első osztályos koromban zárták be) Édesanyám magyarul írni-olvasni Petőfi Sándor és Arany János versein tanított. Aztán folytatódott és mélyült a kötődésem a székelyudvarhelyi gimnazista évek alatt, ahol jó és lelkes magyar tanáraim voltak, s persze akkor már magamtól szenvedélyes olvasó voltam. A család el is könyvelte, hogy magyar irodalom szakra megyek.”

A Tomcsa Sándor Színház segítségével immár második alkalommal rendezték meg a forradalom.ma elnevezésű, rendhagyó március 15-i megemlékezést Székelyudvarhelyen. 2016. március idusán az 1848-as forradalom kirobbanásának délelőtti eseményeit, idén forradalom.ma 2.0 néven a délutáni eseményeket elevenítették fel a szervezők.