Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Vallani és vállalni

Berde Mária. Vajon hányan vannak, akár a ma itt összegyűlt ünneplő közönség között is, akiknek számára többet jelent a neve, mint néhány homályos emlék a romániai magyar irodalom történetét összefoglaló, 1977-től sokáig használatban volt XII. osztályos tankönyvből? Hányan vannak, akik tanári ösztönzésre, vagy később, attól függetlenül olvasták a Romániai Magyar Írók sorozatában 1968 után megjelent regényeit: a Tüzes kemencét, a Szent szégyent, a Romuáld és Andrianát, netán kezükbe került a válogatott verseit és műfordításait tartalmazó, még 1970-en megjelent kötete? Vagy említsük meg főművét, A hajnal embereit, amelyért még életében, 1943-ban Baumgarten-díjban részesült.


Berde Mária (1889–1949)

Nemcsak egy – a Kolozsvári Magyar Napokba beillesztett – esemény kíván lenni tehát ez a mai ünnepi rendezvény, hanem emlékeztető a feledésből évtizedekkel ezelőtt feltámasztott, de aztán újra elfelejtett írónő művére, ösztönzés egy újabb „újraolvasásra”. Hiszen az író halála után műveiben él, de csak azokban a művekben, amelyeket a későbbi nemzedékek újra meg újra elolvasnak.

Berde Mária 1889. február 5-én született a Szolnok-Doboka vármegyei Kackón, ahol édesapja református lelkész volt, egy olyan faluban, amelynek magyarsága már akkor vészesen fogyatkozott, de amelynek templomában ma is felhangzik magyarul az Ige, s a szórványgyülekezet ajkán az Erős várunk nékünk az Isten, s amelynek kicsiny gyülekezete néhány ével ezelőtt már ünnepi keretek között megemlékezett születésének kerek évfordulójáról.

Pedig a majdani írónőt nem sok emlék köthette szülőfalujához, amelynek világát – a soknemzetiségű Erdélyben oly kívánatos békés együttélés egy mozzanatát – egyik versében így örökítette meg:

„Az én apám tudott jól franciául,

S Bázelben németeknek prédikált,

De mikor elment Szolnok-Dobokába,

Román szótárt vett és grammatikát.

Zsidók is éltek ott, buzgók, s szegények,

S az én apám zsidóul is tudott,

S jöttek hozzája nagyszakállú vének

Hallgatni az Ótestamentumot.”

Még a világra alig eszmélő gyermek, amikor édesapja meghívást kapott a nagyenyedi Bethlen Kollégium és az akkor még ott működő református teológia tanári állására, érlelődése éveinek tanúja, számos írásának, többek között az erdélyi reformkort és 1848-at megelevenítő nagy regényének, A hajnal embereinek elsődleges színtere tehát nem véletlenül lett Nagyenyed. A Bethlen Kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait 1907-ben, majd Kolozsvárt, az I. Ferenc József Tudományegyetemen szerezte meg – tanulmányait Münchenben kiegészítve – magyar-német szakos diplomáját. Tanárként néhány évre visszakerült Enyedre, majd 1920 és 1931 között Marosvásárhelyen, utána Nagyváradon tanított. 1945-ben költözött férjével együtt Kolozsvárra, itt halt meg 1949. február 20-án.

Még egyetemi hallgatóként jelentkezett versekkel (első verseit a Pesti Napló közölte 1906-ban, verskötete 1912-ben jelent meg), majd egy regénnyel (Az örök film, 1917), amelyben diákéveit eleveníti fel. Enyeden született, de már tanári pályája következő állomásán, Marosvásárhelyen látott napvilágot három novelláskötete és következő regénye, a Haláltánc (1924), amelynek finom női érzékenységgel megrajzolt szereplői egy alpesi tüdőszanatórium zárt világában, de a künti világot leképezve morzsolják különben egyhangú napjaikat, élet és halál, szerelem és hűtlenség, csalás és megcsalattatás dilemmái között vergődve.

Marosvásárhelyen töltött évei a Trianon után önépítkezésre kényszerített indulás évei is egyben az erdélyi magyar irodalomban, s Berde Mária ennek az első évtizednek az egyik meghatározó szereplője. Tagja, majd alelnöke volt a még Tolnai Lajos által 1876-ban alapított, de sokáig halódó, s most tétlenségéből feltámasztott Kemény Zsigmond Társaságnak, szereplője az összeomlás utáni letargiából feladataira ébredt irodalom számára új közönséget toborzó irodalmi estjei sorának, szerkesztője a „hőskorban” fontos irodalomszervező feladatot is vállaló Zord Idő című folyóiratnak, s egyik kezdeményezője egy szabad írói közösségnek, amely kezdeményezésből 1926-ban megszületett az erdélyi írók legjavát tömörítő marosvécsi Helikon.

A húszas évekbeli szerepvállalásaiból következteteve nem véletlen, hogy épp őt kérte fel az íróközösség folyóiratának, az Erdélyi Helikonnak a főszerkesztője, Kuncz Aladár, hogy egy vitaindító cikkben emeljen szót az akkoriban divatossá vált történelmi regény ellenében, fogalmazza meg elvárásait az irodalom feladatairól. S ő valóban sorompóba állt. Cikke, Vallani és vállalni címmel, az Erdélyi Helikon 1929/2. számában jelent meg, s benne az erdélyi írók feladatául tűzi ki „őszintén elevenen mutatni be a mát, bármely fogyatékosságával”. Figyelmeztette kortársait, hogy „a háború elseperte a magyar írók dickensi lehetőségeit. Aki ma tollat fog, az mondani akar valamit a mesén felül is”. „Akinek kő van a cipőjében, az nem vizsgálja a csillagok útjait.” Végül ezzel zárja cikkét: „Tisztán irodalmi nézőpontból pedig nem csak becsületesebb, részben könnyebb is volna megfogni a jelenben lüktető s magát felkínáló életet. Csakhogy persze a könnyebbség pusztán a megalkotás munkájára vonatkozik, viszont kiállani a művünk mellé, a bőrünkre menő igazságaink mellé – vallani és vállalni –, ahhoz emelkedettebb homlok, több mindennel való leszámolás, több mindenre való elkészülés is kell, író és kiadó részéről egyaránt”.


Berde Mária és férje, Róth Jenő sírja a Házsongárdi temetőben
(Benkő Levente fényképe)

A cikk – ahogyan arra Kuncz számított – széles körű vita lavináját indította el az akkori erdélyi irodalmi életben. Igaz, ebben a „sereges múltbagyaloglásban”, ahogyan Tamási Áron a vita során minősítette, Berde Mária korábban maga is részes volt (Romuáld és Andriána címmel megjelent, s a Magyar Tudományos Akadémia által 1926-ban díjazott regényének cselekményét a középkorba, a keresztes háborúk korába és színtereire helyezte). Nem sokkal a vita után azonban új könyvvel jelentkezett a Föld­indulás című regénnyel (1930), amellyel példát akart mutatni „a ma regényére”. Ebben, hogy a kor- és eszmetárs Tabéry Gézát idézzük: Berde Mária „azt írta meg, mivé lettek a mi vidéki magyarjaink anno 1919 vagy 1920 óta. Hogyan alakultak át az életrevalók, akik nem voltak rosszabbak az álmodóknál, mivé pusztultak a fanatikusok, és milyen harcot kellett vállalniok azoknak Erdélyben, akik végeredményben több magyarok a meg nem alkuvóknál.” (Erdélyi Helikon, 1931/3.) Berde egy, a regény középpontjába állított földbirtokos család kikerülhetetlen széthullásának, az új történelmi helyzetben való tájékozódásra képtelenségének és vele szemben a cselekvő beilleszkedésnek a példáival, szépírói eszközökkel kívánt érvelni a „vallani és vállalni” igazsága mellett.

Egyfajta érvelés a cselekvésre néhány évvel később megjelent Szentségvivők című regénye (1935) is, az 1920-as évek erdélyi (főképp vásárhelyi) irodalmi életének kulcsregénye, a kortársak által maradéktalanul felismerhető szereplőkkel. Részben ez, a regény egyáltalán nem leplezett, s némely kortársak által túlzottnak érzett „Vásárhely-központúsága” lett az oka annak, hogy megromlott a viszony Berde Mária és a helikoni íróközösség között. Időközben átköltözött Nagyváradra, majd az íróközösség kiadójával és az Erdélyi Szépmíves Céh kiadópolitikájával szintén elégedetlen néhány írótársával 1934-ben létrehozta az Erdélyi Magyar Írói Rend (EMÍR) nevet viselő csoportosulást.

Az EMÍR nem váltja be ugyan az alapítói által hozzá fűzött reményeket, Berde Mária azonban nemsokára új regénnyel jelentkezett, a Tüzes kemencével (1936), amelyben egy, a világháború forgatagába vetett és megtévedt asszony sorsán át érvel a kor álerkölcse és képmutatása ellen.

Az 1930-as évek közepén nagyszabású írói terv megvalósításába kezdett: búvárként merült alá az erdélyi reformkor és a szabadságharc történetébe. Ez a mű is a „vallani és vállalni” program jegyében születiett, de a kisebbségi magyarság – sőt egész Európa – számára egyre vészterhesebben alakuló időkben úgy érezte, a múlt példáinak felmutatásával tud leghitelesebben érvelni az emberség és igazság mellett.

A hajnal embereiben Berde Mária visszatér gyermekkora városához, Nagyenyedhez, ahol oly elevenen élt még a múlt, az európai forradalmak hozta szabadság, egyenlőség és testvériség eszméinek az a légköre, amelyet a maga korában fontosnak érezte felmutatni, elsősorban saját nemzete és a velünk együtt élő népek-nemzetek számára. A hatalmas dokumentációra épített regény szerteágazó cselekménye az erdélyi reformkor és az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc korában, majd a Világos utáni évtizedekben játszódik. Szereplői a kor nagy erdélyi reformpolitikusai: id. Szász Károly, a Bethlen Kollégium tudós professzora, Wesselényi Miklós, az árvízi hajós és a nagyenyedi kollégium nyomdájában illegálisan kinyomtatott Balítéletek szerzője, gróf Mikó Imre, s körülöttük a történelem számára névtelen, de az írónő által elevenné formált alakok sokasága.

Az írónő életében a regénynek csak az első része jelent meg 1943-ban, az első két kötet. Az 1848-cal kezdődő második rész – amelyen az írónő tovább, haláláig dolgozott –, csak több mint 50 ével később, a romániai kommunista rendszer bukása után láthatott napvilágot. S ebben minden bizonnyal az is szerepet játszott, hogy akkor, a '40-es években, a bécsi döntés által különösen kiéleződött román–magyar viszonyok között, a reformkori Erdély múltjából Berde Mária főképp a polgári átalakulás előzményeinek pozitív történéseit érezte történelmi tanulságot kínálónak, míg az 1848–49-es évek véres eseményeinek felelevenítése épp a múlt józan megértésének és a két nép közötti megbékélésnek azt a célkitűzését fenyegette volna, amelyet Berde Mária mindig is vallott és vállalt.

Aki ma kezébe veszi a könyvet, lehetősége van a teljes történet eseményeinek, hősei sorsának végigtekintésére, hiszen az Erdélyi Református Egyházkerület Misztótfalusi Kis Miklós Sajtóközpontjának kiadásában, 1995-ben megjelent az addig kéziratban őrzött, Hatházy Ferenc gondozta harmadik kötet is. Tanúja, részese lehet az Uniót kinyilatkoztató, s egész Kolozsvárt mámoros örömünnepbe ragadó országgyűlésnek, Szász Károllyal részt vehet a balázsfalvi román nemzeti gyűlésen, amelynek során egy Simion Bărnuţiuval való vitában már élesen vetődik fel ’48 román és a magyar konfliktusának lehetősége. Majd követheti azokat a mesterkedéseket, amelyeknek következtében az erdélyi románság – a Balázsfalvára is ellátogató, s a magyar forradalomra nagy reményekkel tekintő moldvai és havasalföldi román ’48-asok figyelmeztetései ellenére – a császári hatalom oldalára sodródik. Döbbenettel válik részesévé a tragikus következmények egyikének: Nagyenyed 1849-es pusztulásának. Követheti a Kollégium diákhőseit Bem táborába, a diadalmas tavaszi hadjáratba, a győzelmek ellenére is a békét szorgalmazó Szász Károlyt a Habsburgok trónfosztását kimondó debreceni országgyűlésre, majd a cári intervenció következtében a világosi katasztrófához. Követheti az összeomlásba belepusztult Wesselényit, a vésztörvényszék elé hurcolt Szász Károlyt, az internáltság állapotából hazabocsátott, s Enyed újjáépítésébe kezdő Mikó Imrét, a Törökorszába bujdosottak kétségbeesés és reménység közötti vergődését, az elnyomatás ellen forradalmi összeesküvést megkísérlő Török professzort és székely vértanútársait, a kiegyezés útját röpirataival egyengető, majd mellőzötten, betegen Pusztakamarásra visszavonuló Kemény Zsigmondot.


R. Berde Mária aláírása

A megannyi életsorson ugyanakkor példázata az egész mű Szász Károly által megfogalmazott alapgondolatának „Tedd a hasznos lehetőt”.

Mert nincs olyan helyzet – üzeni Berde Mária kortársainak, s üzeni nekünk is, mai olvasóinak –, amely felmenthetne bárkit a közössége iránti kötelességétől. És nincs olyan helyzet, amelyben ne adódna lehetőség ennek a kötelességérzetnek a szellemében cselekedni.

A második világháború után, ismét egy válságos történelmi helyzetben, Berde Mária – súlyosbodó betegsége ellenére – bekapcsolódott az ismét kisebbségként újraszerveződő erdélyi irodalmi életbe. Elvállalta az újonnan alapított Dolgozó Nő című lap főszerkesztői tisztét, közölt néhány 1848-as témájú novellát az első években beindult lapokban, az Erdélyi magyar református naptár 1945 és 1949 közötti években megjelent köteteiben, nyelvművelő cikksorozatot a marosvásárhelyi Szabad Szóban.

1949. február 20-án halt meg – hatvannyolc évvel ezelőtt. A Házsongárdi temetőben, a még ma is „református sírkertként” számon tartott temetőrészben nyugszik.

(Elhangzott 2017. augusztus 12-én a Kolozsvári Magyar Napokon, a Berde Mária és Dóczyné Berde Amál emlékezete című rendezvényen.)

 

Tetszik az oldal? Segíts egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A család egyik ága a 19. század elején házasság révén Gidófalvára költözött, majd a Fotos határában lévő kis birtokuk művelésére Fotoson telepedtek le. Az itt élő legidősebb Berde Sándor 1848/49-ben Bem seregének katonája volt, amiért „császárgyalázás” címén félévi várbörtönre ítélték, amit Marosvásárhelyt töltött le. Utána hazatért gazdálkodni Fotosra. Felesége, a berecki lófő családból származó Györbíró Júlia öt gyermekkel ajándékozta meg: három fiúval és két leánnyal, a közbülső éppen az 1856. július 18-án született ifj. Berde Sándor, a későbbi lelkipásztor volt.

régészet

Egy város azonban folyamatos változásoknak van kitéve az évszázadok vagy akár évezredek alatt: a település neveket változtat, lakossága és azok etnikai vagy kulturális identitása is állandóan módosul, ennélfogva e faktorok legkézenfekvőbb jegyei – a tárgyak és épületek is – állandó metamorfózis alatt állnak. Ez a komplex és dinamikus változás adja egy városi tér, urbánus közeg régészetének a sajátosságát. A nemrég nagy sajtóvisszhangot keltett kolozsvári főtéri ásatások rámutattak a régészet, mint tudomány két olyan ágának fontosságára, amely jelenleg Erdélyben még kevés figyelmet kap: a városi régészet és a közönség-régészet jelentőségére.

Bartók Béla

A hajdani Czen­czinger Szálló éttermében hallotta a gyermek Bartók Béla 1887. március 26-án élete első zenekari hangversenyét. Négyéves korában már egy ujjal kiverte a zongorán az ismerős dalokat, melódiákat, megtanult vagy negyvenet. Saját kérésére édesanyja, Voit Paula ötödik életéve betöltésekor elkezdte a gyermek Bartók Bélát zongorázni tanítani. Április 23-án Béla-napkor megkezdte zeneszerzői pályafutását. Kis négykezes zongoradarabot komponált édesapja névnapjára. Hét esztendős volt, amikor kiderült, hogy abszolút zenei hallása van: „a mellékszobában volt, és minden megütött hangot azonnal meg tudott nevezni, sőt egyszerűbb akkordokat is megismert.” 

régi magyar úrihímzés

Az úrihímzés kifejezést először a Magyar Iparművészet 1918. évi 21. számában írta le Divald Kornél, a Régi magyar hímzések c. közleményében, addig a régi magyar hímzések kifejezést használták. Az Iparművészeti Múzeumban ugyanebben az esztendőben rendeztek nagyméretű kiállítást, ahol a régi magyar hímzéseket mutatták be. F. Supka Magdolna is használta az úrihímzés kifejezést doktori értekezésében (A magyar úrihímzés. Budapest, 1938. 3. o.), így ennek átvétele megtörtént. Munkájában megállapítja, hogy az úrihímzéses textíliák ornamentikája rendkívül gazdag, kifejezésmódja sokrétű, érzelmi és lelki kivetítődése mélyreható.

Koós Károly

Kós Károly édesapja, Kosch Karl szászrégeni szász családból származott. Néhány évig a nagyszebeni Jogakadémiára járt, de nem szerzett diplomát, hanem postatisztviselő lett Kolozsváron. 1886-ban az édesapát áthelyezték Nagyszebenbe főtávírdásznak, aki 130 évvel ezelőtt ide költöztette családját is. Közben a gazdag szász rokonok kiforgatták az apai örökségből, s ennek hatására Kosch Karlról Kós Károlyra magyarosította nevét. Végérvényesen szakított a szász rokonokkal, gyermekeit magyar iskolákban taníttatta, otthon magyar újságokat és folyóiratokat olvastak. Kós harmadik elemista volt a magyar iskolában, amikor édesapját újból áthelyezték, kilenc év alatt immár harmadszor: útjuk ezúttal visszakanyarodott Kolozsvárra.

haller károly

Haller Károly mindössze két évig volt Kolozsvár polgármestere, de ez idő alatt olyan fontos korszerűsítési folyamatokat indított el, amelyek jelentősen felgyorsították a város modernizálódását. A következő írás Haller Károly 1885-dik évi polgármesteri tevékenységének fontosabb városfejlesztési intézkedéseit mutatja be.

Az elmúlt középkornak a vallásossága adott hathatós támaszt. Megtanította az embereket hinni, várni tudni, remélni és szilárdan bízni egy olyan láthatatlan, felfoghatatlan erőben, amelyhez a földön járó embernek alkalmazkodnia kellett.

Oravicabánya

Az oszmán hódítókat – akik több mint másfél évszázadon át uralták a három részre szakított magyar királyság déli és középső harmadát – a „felszabadító” osztrák hadak zentai és péterváradi diadalaik után 1716–1717-ben a Tisza, a Maros, a Duna és a Déli-Kárpátok határolta régióból is kiűzték, majd a Habsburg-h&aa

Bánffy-palota, Nemzeti kaszinó

Az 1820-as és ’30-as évek polgári fejlődése létrehozta azt a fajta társadalmi nyilvánosságot, amelynek médiumai a szalonok, az egyesületek és a kaszinók lettek. Alapszabályaikkal, közgyűléseikkel, választásaikkal és programjaikkal az egyesületek és a kaszinók a közélet iskolájának számítottak, és egyben a modern demokrácia előfutárai voltak.

Vallástudomány Romániában: paradigmák és perspektívák

Románia ma is az egyik legvallásosabb európai államként ismert. A társadalom döntő többsége, 85 százaléka vallja magát istenhivőnek vagy hisz egy transzcendentális erő létezésében. Alig 0,3 százaléka a lakosságnak vallotta magát ateistának a legutóbbi népszámláláskor. Az ország 18 000 templommal rendelkezik, amely a lakossághoz viszonyítva az egyik legnagyobb aránynak számít a kontinensen - 1 templom jut 1000 emberre. Csak a Romániai Ortodox Egyház vagyonát 5,5 milliárd dollárra becsülték. 

Domokos Pál Péter, lószekérrel, csíki cserépárusnak álcázva járta a moldvai falvakat, hogy népdalokat gyűjtsön.

A szülővároson belüli szülőhely ódon falmaradványai, az egykori vár romjai, az udvart részben uraló bozót és a szembetűnő elhanyagoltság, a lelakatolt kapu látványa csendes szomorúságot sugall. A volt rendszerben legalább focipályát és valamiféle sétányt alakítottak ki a romok között. Azóta az önkormányzatnak emberöltőnyi idő sem volt elég ahhoz – no meg tízévnyi uniós tagság sem –, hogy az egykori jelentős európai államférfi szülőhelyét rendbe tegyék, és legalább három nyelven (románul, magyarul és angolul) hirdessék a hely szellemét. Esetleg lengyelül és litvánul is.

A Wikipédia a 21. század elejének egyik legnagyobb megvalósítása. Ez az első olyan lexikon, amely igyekszik naprakész információkat nyújtani. Ezt azzal érheti el, hogy nem nyomtatott, hanem interneten elérhető, és ezért állandóan módosítható.

fényképezés télen

A tél általában elriasztja a bátortalan fényképészt. Minden fagyos, kevés szín van, minden majdnem csak fehér és fekete, vagy egyhangúan szürke. Ez azonban csak előítélet. A megfelelően felkészült fotósnak nem kell tétlennek maradnia, és elszalasztania olyan felvételeket, amelyeket csak télen, havas-fagyott tájakon lehet elkészíteni. 

Reményik Sándor és családja

Nagy veszteség érte 1941. október 24-én a magyar irodalmi életet: elhunyt Reményik Sándor, az „erdélyi költőfejedelem”. A 20 század Végvári néven is ismert egyik legjelentősebb magyar költője, befejezve küzdelmes földi pályafutását, végleg elfoglalta helyét a halhatatlanok birodalmában.