Vallani és vállalni

Berde Mária. Vajon hányan vannak, akár a ma itt összegyűlt ünneplő közönség között is, akiknek számára többet jelent a neve, mint néhány homályos emlék a romániai magyar irodalom történetét összefoglaló, 1977-től sokáig használatban volt XII. osztályos tankönyvből? Hányan vannak, akik tanári ösztönzésre, vagy később, attól függetlenül olvasták a Romániai Magyar Írók sorozatában 1968 után megjelent regényeit: a Tüzes kemencét, a Szent szégyent, a Romuáld és Andrianát, netán kezükbe került a válogatott verseit és műfordításait tartalmazó, még 1970-en megjelent kötete? Vagy említsük meg főművét, A hajnal embereit, amelyért még életében, 1943-ban Baumgarten-díjban részesült.


Berde Mária (1889–1949)

Nemcsak egy – a Kolozsvári Magyar Napokba beillesztett – esemény kíván lenni tehát ez a mai ünnepi rendezvény, hanem emlékeztető a feledésből évtizedekkel ezelőtt feltámasztott, de aztán újra elfelejtett írónő művére, ösztönzés egy újabb „újraolvasásra”. Hiszen az író halála után műveiben él, de csak azokban a művekben, amelyeket a későbbi nemzedékek újra meg újra elolvasnak.

Berde Mária 1889. február 5-én született a Szolnok-Doboka vármegyei Kackón, ahol édesapja református lelkész volt, egy olyan faluban, amelynek magyarsága már akkor vészesen fogyatkozott, de amelynek templomában ma is felhangzik magyarul az Ige, s a szórványgyülekezet ajkán az Erős várunk nékünk az Isten, s amelynek kicsiny gyülekezete néhány évvel ezelőtt már ünnepi keretek között megemlékezett születésének kerek évfordulójáról.

Pedig a majdani írónőt nem sok emlék köthette szülőfalujához, amelynek világát – a soknemzetiségű Erdélyben oly kívánatos békés együttélés egy mozzanatát – egyik versében így örökítette meg:

„Az én apám tudott jól franciául,

S Bázelben németeknek prédikált,

De mikor elment Szolnok-Dobokába,

Román szótárt vett és grammatikát.

Zsidók is éltek ott, buzgók, s szegények,

S az én apám zsidóul is tudott,

S jöttek hozzája nagyszakállú vének

Hallgatni az Ótestamentumot.”

Még a világra alig eszmélő gyermek, amikor édesapja meghívást kapott a nagyenyedi Bethlen Kollégium és az akkor még ott működő református teológia tanári állására, érlelődése éveinek tanúja, számos írásának, többek között az erdélyi reformkort és 1848-at megelevenítő nagy regényének, A hajnal embereinek elsődleges színtere tehát nem véletlenül lett Nagyenyed. A Bethlen Kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait 1907-ben, majd Kolozsvárt, az I. Ferenc József Tudományegyetemen szerezte meg – tanulmányait Münchenben kiegészítve – magyar-német szakos diplomáját. Tanárként néhány évre visszakerült Enyedre, majd 1920 és 1931 között Marosvásárhelyen, utána Nagyváradon tanított. 1945-ben költözött férjével együtt Kolozsvárra, itt halt meg 1949. február 20-án.

Még egyetemi hallgatóként jelentkezett versekkel (első verseit a Pesti Napló közölte 1906-ban, verskötete 1912-ben jelent meg), majd egy regénnyel (Az örök film, 1917), amelyben diákéveit eleveníti fel. Enyeden született, de már tanári pályája következő állomásán, Marosvásárhelyen látott napvilágot három novelláskötete és következő regénye, a Haláltánc (1924), amelynek finom női érzékenységgel megrajzolt szereplői egy alpesi tüdőszanatórium zárt világában, de a künti világot leképezve morzsolják különben egyhangú napjaikat, élet és halál, szerelem és hűtlenség, csalás és megcsalattatás dilemmái között vergődve.

Marosvásárhelyen töltött évei a Trianon után önépítkezésre kényszerített indulás évei is egyben az erdélyi magyar irodalomban, s Berde Mária ennek az első évtizednek az egyik meghatározó szereplője. Tagja, majd alelnöke volt a még Tolnai Lajos által 1876-ban alapított, de sokáig halódó, s most tétlenségéből feltámasztott Kemény Zsigmond Társaságnak, szereplője az összeomlás utáni letargiából feladataira ébredt irodalom számára új közönséget toborzó irodalmi estjei sorának, szerkesztője a „hőskorban” fontos irodalomszervező feladatot is vállaló Zord Idő című folyóiratnak, s egyik kezdeményezője egy szabad írói közösségnek, amely kezdeményezésből 1926-ban megszületett az erdélyi írók legjavát tömörítő marosvécsi Helikon.

A húszas évekbeli szerepvállalásaiból következteteve nem véletlen, hogy épp őt kérte fel az íróközösség folyóiratának, az Erdélyi Helikonnak a főszerkesztője, Kuncz Aladár, hogy egy vitaindító cikkben emeljen szót az akkoriban divatossá vált történelmi regény ellenében, fogalmazza meg elvárásait az irodalom feladatairól. S ő valóban sorompóba állt. Cikke, Vallani és vállalni címmel, az Erdélyi Helikon 1929/2. számában jelent meg, s benne az erdélyi írók feladatául tűzi ki „őszintén elevenen mutatni be a mát, bármely fogyatékosságával”. Figyelmeztette kortársait, hogy „a háború elseperte a magyar írók dickensi lehetőségeit. Aki ma tollat fog, az mondani akar valamit a mesén felül is”. „Akinek kő van a cipőjében, az nem vizsgálja a csillagok útjait.” Végül ezzel zárja cikkét: „Tisztán irodalmi nézőpontból pedig nem csak becsületesebb, részben könnyebb is volna megfogni a jelenben lüktető s magát felkínáló életet. Csakhogy persze a könnyebbség pusztán a megalkotás munkájára vonatkozik, viszont kiállani a művünk mellé, a bőrünkre menő igazságaink mellé – vallani és vállalni –, ahhoz emelkedettebb homlok, több mindennel való leszámolás, több mindenre való elkészülés is kell, író és kiadó részéről egyaránt”.


Berde Mária és férje, Róth Jenő sírja a Házsongárdi temetőben
(Benkő Levente fényképe)

A cikk – ahogyan arra Kuncz számított – széles körű vita lavináját indította el az akkori erdélyi irodalmi életben. Igaz, ebben a „sereges múltbagyaloglásban”, ahogyan Tamási Áron a vita során minősítette, Berde Mária korábban maga is részes volt (Romuáld és Andriána címmel megjelent, s a Magyar Tudományos Akadémia által 1926-ban díjazott regényének cselekményét a középkorba, a keresztes háborúk korába és színtereire helyezte). Nem sokkal a vita után azonban új könyvvel jelentkezett a Föld­indulás című regénnyel (1930), amellyel példát akart mutatni „a ma regényére”. Ebben, hogy a kor- és eszmetárs Tabéry Gézát idézzük: Berde Mária „azt írta meg, mivé lettek a mi vidéki magyarjaink anno 1919 vagy 1920 óta. Hogyan alakultak át az életrevalók, akik nem voltak rosszabbak az álmodóknál, mivé pusztultak a fanatikusok, és milyen harcot kellett vállalniok azoknak Erdélyben, akik végeredményben több magyarok a meg nem alkuvóknál.” (Erdélyi Helikon, 1931/3.) Berde egy, a regény középpontjába állított földbirtokos család kikerülhetetlen széthullásának, az új történelmi helyzetben való tájékozódásra képtelenségének és vele szemben a cselekvő beilleszkedésnek a példáival, szépírói eszközökkel kívánt érvelni a „vallani és vállalni” igazsága mellett.

Egyfajta érvelés a cselekvésre néhány évvel később megjelent Szentségvivők című regénye (1935) is, az 1920-as évek erdélyi (főképp vásárhelyi) irodalmi életének kulcsregénye, a kortársak által maradéktalanul felismerhető szereplőkkel. Részben ez, a regény egyáltalán nem leplezett, s némely kortársak által túlzottnak érzett „Vásárhely-központúsága” lett az oka annak, hogy megromlott a viszony Berde Mária és a helikoni íróközösség között. Időközben átköltözött Nagyváradra, majd az íróközösség kiadójával és az Erdélyi Szépmíves Céh kiadópolitikájával szintén elégedetlen néhány írótársával 1934-ben létrehozta az Erdélyi Magyar Írói Rend (EMÍR) nevet viselő csoportosulást.

Az EMÍR nem váltja be ugyan az alapítói által hozzá fűzött reményeket, Berde Mária azonban nemsokára új regénnyel jelentkezett, a Tüzes kemencével (1936), amelyben egy, a világháború forgatagába vetett és megtévedt asszony sorsán át érvel a kor álerkölcse és képmutatása ellen.

Az 1930-as évek közepén nagyszabású írói terv megvalósításába kezdett: búvárként merült alá az erdélyi reformkor és a szabadságharc történetébe. Ez a mű is a „vallani és vállalni” program jegyében születiett, de a kisebbségi magyarság – sőt egész Európa – számára egyre vészterhesebben alakuló időkben úgy érezte, a múlt példáinak felmutatásával tud leghitelesebben érvelni az emberség és igazság mellett.

A hajnal embereiben Berde Mária visszatér gyermekkora városához, Nagyenyedhez, ahol oly elevenen élt még a múlt, az európai forradalmak hozta szabadság, egyenlőség és testvériség eszméinek az a légköre, amelyet a maga korában fontosnak érezte felmutatni, elsősorban saját nemzete és a velünk együtt élő népek-nemzetek számára. A hatalmas dokumentációra épített regény szerteágazó cselekménye az erdélyi reformkor és az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc korában, majd a Világos utáni évtizedekben játszódik. Szereplői a kor nagy erdélyi reformpolitikusai: id. Szász Károly, a Bethlen Kollégium tudós professzora, Wesselényi Miklós, az árvízi hajós és a nagyenyedi kollégium nyomdájában illegálisan kinyomtatott Balítéletek szerzője, gróf Mikó Imre, s körülöttük a történelem számára névtelen, de az írónő által elevenné formált alakok sokasága.

Az írónő életében a regénynek csak az első része jelent meg 1943-ban, az első két kötet. Az 1848-cal kezdődő második rész – amelyen az írónő tovább, haláláig dolgozott –, csak több mint 50 ével később, a romániai kommunista rendszer bukása után láthatott napvilágot. S ebben minden bizonnyal az is szerepet játszott, hogy akkor, a '40-es években, a bécsi döntés által különösen kiéleződött román–magyar viszonyok között, a reformkori Erdély múltjából Berde Mária főképp a polgári átalakulás előzményeinek pozitív történéseit érezte történelmi tanulságot kínálónak, míg az 1848–49-es évek véres eseményeinek felelevenítése épp a múlt józan megértésének és a két nép közötti megbékélésnek azt a célkitűzését fenyegette volna, amelyet Berde Mária mindig is vallott és vállalt.

Aki ma kezébe veszi a könyvet, lehetősége van a teljes történet eseményeinek, hősei sorsának végigtekintésére, hiszen az Erdélyi Református Egyházkerület Misztótfalusi Kis Miklós Sajtóközpontjának kiadásában, 1995-ben megjelent az addig kéziratban őrzött, Hatházy Ferenc gondozta harmadik kötet is. Tanúja, részese lehet az Uniót kinyilatkoztató, s egész Kolozsvárt mámoros örömünnepbe ragadó országgyűlésnek, Szász Károllyal részt vehet a balázsfalvi román nemzeti gyűlésen, amelynek során egy Simion Bărnuţiuval való vitában már élesen vetődik fel ’48 román és a magyar konfliktusának lehetősége. Majd követheti azokat a mesterkedéseket, amelyeknek következtében az erdélyi románság – a Balázsfalvára is ellátogató, s a magyar forradalomra nagy reményekkel tekintő moldvai és havasalföldi román ’48-asok figyelmeztetései ellenére – a császári hatalom oldalára sodródik. Döbbenettel válik részesévé a tragikus következmények egyikének: Nagyenyed 1849-es pusztulásának. Követheti a Kollégium diákhőseit Bem táborába, a diadalmas tavaszi hadjáratba, a győzelmek ellenére is a békét szorgalmazó Szász Károlyt a Habsburgok trónfosztását kimondó debreceni országgyűlésre, majd a cári intervenció következtében a világosi katasztrófához. Követheti az összeomlásba belepusztult Wesselényit, a vésztörvényszék elé hurcolt Szász Károlyt, az internáltság állapotából hazabocsátott, s Enyed újjáépítésébe kezdő Mikó Imrét, a Törökorszába bujdosottak kétségbeesés és reménység közötti vergődését, az elnyomatás ellen forradalmi összeesküvést megkísérlő Török professzort és székely vértanútársait, a kiegyezés útját röpirataival egyengető, majd mellőzötten, betegen Pusztakamarásra visszavonuló Kemény Zsigmondot.


R. Berde Mária aláírása

A megannyi életsorson ugyanakkor példázata az egész mű Szász Károly által megfogalmazott alapgondolatának „Tedd a hasznos lehetőt”.

Mert nincs olyan helyzet – üzeni Berde Mária kortársainak, s üzeni nekünk is, mai olvasóinak –, amely felmenthetne bárkit a közössége iránti kötelességétől. És nincs olyan helyzet, amelyben ne adódna lehetőség ennek a kötelességérzetnek a szellemében cselekedni.

A második világháború után, ismét egy válságos történelmi helyzetben, Berde Mária – súlyosbodó betegsége ellenére – bekapcsolódott az ismét kisebbségként újraszerveződő erdélyi irodalmi életbe. Elvállalta az újonnan alapított Dolgozó Nő című lap főszerkesztői tisztét, közölt néhány 1848-as témájú novellát az első években beindult lapokban, az Erdélyi magyar református naptár 1945 és 1949 közötti években megjelent köteteiben, nyelvművelő cikksorozatot a marosvásárhelyi Szabad Szóban.

1949. február 20-án halt meg – hatvannyolc évvel ezelőtt. A Házsongárdi temetőben, a még ma is „református sírkertként” számon tartott temetőrészben nyugszik.

(Elhangzott 2017. augusztus 12-én a Kolozsvári Magyar Napokon, a Berde Mária és Dóczyné Berde Amál emlékezete című rendezvényen.)

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

szamosújvári vár

A 16. században, Erdélyben lakozó Gyulai Pál orvos, történetíró, fejedelmi titkár, krakkói alkancellár élete és halála, feleségének és barátainak sorsa nagyon tanulságos és jellemző az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond korára. (Báthory Zsigmond 1586 és 1602 között négyszer volt Erdély fejedelme.) Végigkövethetjük, hogy egy egyszerű plebejusi származású ember, tudása és tehetsége révén hogyan tudott felemelkedni rangban, vagyonban, miként tudott bekerülni a neves főúri családok körébe, s azok barátságát élvezni. 

Dr. Mártonfi István

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára. Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre. 

Nem véletlenül kapta ceremónia­mesteri megbízását Bánffy Miklós! Már középiskolás korában is szinte minden estéjét a színházakban töltötte. 18 éves korában írt színdarabját műkedvelők be is mutatták. Zichy János kultuszmi­niszter nevezte ki a budapesti Opera és a Nemzeti Színház intendánsává. Ezt a tisztet 1918-ig töltötte be. Néhány év alatt bebizonyosodott, hogy a magyar szín­padművészet egyik legnagyobb mestere. Díszlet- és kosztümtervei világviszony­latban is elsőrangúnak számítottak!

Kimaradhatatlan tartozéka a Petőfi-kultusz ünnepségi színhelyeinek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült körtefa, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.

Már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulásától (1894) Magyarország fontos szerepet játszott az olimpiai eszme népszerűsítésében. A magyar sportolók részt vettek az első világháború előtti összes olimpián, Budapest neve pedig többször felvetődött, mint lehetséges helyszín. Bár az 1920-as olimpiai helyszín kiválasztásakor a magyar főváros előszavazást nyert, és megkezdődött a nemzeti stadion tervezése is, az elvesztett világháború után 

kisfaludy sándor

Sümeg falakkal kerített belvárosában, anyai nagyszülei kúriájában látta meg a napvilágot a kilencgyermekes Kisfaludy család elsőszülöttje, aki a 1801-ben Himfy szerelmei című kötetével valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe. Hegedűs Géza szerint „a 20. század első két évtizedében nem volt ismertebb, népszerűbb és nagyobbra tartott magyar költő Kisfaludy Sándornál”.

A kétszázötven évvel ezelőtt, 1769. március 2-án elhunyt Bod Péter (született 1712 február 22., Felsőcsernáton) neve ismerősen cseng Marosvásárhelyen, hiszen róla nevezték el a református diakóniai központot az Erdő utca aljában. A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ épülete másfél évtizeden át otthona volt az asszisztensképző iskolának, számos rendezvénynek nyújtott helyszínt, jelenleg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumnak a székhelye. De mit is tudunk Bod Péterről és mit illik megismernünk róla halálának negyedszázados évfordulóján?