Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Vallani és vállalni

Berde Mária. Vajon hányan vannak, akár a ma itt összegyűlt ünneplő közönség között is, akiknek számára többet jelent a neve, mint néhány homályos emlék a romániai magyar irodalom történetét összefoglaló, 1977-től sokáig használatban volt XII. osztályos tankönyvből? Hányan vannak, akik tanári ösztönzésre, vagy később, attól függetlenül olvasták a Romániai Magyar Írók sorozatában 1968 után megjelent regényeit: a Tüzes kemencét, a Szent szégyent, a Romuáld és Andrianát, netán kezükbe került a válogatott verseit és műfordításait tartalmazó, még 1970-en megjelent kötete? Vagy említsük meg főművét, A hajnal embereit, amelyért még életében, 1943-ban Baumgarten-díjban részesült.


Berde Mária (1889–1949)

Nemcsak egy – a Kolozsvári Magyar Napokba beillesztett – esemény kíván lenni tehát ez a mai ünnepi rendezvény, hanem emlékeztető a feledésből évtizedekkel ezelőtt feltámasztott, de aztán újra elfelejtett írónő művére, ösztönzés egy újabb „újraolvasásra”. Hiszen az író halála után műveiben él, de csak azokban a művekben, amelyeket a későbbi nemzedékek újra meg újra elolvasnak.

Berde Mária 1889. február 5-én született a Szolnok-Doboka vármegyei Kackón, ahol édesapja református lelkész volt, egy olyan faluban, amelynek magyarsága már akkor vészesen fogyatkozott, de amelynek templomában ma is felhangzik magyarul az Ige, s a szórványgyülekezet ajkán az Erős várunk nékünk az Isten, s amelynek kicsiny gyülekezete néhány évvel ezelőtt már ünnepi keretek között megemlékezett születésének kerek évfordulójáról.

Pedig a majdani írónőt nem sok emlék köthette szülőfalujához, amelynek világát – a soknemzetiségű Erdélyben oly kívánatos békés együttélés egy mozzanatát – egyik versében így örökítette meg:

„Az én apám tudott jól franciául,

S Bázelben németeknek prédikált,

De mikor elment Szolnok-Dobokába,

Román szótárt vett és grammatikát.

Zsidók is éltek ott, buzgók, s szegények,

S az én apám zsidóul is tudott,

S jöttek hozzája nagyszakállú vének

Hallgatni az Ótestamentumot.”

Még a világra alig eszmélő gyermek, amikor édesapja meghívást kapott a nagyenyedi Bethlen Kollégium és az akkor még ott működő református teológia tanári állására, érlelődése éveinek tanúja, számos írásának, többek között az erdélyi reformkort és 1848-at megelevenítő nagy regényének, A hajnal embereinek elsődleges színtere tehát nem véletlenül lett Nagyenyed. A Bethlen Kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait 1907-ben, majd Kolozsvárt, az I. Ferenc József Tudományegyetemen szerezte meg – tanulmányait Münchenben kiegészítve – magyar-német szakos diplomáját. Tanárként néhány évre visszakerült Enyedre, majd 1920 és 1931 között Marosvásárhelyen, utána Nagyváradon tanított. 1945-ben költözött férjével együtt Kolozsvárra, itt halt meg 1949. február 20-án.

Még egyetemi hallgatóként jelentkezett versekkel (első verseit a Pesti Napló közölte 1906-ban, verskötete 1912-ben jelent meg), majd egy regénnyel (Az örök film, 1917), amelyben diákéveit eleveníti fel. Enyeden született, de már tanári pályája következő állomásán, Marosvásárhelyen látott napvilágot három novelláskötete és következő regénye, a Haláltánc (1924), amelynek finom női érzékenységgel megrajzolt szereplői egy alpesi tüdőszanatórium zárt világában, de a künti világot leképezve morzsolják különben egyhangú napjaikat, élet és halál, szerelem és hűtlenség, csalás és megcsalattatás dilemmái között vergődve.

Marosvásárhelyen töltött évei a Trianon után önépítkezésre kényszerített indulás évei is egyben az erdélyi magyar irodalomban, s Berde Mária ennek az első évtizednek az egyik meghatározó szereplője. Tagja, majd alelnöke volt a még Tolnai Lajos által 1876-ban alapított, de sokáig halódó, s most tétlenségéből feltámasztott Kemény Zsigmond Társaságnak, szereplője az összeomlás utáni letargiából feladataira ébredt irodalom számára új közönséget toborzó irodalmi estjei sorának, szerkesztője a „hőskorban” fontos irodalomszervező feladatot is vállaló Zord Idő című folyóiratnak, s egyik kezdeményezője egy szabad írói közösségnek, amely kezdeményezésből 1926-ban megszületett az erdélyi írók legjavát tömörítő marosvécsi Helikon.

A húszas évekbeli szerepvállalásaiból következteteve nem véletlen, hogy épp őt kérte fel az íróközösség folyóiratának, az Erdélyi Helikonnak a főszerkesztője, Kuncz Aladár, hogy egy vitaindító cikkben emeljen szót az akkoriban divatossá vált történelmi regény ellenében, fogalmazza meg elvárásait az irodalom feladatairól. S ő valóban sorompóba állt. Cikke, Vallani és vállalni címmel, az Erdélyi Helikon 1929/2. számában jelent meg, s benne az erdélyi írók feladatául tűzi ki „őszintén elevenen mutatni be a mát, bármely fogyatékosságával”. Figyelmeztette kortársait, hogy „a háború elseperte a magyar írók dickensi lehetőségeit. Aki ma tollat fog, az mondani akar valamit a mesén felül is”. „Akinek kő van a cipőjében, az nem vizsgálja a csillagok útjait.” Végül ezzel zárja cikkét: „Tisztán irodalmi nézőpontból pedig nem csak becsületesebb, részben könnyebb is volna megfogni a jelenben lüktető s magát felkínáló életet. Csakhogy persze a könnyebbség pusztán a megalkotás munkájára vonatkozik, viszont kiállani a művünk mellé, a bőrünkre menő igazságaink mellé – vallani és vállalni –, ahhoz emelkedettebb homlok, több mindennel való leszámolás, több mindenre való elkészülés is kell, író és kiadó részéről egyaránt”.


Berde Mária és férje, Róth Jenő sírja a Házsongárdi temetőben
(Benkő Levente fényképe)

A cikk – ahogyan arra Kuncz számított – széles körű vita lavináját indította el az akkori erdélyi irodalmi életben. Igaz, ebben a „sereges múltbagyaloglásban”, ahogyan Tamási Áron a vita során minősítette, Berde Mária korábban maga is részes volt (Romuáld és Andriána címmel megjelent, s a Magyar Tudományos Akadémia által 1926-ban díjazott regényének cselekményét a középkorba, a keresztes háborúk korába és színtereire helyezte). Nem sokkal a vita után azonban új könyvvel jelentkezett a Föld­indulás című regénnyel (1930), amellyel példát akart mutatni „a ma regényére”. Ebben, hogy a kor- és eszmetárs Tabéry Gézát idézzük: Berde Mária „azt írta meg, mivé lettek a mi vidéki magyarjaink anno 1919 vagy 1920 óta. Hogyan alakultak át az életrevalók, akik nem voltak rosszabbak az álmodóknál, mivé pusztultak a fanatikusok, és milyen harcot kellett vállalniok azoknak Erdélyben, akik végeredményben több magyarok a meg nem alkuvóknál.” (Erdélyi Helikon, 1931/3.) Berde egy, a regény középpontjába állított földbirtokos család kikerülhetetlen széthullásának, az új történelmi helyzetben való tájékozódásra képtelenségének és vele szemben a cselekvő beilleszkedésnek a példáival, szépírói eszközökkel kívánt érvelni a „vallani és vállalni” igazsága mellett.

Egyfajta érvelés a cselekvésre néhány évvel később megjelent Szentségvivők című regénye (1935) is, az 1920-as évek erdélyi (főképp vásárhelyi) irodalmi életének kulcsregénye, a kortársak által maradéktalanul felismerhető szereplőkkel. Részben ez, a regény egyáltalán nem leplezett, s némely kortársak által túlzottnak érzett „Vásárhely-központúsága” lett az oka annak, hogy megromlott a viszony Berde Mária és a helikoni íróközösség között. Időközben átköltözött Nagyváradra, majd az íróközösség kiadójával és az Erdélyi Szépmíves Céh kiadópolitikájával szintén elégedetlen néhány írótársával 1934-ben létrehozta az Erdélyi Magyar Írói Rend (EMÍR) nevet viselő csoportosulást.

Az EMÍR nem váltja be ugyan az alapítói által hozzá fűzött reményeket, Berde Mária azonban nemsokára új regénnyel jelentkezett, a Tüzes kemencével (1936), amelyben egy, a világháború forgatagába vetett és megtévedt asszony sorsán át érvel a kor álerkölcse és képmutatása ellen.

Az 1930-as évek közepén nagyszabású írói terv megvalósításába kezdett: búvárként merült alá az erdélyi reformkor és a szabadságharc történetébe. Ez a mű is a „vallani és vállalni” program jegyében születiett, de a kisebbségi magyarság – sőt egész Európa – számára egyre vészterhesebben alakuló időkben úgy érezte, a múlt példáinak felmutatásával tud leghitelesebben érvelni az emberség és igazság mellett.

A hajnal embereiben Berde Mária visszatér gyermekkora városához, Nagyenyedhez, ahol oly elevenen élt még a múlt, az európai forradalmak hozta szabadság, egyenlőség és testvériség eszméinek az a légköre, amelyet a maga korában fontosnak érezte felmutatni, elsősorban saját nemzete és a velünk együtt élő népek-nemzetek számára. A hatalmas dokumentációra épített regény szerteágazó cselekménye az erdélyi reformkor és az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc korában, majd a Világos utáni évtizedekben játszódik. Szereplői a kor nagy erdélyi reformpolitikusai: id. Szász Károly, a Bethlen Kollégium tudós professzora, Wesselényi Miklós, az árvízi hajós és a nagyenyedi kollégium nyomdájában illegálisan kinyomtatott Balítéletek szerzője, gróf Mikó Imre, s körülöttük a történelem számára névtelen, de az írónő által elevenné formált alakok sokasága.

Az írónő életében a regénynek csak az első része jelent meg 1943-ban, az első két kötet. Az 1848-cal kezdődő második rész – amelyen az írónő tovább, haláláig dolgozott –, csak több mint 50 ével később, a romániai kommunista rendszer bukása után láthatott napvilágot. S ebben minden bizonnyal az is szerepet játszott, hogy akkor, a '40-es években, a bécsi döntés által különösen kiéleződött román–magyar viszonyok között, a reformkori Erdély múltjából Berde Mária főképp a polgári átalakulás előzményeinek pozitív történéseit érezte történelmi tanulságot kínálónak, míg az 1848–49-es évek véres eseményeinek felelevenítése épp a múlt józan megértésének és a két nép közötti megbékélésnek azt a célkitűzését fenyegette volna, amelyet Berde Mária mindig is vallott és vállalt.

Aki ma kezébe veszi a könyvet, lehetősége van a teljes történet eseményeinek, hősei sorsának végigtekintésére, hiszen az Erdélyi Református Egyházkerület Misztótfalusi Kis Miklós Sajtóközpontjának kiadásában, 1995-ben megjelent az addig kéziratban őrzött, Hatházy Ferenc gondozta harmadik kötet is. Tanúja, részese lehet az Uniót kinyilatkoztató, s egész Kolozsvárt mámoros örömünnepbe ragadó országgyűlésnek, Szász Károllyal részt vehet a balázsfalvi román nemzeti gyűlésen, amelynek során egy Simion Bărnuţiuval való vitában már élesen vetődik fel ’48 román és a magyar konfliktusának lehetősége. Majd követheti azokat a mesterkedéseket, amelyeknek következtében az erdélyi románság – a Balázsfalvára is ellátogató, s a magyar forradalomra nagy reményekkel tekintő moldvai és havasalföldi román ’48-asok figyelmeztetései ellenére – a császári hatalom oldalára sodródik. Döbbenettel válik részesévé a tragikus következmények egyikének: Nagyenyed 1849-es pusztulásának. Követheti a Kollégium diákhőseit Bem táborába, a diadalmas tavaszi hadjáratba, a győzelmek ellenére is a békét szorgalmazó Szász Károlyt a Habsburgok trónfosztását kimondó debreceni országgyűlésre, majd a cári intervenció következtében a világosi katasztrófához. Követheti az összeomlásba belepusztult Wesselényit, a vésztörvényszék elé hurcolt Szász Károlyt, az internáltság állapotából hazabocsátott, s Enyed újjáépítésébe kezdő Mikó Imrét, a Törökorszába bujdosottak kétségbeesés és reménység közötti vergődését, az elnyomatás ellen forradalmi összeesküvést megkísérlő Török professzort és székely vértanútársait, a kiegyezés útját röpirataival egyengető, majd mellőzötten, betegen Pusztakamarásra visszavonuló Kemény Zsigmondot.


R. Berde Mária aláírása

A megannyi életsorson ugyanakkor példázata az egész mű Szász Károly által megfogalmazott alapgondolatának „Tedd a hasznos lehetőt”.

Mert nincs olyan helyzet – üzeni Berde Mária kortársainak, s üzeni nekünk is, mai olvasóinak –, amely felmenthetne bárkit a közössége iránti kötelességétől. És nincs olyan helyzet, amelyben ne adódna lehetőség ennek a kötelességérzetnek a szellemében cselekedni.

A második világháború után, ismét egy válságos történelmi helyzetben, Berde Mária – súlyosbodó betegsége ellenére – bekapcsolódott az ismét kisebbségként újraszerveződő erdélyi irodalmi életbe. Elvállalta az újonnan alapított Dolgozó Nő című lap főszerkesztői tisztét, közölt néhány 1848-as témájú novellát az első években beindult lapokban, az Erdélyi magyar református naptár 1945 és 1949 közötti években megjelent köteteiben, nyelvművelő cikksorozatot a marosvásárhelyi Szabad Szóban.

1949. február 20-án halt meg – hatvannyolc évvel ezelőtt. A Házsongárdi temetőben, a még ma is „református sírkertként” számon tartott temetőrészben nyugszik.

(Elhangzott 2017. augusztus 12-én a Kolozsvári Magyar Napokon, a Berde Mária és Dóczyné Berde Amál emlékezete című rendezvényen.)

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

bethlen gergely

Az Erdélyi Panteonként is emlegetett kolozsvári Házsongárd temetőben több jeles és a magyar történelemben fontos szerepet játszott személyiség alussza örök álmát. Egyes itt nyugvó személyek (pl. Brassai Sámuel) jelen vannak a város köztudatában, mások azonban nem. Utóbbiak közé tartozik bethleni gróf Bethlen Gergely honvédtiszt, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc résztvevője, a szabadságharc egyik legjelesebb erdélyi törzstisztje. Halálának százötvenedik évfordulóján rá emlékezünk.

Wesselényi Ferenc egykori síremléke

Ha valaki a lengyelországi Krakkóban felkeresi a város ferences kolostorát (Plac Wszystkich Świętych 5.), akkor annak kerengőjében egy, a földön fekvő és a fal felé fordított vörösmárvány sírkőtöredéket pillanthat meg. És hogy kit ábrázol ez a csonka, páncélos férfialak? Nos, ez a torzó valamikor egy hazánkfia, az első Wesselényi báró, Wesselényi Ferenc sír­emléknek a részét képezte.

mithras

Mithras alighanem az egyik legismertebb ókori istenség a 21. század embere számára. Bár a köztudat és a hagyományos tankönyvek nem a klasszikus, görög–római panteon istenalakjai között tartják számon, Mithras kultusza majdnem minden elemében klasszikus: görög (hellenisztikus) és római. Népszerűsége ma annak is köszönhető, hogy Indiában még mindig él az avestai Mitra kultusza, az istenség neve pedig a 19. század nagy kutatói – elsősorban Franz V. Cumont és Ernest Renan révén – tévesen „perzsa istenként”, a kereszténység „konkurenciájaként”, a legmisztikusabb ókori vallások egyikeként kerültek a köztudatba. A 17. század óta folyamatosan előkerülő nagyszámú Mithras emlékművek pedig Európa-szerte állandó figyelemnek örvendtek és örvendenek mind a mai napig.

…a reformáció sokat profitált a humanizmusból, elsősorban az oktatás és a tudományosság terén. A középkori egyetemeken tanított tárgyak foglalata akkor tájt a hét szabad művészet volt.

Az 500 éve történt, jelentéktelennek tűnő esemény olyan szikrának bizonyult, mely vallásilag és társadalmilag is egy új Európa kiformálódását idézte elő. Ha a protestáns világ ünneplésébe a katolikus világ ugyanazzal az érzelemmel nem is kapcsolódik bele, de a reformáció 500. évfordulója nem hagyhatja közömbösen.

Az egyházban ma már egyre természetesebbé válik, hogy állandó változásra, megújulásra van szükség, máskülönben stagnáló élettelen, befásult klubbá alakul. Ahhoz viszont, hogy ez a változás ne váljon a társadalom által szabott igényekhez való puszta alkalmazkodássá, szükség van stabil pontokra, amelyekhez igazodhatunk. Ebben segít a reformáció példája, melynek legsarkallatosabb útjelzője a Biblia tanulmányozása, és az Istennel ápolt személyes kapcsolat volt.

a reformáció genfi emlékműve

A protestáns reformáció félévezredes évfordulóján, amikor a nyugati társadalom arculatát markánsan meghatározó szellemi folyamat eredményeit próbáljuk csokorba gyűjteni, e tekintetben is lenyűgözheti a szemlélőt Erdély egyedi világa. Nincs ugyanis egyetlen olyan hely sem Európában, ahol olyan sajátos felekezeti paletta alakult volna ki, mint nálunk.

cserei mihály

Teljes nemesi neve nagyajtai és miklósvárszéki Cserei Mihály volt. 1667. október 21-én született az Olt folyó melléki, Csíkszeredától északnyugatra eső Csíkrákoson. Cserei Mihály jegyzetei rövidek, de nagyon találóak. Nem szépirodalmi és nem tudományos igénnyel íródtak. Mégis kitűnik belőlük, hogy írójuk nem egyszerű ember lehetett már fiatal korában sem. 

viski jános

Az évforduló alkalmával érdemes felidézni Kodály erdélyi vonatkozásait és közöttük azt a fiatal kolozsvári tanítványát, akit maga szemelt ki utódjának a budapesti Zeneakadémia zeneszerzéstanári állásába.

A család egyik ága a 19. század elején házasság révén Gidófalvára költözött, majd a Fotos határában lévő kis birtokuk művelésére Fotoson telepedtek le. Az itt élő legidősebb Berde Sándor 1848/49-ben Bem seregének katonája volt, amiért „császárgyalázás” címén félévi várbörtönre ítélték, amit Marosvásárhelyt töltött le. Utána hazatért gazdálkodni Fotosra. Felesége, a berecki lófő családból származó Györbíró Júlia öt gyermekkel ajándékozta meg: három fiúval és két leánnyal, a közbülső éppen az 1856. július 18-án született ifj. Berde Sándor, a későbbi lelkipásztor volt.

régészet

Egy város azonban folyamatos változásoknak van kitéve az évszázadok vagy akár évezredek alatt: a település neveket változtat, lakossága és azok etnikai vagy kulturális identitása is állandóan módosul, ennélfogva e faktorok legkézenfekvőbb jegyei – a tárgyak és épületek is – állandó metamorfózis alatt állnak. Ez a komplex és dinamikus változás adja egy városi tér, urbánus közeg régészetének a sajátosságát. A nemrég nagy sajtóvisszhangot keltett kolozsvári főtéri ásatások rámutattak a régészet, mint tudomány két olyan ágának fontosságára, amely jelenleg Erdélyben még kevés figyelmet kap: a városi régészet és a közönség-régészet jelentőségére.

Bartók Béla

A hajdani Czen­czinger Szálló éttermében hallotta a gyermek Bartók Béla 1887. március 26-án élete első zenekari hangversenyét. Négyéves korában már egy ujjal kiverte a zongorán az ismerős dalokat, melódiákat, megtanult vagy negyvenet. Saját kérésére édesanyja, Voit Paula ötödik életéve betöltésekor elkezdte a gyermek Bartók Bélát zongorázni tanítani. Április 23-án Béla-napkor megkezdte zeneszerzői pályafutását. Kis négykezes zongoradarabot komponált édesapja névnapjára. Hét esztendős volt, amikor kiderült, hogy abszolút zenei hallása van: „a mellékszobában volt, és minden megütött hangot azonnal meg tudott nevezni, sőt egyszerűbb akkordokat is megismert.” 

régi magyar úrihímzés

Az úrihímzés kifejezést először a Magyar Iparművészet 1918. évi 21. számában írta le Divald Kornél, a Régi magyar hímzések c. közleményében, addig a régi magyar hímzések kifejezést használták. Az Iparművészeti Múzeumban ugyanebben az esztendőben rendeztek nagyméretű kiállítást, ahol a régi magyar hímzéseket mutatták be. F. Supka Magdolna is használta az úrihímzés kifejezést doktori értekezésében (A magyar úrihímzés. Budapest, 1938. 3. o.), így ennek átvétele megtörtént. Munkájában megállapítja, hogy az úrihímzéses textíliák ornamentikája rendkívül gazdag, kifejezésmódja sokrétű, érzelmi és lelki kivetítődése mélyreható.

Koós Károly

Kós Károly édesapja, Kosch Karl szászrégeni szász családból származott. Néhány évig a nagyszebeni Jogakadémiára járt, de nem szerzett diplomát, hanem postatisztviselő lett Kolozsváron. 1886-ban az édesapát áthelyezték Nagyszebenbe főtávírdásznak, aki 130 évvel ezelőtt ide költöztette családját is. Közben a gazdag szász rokonok kiforgatták az apai örökségből, s ennek hatására Kosch Karlról Kós Károlyra magyarosította nevét. Végérvényesen szakított a szász rokonokkal, gyermekeit magyar iskolákban taníttatta, otthon magyar újságokat és folyóiratokat olvastak. Kós harmadik elemista volt a magyar iskolában, amikor édesapját újból áthelyezték, kilenc év alatt immár harmadszor: útjuk ezúttal visszakanyarodott Kolozsvárra.

haller károly

Haller Károly mindössze két évig volt Kolozsvár polgármestere, de ez idő alatt olyan fontos korszerűsítési folyamatokat indított el, amelyek jelentősen felgyorsították a város modernizálódását. A következő írás Haller Károly 1885-dik évi polgármesteri tevékenységének fontosabb városfejlesztési intézkedéseit mutatja be.