Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Vallani és vállalni

Berde Mária. Vajon hányan vannak, akár a ma itt összegyűlt ünneplő közönség között is, akiknek számára többet jelent a neve, mint néhány homályos emlék a romániai magyar irodalom történetét összefoglaló, 1977-től sokáig használatban volt XII. osztályos tankönyvből? Hányan vannak, akik tanári ösztönzésre, vagy később, attól függetlenül olvasták a Romániai Magyar Írók sorozatában 1968 után megjelent regényeit: a Tüzes kemencét, a Szent szégyent, a Romuáld és Andrianát, netán kezükbe került a válogatott verseit és műfordításait tartalmazó, még 1970-en megjelent kötete? Vagy említsük meg főművét, A hajnal embereit, amelyért még életében, 1943-ban Baumgarten-díjban részesült.


Berde Mária (1889–1949)

Nemcsak egy – a Kolozsvári Magyar Napokba beillesztett – esemény kíván lenni tehát ez a mai ünnepi rendezvény, hanem emlékeztető a feledésből évtizedekkel ezelőtt feltámasztott, de aztán újra elfelejtett írónő művére, ösztönzés egy újabb „újraolvasásra”. Hiszen az író halála után műveiben él, de csak azokban a művekben, amelyeket a későbbi nemzedékek újra meg újra elolvasnak.

Berde Mária 1889. február 5-én született a Szolnok-Doboka vármegyei Kackón, ahol édesapja református lelkész volt, egy olyan faluban, amelynek magyarsága már akkor vészesen fogyatkozott, de amelynek templomában ma is felhangzik magyarul az Ige, s a szórványgyülekezet ajkán az Erős várunk nékünk az Isten, s amelynek kicsiny gyülekezete néhány évvel ezelőtt már ünnepi keretek között megemlékezett születésének kerek évfordulójáról.

Pedig a majdani írónőt nem sok emlék köthette szülőfalujához, amelynek világát – a soknemzetiségű Erdélyben oly kívánatos békés együttélés egy mozzanatát – egyik versében így örökítette meg:

„Az én apám tudott jól franciául,

S Bázelben németeknek prédikált,

De mikor elment Szolnok-Dobokába,

Román szótárt vett és grammatikát.

Zsidók is éltek ott, buzgók, s szegények,

S az én apám zsidóul is tudott,

S jöttek hozzája nagyszakállú vének

Hallgatni az Ótestamentumot.”

Még a világra alig eszmélő gyermek, amikor édesapja meghívást kapott a nagyenyedi Bethlen Kollégium és az akkor még ott működő református teológia tanári állására, érlelődése éveinek tanúja, számos írásának, többek között az erdélyi reformkort és 1848-at megelevenítő nagy regényének, A hajnal embereinek elsődleges színtere tehát nem véletlenül lett Nagyenyed. A Bethlen Kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait 1907-ben, majd Kolozsvárt, az I. Ferenc József Tudományegyetemen szerezte meg – tanulmányait Münchenben kiegészítve – magyar-német szakos diplomáját. Tanárként néhány évre visszakerült Enyedre, majd 1920 és 1931 között Marosvásárhelyen, utána Nagyváradon tanított. 1945-ben költözött férjével együtt Kolozsvárra, itt halt meg 1949. február 20-án.

Még egyetemi hallgatóként jelentkezett versekkel (első verseit a Pesti Napló közölte 1906-ban, verskötete 1912-ben jelent meg), majd egy regénnyel (Az örök film, 1917), amelyben diákéveit eleveníti fel. Enyeden született, de már tanári pályája következő állomásán, Marosvásárhelyen látott napvilágot három novelláskötete és következő regénye, a Haláltánc (1924), amelynek finom női érzékenységgel megrajzolt szereplői egy alpesi tüdőszanatórium zárt világában, de a künti világot leképezve morzsolják különben egyhangú napjaikat, élet és halál, szerelem és hűtlenség, csalás és megcsalattatás dilemmái között vergődve.

Marosvásárhelyen töltött évei a Trianon után önépítkezésre kényszerített indulás évei is egyben az erdélyi magyar irodalomban, s Berde Mária ennek az első évtizednek az egyik meghatározó szereplője. Tagja, majd alelnöke volt a még Tolnai Lajos által 1876-ban alapított, de sokáig halódó, s most tétlenségéből feltámasztott Kemény Zsigmond Társaságnak, szereplője az összeomlás utáni letargiából feladataira ébredt irodalom számára új közönséget toborzó irodalmi estjei sorának, szerkesztője a „hőskorban” fontos irodalomszervező feladatot is vállaló Zord Idő című folyóiratnak, s egyik kezdeményezője egy szabad írói közösségnek, amely kezdeményezésből 1926-ban megszületett az erdélyi írók legjavát tömörítő marosvécsi Helikon.

A húszas évekbeli szerepvállalásaiból következteteve nem véletlen, hogy épp őt kérte fel az íróközösség folyóiratának, az Erdélyi Helikonnak a főszerkesztője, Kuncz Aladár, hogy egy vitaindító cikkben emeljen szót az akkoriban divatossá vált történelmi regény ellenében, fogalmazza meg elvárásait az irodalom feladatairól. S ő valóban sorompóba állt. Cikke, Vallani és vállalni címmel, az Erdélyi Helikon 1929/2. számában jelent meg, s benne az erdélyi írók feladatául tűzi ki „őszintén elevenen mutatni be a mát, bármely fogyatékosságával”. Figyelmeztette kortársait, hogy „a háború elseperte a magyar írók dickensi lehetőségeit. Aki ma tollat fog, az mondani akar valamit a mesén felül is”. „Akinek kő van a cipőjében, az nem vizsgálja a csillagok útjait.” Végül ezzel zárja cikkét: „Tisztán irodalmi nézőpontból pedig nem csak becsületesebb, részben könnyebb is volna megfogni a jelenben lüktető s magát felkínáló életet. Csakhogy persze a könnyebbség pusztán a megalkotás munkájára vonatkozik, viszont kiállani a művünk mellé, a bőrünkre menő igazságaink mellé – vallani és vállalni –, ahhoz emelkedettebb homlok, több mindennel való leszámolás, több mindenre való elkészülés is kell, író és kiadó részéről egyaránt”.


Berde Mária és férje, Róth Jenő sírja a Házsongárdi temetőben
(Benkő Levente fényképe)

A cikk – ahogyan arra Kuncz számított – széles körű vita lavináját indította el az akkori erdélyi irodalmi életben. Igaz, ebben a „sereges múltbagyaloglásban”, ahogyan Tamási Áron a vita során minősítette, Berde Mária korábban maga is részes volt (Romuáld és Andriána címmel megjelent, s a Magyar Tudományos Akadémia által 1926-ban díjazott regényének cselekményét a középkorba, a keresztes háborúk korába és színtereire helyezte). Nem sokkal a vita után azonban új könyvvel jelentkezett a Föld­indulás című regénnyel (1930), amellyel példát akart mutatni „a ma regényére”. Ebben, hogy a kor- és eszmetárs Tabéry Gézát idézzük: Berde Mária „azt írta meg, mivé lettek a mi vidéki magyarjaink anno 1919 vagy 1920 óta. Hogyan alakultak át az életrevalók, akik nem voltak rosszabbak az álmodóknál, mivé pusztultak a fanatikusok, és milyen harcot kellett vállalniok azoknak Erdélyben, akik végeredményben több magyarok a meg nem alkuvóknál.” (Erdélyi Helikon, 1931/3.) Berde egy, a regény középpontjába állított földbirtokos család kikerülhetetlen széthullásának, az új történelmi helyzetben való tájékozódásra képtelenségének és vele szemben a cselekvő beilleszkedésnek a példáival, szépírói eszközökkel kívánt érvelni a „vallani és vállalni” igazsága mellett.

Egyfajta érvelés a cselekvésre néhány évvel később megjelent Szentségvivők című regénye (1935) is, az 1920-as évek erdélyi (főképp vásárhelyi) irodalmi életének kulcsregénye, a kortársak által maradéktalanul felismerhető szereplőkkel. Részben ez, a regény egyáltalán nem leplezett, s némely kortársak által túlzottnak érzett „Vásárhely-központúsága” lett az oka annak, hogy megromlott a viszony Berde Mária és a helikoni íróközösség között. Időközben átköltözött Nagyváradra, majd az íróközösség kiadójával és az Erdélyi Szépmíves Céh kiadópolitikájával szintén elégedetlen néhány írótársával 1934-ben létrehozta az Erdélyi Magyar Írói Rend (EMÍR) nevet viselő csoportosulást.

Az EMÍR nem váltja be ugyan az alapítói által hozzá fűzött reményeket, Berde Mária azonban nemsokára új regénnyel jelentkezett, a Tüzes kemencével (1936), amelyben egy, a világháború forgatagába vetett és megtévedt asszony sorsán át érvel a kor álerkölcse és képmutatása ellen.

Az 1930-as évek közepén nagyszabású írói terv megvalósításába kezdett: búvárként merült alá az erdélyi reformkor és a szabadságharc történetébe. Ez a mű is a „vallani és vállalni” program jegyében születiett, de a kisebbségi magyarság – sőt egész Európa – számára egyre vészterhesebben alakuló időkben úgy érezte, a múlt példáinak felmutatásával tud leghitelesebben érvelni az emberség és igazság mellett.

A hajnal embereiben Berde Mária visszatér gyermekkora városához, Nagyenyedhez, ahol oly elevenen élt még a múlt, az európai forradalmak hozta szabadság, egyenlőség és testvériség eszméinek az a légköre, amelyet a maga korában fontosnak érezte felmutatni, elsősorban saját nemzete és a velünk együtt élő népek-nemzetek számára. A hatalmas dokumentációra épített regény szerteágazó cselekménye az erdélyi reformkor és az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc korában, majd a Világos utáni évtizedekben játszódik. Szereplői a kor nagy erdélyi reformpolitikusai: id. Szász Károly, a Bethlen Kollégium tudós professzora, Wesselényi Miklós, az árvízi hajós és a nagyenyedi kollégium nyomdájában illegálisan kinyomtatott Balítéletek szerzője, gróf Mikó Imre, s körülöttük a történelem számára névtelen, de az írónő által elevenné formált alakok sokasága.

Az írónő életében a regénynek csak az első része jelent meg 1943-ban, az első két kötet. Az 1848-cal kezdődő második rész – amelyen az írónő tovább, haláláig dolgozott –, csak több mint 50 ével később, a romániai kommunista rendszer bukása után láthatott napvilágot. S ebben minden bizonnyal az is szerepet játszott, hogy akkor, a '40-es években, a bécsi döntés által különösen kiéleződött román–magyar viszonyok között, a reformkori Erdély múltjából Berde Mária főképp a polgári átalakulás előzményeinek pozitív történéseit érezte történelmi tanulságot kínálónak, míg az 1848–49-es évek véres eseményeinek felelevenítése épp a múlt józan megértésének és a két nép közötti megbékélésnek azt a célkitűzését fenyegette volna, amelyet Berde Mária mindig is vallott és vállalt.

Aki ma kezébe veszi a könyvet, lehetősége van a teljes történet eseményeinek, hősei sorsának végigtekintésére, hiszen az Erdélyi Református Egyházkerület Misztótfalusi Kis Miklós Sajtóközpontjának kiadásában, 1995-ben megjelent az addig kéziratban őrzött, Hatházy Ferenc gondozta harmadik kötet is. Tanúja, részese lehet az Uniót kinyilatkoztató, s egész Kolozsvárt mámoros örömünnepbe ragadó országgyűlésnek, Szász Károllyal részt vehet a balázsfalvi román nemzeti gyűlésen, amelynek során egy Simion Bărnuţiuval való vitában már élesen vetődik fel ’48 román és a magyar konfliktusának lehetősége. Majd követheti azokat a mesterkedéseket, amelyeknek következtében az erdélyi románság – a Balázsfalvára is ellátogató, s a magyar forradalomra nagy reményekkel tekintő moldvai és havasalföldi román ’48-asok figyelmeztetései ellenére – a császári hatalom oldalára sodródik. Döbbenettel válik részesévé a tragikus következmények egyikének: Nagyenyed 1849-es pusztulásának. Követheti a Kollégium diákhőseit Bem táborába, a diadalmas tavaszi hadjáratba, a győzelmek ellenére is a békét szorgalmazó Szász Károlyt a Habsburgok trónfosztását kimondó debreceni országgyűlésre, majd a cári intervenció következtében a világosi katasztrófához. Követheti az összeomlásba belepusztult Wesselényit, a vésztörvényszék elé hurcolt Szász Károlyt, az internáltság állapotából hazabocsátott, s Enyed újjáépítésébe kezdő Mikó Imrét, a Törökorszába bujdosottak kétségbeesés és reménység közötti vergődését, az elnyomatás ellen forradalmi összeesküvést megkísérlő Török professzort és székely vértanútársait, a kiegyezés útját röpirataival egyengető, majd mellőzötten, betegen Pusztakamarásra visszavonuló Kemény Zsigmondot.


R. Berde Mária aláírása

A megannyi életsorson ugyanakkor példázata az egész mű Szász Károly által megfogalmazott alapgondolatának „Tedd a hasznos lehetőt”.

Mert nincs olyan helyzet – üzeni Berde Mária kortársainak, s üzeni nekünk is, mai olvasóinak –, amely felmenthetne bárkit a közössége iránti kötelességétől. És nincs olyan helyzet, amelyben ne adódna lehetőség ennek a kötelességérzetnek a szellemében cselekedni.

A második világháború után, ismét egy válságos történelmi helyzetben, Berde Mária – súlyosbodó betegsége ellenére – bekapcsolódott az ismét kisebbségként újraszerveződő erdélyi irodalmi életbe. Elvállalta az újonnan alapított Dolgozó Nő című lap főszerkesztői tisztét, közölt néhány 1848-as témájú novellát az első években beindult lapokban, az Erdélyi magyar református naptár 1945 és 1949 közötti években megjelent köteteiben, nyelvművelő cikksorozatot a marosvásárhelyi Szabad Szóban.

1949. február 20-án halt meg – hatvannyolc évvel ezelőtt. A Házsongárdi temetőben, a még ma is „református sírkertként” számon tartott temetőrészben nyugszik.

(Elhangzott 2017. augusztus 12-én a Kolozsvári Magyar Napokon, a Berde Mária és Dóczyné Berde Amál emlékezete című rendezvényen.)

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

almási istván kotta, aranyosszéki népalok

1963–64-ben öt aranyosszéki helységben, Aranyosgerenden, Kövenden, Kercseden, Szentmihályfalván és Torockószentgyörgyön végeztem népzenegyűjtést. Több mint kétszáz népdalt és népballadát sikerült magnószalagra rögzítenem. Bár ez még csekély anyag, birtokában a valóságot jobban megközelítő kép rajzolódik elénk a tájegység népzenéjéről.

perdonto bajvivasok, killyeni andrás

Vermes Lajos 1896-tól a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem torna- és vívómestere volt. Korának neves all-round sportolója, a magyar sport legnagyobb agitátora volt, kinek nézetei sokszor jóval megelőzték korát. Ugyanakkor sokszor kétes viselkedésű sportvezető volt, aki mindent megtett az általa szervezett események népszerűsítésének érdekében.

Kolozsvár, Vasútállomás

Ismételten közbejött nehézségek, akadályok legyőzése után végre, 1870. szeptember 7-én, szerdán reggel 6 órakor Nagyváradról utasaival elindult a legelső személyvonat, melyet Nagy Ferenc mozdonyvezető vezetett, s áttörve a Királyhágó sziklakapuin, végig a Körös mentén meg Kalotaszegen, fél 12 órakor befutott Kolozsvárra.

Konsza samu. Kakaslövés Apácán

A kakaslövés vagy kakas-ütés szokását először Zajzoni Rab István közölte a Vasárnapi Újság 1861. évi 42. számában. A közlést tőle Orbán Balázs is átvette, mondván, mert elveszhet és sokak figyelmét el is kerülhette. Ő sajátos hétfalusi csángó szokásnak tartotta a kakaslövést, amely ott is keletkezett.

erélyi krónika

Erdély első történelmi portálja, az Erdélyi Krónika 2017 januárjában kezdte meg működését.

Entz Géza és Guttmann Szabolcs

Igen, Műemlékvédelmi Világnap: van ilyen, bizonyára sokunk számára ismeretes. 1984. április 18-át a Műemlékek és Műemléki Együttesek Nemzetközi Tanácsa (ICOMOS) műemlékvédelmi világnappá nyilvánította. Fontosságát nem kell különösebben hangsúlyozni, több évszázados épített örökségünket örökös veszély fenyegeti, az idő vasfoga, az ideológiai „hóbortok”, politikai ellenszelek nem minden időben kedveztek neki.

kodály zoltán

Lapunk fennállásának 70. évforduló ján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményeiben őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat.

Taufer János

Polgári Társalkodó, Kolozsvári Kereskedő Társaság és Kolozsvári Kisegítő Egyesület; szivargyár és fényképészeti műterem; „chocholad, liqueur” és „vasparipák” – mindezek kapcsolódnak a nagy múltú Tauffer családhoz, amelynek tagjai nemzedékeken keresztül játszottak fontos szerepet Kolozsvár arculatának alakításában.

Az ókori Róma emlékezete végigkísérte a középkori krónikákat és történeti tudatot is. Az egykori birodalom mintegy kétezer városának emlékanyaga, romjai és az újszövetségi hagyományokban túlélő emlékezete továbböröklődött nemcsak a középkori, de különös hangsúllyal a reneszánsz és felvilágosodás kori történeti irodalomban és politikai ideológiákban is.

Ha Kolozsvár felől a nemzetközi műúton halad­va felérünk a Dobogó-tetőre: szélesre tárul előt­tünk az Aranyos völgye. Óriási porfelhő gomolyagba burkolva felbukkan Torda modern ipari tája füstölgő gyárkéményeivel, robusztus iparcsarnokai­val, szabályos háztömb soraival. Mögötte nyúlik el a Keresztesmező, hátterében pedig sejtelmesen emel­kedik ki az Erdélyi Érchegység sziklabércei, köztük a Székelykő. A jelentős iparváros középpontjában már távolról magára vonja a figyelmet Ótorda két impozáns épülete: a katolikus templom oldalnézetű képe és a református templom égbenyúló kőtornya. Így olvad össze egységes képbe a jelen és a múlt beszédes valósága, a természet és ember tájformáló erejének megannyi alkotása. 

Bárhonnan közelítsük meg a Csehországból Erdélybe szakadt festő, Melka Vince pályáját, életének meghatározó élményei Rudolf trónörökös egykori erdélyi vadásza­taihoz kapcsolódnak, melyek főbb műveiben örökítődtek meg, és folytatódtak ugyan­ilyen érzelmi töltettel vég nélküli természetjárásaiban, miközben népi életképek áradó bőségű termését gyűjtögette mappáiba. ... Az Erdélyi Múzeum Egyesület­ gyűjteményeiből ­létrejött egykori Erdélyi Nemzeti Múzeum fényképtárában maradt meg az a századforduló idejére keltezhető,­ üvegle­mezre rögzített­ portré,­ amelytermészetjárásai közben örökítette meg­ a ­festőt.

Tavaszy Sándor (1888. február 25, Marossárpatak–1951. december 8, Kolozsvár), református egyházi író, a múlt század első felének meghatározó erdélyi filozófiai gondolkodója, teológiai tanár, püspökhelyettes. Műveiben főleg a korabeli európai egzisztencializmus hirdetője volt. Egyházi és egyetemi tanári munkássága mellett széleskörű közéleti tevékenységet is folytatott, élete során vezető tisztségeket töltött be az EME, az EMKE és az EKE intézményeiben is. Szakírói elfoglaltságán kívül, a két világháború között számtalan kisebbségi magyar folyóiratnak volt szerkesztője vagy munkatársa. Publicisztikájában mindig határozott, de józan cselekvésre buzdította az erdélyi magyar közösséget, kiemelve azokat az ellentmondásokat is, amelyek belülről feszítették kisebbségben élő népcsoportunkat. Az alábbi írások a Pásztortűzben jelentek meg 1936-ban, megállapításainak akkori időszerűsége ma is érvényesek, és meggondolandók. Ezekkel a rövid publicisztikákkal emlékezünk a 130 évvel ezelőtt született Tavaszy Sándorra, Erdély egykori kiváló személyiségére.

Purjesz Zsigmond

A szegény zsidó családból származó Purjesz Zsigmond (1846–1918) neve jó félszázadon át fogalomszámba ment – még nyugdíjazása után is – Kolozsvárt, ő volt az „orvosok orvosa”. (...) Az első kolozsvári években Purjesznek alig volt betege. Csak a legszegényebbek jöttek a kórházi osztályra, magánpáciense egy sem akadt. Minden energiáját az oktatásra fordította.

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményeiben őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat. 

Kendi Finály Henrik (1825–1898)

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) egyik kiváló tudósáról, tudományszervezőjéről szeretnék röviden megemlékezni. Finály Henrikről van szó, aki több mint három évtizeden át titkára volt a Múzeum-Egyesületnek (akkor még Múzeum-Egylet), s munkásságával végképp beírta nevét az Egyesület és a magyar tudományosság történetébe.