A színpadon székelyföldi, talán pont a csíkkozmási együttes húzta-ropta,
a tér sarkán magyar, román, lengyel, ukrán, orosz, lett és Isten tudja még milyen nyelvű szókavalkád zsongta körül halkan a látványt.
Benkő Levente
Volt, aki szelfizett hol a teret, hol a színpadot, hol valamelyik érdekesebb, látványosabb épület, hol Mátyás szobrát választva háttérként, hogy otthon, illetve a fészbúkos idővonalán megmutathassa: itt is jártam. Remek volt a hangulat, annál is pazarabb a Közép-Kelet-Európa megannyi szegletéből érkezett fiatalok népi viselete, vidám csevegése. A fellépésre várakozó együttes tagjai az utolsó simításokat, igazításokat, pászításokat végezték gyönyörűséges ruhájukon, a köténykén, a pántlikán, a bokrétán, hát akárhogy mégsem lehet a közönség elé állni. „Polak, węgier, dwa bratanki…” – léptem a színpad melletti ideiglenes korlátra könyökölve beszélgető, a csíkkozmásiak előadását értékelőn figyelő legényekhez, és vállon öleltem őket. Mint ahogyan a focisták szoktak összekapaszkodni meccs előtt, a himnusz alatt. Két ragyogó arc fordult felém, folytatva a mondatot: „… i do szabli, i do szklanki!” És szó nélkül a nyakamba ugrottak. Mint a barátok. Vagy mint az unokatestvérek s a testvérek, ha a lengyel bratanki szónak a régi értelme, s a „Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol s issza borát” közmondásának a lengyel köznemesek által olyan három-öt évszázada „kitalált” eredeti tartalma szerint értjük, vagyis úgy, hogy: „Lengyel, magyar két testvérke”. E mondásnak több, köztük hosszabb változata ismert, de a lényege valamennyinek egy és ugyanaz: barátok, testvérek vagyunk. S akkor ifjú, alig pelyhedző állú lengyel barátaim afelől érdeklődtek, hogy mi szél hozott errefelé Magyarországról. Nem jöttem, mondtam, én idevaló vagyok, erdélyi węgier, ahol Báthori István is született. Ahá, Siedmiogród, Báthori, Báthori, the king of Poland!... És megint a nyakamba ugrottak. Hát persze, hogy tudják!
Ilyesfajta apró és személyes hozadékai is vannak annak az ezerkilencszázkilencvenkilencben szárba szökkent kezdeményezésnek, amely évről évre Erdélybe szólít kárpát-medencei és azon is messze túli, különféle nemzetiségű népek, közösségek kultúráját bemutató népi együtteseket, csoportokat, előadókat. Az immár tizennyolcadik kiadását megért Szent István-napi Nemzetközi Néptánc-találkozók eddigi történetében járt már mifelénk és hozott ízelítőt a számára legdrágább és legkedvesebb táncaiból-dalaiból bukovinai székely, németországi szorb, magyarországi román, sváb, horvát és bolgár, erdélyi román, magyar és székely-magyar. De járta már itt dél-tiroli ladin, azaz rétoromán, felvidéki, horvátországi, szerbiai, muraközi és kárpátaljai magyar, izraeli arab, spanyolországi baszk, lengyelországi lengyel és lemk. Aztán járt itt észtországi, lettországi, finnországi, ukrajnai, fehéroroszországi, görögországi ciprusi, szardíniai, mexikói… Jaj igen, és járt itt oroszországi udmurt is, az Urál vidékéről való, aki a magyar–udmurt nyelvrokonság okán szólt magyarul. Ennek az évenkénti találkozásnak akkora a vonzereje, hogy a kezdeti néhány csoporthoz, összességében valamivel több, mint száz fellépőhöz képest ma már átlagosan húsz körüli az együttesek és félezer közeli a táncosok-zenészek száma; a találkozó befogadóképessége okán pedig a részt venni szándékozók legalább felének kell kivárnia a következő évi sorát.
Nem tudom, hogy a világon, Európában van-e párja a kolozsvári Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány által tizenhét esztendeje életre hívott, azóta európai hírnevet szerzett pompázatos eseménynek, mindenesetre Romániában ilyent legalább még egyet nem tudok. De olyant tudok, hogy ez az esemény éppen jó arra, hogy e – legtöbbjüket tekintve – kisebbségi sor(s)ban élő nemzeti közösségek tudassák: léteznek, saját hagyományaik, saját kultúrájuk, saját tárgyi és szellemi örökségük létezik, számukra az a legdrágább; s hogy éppen olyan drága nekik ez a kincs, mint a minden többségi nemzeteknek a sajátja! S mert így van ez rendjén, ez a legfőbb hozadék, jó így egymásra találni, egymást megismerni, egymásról tudni, és évente legalább egyszer egymás vállát-kezét megszorítani. Mint a focisták, a barátok, vagy mint az unokatestvérek s a testvérek szoktak. Például egy életre hívandó romániai nemzeti kisebbségi néptánctalálkozón is. És még azt is tudom, hogy e nemzetközi néptánctalálkozó névadója, Szent István királyunk intelme, miszerint az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő – s hozzáteszem: sivár! –, Európa egészére érvényes!
A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket.
Számtalanszor hallunk és olvasunk olyan híreket, miszerint az emberi nemtörődömség miatt a közelebbi, illetve távolabbi múlt egyéni vagy/és közösségi tárgyi emlékei, szakszerűbben fogalmazva: forrásai pusztulnak el. Legutóbb a Gyulafehérváron építés/talajmozgatás közben összetört római kori, legalább ezerhétszáz évesre becsült szarkofág és más temetkezési maradványok esete borzolta fel a kedélyeket, és széleskörű felháborodást okozva vont maga után bűnügyi eljárást...
A nyolcvanas évek szűk világában a színház fontos szerepet töltött be a városom, az emberek életében. Kevés volt az élmény másutt is, a gyermeki fantáziát a könyvek mellett, mint képi anyag, kizárólag a színház és a heti húsz percnyi tévéfilm táplálta. A toronyházban, ahol felnőttem, annyi gyerek volt, hogy mindenféle társaságra telt belőle.
Azt mondják, nem jó örökké a múltba, s vissza nézegetni, inkább előre, a jövő felé kéne tekinteni. Kocsiforgalomban ez a tétel semmiképp sem áll, mert ott egyenesen kötelező hátrapillantgatni, nehogy az előrehaladás közepette egy teljesen jó szándékú előzés közben megtörténjen a baj. És a tétel a történész/történetkutató berkekben sem érvényes, hiszen itt nem a jövőt, hanem a múlt történéseit szokták vizsgálni. Amiből a jövő időkre nézve talán levonható némi tanulság, vagy kihámozható valami kapaszkodó. Most, új esztendő kezdetén inkább pászítsuk úgy össze a múltba nézést a jövőbe tekintéssel, mint borászok szokták házasítani, mondjuk az erdélyi királyleánykát egy kis száraz muskotállyal. Hogy lenne belőle valami jóravaló. Márpedig szokott lenni!
„Montevideoból jelentik: a labdarúgó-világbajnokságra 12 nemzet csapata nevezett be. Európából Románia, Jugoszlávia, Belgium és Franciaország, Amerikából Chile, Argentína, Brazília, Uruguay, Peru, Mexikó, Bolívia és USA csapatai. Az első világbajnokság kérdését tehát az amerikai válogatott csapatok egymás között fogják elintézni” – írta 1930. június 21-i számában a kolozsvári Ellenzék. Hogy miért fontos ez a sporttörténet szemszögéből? Mindenekelőtt azért, mert egy szegényes kolozsvári kisebbségi napilap is helyet biztosított egy olyan rendezvénynek, amely korántsem ígérkezett világszenzációnak.
Nem kell különösebb felmérést készíteni, elég csak magunk körül látni, hogy bár az emberek úton-útfélen szorgalmasan macerálják a gyors információszerzést és távközlést segítő eszközöket, de ettől még az igazi olvasmányélményt mégiscsak a könyv, annak tapintása és illata nyújtja. És az otthoni csendes zugban égő olvasólámpa fénye. És a kisebb-nagyobb könyvtárak semmivel össze nem hasonlítható hangulata.
Legtöbben ilyen zilált kapcsolatban állunk a régi tárgyakkal: ritkán tudunk turistaként bámészkodni ott, ahol nap mint nap eljárunk, az otthoni, megörökölt érdekességekkel pedig szintén idő híján nem tudunk eleget foglalkozni, hogy valahogy elfészkelődjenek egymás mellett, ne horzsolja a tekintetet, ha nem illenek össze: a szép százéves, gömbölyített sarkú, ki tudja már, mire való valami és a nélkülözhetetlen, ám minden patina nélküli, fontos használati kellék. Az előbbi tárgyak egy olyan korból jönnek, amikor egy házban még nem volt annyi minden. Most van bőven mindenféle, sőt – de keveset babrálunk velük, inkább a kétdimenziós világban élünk. Képernyős a munkánk, és az élet egyéb dolgai is, javarészt, vagy legalábbis igen nagy mértékben. De ne keseregjünk, ha így van: mi választottuk magunknak. Van, aki ki tud és ki is akar lépni ebből, más utat keres.
Bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy Elek apó – és munkatársa, Pósa Lajos – nélkül aligha született volna meg akkor az irodalmi igényű és értékű magyar gyermekirodalom, miként a kisbaconi otthon csendje nélkül ki tudja, hogyan lett volna Erdélyben, sőt a Kárpát-medencében olyan gyermeklap, mint a korabeli magyar irodalom nagyjait is soraiban tudó Cimbora. (...) És bizonyára nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, hogy Petri Mór mérhetetlen szorgalma, kitartása és ügyszeretete nélkül aligha született volna olyan, mindmáig forrásértékű, monumentális szilágysági monográfia, mint amilyent joggal emlegethetünk egy napon Orbán Balázs hasonló értékkel bíró monumentális Székelyföld-leírásával.
Az, hogy mi egy szerencsésebb és élhetőbb korban élünk, részben Semmelweis Ignác tehetségének, kitartásának és áldozatkészségének köszönhető. A tisztaságra való törekvés – főként tapasztalati alapon – a különböző történelmi korok orvoslásában, sebészetében is többé-kevésbé jelen volt, de messze nem olyan tudatossággal és alapossággal, ahogyan manapság. A reformkori magyar orvosnak óriási jelentősége volt abban, hogy a higiéniai etikett a mai szintre jutott.
Immár egy éve múlt, hogy reggel, ébredés után nem azzal indítom a napot, hogy: Na, melyek a mai tennivalók a Művelődés szerkesztőségében? A számbevétel után mindig következett a fontossági sorrend kialakítása, ami aztán be is került aznapra az előjegyzési naptáramba, ahol már sorakozott néhány korábbi bejegyzés. Bár egy éve már, hogy nyugger vagyok, azért most sincsen másképp. Minden napra van bőven tennivalóm, igaz, igyekszem az életemet is úgy alakítani, hogy legyen is.
Zsúfolásig telt templomok, kívül-belül ünneplőbe öltözött hívek, imára kulcsolt kezek, szóban-énekben, fohászban megfogalmazott hála annak, aki Urunk mindenkoron és mindenekfelett. Nagyon tömören így tudnám összefoglalni az eltelt egy hónapban Dél-Erdélyben és Erdővidéken lezajlott ünnepi egyházi eseményeket. S ha mindehhez hozzávesszük még a csíksomlyói, több mint háromszázötvenezres pünkösdi gyülekezést, világosan látjuk és érezzük azt a felhajtóerőt, azt a lelki töltetet, amellyel feltarisznyálva ki-ki nekivághat a szürke és hajtós hétköznapoknak.
(...) Petőfi és az ő erdélyi, segesvári emlékezete nemcsak a maroknyi, egyre fogyó fehéregyházi magyarságé, hanem általában és összességében a teljes nemzeté, etnikai és állampolgári vonatkozásban egyaránt, sőt a mindenkori szabadságvágyóké is. Azoké is, akik a négy égtáj felől Székelyföld és a Királyföld peremén barangolva meg-megállnak egy röpke főhajtásnyira az Ispánkútnál, esetleg a fehéregyházi múzeumot és kegyhelyet is meglátogatják.
Minap, március 25-én, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának ünnepi rendezvényén magyar állami kitüntetéseket adtak át. A Vallásszabadság Házában megtartott eseményen családtagok, barátok, világi és egyházi elöljárók, nem kevésbé kíváncsi sajtósok körében a kolozsvári magyar külképviselet „vonzáskörzetéhez” tartozó területen élő és munkálkodó tizenkét dolgos ember vehette át több évtizedes munkájáért az elismerést.
Amilyen az életformánk, olyanok az ünnepeink is. Ha csak belső terekben, kisebb közösségekben élhetjük meg a farsangunkat, akkor is meg kell próbálnunk megélni. Akkor derűsebb szívvel állunk meg az „igazi” farsangolók mellett is. Vendégnek lenni könnyebb, ha van otthonunk, ahonnan eljöttünk.
A város kreatív, úttörő energiái egy adott pontban összeértek, és megszületett a Holnap Irodalmi Társaság. A fordulópontot Juhász Gyula Nagyváradra érkezése hozta el, aki egyetemi kapcsolatait is felelevenítette azért, hogy a régóta óhajtott irodalmi mozgalom életre keljen. (...) A garabonciás írógárda a Budapesten központosuló kulturális élet mellé egy másik, a konzervatív irodalmi szemlélettel szemben haladó vidéki centrumot próbált megteremteni. Összekötötte őket még valami: az Ady Endre iránti rajongásuk. Egy rendszeresen megjelenő irodalmi lapban gondolkodtak, végül egy antológia összeállításában állapodtak meg, amelyet 1908. szeptember 27-én mutattak be a városháza dísztermében. Az eseményt sajtó alá rendező Antal Sándor büszkén emelte ki: „Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”.
A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket.
Új hozzászólás