A színpadon székelyföldi, talán pont a csíkkozmási együttes húzta-ropta,
a tér sarkán magyar, román, lengyel, ukrán, orosz, lett és Isten tudja még milyen nyelvű szókavalkád zsongta körül halkan a látványt.
Benkő Levente
Volt, aki szelfizett hol a teret, hol a színpadot, hol valamelyik érdekesebb, látványosabb épület, hol Mátyás szobrát választva háttérként, hogy otthon, illetve a fészbúkos idővonalán megmutathassa: itt is jártam. Remek volt a hangulat, annál is pazarabb a Közép-Kelet-Európa megannyi szegletéből érkezett fiatalok népi viselete, vidám csevegése. A fellépésre várakozó együttes tagjai az utolsó simításokat, igazításokat, pászításokat végezték gyönyörűséges ruhájukon, a köténykén, a pántlikán, a bokrétán, hát akárhogy mégsem lehet a közönség elé állni. „Polak, węgier, dwa bratanki…” – léptem a színpad melletti ideiglenes korlátra könyökölve beszélgető, a csíkkozmásiak előadását értékelőn figyelő legényekhez, és vállon öleltem őket. Mint ahogyan a focisták szoktak összekapaszkodni meccs előtt, a himnusz alatt. Két ragyogó arc fordult felém, folytatva a mondatot: „… i do szabli, i do szklanki!” És szó nélkül a nyakamba ugrottak. Mint a barátok. Vagy mint az unokatestvérek s a testvérek, ha a lengyel bratanki szónak a régi értelme, s a „Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol s issza borát” közmondásának a lengyel köznemesek által olyan három-öt évszázada „kitalált” eredeti tartalma szerint értjük, vagyis úgy, hogy: „Lengyel, magyar két testvérke”. E mondásnak több, köztük hosszabb változata ismert, de a lényege valamennyinek egy és ugyanaz: barátok, testvérek vagyunk. S akkor ifjú, alig pelyhedző állú lengyel barátaim afelől érdeklődtek, hogy mi szél hozott errefelé Magyarországról. Nem jöttem, mondtam, én idevaló vagyok, erdélyi węgier, ahol Báthori István is született. Ahá, Siedmiogród, Báthori, Báthori, the king of Poland!... És megint a nyakamba ugrottak. Hát persze, hogy tudják!
Ilyesfajta apró és személyes hozadékai is vannak annak az ezerkilencszázkilencvenkilencben szárba szökkent kezdeményezésnek, amely évről évre Erdélybe szólít kárpát-medencei és azon is messze túli, különféle nemzetiségű népek, közösségek kultúráját bemutató népi együtteseket, csoportokat, előadókat. Az immár tizennyolcadik kiadását megért Szent István-napi Nemzetközi Néptánc-találkozók eddigi történetében járt már mifelénk és hozott ízelítőt a számára legdrágább és legkedvesebb táncaiból-dalaiból bukovinai székely, németországi szorb, magyarországi román, sváb, horvát és bolgár, erdélyi román, magyar és székely-magyar. De járta már itt dél-tiroli ladin, azaz rétoromán, felvidéki, horvátországi, szerbiai, muraközi és kárpátaljai magyar, izraeli arab, spanyolországi baszk, lengyelországi lengyel és lemk. Aztán járt itt észtországi, lettországi, finnországi, ukrajnai, fehéroroszországi, görögországi ciprusi, szardíniai, mexikói… Jaj igen, és járt itt oroszországi udmurt is, az Urál vidékéről való, aki a magyar–udmurt nyelvrokonság okán szólt magyarul. Ennek az évenkénti találkozásnak akkora a vonzereje, hogy a kezdeti néhány csoporthoz, összességében valamivel több, mint száz fellépőhöz képest ma már átlagosan húsz körüli az együttesek és félezer közeli a táncosok-zenészek száma; a találkozó befogadóképessége okán pedig a részt venni szándékozók legalább felének kell kivárnia a következő évi sorát.
Nem tudom, hogy a világon, Európában van-e párja a kolozsvári Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány által tizenhét esztendeje életre hívott, azóta európai hírnevet szerzett pompázatos eseménynek, mindenesetre Romániában ilyent legalább még egyet nem tudok. De olyant tudok, hogy ez az esemény éppen jó arra, hogy e – legtöbbjüket tekintve – kisebbségi sor(s)ban élő nemzeti közösségek tudassák: léteznek, saját hagyományaik, saját kultúrájuk, saját tárgyi és szellemi örökségük létezik, számukra az a legdrágább; s hogy éppen olyan drága nekik ez a kincs, mint a minden többségi nemzeteknek a sajátja! S mert így van ez rendjén, ez a legfőbb hozadék, jó így egymásra találni, egymást megismerni, egymásról tudni, és évente legalább egyszer egymás vállát-kezét megszorítani. Mint a focisták, a barátok, vagy mint az unokatestvérek s a testvérek szoktak. Például egy életre hívandó romániai nemzeti kisebbségi néptánctalálkozón is. És még azt is tudom, hogy e nemzetközi néptánctalálkozó névadója, Szent István királyunk intelme, miszerint az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő – s hozzáteszem: sivár! –, Európa egészére érvényes!
Az egykori város, Szék lakói a környékbeli jobbágyfalvak lakóit tartották mezőségieknek, az ördöngösfüzesiek pedig a tőlük keletebbre fekvő településekről, Szépkenyerűszentmártonból, Kötkéről, Vicéről, vagyis szerintük a Mezőségről érkező, „parasztivadék” kérőkhöz nem szívesen adták a lányukat. Szívesebben házasodtak a Kis-Szamos menti polgárosultabb falvak lakóival. A zselykiek havasaljiaknak tartják magukat, pedig kultúrájuk szászos jellegű, nyelvjárásuk mezőségies. Ők a szentmátéiakat és a viceieket tartották mezőségieknek.
Az 1989 után újraindult Művelődés főszerkesztője, Mezei József pontosan fogalmazott a Miért szűntünk meg? című vezércikkében 1990 februárjában: „ezek a szerény, kis példányszámú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügybuzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai magyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos rovataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot. Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemhatárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. (...)"
Az adatolható tényhalmaznál maradva: a Kárpát-medencében 42 település őrzi konkrétan vagy utalásszerűen I. István emlékezetét, aki 37 év 7 hónap és 14 napos királyi „mandátuma” során annyira hathatósan vezényelte le az uralma alatt levő társadalom nyugati kereszténységbe való betagozódását, hogy halála után alig 45 esztendővel szentté avatták. Nem kell feltétlenül magyar katolikusnak, egyáltalán klasszikus értelemben hívő embernek lenni, hogy némi büszkeséggel, nemzeti öntudatban megerősödve gondoljunk augusztus huszadikán a dinasztia- és államalapító királyra (...)
A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.
Az emigráció valószínűleg éppen olyan sokféle, mint maga az élet. Vannak kisebb ki- és áttelepedések: sokan lakunk Kolozsváron is, akik máshonnan vándoroltunk ide, Székelyföldről, Partiumból, és akik mindig tétovázunk picit, ha idegen kérdezi, honnan valók vagyunk. Hogy milyen egy valamivel nagyobb út, ami a kilencvenes években Magyarországot jelentette, azt sok baráttól, rokontól tudom, ez általában egyetemmel kezdődött, és családalapítással folytatódott, hasonlóan ahhoz, ahogy a kicsi emigrációban ragad meg Kolozsváron az ember. Ez a fajta vándorlás még rengeteg biztosítékot tartogat arra, hogy az ember anyanyelvét és szakmáját, képzettségét használva fog boldogulni.
Mindenekelőtt azért lenne jó végre cselekedni, mert egyre-másra jönnek szembe velünk – hol közvetlenül, hol közvetve – mindenféle hírek sokféle könyvek és másmilyen kiadványok sorsáról. Hol családi, kisebb-nagyobb tékák vagy/és könyvespolcok állnak teljes felszámolás, esetenként „karcsúsítás” előtt/alatt, hol az elmúlt években/évtizedekben innen-onnan adományba kapott, dobozokban álló kisközösségi készleteket éri el a válogatás s a velejáró kérdés, hogy mi legyen az adott közösségben nem használható, inkább valamelyik szakmához tartozó példányokkal. Olyan hírek, illetve világhálós bejegyzések is keringenek néha az éterben, amelyek szerint az esetleges érdeklődők egy-két órát kapnak arra, hogy a megadott cím alól elvigyék a számukra érdekesnek talált könyveket, különben „az egész ki lesz szuperálva”. Magyarabbul és közérthetőbben: valamennyi a kukába kerül.
A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket.
Számtalanszor hallunk és olvasunk olyan híreket, miszerint az emberi nemtörődömség miatt a közelebbi, illetve távolabbi múlt egyéni vagy/és közösségi tárgyi emlékei, szakszerűbben fogalmazva: forrásai pusztulnak el. Legutóbb a Gyulafehérváron építés/talajmozgatás közben összetört római kori, legalább ezerhétszáz évesre becsült szarkofág és más temetkezési maradványok esete borzolta fel a kedélyeket, és széleskörű felháborodást okozva vont maga után bűnügyi eljárást...
A nyolcvanas évek szűk világában a színház fontos szerepet töltött be a városom, az emberek életében. Kevés volt az élmény másutt is, a gyermeki fantáziát a könyvek mellett, mint képi anyag, kizárólag a színház és a heti húsz percnyi tévéfilm táplálta. A toronyházban, ahol felnőttem, annyi gyerek volt, hogy mindenféle társaságra telt belőle.
Azt mondják, nem jó örökké a múltba, s vissza nézegetni, inkább előre, a jövő felé kéne tekinteni. Kocsiforgalomban ez a tétel semmiképp sem áll, mert ott egyenesen kötelező hátrapillantgatni, nehogy az előrehaladás közepette egy teljesen jó szándékú előzés közben megtörténjen a baj. És a tétel a történész/történetkutató berkekben sem érvényes, hiszen itt nem a jövőt, hanem a múlt történéseit szokták vizsgálni. Amiből a jövő időkre nézve talán levonható némi tanulság, vagy kihámozható valami kapaszkodó. Most, új esztendő kezdetén inkább pászítsuk úgy össze a múltba nézést a jövőbe tekintéssel, mint borászok szokták házasítani, mondjuk az erdélyi királyleánykát egy kis száraz muskotállyal. Hogy lenne belőle valami jóravaló. Márpedig szokott lenni!
„Montevideoból jelentik: a labdarúgó-világbajnokságra 12 nemzet csapata nevezett be. Európából Románia, Jugoszlávia, Belgium és Franciaország, Amerikából Chile, Argentína, Brazília, Uruguay, Peru, Mexikó, Bolívia és USA csapatai. Az első világbajnokság kérdését tehát az amerikai válogatott csapatok egymás között fogják elintézni” – írta 1930. június 21-i számában a kolozsvári Ellenzék. Hogy miért fontos ez a sporttörténet szemszögéből? Mindenekelőtt azért, mert egy szegényes kolozsvári kisebbségi napilap is helyet biztosított egy olyan rendezvénynek, amely korántsem ígérkezett világszenzációnak.
Nem kell különösebb felmérést készíteni, elég csak magunk körül látni, hogy bár az emberek úton-útfélen szorgalmasan macerálják a gyors információszerzést és távközlést segítő eszközöket, de ettől még az igazi olvasmányélményt mégiscsak a könyv, annak tapintása és illata nyújtja. És az otthoni csendes zugban égő olvasólámpa fénye. És a kisebb-nagyobb könyvtárak semmivel össze nem hasonlítható hangulata.
Legtöbben ilyen zilált kapcsolatban állunk a régi tárgyakkal: ritkán tudunk turistaként bámészkodni ott, ahol nap mint nap eljárunk, az otthoni, megörökölt érdekességekkel pedig szintén idő híján nem tudunk eleget foglalkozni, hogy valahogy elfészkelődjenek egymás mellett, ne horzsolja a tekintetet, ha nem illenek össze: a szép százéves, gömbölyített sarkú, ki tudja már, mire való valami és a nélkülözhetetlen, ám minden patina nélküli, fontos használati kellék. Az előbbi tárgyak egy olyan korból jönnek, amikor egy házban még nem volt annyi minden. Most van bőven mindenféle, sőt – de keveset babrálunk velük, inkább a kétdimenziós világban élünk. Képernyős a munkánk, és az élet egyéb dolgai is, javarészt, vagy legalábbis igen nagy mértékben. De ne keseregjünk, ha így van: mi választottuk magunknak. Van, aki ki tud és ki is akar lépni ebből, más utat keres.
Bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy Elek apó – és munkatársa, Pósa Lajos – nélkül aligha született volna meg akkor az irodalmi igényű és értékű magyar gyermekirodalom, miként a kisbaconi otthon csendje nélkül ki tudja, hogyan lett volna Erdélyben, sőt a Kárpát-medencében olyan gyermeklap, mint a korabeli magyar irodalom nagyjait is soraiban tudó Cimbora. (...) És bizonyára nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, hogy Petri Mór mérhetetlen szorgalma, kitartása és ügyszeretete nélkül aligha született volna olyan, mindmáig forrásértékű, monumentális szilágysági monográfia, mint amilyent joggal emlegethetünk egy napon Orbán Balázs hasonló értékkel bíró monumentális Székelyföld-leírásával.
Az, hogy mi egy szerencsésebb és élhetőbb korban élünk, részben Semmelweis Ignác tehetségének, kitartásának és áldozatkészségének köszönhető. A tisztaságra való törekvés – főként tapasztalati alapon – a különböző történelmi korok orvoslásában, sebészetében is többé-kevésbé jelen volt, de messze nem olyan tudatossággal és alapossággal, ahogyan manapság. A reformkori magyar orvosnak óriási jelentősége volt abban, hogy a higiéniai etikett a mai szintre jutott.
Az egykori város, Szék lakói a környékbeli jobbágyfalvak lakóit tartották mezőségieknek, az ördöngösfüzesiek pedig a tőlük keletebbre fekvő településekről, Szépkenyerűszentmártonból, Kötkéről, Vicéről, vagyis szerintük a Mezőségről érkező, „parasztivadék” kérőkhöz nem szívesen adták a lányukat. Szívesebben házasodtak a Kis-Szamos menti polgárosultabb falvak lakóival. A zselykiek havasaljiaknak tartják magukat, pedig kultúrájuk szászos jellegű, nyelvjárásuk mezőségies. Ők a szentmátéiakat és a viceieket tartották mezőségieknek.
Új hozzászólás