Tizenhét évesen távolították el a középiskolából, mert szót emelt iskolájának elrománosítása ellen. Huszonnyolc évesen emigrált az Egyesült Államokba, ahol úgy végezte a doktori iskoláját, hogy közben az itthon elsajátított nyelvekre oktatta az ottani diákokat. Kulturális újjáélesztési munkát Kelet-Ázsiában folytatott, ám ottani tapasztalataira mindinkább idehaza lenne szükség. Ádáz ellenfele az egyetemi lógásnak, és ezt a diákokon és az oktatókon egyaránt számon kéri. Összesen tizennyolc nyelven beszél, köztük japán, kínai vagy vietnámi nyelven. Dr. Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora különleges vendége volt Nyitott szemmel című beszélgetősorozatunknak, hiszen az ausztronéz yami kultúra talán legavatottabb ismerőjének, szellemi hagyatékuk megörökítőjének olyan kultúrantropológiai kísérlet fűződik a nevéhez, amely a maga nemében egyedülálló a világon. Erről és még sok egyébről folytattuk az alábbi beszélgetést.
Lackzó Vass Róbert: A kínai konyha rendkívül népszerű a nyugati országokban, talán éppen azért, mert néhány alapfogás viszonylag egyszerű módon elsajátítható. Gyanítom azonban, hogy a „rövidítés” itt egészen más jelentéstartalommal bír...
Dr. Benedek Dezső: Az a kínai konyha, amit mi ismerünk, wokot használ és felszabdalt alapanyagokból áll össze egy fogás. Mindenekelőtt a tüzeket kellett próbálgatnom, ott ugyanis az jelenti a nívót, hogy ki hány tűzön tud főzni. Elindítod az egyiket, aztán mész sorban a következőkhöz, és mindegyiknél számon tartod, mit, mikor és mennyi ideig főzöl. Futkosni kell, mint pók a falon. Amikor hallottam, hogy vannak tizenkét tüzes szakácsok is, nem hittem a fülemnek. Éjjel háromig minden nap ott voltam, hazamentem, aludtam reggel hétig, tanultam a kínai nyelvet délután ötig, hazamentem, gyorsan megírtam a házi feladatomat, rohantam a buszra, és nyomás vissza a vendéglőbe. Hónapokon keresztül 3-4 órát aludtam, de komolyan vettem a dolgot, mert nagyon szerettem csinálni. A vendéglőben senki nem beszélt idegen nyelveken, így a mandarint is, amit aznap a fejembe vertek, nagyszerűen lehetett gyakorolni, közben kikínlódtam a háromtüzes nívót. A végén a tulaj elintézte nekem, hogy letehessem a nemzeti céhvizsgát, amit amúgy idegeneknek nem lehetett: olyan vacsorát kellett összeállítanom, hogy a vizsgáztatók számára ne derüljön ki, hogy nem a mester főzte. Ez már csak azért is lehetetlenség, mert a mester ott ivott velük, látták, hogy semmi köze nincs a vacsorához. Az első vizsgán megbuktam. Volt a menüben egy rendkívül ízletes halfajta, aminek a pikkelyeit nem szedik le, mert ha megfelelő forróságú olajba dobják, a pikkelyek lepattognak róla, mint a kukoricaszemek. Ha nem elég forró az olaj, ott ragadnak a pikkelyek és olyan lesz a hal, mintha körmökkel volna tele, mehet ki a kukába. Ha viszont túl forró az olaj, rögtön el is ég az egész és korom lesz belőle. Jó előre megtanultam, hogy figyelni kell a wok oldalán megjelenő kis szivárványt, abból pontosan meg lehet állapítani az olaj hőmérsékletét. Éppen csak megfordultam, leitattam a vizet a halról, beledobtam a wokba, és azonnal el is égett rendesen. Kisült, hogy a mester közben felcsavarta a lángot, s ahogy az elővigyázatosságról és figyelmességről szónokolt nekem, jót röhögtek a többiek. Egy hónap múlva mégis levizsgáztam egy egészen egyszerű trükkel. Az egyik kukta szólt, hogy van a halnak hátul az egyik oldalán három, a másik oldalán négy elcsökevényesedett pikkelye. A negyediket szépen ki kell húzni, hogy szimmetrikus maradjon a hal mindkét oldala, mert különben baj lesz, és mielőtt a halat az olajba dobjuk, a kezünkről belefricskázzuk a próba-pikkelyt, hogy kiderüljön, mi történik vele. A mester persze másodszorra is próbálkozott, de amikor látta, hogy mit művelek, elmosolyodott és közölte, hogy minden rendben van.
LVR: Kínában egy konyhatrükk szakácsoklevelet ér?
BD: Én is azt hittem, de valójában minden ezzel a vizsgával kezdődött el, amit ugyanis kaptam, az nem oklevél volt, hanem egy közönséges cooking licence, főzőigazolvány. Forgattam a kezemben, nézegettem, kérdeztem a bentlakásban Wang Chien Ren buddhista kínai barátomat, hogy mit is lehetne ezzel kezdeni. Mindig kevés pénzem volt, az ösztöndíjamból éltem, családom nem volt, aki pénzt adjon, szerettem volna valamilyen álláshoz jutni. Vízum nélkül ez lehetetlennek tűnt. Egy hongkongi szobatársam azonban remek ötlettel állt elő: nagybátyja ugyanilyen engedély birtokában szegődött el szakácsnak egy hajóra, mert a felségvizeken kívül nem számít a vízum, lehet gyakorolni a szakmát. Másnap Jilong kikötőjében voltam a papírommal, fel is vettek egy olajszállító tankhajóra. Egész vakációban róttam az óceánokat Pápuától Brazíliáig.
LVR: Miből főz egy szakács a tankhajón? Az óceán közepén rendkívül unalmas lenne folyton halat enni...
BD: El kell oszlatnom egy tévhitet: kereskedelmi hajókon nem is szabad halat fogni! Van olyan, hogy százezer tonhalból egy mérgező, és ha megeszed, belehalsz. A mai napig nem tudjuk, miért van ez így, kutatják is a jelenséget, de magyarázat még nem született. A turistahajókon engedélyezik, hogy a friss halfogást elkészítsék a konyhán, hiszen ha belekerül a kondérba egy mérgező hal, mégiscsak kétezren eszik meg, legfeljebb hasmenés lesz belőle. De ott, ahol a legénység mindössze tizenhét személyből áll, mindenki szörnyethalna. A matrózok mind a környező ázsiai szigetekről kerültek ki, és utálták a fagyasztott kaját, nekem viszont fagyasztott disznóból meg hasonló csemegékből kellett főznöm folyamatosan. Beszéltem a kapitánnyal, hogy a magam részéről fognék friss halat, és mindent előre megkóstolnék, mielőtt a legénység asztalára kerülne, megtehetném-e? Szívesen beleegyezett. Akkor azt csináltam, hogy bárddal kettévágtam egy fagyasztott csirkét, reggelig hagytam kiengedni, majd egy nagy hármashorgot dugtam át rajta, bedobtam az óceánba és a kajüt korlátjához rögzítettem. Este már érdeklődtek a matrózok, hogy mit fogtam. Gyerünk, nézzük meg, nem lehet, hogy egy csirkét végighurcolunk az óceánon, és ne kapja be valami! Volt olyan eset, hogy a csirkét bekapta egy barrakuda, azt pedig egy nagy kardhal. Felhúztuk a fedélzetre, a matrózok pedig ültek sorban, mint a verebek, én pedig mindegyiknek a saját konyhája szerint összeállítottam valamit. Attól kezdve ők tartoztak nekem, és mindenkin még aznap behajtottam a tartozást: énekelniük kellett vagy mondaniuk egy mesét, valamit, aminek köze volt a néprajzhoz. Bármit lehetett. Ebből jött össze sok száz oldalas néprajzi gyűjteményem, hangfelvételekkel. Nagyon érdekes volt, mert minden matróz rendelkezett bizonyos mennyiségű folklóranyaggal a saját szigetéről, a saját kultúrájából, amit kívülről is tudott. Az Irian Jaya (Nyugat-Pápua)–Sao Paulo-szakaszon azonban félúton elfogyott a kultúra, enni viszont továbbra is szerettek volna. Elkezdtek kitalálni dolgokat. Gyűjteményemnek ez a része a legértékesebb. Egyfolytában röhögtem, amikor az átiratokat készítettem, hiszen mindent összekombináltak, amit egymástól hallottak, még filmekből is vettek át jeleneteket. Némelyiküknek elképesztően gazdag képzeletvilága volt, egy-egy ilyen felvétel értéke felbecsülhetetlen!
LVR: Ausztronéz terepmunkád, amely a maga nemében páratlan tudományos kísérletbe torkollott, ugyanennek a tankhajós vakációnak köszönhető?
BD: Végső soron igen. Egy ilyen út előtt, amikor Indonéziában a hajómra vártam, egy maláj kinézetű fiatalemberrel ültem a kocsmában. Úgy kell a jelenetet elképzelni, mint egy Rejtő Jenő-regényben. Fogalmam sincs, honnan szedte Rejtő ezeket a dolgokat, de nagyon ráhibázott a körülményekre. Nem tudott a fiatalember se malájul, se indonézül, de tudott egy kicsit kínai nyelven, ami nagyon meglepett. Megkérdeztem, hová való, és kiderült, hogy egy eldugott kis szigetről származik. Egyszer halászat közben elaludt, és mire felébredt, a nyílt óceánon találta magát. Ilyenkor általában meg szoktak halni az emberek, neki azonban szerencséje volt, egy tankhajó felvette, és éhbérért dolgozott ott, mire sikerült papírokat szereznie. Soha nem ment vissza a szigetére. Kérdezgetni kezdtem a szigetről, és ahogyan egyre többet mesélt, valami kőkorszaki történet bontakozott ki előttem. Azt hittem, ugrat, ilyesmi már régen nem létezik, de udvariasságból megkérdeztem, hol van az a sziget. Elmondani nem tudta, mert írástudatlan volt és térképeket sem tudott rajzolni, a csillagállásokat viszont nagyon jól ismerte. Felfigyeltem a dologra, mert akkoriban már minden radarokkal működött, a csillagok járását a képzett matrózok sem ismerték. Egy fehér lapon kipontozta nekem a csillagállást, belerajzolta a Kuro Shio-t (Fekete Áramlat, japánul), én pedig pontosan megértettem, hogy miről beszél, és kezdtem elhinni a történetet. Visszamentem Tajvanba, az egyetem könyvtárában pedig egy műholdas térképen meg is találtam a szigetet. Akkor rávettem az amerikai egyetemünk dékánját, hogy engedjék, hadd menjek ki arra a szigetre, és éljek ott a törzsi kultúrában, amíg összeszedek annyi anyagot, hogy meg tudjam írni a doktori dolgozatomat.
LVR: Mielőtt belevágnánk a csendes-óceáni Irala szigetén töltött négy esztendő történetébe, magyarázd el, kérlek, miben áll a kulturális rehabilitáció, amely lényegében összeforrt a neveddel, és amelynek világszerte az egyik elismert szakembere vagy?
BD: Minden kultúrának van egy gazdasági felhajtóereje, és amíg ez a felhajtóerő létezik, addig a kultúra is megmarad. Amikor ez megszűnik, akkor a kultúra is elhal. Más szavakkal: már nem éri meg annak lenni, ami vagy. Itthoni barátaim, ismerőseim pontosan tudják, hogy tizenvalahány évvel ezelőtt, amikor hazajöttem, mindenhol magyarázni próbáltam, hogy baj van az erdélyi magyar kultúrával, mert lassan megszűnik a felhajtóereje, sőt azt is elmagyaráztam, hogy miért és hogyan zajlik ez. A mi helyzetünk nem egyedülálló, ilyesmit a világ több sarkában végignéztem és tanulmányoztam is már, Nyugat-Timorban például.
LVR: Tulajdonképpen hol végeztél kulturális újjáélesztési terepmunkákat?
BD: Kizárólag ázsiai helyszíneken. Szerettem volna itt is végezni, de nem lehetett. Irala szigetét egy kőkorszaki búvár törzs lakja, nekik van egy központi mitológiájuk, ez tartja egyben az egész kultúrát. Nem csak egy vallásról van szó, hanem minden, amit tudnak és éreznek, az egész realitásérzékük ebből fakad. A yamik, hiszen róluk beszélünk, annyira bíztak ebben a mitológiában, hogy soha meg nem kérdőjelezték. Ezzel a hozzáállással már lehetett valamit kezdeni. Én az utolsó vonatot kaptam el, mert a kultúra itt is kezdett megszűnni. Az öregek még ágyékkötőben jártak, ez volt a hagyomány. Pénz nem volt a szigeten, akkor kezdték megismerni, amikor én odakerültem. A tajvani kormány nem tudott mit kezdeni velük. Előbb egy fegyenctelepet próbáltak ott létrehozni, sikertelenül, később egy nukleárishulladék-lerakót alakítottak ki a szigeten. Ami az embereket illeti, ők nagyon jól megvoltak ebben a hagyományos kultúrában, minden rendesen működött a világukban egészen addig, ameddig nem kezdtek mindent átszervezni kívülről. Buldózerek jöttek, eldózeroltak egy falut a föld színéről – hat ilyen falu volt egyébként a szigeten –, és helyette cementházakat építettek, hogy lássák a szegény yamik, hogyan élnek a civilizált emberek. Irala szigetét minden tájfun telibe találja, bárhonnan jön és bárhová megy, ezért a törzsi házakat beásták a földbe. Kirakták a gödröket kövekkel, megoldották a lefolyókat, és fából építették bele az épületeiket. A zsúpfedelek éppen csak kikandikáltak a gödrökből. Emberemlékezet óta így éltek, de jöttek a tajvaniak, tettek a cementházakra nyílászárókat, aztán jött az első tájfun, kifújt ajtót, ablakot, mindent, és rendesen kimosta a cementházakat. Szerencsétlen yamik, a végén már nem tudtak a házakban lakni, mert olyan borzalmasan meleg volt a cement, mint a kemence. Valamennyien a lapos tetőkre költöztek, furcsán is nézett ki az egész falu.
LVR: Hogyan tudtál ebbe a közösségbe beilleszkedni? Ha jól értem, ők nem beszélték sem a kínai nyelvet, sem azt a rengeteg más nyelvet, amit te megtanultál...
BD: Azért mentem oda, hogy antropológiai megfigyelést végezzek, anyagot gyűjtsek. Világos, hogy nekem kellett megtanulnom a nyelvüket, minden ezzel kezdődött. Amikor Irala szigetére készültem, nem volt még semmilyen arra tartó járat. Mivel én tengerész voltam, ismertem egy sor halászhajó-kapitányt, az egyikük meg is ígérte, hogy kivisz a szigetre. Amikor azonban indulni kellett, közölték velem, hogy nem megfelelő az időjárás, ezért nem tudnak elvinni a szigetig, de van egy enyhe áramlat, ami partra sodor majd, nem probléma. Ha nem tetszik, mehetek velük a Fülöp-szigetekre, négy hónap múlva visszajönnek, és ha jobb idő lesz, akkor még egyszer megpróbálják. Hüledeztem egy sort, végül megegyeztük, és a csomagjaimat egy hungarocellből készült tutajszerűségre kötöztük valami hálóval. Rettenetesen meg voltam ijedve, nem hittem, hogy élve megúszom a kalandot. Kérdeztem, hol a sziget? Mutatott a kapitány egy felhőt, és erősködött, hogy ott lesz a sziget a felhő mögött, csak nagy a dzsungel, emiatt állandóan felhőbe burkolózik, azért nem látszik. Rendben, akkor csináljuk! Amikor leengedték a cuccomat a vízbe, annyira pánikba estem, hogy rá akartam mászni. Kiabáltak, hogy ne tegyem, mert felborul a tutaj és minden odavész, egyszerűen csak fogni kell és haladni az áramlattal! Igaza volt a kapitánynak, mert úgy három óra múlva megpillantottam egy tűzhányó kúpját. Azt nem tudtam, hogy a szigetet korallzátony veszi körül. A korall élő állat, ha rálép az ember, eltörik és a húsába vág. Ahogy haladunk, egyre tovább és tovább törik és mindent szétszaggat. Szerencsémre ott állt a fövenyen egy búvárcsapat és nézték, hogy mi történik a vízben.
LVR: Elég fura látvány lehetett a korallok között vergődő fehér ember...
BD: Inkább a vergődés volt furcsa, ilyet ugyanis épeszű ember nem csinál. Őslakosok lévén ismerték a víz alatti járatokat, és gyorsan odaúsztak hozzám. Csak úgy előbukkantak a vízből, majd szörnyethaltam az ijedségtől. Kihúzták a holmimat a kövekre, hiszen a szigeten alig van homokos partszakasz, én pedig mentem utánuk. Amikor kiértünk, otthagyták a cuccot a köveken, majd odább mentek, leültek és néztek. Én is leültem és néztem őket egy darabig, majd rádöbbentem, hogy most kezdődik minden. Kihúztam a csomagból egy írótömböt, fogtam egy követ, és mondtam nekik magyarul, hogy kő, kő. Csak néztek nagy szemekkel. Akkor felvettem egy fadarabot, és mondtam, hogy fa. Rájöttek, hogy miben mesterkedek, egyikük felkapta a követ, és mondta, hogy fatu, fatu. Gyorsan leírtam és visszaolvastam nekik. Jól kinevettek. Akkor a figura fölkapta a fát, és mondta: kaju, kaju... Mindent megbeszéltünk így, amit lehetett. A cuccokból persze rájöttek, hogy nem egy hétvégére mentem. Intettek, hogy kövessem őket. Útközben mindent letéptek, összeszedtek, nekem pedig folyton jegyzetelnem kellett. Ahogy a faluba értünk, mondták a többieknek, hogy találtak valami félkegyelmű idegent, aki mindennek leírja a nevét. Az emberek gyorsan szétszéledtek, és mindenki hozott mindenfélét, alig győztem jegyzetelni. Hat hónap után már jól megértettük egymást, az első év végén pedig folyékonyan beszéltem a nyelvüket. Elkezdtem legendákat fordítani, tudományos munkát végezni. Négy évet éltem közöttük.
LVR: Említetted, hogy a yamik búvárkodással foglalkoznak. Egy nagyon érdekes, preparált szörnyeteget is őrzöl ezzel kapcsolatban, mint halászati trófeát. Mesélj valamit a yamik életviteléről!
BD: Irala szigetén állandóan az alultápláltság és az éhhalál küszöbén élnek az emberek, ugyanis csak azt tudják elfogyasztani, amit meg is tudnak fogni. A fehérjék száz százalékban az óceánból származnak, a szénhidrátok pedig növényi gumókból. Az egyik csemege, amely az óceánból származik, egy hatalmas kagyló, amely időnként kinyílik és a kagyló kopoltyúi teljesen eltakarják a vázat. Álcázza magát, ugyanúgy néz ki, mint a tengerfenék. Csak ha tudod, hogy mit keresel és gyakorlott búvár vagy, akkor tudod megszerezni. A kagyló fotoszenzitív, ha valami a közelébe kerül, azonnal a héjába iszkol, és úgy becsukja magát, hogy semmivel nem lehet kinyitni. A yamik azonban valamit beledöfnek a nyitott kagylóba, az rákattan, aztán addig feszegetik, amíg ki tudják a héjából piszkálni. Ezt a kagylót úgy hívják, hogy konu. Minél mélyebben él, annál nagyobbra nő, tehát minél jobb búvár vagy, annál mélyebbre tudsz menni és annál nagyobb kagylókat tudsz szerezni, amiből a családot eltarthatod. A kagylónak egyetlen természetes ragadozó ellensége van az óceánban. Úgy értem: az embereken kívül, mert mi csak húsz méterig tudunk ragadozni benne, hiszen a yamik nem felszereléssel búvárkodnak, hanem addig merülnek le, ameddig a tüdejük bírja. Van viszont egy hal, aminek fogai vannak, mint egy lónak. Ez a tengeri szörnyeteg oldalról támad a kagylóra, és addig töri a fogaival, míg azt a részét is eltöri, ahol a záróizmok vannak. Amint a kagyló kinyílik, azonnal megeszi. Ez a hal azért is érdekes, mert nem pikkelyei vannak, hanem bőre. Amikor még friss ez a bőr, a yamik rávarrják a pálmaháncs vértezetre, és ott keményre szárad. Más kemény dolog nincs is a szigeten, leszámítva a követ és a fát, a halbőrt azonban száradás előtt könnyen meg lehet munkálni. Különben ízletes húsú, ehető szörnyetegről van szó, ember nagyságúra is megnő, és nagyon vigyázni kell vele, mert ha nem ütik meg úgy, hogy eltörjön a hátgerince, a farkán lévő kis éles késekkel összeszabdalja az ember tenyerét, esetleg leharapja az ujját a csúnya fogaival. Sok olyan búvárt láttam, akinek használhatatlanná tette a tenyerét.
LVR: Mindösszesen hány ember beszéli a yami nyelvet?
BD: A szigetlakók száma 3000 körül mozog. Amikor elhagyni készültem a szigetet 1984-ben, én voltam az egyetlen nyugati, aki beszélte a nyelvüket. Éppen akkor jött két protestáns misszionárius nő Manilából, a Fülöp-szigetekről. Fogalmuk sem volt, hová kerültek, ezért ott maradtam még egy darabig, hogy segítsem őket. Nekik adtam a szótáramat és a nyelvkönyvemet is. Később lefordították az Újtestamentumot yamira.
LVR: Te tulajdonképpen a yami törzs Kőrösi Csoma Sándora lettél. De hogyan lett ebből a kalandból kulturális újjáélesztési kísérlet?
BD: Mint már említettem, ezt a kultúrát az ősök éneke tartja össze. Doktori dolgozatomnak is ez lett a címe: Az ősök éneke (The songs of the ancestors). Van egy alaplegenda, amely azzal kezdődik, hogy Isten megteremti a szigetet és az embereket. Ez a legenda szerteágazik falvakra, a falvakon belül leszármazási ágakra, leszármazási ágakon belül pedig családokra. Amikor egy öreg yami mesélni kezd, a teremtéstől skandálja a történetet, majd három és fél nap múlva befejezi azzal, hogy ott ül a csónakban és énekli nekünk a családja történetét. Az őslegenda tehát mindenütt ugyanaz, majd a leszármazási ág és a családnevek szerint változni kezd és szerteágazik a történet. A szigeten nincs törzsfőnök, sem vének tanácsa, az egyetlen autoritás a tabu. Azt mindenkinek be kell tartani. Az ősök éneke mindent részletesen leír, mit hogyan kell csinálni, mit szabad, mit nem szabad. Nemcsak hisznek benne, de soha meg sem kérdőjelezték az igazságát. Aki ugyanis megszegi a tabut, az előbb-utóbb megbűnhődik, vagy úgy, hogy valamilyen szerencsétlenség éri, vagy pedig a közösség fogja megbüntetni: leszólják, elkergetik.
LVR: Mondj néhány példát az ősök énekében is rögzített tabura!
BD: Kezdjük mindjárt az eredetmondával. Úgy tartják, hogy az istenség, aki a világot teremtette, ledobott egy követ és egy bambuszdarabot a mennyből. A fövenyen mindkettő kettétört, és kilépett belőlük egy-egy emberi lény. Megjelent nekik a „lamlamsuj no tawo do to”, ami nagyjából az úr angyalának felel meg a keresztény hagyományban, és megmutatta, hogy mi hol van a tengerben, a domboldalon, majd közölte velük, hogy minden az övék, kivéve a kalîndîn fa gyümölcse, ahhoz nem szabad hozzányúlni, mert abból nagy balhé lesz. Íme, az első tabu: a szigeten termő ehető gyümölcsök egyikének a tiltása. A két emberi lény egy ideig komolyan vette a tiltást, de végül egyikük csak megkóstolta a kalîndîn-t. Ekkor újra megjelent a „lamlamsuj no tawo do to”, és figyelmeztette őket, hogy mostantól más lesz a világ rendje. Különben is már biztosan észrevették, hogy rettenetesen viszket a térdük. Vigyázat: nem szabad vakarni, mert abból még nagyobb balhé lesz. Tessék egy másik tabu. Persze nem bírták sokáig ezt sem, és miután vakarózni kezdtek, a térdeik kettéhasadtak. Mindegyik térdből kiugrott egy-egy emberi lény: a jobb térdekből a férfiak, a bal térdekből a nők, ez idáig ugyanis nem voltak nemek. A következő tabu már ebből a felállásból fakad, mégpedig az incesztus-törvény. A párválasztás ugyanúgy működik, mint nálunk: a fiú udvarolni fog a lánynak, végül elveszi. De nem nyilvánítják őket házasoknak egészen addig, ameddig nem születik gyermekük. Az ősök éneke pontosan szabályozza, hányadfokú rokonok alapíthatnak családot. Így megy ez tovább, míg egy adott ponton megjelenik az özönvíz-történet is az ősök énekében. Ezeket a történeteket a yamik sehonnan sem vették át, hanem belülről fakadnak. Erről a jelenségről beszél Jung is, amikor kollektív tudatalattit emleget. Ezek az archetípusok a mítoszok szövögetése közben kerülnek a felszínre.
LVR: Hogyan működik a tabu?
BD: A yamik fehérjeforrása kizárólag a tengerből kerül az asztalra, léteznek azonban állatok is a szigeten, ezeket kifejezetten rituális körülmények között fogyasztják el. Tételezzük fel, hogy én egy olyan ember vagyok, aki minden szabályt betart, szépen beszél az öregekkel és tiszteli őket. Van egy kecském, ami fölmászik egy sziklára, leesik és eltöri a lábát. A kecskét valamilyen fontos rituáléra tartogattam, azonban most le kell vágni, mert életképtelenné vált. Sebaj, meg fogjuk enni, de mindenki részvéttel van irántam, mert úgy tartják, hogy én egy rendes ember vagyok, akit szerencsétlenség ért. Ha viszont állandóan a fény és az árnyék vonalában járok, tehát nem tudják, hogy miben sántikálok, és ugyanez megtörténik velem, akkor mindenki csak legyint, hogy ennek így kellett történnie.
(Fotók: Benedek Dezső)
