Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Csiki-csuki kultúra

Tavaly ősszel, Visky András Pornó – Feleségem története című darabjának kolozsvári bemutatóján ültem legutóbb színházteremben. Előtte én is az online és a szabadtér lehetőségeivel éltem. Laptop előtt ücsörögve nehezebben érkezik a katarzis, mert nem zárhatod ki az „itt és most” varázsába beleszóló külső tényezőket: a tömbház mindennapi zajait, a kutyaugatást, saját figyelemzavaraidat, a lenémítatlan telefonod hangját. Az online színházlátogatás hátránya, hogy két-három órára nem szűnik meg az élet többi vonatkozása. Nagyon sok előadást néztem felvételről, és hazudnék, ha azt mondanám, nem örültem a lehetőségnek. Legnagyobb hatással a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Sirály című produkciója volt rám, a járvány első olyan vállalkozása, amikor a színészek élőben játszottak az üres nézőtérnek, mi pedig otthonról néztük őket. Szamos-parti, szabadtéri előadásokkal is barátkoztam. Furcsa volt, ahogy a folyó és a közelben elhajtó gépkocsik hangja is zenei aláfestéssé lett, vagy ahogyan egy Karády-dalba tetszésnyilvánításként bele-belefüttyentett egy arra sétáló fiatal. Nem zavar, ha a körülmények spontánul újrarendezik az előadást, csak ne bántsák az intim, drámai pillanatokat.




Gergely Zsuzsa

Körülbelül három hónapja nehezemre esik online eseményeket választani. Egy díjátadót, egy beszélgetést még meghallgatok, de akkor is bizarrnak tűnik, hogy három méterrel arrébb fő a zöldségleves, vagy dolgozik a mosógép. A kulturális eseményekhez – eddig legalábbis így volt – hozzátartozik, hogy felöltözünk, elmegyünk a helyszínre, beszélgetünk az ismerősökkel, a történések végén pedig véleményt cserélünk. Van egy szertatása a színházba vagy moziba járásnak. Ezek a szertartások kezdtek egyre jobban hiányozni. Barátokkal már azt terveztük, hogy felkerekedünk, és időnként elutazunk olyan városba, amelyik nem vörösödött be, ahol lehet játszani, vetíteni.

Kolozsváron adott pillanatban vagy négy napra átejtettek bennünket, azt hittük, visszatérünk az élethez. A nyitás csupán egy hosszú hétvégényit tartott, inkább érzékeltük átverésnek, mint ajándéknak. Ezért legutóbb, amikor arról nyilatkoztak a politikusok, hogy a járványügyi előírások betartásával Kolozsváron is lehet eseményeket szervezni, szkeptikus voltam. Aztán két-három nap után a hiányérzet követelőzni kezdett, és jegyet váltottam Ibsen Nórájára. Az előadás tere burokként hat (Nóra babaháza), a nézőtér és a színészek közötti fátyolszerű vetítővászonra animálják a történet számos kellékét (például a karácsonyi szaloncukrot vagy hópelyhet). A több hónap kihagyás után látott első előadásból így hiányzott az az elem, hogy közelről figyelhetem a színészek arcának rezdüléseit, testük remegését vagy megfeszülését. De ez a szervesen összefonódó digitális világ és valóság a jelenlegi helyzetünkről kezdett beszélni. A pandémia egyfajta buroklétre kényszerített bennünket. Azt hittük, hogy élünk, pedig csak kütyüknek köszönhetően kerültünk valóságközelbe. Összemosódtak a napok, a hetek, a jelenségek és az értelmezések. Ideje volt mindezt magunk mögött hagyni.

A Nóra című előadásra alig harminc néző ülhetett be. Harminc ember tapsa soha nem lesz tapsorkánná, a tetszésnyilvánítás maximumává, mégis mágikus volt a pillanat. A színészek hosszú ideje nem hajolhattak meg a nézők előtt, a közönség végtelen ideje be sem tehette a lábát a kolozsvári színházba. Most ott voltunk együtt, és legszívesebben egyenként megölelgettem volna őket – ha hagyják az előírások.

Most ott tartok, hogy egyszerre akarok jelen lenni mindenütt. Rohangálnék színházból moziba, kiállítóteremből konferenciaterembe, és mindenütt hangosan örülnék annak, hogy hús-vér emberek ülnek a székeken. A következő időszakban az sem fog zavarni, ami eddig sok bosszúságot okozott: a legcsendesebb pillanatban kezdődő köhögőroham, a megszólaló telefon, a nejlontasak zizegése, a félhangos összesúgás. Egy ideig toleráns leszek, és mindenkit szeretni fogok. Csak hagyják…

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

(...) Petőfi és az ő erdélyi, segesvári emlékezete nemcsak a maroknyi, egyre fogyó fehéregyházi magyarságé, hanem általában és összességében a teljes nemzeté, etnikai és állampolgári vonatkozásban egyaránt, sőt a mindenkori szabadságvágyóké is. Azoké is, akik a négy égtáj felől Székelyföld és a Királyföld peremén barangolva meg-megállnak egy röpke főhajtásnyira az Ispánkútnál, esetleg a fehéregyházi múzeumot és kegyhelyet is meglátogatják. 

Minap, március 25-én, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának ünnepi rendezvényén magyar állami kitüntetéseket adtak át. A Vallásszabadság Házában megtartott eseményen családtagok, barátok, világi és egyházi elöljárók, nem kevésbé kíváncsi sajtósok körében a kolozsvári magyar külképviselet „vonzáskörzetéhez” tartozó területen élő és munkálkodó tizenkét dolgos ember vehette át több évtizedes munkájáért az elismerést.

Amilyen az életformánk, olyanok az ünnepeink is. Ha csak belső terekben, kisebb közösségekben élhetjük meg a farsangunkat, akkor is meg kell próbálnunk megélni. Akkor derűsebb szívvel állunk meg az „igazi” farsangolók mellett is. Vendégnek lenni könnyebb, ha van otthonunk, ahonnan eljöttünk.

A város kreatív, úttörő energiái egy adott pontban összeértek, és megszületett a Holnap Irodalmi Társaság. A fordulópontot Juhász Gyula Nagyváradra érkezése hozta el, aki egyetemi kapcsolatait is felelevenítette azért, hogy a régóta óhajtott irodalmi mozgalom életre keljen. (...) A garabonciás írógárda a Budapesten központosuló kulturális élet mellé egy másik, a konzervatív irodalmi szemlélettel szemben haladó vidéki centrumot próbált megteremteni. Összekötötte őket még valami: az Ady Endre iránti rajongásuk. Egy rendszeresen megjelenő irodalmi lapban gondolkodtak, végül egy antológia összeállításában állapodtak meg, amelyet 1908. szeptember 27-én mutattak be a városháza dísztermében. Az eseményt sajtó alá rendező Antal Sándor büszkén emelte ki: „Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”. 

Szóval megkezdtük az új esztendőt. Egy pillantásnyi visszatekintéssel az elmúlt tizenkét hónapra, s a magam személyes szemszögéből főleg az utóbbi hatra, amióta a lap éléről leköszönő, ténylegesen nyugdíjba vonuló Dáné Tibor Kálmántól átvettem a főszerkesztői feladatkört. Nyugodt szívvel állapíthatom meg, hogy a teljes 2021. évi termésünknek egyetlen lapszámáért és egyetlen mellékletéért sem kell pironkodnunk, és ez elsősorban szerzőinknek köszönhető.

Amennyiben Magyarország a téli, Románia pedig a nyári időszámítás mellett dönt, a két ország között két óra eltolódás is lehetne – ennek megvalósulására azonban vajmi kevés az esély. Ha az Európa Bizottság úgy látja, hogy az egyes tagállamok tervei komoly fennakadást okoznának az egységes piac működésében, az óraátállítás további halasztását javasolhatja. 

Az ötvenhatosok példája bármilyen nehéz élethelyzetben kapaszkodót jelenthet, így a mostani, világjárványban is erőt meríthetünk tőlünk-belőlük. Bátorságuk, töretlen akaraterejük és a túlélésbe vetett óriási hitük mindnyájunkat arra ösztönöz és biztat, hogy soha semmilyen körülmények között ne adjuk fel a harcot és a reményt. Még a legreménytelenebbnek tűnő pillanatokban is a végsőkig kell küzdeni az életért, a megmaradásért, a szabadságért.

Benkő Levente

A zene, bármilyen műfajban is szülessen, de minőségi legyen, az márpedig lelket simogató, bút feledtető, erőt adó, pozitív tölteteket hordozó, mindenféle lelki nyavalyákra jótékony valami. 

Benkő Levente

A lapunk éléről nyugdíjba vonuló főszerkesztőnk, Dáné Tibor Kálmán azzal a jó tanáccsal köszönt el júniusi összegző írásában, hogy utódja „merjen újítani lapkivitelezésben, tartalomban vagy akár tematikákban is”, s hogy látszódjon a lapon az új gazda esze- s keze nyoma. E megszívlelendő tanácsot természetesen elfogadom, de ha jól belegondolok, mint minden más sajtótermék, a mi lapunk gazdája is tulajdonképpeni maga az Olvasó, hiszen mi, különféle beosztásban dolgozó sajtósok, szerkesztők csak kiszolgálói vagyunk az Olvasónak.

2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia.

Kiemelt támogatóink mindig az olvasók voltak. Őket éreztem egyfolytában magam, magunk mellett a lapigazgatás nehéz pillanataiban, hisz mi tagadás, ilyenek is voltak az elmúlt nyolc évben. Hasznos tanácsaikkal, időnként láthatatlanul is, de határozottan alakítgatták kiadványunk arculatát, vagy éppen tematizálták a Művelődést. 

Demény Péter

Milyen jellemző, hogy ez a költő, aki így ünnepel, és akinek a születésnapját a Magyar Költészet Napjának nevezték ki, folyamatosan megosztotta az olvasókat és a világot. Horger Antalról mindenki tud, a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása körül irdatlan botrány kerekedett, most egy minden bizonnyal hamisított kézirat körül folyik a vita.

Brînzan-Antal Cristina

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. 

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak.