Bolgárkertészetek Marosvásárhelyen és Erdélyben

Interjú Nagy Zsolt néprajzkutatóval, a Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola doktoranduszával

 

- Gyermekkoromban mindig csodálkozva kérdeztem rá, hogy miért is hívják a Marosvásárhely városközpontja melletti teret Bolgárok terének. „Mert bolgárkertészek éltek a környéken” – jött a válasz, de ennél többet sajnos sosem tudtam meg a szüleimtől. Jóval később, tanulmányaim során hallottam arról, hogy Erdély több városában, így Kolozsváron is, sőt, ha jól tudom, Budapesten is voltak bolgárkertészek. Kik voltak ezek az úgynevezett bolgárkertészek, és honnan jöttek?

– Erre a kérdésre viszonylag egyszerű válaszolni, hiszen – amint a nevük is mutatja –, a bulgár- vagy bolgárkertészek Bulgária területéről érkeztek. Kertész szakemberek voltak tulajdonképpen, és valóban, a legtöbb erdélyi, illetve magyarországi nagyvárosban kisebb-nagyobb közösségeket alkottak, amire napjainkban a legtöbb helyen már csak az említett utcanevek, helynevek utalnak. Szeged, Budapest, Temesvár, Miskolc, Esztergom, Kolozsvár és más nagyobb városok esetében is, ha felütjük az úgynevezett városkalauzokat vagy vizsgáljuk a várostérképeket, akkor nagy valószínűséggel találkozunk olyan helynevekkel, mint Bolgárszeg, Bulgária telep, Bolgár negyed, és Marosvásárhelyen is, az 1918-ban nyitott új utcák közül egyet Bolgár utcának, illetve egy teret Bolgár térnek neveztek el. Kutatóként elsősorban nem az a fő kérdés, hogy honnan jöttek ezek a bolgárkertészek, hanem az a kérdés kell foglalkoztasson, hogy miért? Ez az a kérdés, ami jóval izgalmasabb számomra. Ez egy rendkívül összetett, szerteágazó folyamatnak az eredménye, amit néhány mondatban talán nehéz is röviden összefoglalni, de azért megpróbálom. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, azt mondhatjuk, hogy a megjelenésüknek két fő oka volt. Bulgária egészen 1878-ig török megszállás alatt állt, és ez nagy mértékben meghatározta az ország fejlődését. Egyrészt az intenzív bolgár kertkultúrát és kereskedelmet is az Oszmán Birodalom ösztönözte Bulgáriában. Tehát Bulgária bizonyos területein létrejöttek úgynevezett kertészeti termelőközpontok, és ezek elsősorban a török hadsereg ellátását szolgálták. Fejlett termesztési kultúra honosodhatott meg ilyen módon. Ez viszont 1878-tól kezdődően, a szabad állam létrejöttével hirtelen megszűnt, és felszabadult, így munkanélkülivé vált egy kertész réteg. Mindezt egyfajta tolóhatásként lehetne megemlíteni.

Bolgárkertész munkaközösség. Kép: Magyar Elektronikus Könyvtár

Másrészt viszont a magyar városok fejlődése, a növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett ebben a helyzetben ezeknek a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Ennek egy másik egyszerű oka volt: Bulgáriában – szemben más közép-kelet-európai országokkal – a mezőgazdaság rendkívül szétaprózott volt, tehát a rendelkezésre álló birtokok, földterületek nem nyújtottak elegendő jövedelmet a helyiek számára, és így tulajdonképpen vándorlásra kényszerültek ezek a bolgárok. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is. Nagy vonalakban talán így vázolható fel, ezek voltak azok a tényezők, amelyek elvándorlásra késztették a bolgárkertészeket. És így jutottak el nemcsak Erdélybe és Magyarországra, hanem Oroszországba, Lengyelországba, de Németország, Ausztria területére is, sőt, a századfordulón hajóval még Kanadába és az Amerikai Egyesült Államokba is több bolgár kertészcsalád kiköltözött. Ez egy óriási vándorlási hullámot jelentett abban az időszakban Európában. Képzeljük el, hogy az 1870-es évek közepén évente közel 18-19 ezer, elsősorban kertészettel, illetve erre épülő kereskedelemmel foglalkozó bolgár hagyta el az országot. Itt csak viszonyítási alapként hadd mondjam el, hogy ebben az időben Marosvásárhely teljes lakossága volt körülbelül ennyi. Tehát azt mondhatjuk, hogy évente egy korabeli közepes városnyi, egy „marosvásárhelynyi” bolgárkertész kelt útra, és próbált szerencsét a nagyvilágban. Ebben a történelmi, gazdasági kontextusban kell elképzelni, elhelyezni az erdélyi megtelepedőket.

Kertészeti tudásukat, szokásaikat találékonynak nevezed. Miben áll ez a furfangosság? Miben különbözött a mezőgazdasági technológiájuk az Erdélyben vagy Európa esetleg más részén megszokottól?

– Azt mondhatjuk, hogy szinte mindenben szokatlan, illetve furmányos volt. Hogy csak néhányat említsek, a letelepedési helyük megválasztásakor két fontos tényezőt tartottak szem előtt. Ha ez a kettő adott volt, akkor szinte biztosan kisebb-nagyobb közösséget alkottak az adott településen. Az egyik az volt, hogy legyen bő és állandó vízhozamú folyóvíz, a másik pedig, hogy legyen gyárkémény. Először megmagyarázom az utóbbit, utána kitérnék röviden az előbbire. A képlet egyszerű, és ezáltal talán belelátunk a gondolkodásmódjukba. Ahol gyárkémény van, ott gyár van. Ahol gyár van, ott munkások vannak, akikről feltételezzük, hogy az idejük nagy részét a gyárakban töltik, tehát nincs lehetőségük megtermelni azokat az alapvető élelmiszereket, amiket a bolgárok nagyon jól meg tudtak termelni. Viszont ezek a munkások képesek megvásárolni a terményeket, ugyanis fizetésük van. Tehát, ahol gyárkémény van, ott érdemes letelepedni, érdemes termelni, mert el lehet majd adni a terményt. A bő vízhozamú folyóvíz megléte a termesztésnél volt elengedhetetlen a bolgároknak. Az öntözés előtte – bármennyire hihetetlen – nem volt ismert, elterjedt az erdélyi árutermelők körében. Tehát sarkítva egy picit azt mondhatjuk, hogy száraz időszakban silány terméssel elégedtek meg az erdélyiek, olyan években, amikor megfelelő men - nyiségű csapadék hullott, bőséges volt a termés. Esetenként kutakból öntöztek ugyan, úgynevezett szórásos öntözést alkalmaztak, kannákból öntöztek, de a bolgárok nem bízták ezt sem a véletlenre, és tulajdonképpen egy furmányos, akkoriban forradalmian újnak számító technikát hoztak, mégpedig az úgynevezett árasztásos öntözést. És azt is fontos kiemelni, hogy ők az élő vizeket részesítették előnyben. Úgy kell ezt elképzelni, hogy a vízkiemelés a folyóból egy láncvödrös bolgárkerék nevű szerkezettel történt. Ezeket részint ökrökkel, részint lovakkal működtették. A kertjeiket meghatározott rendszer szerint alakították ki, hogy a gravitációt kihasználva, megfelelő lejtésű területen árasztással öntözhető legyen. Csatornákat építettek, ezekbe a folyóból kiemelt vizet belevezették. A vezércsatornákból mellékcsatornákat nyitottak a növénykultúrák felé, és tulajdonképpen egy egyszerű kapa segítségével, a föld mozgatásával nyitották-zárták ezeket a folyósókat, a víz útját terelték, és ilyen módon öntöztek. És mivel a vizet nem a növény lombjára szórták, nem a levelére öntötték, egy jóval gazdaságosabb, jóval hatékonyabb öntözési formáról beszélünk. A növény jobban tudta hasznosítani ezt a fajta öntözést, ugyanis az élő víz, a folyó hordaléka miatt egy-egy öntözés meg is trágyázta a növényeket, és ilyen módon évente 8–10 alkalommal öntöztek. Megkülönböztettek fakasztó, érlelő, nevelő öntözést, így mondhatni egy nagyon összetett öntözési technikát hoztak magukkal. A másik, ami fontos szempont volt, hogy korán piacra tudjanak menni a termékeikkel, és emiatt a palántákat melegágyakban nevelték. Azelőtt ez is jórészt ismeretlen volt Erdélyben az árutermelők körében. A palántákat széltől védték, emiatt nádkerítéseket készítettek. Előcsíráztatták a magokat. Maradtak fenn olyan feljegyzések, miszerint este a másnap elvetendő magot egymás között a családban szétosztották, és mindenki azzal a kis magcsomaggal bújt be az ágyba, tért nyugovóra. A testhő segítségével tehát igyekeztek gyorsítani a csírázási folyamatot. Kérdezem én, mi ez, ha nem furmányosság? Tehát ezért is nevezem furmányosnak ezeket a bolgárokat. Nagyon sok mindent lehetne itt még említeni, akár a különleges munkaeszközeiket, amelyeket a mai napig bolgárkapaként, bolgár-ültetőfaként ismernek a helyiek, a hagymaásójukat, a kétágú kapáikat. Nagyon sok olyan eszközt hoztak, ami azelőtt Erdélyben teljesen ismeretlen volt. A kertészeti kultúrájuk mondhatni egy különleges munkaeszköztárral rendelkezett, ami nemcsak furmányos volt, hanem hatékony is.

Pontosan ezt akartam kérdezni, illetve mondani, hogy akkor ezek az emberek nem üres kézzel érkeztek ide Erdélybe…

– Így van, így igaz!

Mikor jelentek meg az első bolgárkertészek Marosvásárhelyen?

– Az első bolgárok a 17–18. század folyamán már megjelentek Marosvásárhelyen a letelepedők között, viszont róluk még nem tudjuk bizton állítani, hogy valóban kertészetből éltek volna, illetve kertészkedéssel foglalkoztak volna. Amit viszont a korabeli statisztikákból és híradásokból kiolvashatunk, az az, hogy a 19. században, az említett 1870- es években, ebben a kritikus időszakban, amikor tömegesen kezdik elhagyni Bulgáriát, akkor Marosvásárhelyre is nagy számban érkeztek bolgárok, és indították el azokat az intenzív termelésen alapuló kertészeteiket, amelyekről az előbbiekben már szót ejtettünk. Elsősorban az úgynevezett Hídvégtől, tehát a mai Maros-hídtól le-, illetve felfele haladva alakították ki az árasztásos öntözésre alkalmas zöldség- és virágkertészeteiket. Talán érdemes megemlíteni a legfontosabb családokat. A Korcsevek, a Velciovok, illetve az Ivanovok voltak a legismertebbek. Amint említettem az interjú legelején is, a kutatónak mindig az a fő kérdése, hogy miért? Miért éppen Marosvásárhely? Amellett, hogy Marosvásárhelyen megvolt az említett két fő kritérium, tehát volt gyárkémény – gondolhatunk itt a különböző cukor- és szeszgyárakra, később pedig a Bürger-féle sörgyárra –, illetve volt bő vízhozamú folyó (a Maros), mindemellett még két tényező is közrejátszott abban, hogy Marosvásárhely egy fontos központja volt a bolgárkertészeknek. Az egyik a nevében is benne van a városnak: vásártartási joggal rendelkezett, és a város fekvése a bolgárkertészeknek kedvező volt. A legfontosabb utak kereszteződésénél fekszik Marosvásárhely, említhetjük akár a Régen– Torda országutat a Maros völgyén nyugat felé, vagy a délről észak felé vezető, Segesvárt Kolozsvárral összekötő utat, de ugyanakkor a Mezőségen át vezető, Kolozsvár fele tartó utak is mind érintik és keresztezik a várost. Ez egy fontos szempont lehetett. Emellett azt is meg kell említenünk, hogy Marosvásárhelyen ez a néhány említett nagyüzem, illetve gyár nem mindenkinek biztosított megélhetést. Ekkorra a városnak a népessége már eléggé felduzzadt, és ilyen módon a kisiparban alkalmazottaknak a száma is nagy volt, de még nagyobb az alkalmi munkásoké. És ezek a bolgárkertészek napszámosokkal voltak kénytelenek dolgozni, hiszen óriási területeket műveltek meg, a család véges munkaereje megkövetelte azt, hogy napszámosokat is alkalmazzanak. Tehát a napszámosoknak rövid időn belül külön piaca is kialakulhatott Marosvásárhelyen, ahol reggelenként alkudták ki a napibért a bolgár kerttulajdonosok, és ezt nevezzük ma Bolgárok terének.

Rá szerettem volna kérdezni, hogy miért voltak eredményesebbek az Alsó-Nyárád mentieknél, de azt hiszem, hogy erre adtál már egyfajta választ. Arról azonban esetleg beszélhetnél, hogy mikor volt a marosvásárhelyi bolgárkertészek virágkora, és mit termeltek?

– Azt mondhatjuk, hogy az első világháborúig tulajdonképpen ezek a bolgár közösségek zavartalanul működhettek. Tehát az első és egyetlen virágkor valahol az 1870-es évek vége és az első világháború kezdete közé tehető, egy szűk 30–40 évről beszélhetünk. Na most a terményt nemcsak megtermelni kellett, hanem azt el is kellett tudni adni, és ehhez a bolgárok nagyon is értettek. Talán bizonyos értelemben még a helyi szászoknál, örményeknél, zsidóknál is jobban értettek a kereskedelemhez. Akár említhetjük itt a helyválasztást a piacon. Elsők között voltak mindig, a legjobb helyeket foglalták le. Mindig korábban jelen tudtak lenni a piacon egy adott terménnyel, tetszetős árujuk volt. Hogy miért tudtak eredményesebbek lenni az Alsó-Nyárád mentieknél? Nem volt valódi verseny közöttük, hiszen valójában az, amivel a bolgárok foglalkoztak, annyira más volt, és an - nyira egyedi, hogy azzal nem is tudtak volna versenybe szállni a helyiek. Amint a neve is mutatja, az úgynevezett Alsó-Nyárád menti murokországi falvak elsősorban gyökérzöldségekre specializálódtak. Ezzel szemben a bolgárkertészek inkább paprikát, paradicsomot és egyebeket termeltek, tehát nem alakulhatott ki közöttük versenyhelyzet. Ez nem jelenti azt, hogy nem termesztettek gyökérzöldségeket, sárgarépát, zellert és hasonlókat. Leveszöldségek és gyökérzöldségek terén például a bolgárok voltak Erdélyben az elsők, akik a piacon úgy jelentek meg, hogy kötegelték a terményeiket. De szintén ők honosították meg azt a gyakorlatot, hogy egy levesre való adagot kötegeltek vegyesen sárgarépából, zellerből, hagymából, petrezselyemből. Az, amit ma a nagy bevásárló központokban előre csomagolva, kis tálcákon lefóliázva látunk, azt tulajdonképpen a bolgárok már kitalálták a 19. században, és ez a korabeli háziasszonyoknak nagyon is tetszetős volt. A bolgárkertészek és -kertészetek népszerűségének, sikerének titka tehát egyértelműen a szebb és olcsóbb termény volt. Folyamatosan tudtak termelni, jó árat tudtak biztosítani a növekvő és igényes vásárlói kör számára, ezért az egész bolgár közösséget nagy megbecsülés is övezte az erdélyiek körében. Máig többen emlegetik például, hogy a paradicsomokat szinte egyenként végigsimították, és úgy tették csak a vevő elé. Nem volt selejtárujuk.

A Bolgárok tere (Piața Bulgarilor) Marosvásárhelyen 1961-ben. Kép: Fortepan/Pálfi Balázs

Olvastam Dragomán György egyik bejegyzésében, hogy volt Marosvásárhelyen egy nagy, híres bolgár spárgatermesztő.

– Igen, Korcsevéknek volt a legkiválóbb minőségű spárgája. Ez abban az időszakban unikumnak számított, hisz akkor ismerkedett meg Marosvásárhely lakossága a spárgával, mint terménnyel, mint termékkel. Nagyon korán, nagyon hamar meg is kedvelték. Éppen ezért például már 1927-ben a marosvásárhelyi minorita szerzetesek Historia Domusában azt olvashatjuk, hogy a rend saját maga számára igyekszik ellesni a termesztéstechnológiát, és megtermelni a rendház szükségletére a spárgát. Ennek aztán a szépirodalmi reprezentációja is nagyon érdekes. Itt Dragomán neve hangzott el, de egyébként több helyi költő, író verseiben, novelláiban feltűnik a marosvásárhelyi Korcsev család és a spárgatermesztés.

– Ha jól tudom, van egy hanyatlási periódusa is a bolgárkertészeteknek, ami rögtön 1918 után kezdődött, de még erősebben 1940 után következett be. – Már említettem, hogy a bolgárkertészetek dinamikus fejlődését és növekedését az első világháború akasztotta meg. Ennek mi az oka? Bulgária hadat üzent Szerbiának, és többeket katonai szolgálat teljesítésére hazahívtak Bulgáriába. A legtöbben nem is tértek vissza Erdélybe. Ehhez hozzájárult még az is, hogy a vándorutak egy része is lezárult a háború miatt. Ennek ellenére viszont az 1930-as népszámlálás szerint Marosvásárhelyen például még mindig jelentős volt a bolgár közösség. Nem tudjuk, hogy hányan voltak bolgárkertészek, de tudjuk, hogy 70 bolgár élt még a városban. Aztán jön rögtön a második világháború, majd az utolsó, végső tőrdöfést nem is a második világháború jelentette, hanem a diktatúra időszaka, amikor a marosvásárhelyi, és általában az erdélyi bolgárkertész családokat is ellehetetlenítették, a helyi társadalomba való beépülésüket a kommunizmus megtörte, a bérelt, illetve vásárolt földjeiket a termelőeszközökkel együtt elkobozták, kisajátították. Ismerjük a történetet. A kertészek többségét kuláknak kiáltották ki. Példaként akár lehetne említeni a Velciov családot. Már Marosvásárhelyen született ugyan, de az egykori röntgenorvos, Velciov Péter, az egyetem elvégzésekor 32 éves volt, és ennek az az oka, hogy csak később vették fel orvostanhallgatónak, ugyanis a bolgár származású kertész szüleit kizsákmányolóknak tekintették. A ’40-es évek elején még 10–12 bolgárkertész családról lehetett tudni. 1979-ből van a következő adat, ekkor már csak két családról tudunk, pontosabban három személyről: Ivan Odjakov, illetve az említett Korcsevék, Nedelko és a felesége, Mária. Így jutunk el szép fokozatosan addig, hogy az 1989-es eseményeket követő átmeneti időszakra, illetve napjainkra már nincsenek bolgárkertészek egyetlen erdélyi nagyvárosban sem.

Minden bizonnyal valamilyen hatásuk is volt a környezetükben élő magyarokra, románokra. Igaz-e ez?

– Elmondható, hogy a bolgárkertészek olyan zöldség- és virágtermesztési formákat, fogásokat, növényfajokat és -fajtákat hoztak magukkal, amelyet nagyrészt a több száz éves török megszállásuk alatt sikerült átvenniük. Aztán tőlük vettük át mi is ezeket. Többek között nekik köszönhető a póréhagyma, a padlizsán, az úgynevezett csúcsos paprikafajták, a paradicsompaprikák, a karalábé, a kelkáposzta, a csillagtök széleskörű elterjedése Erdélyben. Emellett számos zöldfűszert, dísznövényfajt hoztak magukkal. Mindez nemcsak a kertkultúránkat, de a gasztronómiánkat is gyökereiben megváltoztatta. Az egyik paprikatípust egyébként máig bolgár paprikának nevezik Marosvásárhely és Kolozsvár piacain, és ilyen néven keresik a háziasszonyok. Annak ellenére, hogy a visszaemlékezések, feljegyzések szerint rendkívül zárkózott volt a bolgár kertésztársadalom, nagyon hamar sikerült beilleszkedniük a helyi közösségekbe, sőt, idővel a vegyesházasságok is létrejöttek. Ez a szakértelmüknek és a dolgosságuknak volt köszönhető. Az, hogy hamar elfogadták őket a helyiek, illetve, hogy megbecsült helyet foglalhattak el a helyi társadalomban, csupán ennek volt köszönhető. Most, ami a konkrét hatások kérdését illeti, mindig érdemes beszélni egy lokális és egy általános hatásról, de ugyanígy érdemes kölcsönhatásról is beszélni, hiszen nemcsak mi vettünk át ismereteket tőlük, hanem bizony ők is vettek át különböző ismereteket az erdélyi magyaroktól, románoktól, szászoktól, örményektől, zsidóktól. Legfontosabb általános hatásként említhetjük, hogy a korábbi erdélyi agrárgazdaságot, az addig ismert termesztéstechnológiákat megreformálták. Ami pedig a lokális hatást illeti, hadd említsek egy példát: az udvarfalvi virágtermelő körzet kialakulása. Az, amit ma Udvarfalvaként és udvarfalvi virágként ismernek a marosvásárhelyiek, illetve az erdélyiek, szintén – részben – a bolgároknak tulajdonítható, ugyanis az udvarfalvi asszonyok a múlt század elején napszámosként dolgoztak e kertészeknél. Erdélyi Lajos egyébként úgy fogalmaz egy korabeli cikkében, hogy Marosvásárhely környékén, illetve Udvarfalván jóravaló román és magyar kollektivista asszonyokból nevelték ki az újabb bolgárkertészeket. A falubeli adatközlők azt is elmondták például, hogy az interjú elején is már példaként említett Bolgárok terén minden reggel udvarfalvi asszonyok sorakoztak fel, és a bolgárkertész vállalkozók közülük választották ki az aznapi napszámosaikat, mégpedig úgy, hogy az asszonyok keze és körme alapján ítélték meg, alkalmasak-e a fizikai munkára, illetve kertészeti munkák elvégzésére. Tény tehát, hogy mai napig érezhető, dokumentálható az egykori bolgárkertészek és kertészetek hatása. E bolgár kertek példaként szolgáltak a diktatúra éveiben – az egyének életében is fontossá váló – háztáji kertek esetében, illetve az állam szemében is – a mindenek fölé helyezett – kollektív gazdaságok számára.

(A Marosvásárhelyi Rádió Múltkereső című történelmi műsorában 2020. szeptember 5-én elhangzott interjú sajtó alá rendezett, szerkesztett változata.)

Új hozzászólás