Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét?

A zenei folklór törvénykönyve

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét. Ezúttal a Művelődés 1970. szeptemberi számából Bartók Bélának egyik, 1936-ban megjelent írására esett a választásunk. 1970. szeptemberi számát a Művelődés majdnem teljes egészében Bartók Béla emlékének szentelte a 20. század egyik legjelentősebb zeneszerzője halálának 25. évfordulóján. (A szerkesztőség)

Vagy másfélszáz évvel ezelőtt – mikor Európa-szerte felébredt az érdeklődés a falu művészete iránt, és megindult a népdalgyűjtés, esztétikai szempontoknál egyéb aligha vezette a gyűjtőket. Az a cél adta kezükbe a tollat és papirost, hogy minél szebb, művészi szempontból minél értékesebb szövegekre, dallamokra tegyenek szert. Iparkodtak is a népdaloknak lehetőleg nem „eredeti”, „romlatlan” formájára rábukkanni; ha ez nem sikerült, akkor inkább több változatból próbálták meg a – szerintük – helyesebb alakot rekonstruálni. Az így átfésült, „kiigazított” anyagot kinyomatták a közönség gyönyörködtetésére, a művészek okulására. A költők és zeneszerzők okultak is: utánozgatni kezdték több-kevesebb szerencsével a népi szövegeket, régi dallamokat; hangszeres vagy vokális kísérettel látták el a dallamokat, mert a közönség ilyen köntösben szívesebben fogadta be őket, mint amúgy csupaszon; fantáziákat, rapszódiákat és egyéb szerzeményeket írtak népi dallamokra stb. Ez volt az akkori gyűjtésnek gyakorlati és egyúttal egyetlen célja.


Bartók Béla Csík megyei vándorútján.
Kováts István fotóművész felvétele (forrás:
Wikipédia)

Idővel azonban a gyűjtők munkájuk közben sajátságos jelenségeket kezdtek észrevenni. Ráeszméltek arra, hogy a népdalvariánsok eltéréseiben igen gyakran bizonyos törvényszerűség mutatkozik! Márpedig ha ez így van, akkor talán nem is volna szabad a variánsoknak egymástól való eltéréseit csak úgy röviden egyrészt hibának, romlásnak, másrészt igazi eredeti alaknak nevezni, összehasonlítva különböző nyelvű népek dalanyagát, meglepődéssel fedeztek fel közös dallamokat, közös szövegeket, hasonló dallamstílusokat; vagy pedig – ennek ellenkezőjeként – azt látták, hogy bizonyos dallamok, vagy dallamstílusok szigorúan elhatárolt területre szorítkoznak. Csodálkozva észlelték, hogy bizonyos – hangadásban, hangszínben, tempóban és sok más apróságban megnyilvánuló – előadásmódok egy-egy népnél, vagy egy-egy területen nagyon jellemző hozzátartozói a népi zenének: tehát nem csupán a dallam leírható hangjai a fontosak, hanem a dallam előadásával járó sok egyéb tulajdonság is, mint a dallam megjelenítő eszköze. Rájöttek lassanként arra is, hogy a versszakról versszakra történő apróbb változásoknak – főként a dallam cifrázó hangjaiban – nem az az oka, hogy az énekes nem biztos a dolgában, illetve hogy „rosszul” tudja a dallamot, hanem hogy a népi dallamoknak egyik legjellemzőbb, róluk le sem fejthető sajátsága éppen ez a változékonyság; a népi dallam olyan, akárcsak egy élőlény: percről percre, pillanatról pillanatra változik. Tehát nem mondhatom: ez meg ez a dallam ilyen, amilyennek itt meg itt lejegyeztem, hanem csak azt, hogy akkor, abban a percben olyan volt, feltéve persze, hogy helyesen jegyeztem le. (Mellesleg megjegyezve, a népzenének ez az előadásmódja, nagyon hasonló a nagy előadóművészek előadásmódjához: nem betanult egyformaság, hanem változó sokféleség.) És végül kezdték észrevenni, mennyire nem egyéni művészet a népzene, mennyire lényegéhez tartozik az, hogy megnyilatkozásának módja kollektív legyen. Ezzel kapcsolatban a gyűjtők figyelme ráterelődött arra a jelenségre, hogy a népzene tulajdonképpen szerves hozzátartozója a falusi élet minden fontosabb mozzanatának; hogy eredetileg nyilván mindenfajta népzene a falu életének csakis valamilyen kollektív megnyilvánulásához volt kötve.

Mindezek a felismerések lassanként teljesen megváltoztatták a népdalgyűjtés módját, céljait. A régi amatőr gyűjtési munka helyébe rendszeres tudományos kutatás lépett. Az első gyűjtők, még ha akartak volna, sem tudtak tudományos szempontból kielégítő eredményt elérni, hiszen éppen a legeslegfontosabb műszert, a fonográfot nélkülözték. A maiak a legkülönfélébb mérő- és rögzítő szerszámokkal látnak munkához, hogy az egyes dallamok „pillanatfelvétel”-éről minél pontosabban leírt képet tudjanak adni. De nem elég a tökéletes tárgyi felszerelés: éppoly fontos a minél tökéletesebb szellemi felszerelés. Hiszen az ideális népzenegyűjtő valóságos polihisztor kell hogy legyen. Nyelvi és fonetikai tudásra van szüksége, hogy a tájkiejtés legapróbb árnyalatait észrevehesse és lejegyezhesse; koreográfusnak kell lennie, hogy a népi zene és tánc közötti kapcsolatokat pontosan leírhassa; általános folklórismeretek teszik csak lehetővé, hogy a gyűjtő a népzene és a népszokások összefüggését a legapróbb részletekig megállapíthassa; szociológusnak kell lennie, hogy a falu kollektív életét meg-megzavaró változásoknak a népzenére gyakorolt hatását ellenőrizni tudja. Ha végső következtetéseket akar levonni, történeti, elsősorban településtörténeti ismeretekre van szüksége; ha másnyelvű népek népzenei anyagát akarja összehasonlítani a maga országbelijével, idegen nyelveket kell megtanulnia. És mindezen felül elengedhetetlen követelmény, hogy jó hallású, jó megfigyelésű zenész legyen. Olyan gyűjtő, akiben ennyi képesség, tudás és tapasztalat összpontosult volna, tudtommal még nem volt, és nem is fog talán akadni soha. Úgyhogy mostani felfogásunkhoz mérten teljesen kielégítő népzenekutató munkát egy ember nem is teljesíthet.

Megközelítően tökéletes eredményt talán munkamegosztással lehetne elérni, ha – mondjuk – két kutató, pl. egy nyelvész és egy zenész dolgozna együtt. De ez a megoldás általában véve – anyagi és egyéb okokból – nehezen valósítható meg.

*

Ha a legújabb módszerekkel végzett kutatás eredményeképpen egy-egy zárt területet népzene szempontjából többé-kevésbé jól megismertünk, következik a kutatás második része, össze kell hasonlítani az egyes területek anyagát egymással és megállapítani, mi az, ami bennük közös, mi az, ami eltérő. Vagyis a leíró zene folklór nyomába az összehasonlító zenefolklórnak kell lépnie. Ennél az összehasonlító kutatásnál, akárcsak édes testvérénél, az összehasonlító nyelvtudománynál, sokszor meglepőbbnél meglepőbb jelenségek tárulnak elénk. Csak két példát akarok idézni. 1912-ben a máramarosi románoknál egy bizonyos, keleties színezetű, erősen cifrázott és improvizálásszerűen előadott dallamfajtát fedeztem fel: 1913-ban Közép-Algériának egy Szahara menti falujában ehhez hasonló dallamstílust találtam; bár első hallásra feltűnt a hasonlóság, mégsem mertem benne mást látni, mint véletlen egyezést. Ki gondolhatta volna, hogy a két terület közt levő több mint 2000 km-nyi távolság áthidalható volna okozati összefüggéssel! Később aztán – egymás után – kiderült, hogy ugyanez a dallamfajta Ukrajnában, Irakban, Perzsiában és a régi Romániában is közismert. Ekkorra már nyilvánvaló volt, hogy véletlen egyezésről szó sem lehet: ez a kétségtelenül perzsa-arab eredetű dallamstílus egyelőre megállapít hatatlan úton-módon (hiszen még nem tudjuk, megvan-e, vagy megvolt-e az ozmanli-törököknél, bolgároknál) egészen Ukrajnáig hatolt föl.

A másik példa számunkra még érdekesebb. Már jó 25 éve tudjuk, hogy a legrégibb magyar népi dallamok legfőbb sajátsága egy bizonyos pentaton rendszer és egy bizonyos ún. „ereszkedő” dallamszerkezet. Bár az akkor ismert kínai zene pentaton rendszere nem egészen egyezett a miénkkel, dallamszerkezete meg éppenséggel elütő volt, mégis – már akkor – valamilyen ázsiai zenekultúra nyomait sejtettük a mi pentatóniánkban. És íme, a nemrég megismert Volga-menti cseremisz dallamok jórésze akkori sejtésünket igazolja; ugyanazt a pentaton rend szert, ugyanazt az ereszkedő dallamszerkezetet, sőt még magyar dallamok változatait is találjuk bennük.

Hogyan és mivel magyarázhatók ezek az egyezések? Milyen úton-módon maradhatott fenn sok-sok évszázadon át egymástól többezer km-nyire szétdobott népeknél egy és ugyanaz a zenekultúra? Ezekkel a kérdésekkel a népdalkutatás legizgatóbb fejezetéhez érkeztünk el, ahhoz a fejezethez, amelyet „oknyomozó zenefolklór”-nak neveznék.

Ez a legizgatóbb fejezet egyúttal a legelszomorítóbb is. Mert mire van elsősorban szükségünk, hogy okokat kinyomozhassunk, összefüggéseket kibogozhassunk? Ada tokra, adatokra és megint csak adatokra százezerszámra! Viszont mit tapasztalunk? Azt, hogy alig van egynéhány ország, amelyben rendszeres tudományos kutatás folyik; azt, hogy népzenei kiadványok csak a legnagyobb nehézség árán látnak napvilágot; azt, hogy fontos területek, mint pl. Görögország, Törökország, egész Közép- Ázsia népzenei szempontból úgyszólván teljesen ismeret lenek. Ha valahol, akkor ezen a téren volna a legégetőbben szükség a nemzetek egymást serkentő „szellemi együttműködésére”. De ez a máris hírhedtté vált „együtt működés” ezen a téren is, csakúgy mint minden egyéb téren, szinte teljesen csődöt mond. Szó esik róla ugyan sok, de a gyakorlatban bizony alig-alig látjuk gyümölcsét ennek a sok beszédnek. Pedig mennyi kérdés vár feleletre a népzenekutatásban! Egymástól messzire került népek ősrégi kulturális kapcsolatait lehetne és kellene kimutatni; települési, történelmi kérdésekre lehetne fényt vetni; szomszédnépek érintkezési formájára, lelkületük rokonságára, vagy ellentétes voltára lehetne rá mutatni.

Ilyen kérdéseknek boncolgatása volna a népdalkutatás végső célja: ha ez a fiatal tudományág ezt a szinte már gyakorlatinak mondható célt lelkiismeretesen fogja szolgálni, méltán sorakozhatik majd idősebb társai mellé. Amellett pedig megmaradhat az a haszna is, amelyet a kutatások megindulásakor, mint egyedülit tekintettek: esztétikai örömet szerezhet mindazoknak, akikben még van érzék a – vadvirágok szépsége iránt. Talán mondanom sem kell, hogy még ezt a célt is jobban szolgálja tudományos igényeknek megfelelő hiteles közlésekkel, mint szép szabályosan nyesett, „javított” népzenei anyag kiadásával

*

A következőkben arról szeretnék egyetmást mondani, hogyan is gyűjtsünk népzenét.


Kalotaszegi mosósulyok ólom beöltéses
rozettákkal. Kép: Hofer Tamás – Fél Edit
Magyar népművészet. Corvina Kiadó, 1975.

Első tennivalónk a gyűjtési munkára való felkészülés, mégpedig azzal, hogy nagyjából áttanulmányozzuk a már összegyűjtött anyagot. Erre azért van szükségünk, hogy lássuk az előbbi gyűjtések hézagait és hogy saját munkánkat ezekhez igazítsuk Pl. ha azt látjuk, hogy az előbbi gyűjtök anyagában bizonyos fajta dalok alig vannak, vagy egyáltalán nincsenek, akkor ezeket a fajtákat különösebb igyekezettel fogjuk majd kutatni. Ha azt látjuk, hogy bizonyos területekről még nem gyűjtöttek, akkor inkább ezeket a területeket fogjuk felkeresni. Viszont evvel teljesen ellenkező irányú útbaigazítást is meríthetünk a már meglevő gyűjtésekből: ha a bennünk levő és egy bizonyos területről származó bő anyag arra vall, hogy azon a területen még nagyon sok ismeretlen dallam lappanghat, akkor természetesen ezt a gazdagnak és még ki nem mentettnek látszó területet nem fogjuk elkerülni. Hasznos a már összegyűjtött anyagnak minél alaposabb ismerete azért is, hogy a fontosabb variánscsoportokat jól megismerjük; így aztán saját gyűjtőterületünkön tervszerűen nyomozhatunk ki esetleg ott is meglevő variánsokat. A gyűjtőterület megválasztásánál még történeti, néprajzi és egyéb okok is irányadók. Több eredménnyel kecsegtetnek olyan falvak, amelyekben kevesebb az idegen hatás, kevesebb a városi befolyás. (…)

Legjobbak a minél régebben települt falvak, ahol a falusi élet századokon át a falu íratlan törvényei szerint folyt és folyik. (…)

Hogy lehetőleg csakis helyszínen, vagyis magukban a falvakban gyűjtsünk, azt külön kell hangsúlyoznom. Nem nagyon ajánlatos idegenbe vetődött falusiaktól, pl. fővárosba került cselédektől, házalóktól, hadifoglyoktól gyűjtenünk. Otthonuktól elszakadt emberek annyira kieshetnek otthonuk zenei közösségéből, hogy még előadásuk is megváltozik. De ha nem is változott volna meg és jó dalokat jó előadásban kaphatunk is tőlük, egy nagy hiány mégis csak meglesz ilyen gyűjtéseknél: hiányozni fog a kölcsönös reakció az énekes és falubeli társai közt; hiányozni fog a gyűjtésnek az az elevensége, ami csakis akkor alakulhat ki, ha sok falubeli jelenlétében történik a gyűjtés. Mert ilyenkor az egyik ember produkciójára reagálnak a többiek, helyreigazítólag, emlékezetet felfrissítőleg; egyiknek a szaváról a másiknak más, esetleg igen fontos kiegészítő szó, illetve dal jut eszébe. Arról nem is szólva, hogy a dalok valóságos életét, funkcióját csakis közösségben figyelhetjük meg.

Mindezek a megszorítások persze nem föltétlenül tiltók. Nem jelentik azt, hogy (…) városba került egyes emberektől világért se gyűjtsünk. Mindössze azt jelentik, hogy a jobbat ne szalasszuk el a kevésbé jó kedvéért, és hogy a nem egészen kifogástalan helyről került anyagot nagyobb kritikával, gyanakvással fogadjuk.

A mai népzenekutatás már mellőzhetetlen föltételnek tekinti a fonográffal vagy gramofonnal való gyűjtést. Tudományos szempontból tulajdonképpen csak az igazán hiteles anyag, amiről fölvétel is készült. Legyen bármilyen ügyes is a lejegyző, bizonyos apróbb finomságokat (futólagosán elsuhanó hangokat, csúszásokat, az értékviszonyokat legapróbb részletekig menve) nem jegyezhet le egészen pontosan, már csak azért sem, mert ezek az apróságok előadásról előadásra változnak; akárhányszor ismételtetjük is el a dallamot: ha a főhangok nem is, de ezek a kisebb díszítőelemek minden alkalommal mások lesznek. Tehát legjobb esetben csupán annyira-amennyire jó átlagföljegyzést érhetünk el, de amely végeredményben olyan formában mutatja a dallamot, amilyenben tulajdonképpen sohasem volt meg. És van valami, amit egyáltalában nem lehet lejegyezni, mert nincs erre a célra jelrendszerünk: és ez a valami a népi ének hangadása, a hangszín. Ezt legfeljebb magyarázni lehetne körülményesen, de az ilyen magyarázatnak sok haszna nincs, mert ennek nyomán senki a hangszínt elképzelni úgysem tudná. Ezért oly fontos a fonográffal való gyűjtés!

A kellő előkészületek után következik a helyszínre való kivonulás. A kivonulás időpontja sem közömbös dolog: ajánlatos olyankor menni gyűjtőútra, amikor a falubeliek leginkább érnek rá: ha valamilyen szokással kapcsolatos zenélést a népszokással együtt akarunk megfigyelni, akkor persze az illető népszokás dátuma az irányadó.

A következő kérdés ez: mit gyűjtsünk? Az ideális általános követelmény szerint mindent össze kell gyűjteni, ami a népzene fogalma alá esik, vagyis minden területen valamennyi dallamot, amelyről föltehető, hogy bizonyos ideig külső kényszer nélkül el volt terjedve a falusiak közt. Tehát: ne gyűjtsünk olyan dallamot, amit csak egyetlen egy falubeli tud, ha kiderül, vagy föltehető, hogy azt valahonnan idegenből, elsősorban városból hordta haza. Természetesen nem fogunk iskolában vagy rádióból tanult dalokat gyűjteni, mert az ilyeneket külső beavatkozás ojtotta a falu népébe. Minden egyebet minden egyes faluban – elvben legalább is – össze kell gyűjteni. Ez a követelmény azonban pénz, idő és munkaerő hiányában gyakorlatilag kivihetetlen Sok esetben meg nem is szükséges. Pl. száz meg száz közismert dallamot tudnak még jelenleg is falvainkban mindenütt. Eddigi föl jegyzéseink arra mutatnak, hogy az egész magyarlakta területen nagyjából egyformán közismertek ezek a dallamok. Ezt az elfogadhatónak látszó megállapítást további följegyzésekkel, és időpazarlással megerősíteni káros dolog volna, mert ezzel más, fontosabb adatok megszerzésének lehetőségét szalasztjuk el. Ha azonban történetesen egy ilyen, egészen az elcsépeltségig közismert dallamnak olyan változata bukkanna fel, amelyben valami érdekes, eddig ismeretlen fordulat van, akkor természetesen ezt már gyűjtendő anyagnak kell minősíteni.

Már az első útbaigazítás is azt mutatja, hogy bizonyos megválogatással kell dolgoznunk. A további megválogatás arra irányulna, hogy elsősorban olyan anyagot gyűjtsünk, amely legjellemzőbb bizonyos ismert, vagy feltételezett régies állapotra. És pedig vonatkozik ez nemcsak a dallamokra egymagukra, hanem előadásukra is. Ez a megválogatás már nehezebb feladatot ró a gyűjtőre (…) A régies állapotnak mi a legfőbb ismertetője a népzenében? Elsősorban az, ha a falu zenéje minden egyes ágazatában határozott célt szolgál, a falu íratlan törvényei szerint. Régebben nem azért muzsikáltak és énekeltek falvainkban, mert véletlenül kedvük szottyant hozzá, hanem mert a szokás, illetve a hagyomány, ez a falus-életet szabályozó hatalmas törvény így parancsolta. Ez némileg mintha ellentmondana az annyiszor hangoztatott ösztönszerűség kellékének, de csak látszólag: a falubeliek ösztönszerűleg vetik magukat alá a hagyományok parancsainak, kikerülhetetlen szükségből. Hogy Karácsony ünnepét regöléssel kellett megülni, hogy lakodalmat csakis bizonyos szertartásokkal volt szabad megtartani, hogy aratáskor aratóénekeket kellett és csakis ezeket illett énekelni, azt nyilván éppolyan természetesnek és szükségszerűnek tekintették, mint minden más, föltétlenül szükséges életmegnyilvánulást. Viszont regös-, vagy lakodalmas-, vagy aratóéneket máskor, mint karácsonykor, illetve lakodalommal, vagy aratással kapcsolatban, csupán nótázási kedvből énekelni teljesen nem illő lehetetlenségnek érezhették. Nálunk a tudományos gyűjtés megindulásakor, ennek a századnak elején, máris elkéstünk ilyen ősállapotok megfigyelésétől: valószínű, hogy már jóval előbb kipusztult a magyar terület legnagyobb részében a falusi életnek ilyen szigorúan szertartásos megkötöttsége.

Mi 25–30 évvel ezelőtt már csak szórványosan találtunk egy-egy ilyen szertartáshoz kötött dallamot, többet belőlük inkább csak a nyelvhatármenti eldugottabb ősi falvakban (vagy pl. regös énekeket Dunántúl). De a Nagyalföldön nyomuk sem maradt meg.

Mi maradt tehát mégis fenn a régi időkből? Fennmaradtak azok a dalok, amelyeket én azelőtt „alkalomhoz nem kötött”-nek neveztem. Egyre valószínűbb, hogy ezek is alkalomhoz, pl. fonóházi együttléthez, kalákához vagy más, most már ki sem kutatható alkalmakhoz voltak kötve: fennmaradt többé-kevésbé régi táncdalainknak és játékdalainknak egy része is. És végezetül fennmaradtak az úgynevezett újabb dallamaink, hiszen ezek még csak nem is olyan régen alakultak ki. Tehát a mai gyűjtő csak ezekre a most felsorolt fajtákra irányíthatja figyelmét. Nagy nehézséget okoz az, hogy a található anyagnak majdnem 90%-át a most említett újabb dallamok adják. Már pedig ebből a fajtából sok ezerszámra van följegyzésünk és fölvételünk. Nagyon is jól ismerjük már ezeket: tehát a gyűjtőnek a 10%-nyi egyéb dallamra kellene irányítania főfigyelmét. Csakhogy éppen ezeket a legnehezebb megkapni, hiszen már úgyszólván csakis öregek tudnak belőlük valamicskét. Nehéz is eleinte megértetni ezekkel az öregekkel, mit is akarunk tulajdonképpen tőlük. Mert ha régi nótákat kérünk, akkor „Ezt a kerek erdőt járom én” meg hasonlókkal hozakodnak elő, sőt az úgynevezett új dallamokkal is, hiszen utóbbiak már az ő gyermekkorukban is divatban voltak, tehát szerintük „nagyon régiek”. Legjobb, ha elénekelünk nekik egynéhány igazán régi dallamot, ezzel lehet legjobban rávezetni őket a dolog lényegére. Ha egyebet nem, esetleg értékes változatokat kaphatunk így; hiszen teljesen ismeretlen dallamok vagy éppenséggel ismeretlen típusok felfedezésére egyáltalán nincs, vagy vajmi kevés a remény. Viszont vannak eddigi gyűjteményünkben, még hozzá elég szép számban „unikum” dallamok, vagyis csak egyetlen példányban levők, vagy pedig csupán 2–3 variánssal képviselt variáns-csoportok. Ezekhez variánsokat felkutatni nagyon fontos és hasznos volna.

*

Hogy azután az énekeseknek bizalmát, főleg az öregekét hogyan lehet megnyerni, arra vonatkozólag bajosan lehet pontokba szedett tanácsokat adni. Egy bizonyos – és erről azt hiszem minden munkára induló gyűjtő úgyis meg van győződve – hogy parancsszóval nem érhetünk el semmit (…)

Az öregek néha olyan bánásmódot tesznek szükségessé, hogy a „tömegben” gyűjtésről le kell mondanunk. Éspedig akkor, ha látjuk, hogy a médium nagyon is röstelkedő. Ilyenkor jobb vele csak kettesben lenni.

A nótázási kedv élénkítését annak idején a fonográf nagyon elősegítette: főleg azzal, hogy a felvételt azonnal le lehetett rajta játszatni. A felvétel megszólalása rendesen igen nagy örömöt váltott ki; serkentette az énekeseket az is, ha időnként valamelyik nóta után valami tréfás mondást csempészhettek a fonográfba. A tréfás mutatványozónak rohamosan híre ment az egész faluban és lassanként úgy megtelt a parasztszoba, hogy lélegzeni is alig lehetett. Ilyenkor rendesen bővebb volt az aratás, mert a néző akárhánya törte a fejét, mivel hozakodhatna elő, hogy ő is beleénekelhessen a gépbe és viszonthallhassa a hangját.

Általában asszonyok többet tudnak és megbízhatóbban is énekelnek, mint a férfiak. Ezért ha úgynevezett „nótafákat” keresünk, inkább asszony legyen az a nótafa. Mert a férfi nótafával gyakran rosszul járunk: mindenhonnan felszedett dalokkal áll elő, olyanokkal, amelyeknek a faluhoz semmi közük sincs.

De akármilyen ügyes legyen is a gyűjtő, sokszor bizony mégis csak a véletlen szerencsétől függ – akárcsak a vadászatnál –, kerül-e alkalmas zsákmány a fonográftölcsér elé, vagy sem. Hiszen annyira pusztulóban vannak már nálunk értékesebb régi dalaink!

*

Néha a dallam jó, de az előadás nem az: mesterkélt. Mivelhogy nemcsak a dallamoknak, hanem az előadásnak megválasztásánál is rekonstruáló múltbanézés az irányadó, ilyen alkalmatlan módon előadót lehetőleg mellőzzünk. Már évtizedek óta divatos lett, elsősorban férfiaknál, legényeknél, bizonyos hányaveti, hetyke, a táncszerű ritmust érzelmesen összevissza nyújtó előadás, ami meggyőződésem szerint a városi cigányzenélésnek sajnálatos befolyása. Tudományos szempontból ugyanilyen elváltozott előadásmódot tanulmányoznunk kell, ha még oly selejtesnek érezzük is esztétikailag. De mert ezt az elváltozott előadásmódot régebbi és újabb felvételek alapján már úgyis untig ismerjük, ajánlatos ilyen előadóktól lehetőség szerint nem gyűjteni.


Szervátiusz Jenő: Cantata profana (részlet, forrás: Erdély Művészetéért Alapítvány – VármegyE-Galéria honlapja)

Eddig csupán a daloknak, mint különálló objektumoknak gyűjtéséről volt szó. Azonban ez nem elég. Mert ez olyan gyűjtés volna, mintha a bogarász vagy a lepkegyűjtő megelégednék a bogár- és lepkefajták összeszedésével és kikészítésével. De ha ezzel megelégszik, akkor gyűjteménye csak holt, az élettől elragadott anyag volna, amelyre még az elmúlt élet körülményeinek leírása sem vet semmi fényt sem. Ezért az igazi természettudós nemcsak állatokat gyűjt és preparál, hanem az állatok életének minden legrejtettebb mozzanatát is, amennyire csak lehetséges, tanulmányozza és leírja. Igaz ugyan, hogy a legtüzetesebb leírás sem fogja a holtat elevenné varázsolni, de legalább valamicskét belément az élet ízéből és szagából a holt gyűjteménybe. Ugyanilyen okok parancsolják a népzene gyűjtőjének, hogy az egyes dallamok való életének körülményeit töviről hegyére kikutassa.

Legelőször is az egyes énekesekről kell néhány életrajzi adatot felvenni: hány éves, mi a foglalkozása, mekkora az iskolai tanultsága, járt-e egyebütt, ha igen, hol és mennyit. Férfinál, hogy volt-e katona, hol és meddig; esetleg az énekes gazdasági helyzetével kapcsolatban meg kell tudni, tehetősebb-e vagy ágról szakadt szegény; a falubeliek milyen énekesnek mondják; néhány jellemző megjegyzés énekmondó készségére és tudására vonatkozólag Azután a dal és az énekes viszonyáról kell néhány adat: mikor, hol, kitől tanulta a dalt? Kívüle tudják-e mások is, kevesen-e, sokan-e, vagy minden falujabeli? Melyik dalt szereti legjobban, legkevésbé és miért? Végül leírás kell a dal szerepéről a falu életében; Mikor szokták, mikor kell, miért kell énekelni, milyen népszokással, esetleg játékkal kapcsolatban (ezzel együtt jár a népszokás, illetve játék le-pergésének pontos leírása); ha tánczenéről van szó, fontos a tánc nevének, a táncmozdulatoknak lehetőleg pontos lejegyzése, mikor és kik szokták táncolni, ki szolgáltatja a muzsikát, táncközben a muzsikával együtt éneklik-e a dallamot és kik? Csak a táncolók, vagy a nézők, vagy valamennyien-e?

Ha a muzsikás muzsikája arra érdemesnek mutatkozik, szintén a gyűjtésbe kell foglalni. Ebben az esetben, ha falusi hangszert (dudát, furulyát, citerát stb.) használ, a hangszernek pontos, mérési adatokkal is ellátott leírására van szükségünk; ezenkívül meg kell szerezni a hangszernek és minden részecskéinek terminológiáját. Egyébként az általános zenei terminológiára is ki kell terjeszteni figyelmünket: minek mondják a dalt, a dal éneklését, zenélését, stb. Mert ez vidékenkint változik.

Mindebből láthatják, hogy a népdalgyűjtőknek ugyancsak sok a tennivalója. Sokszor szinte túl sok is, annyira, hogy az elé a dilemma elé kerül, vajon kevesebb számú, de minden hozzátartozó megjegyzéssel ellátott dallamot gyűjtsön-e, és ennek kedvéért egy csomó dallamot elszalasszon, vagy pedig több dallamot szedjen össze, de egy részüknél hanyagolja el a megjegyzéseknek egy részét. Hogy melyik megoldást válassza a gyűjtő, azt mindig a körülmények döntik el.

Rendszeres gyűjtésnek világszerte legnagyobb akadálya anyagi. Főleg fonográfra és fonográfhengerekre nincs sehol soha elegendő pénz. így pl. az egyébként nagyon serény bolgár gyűjtők, akik eddig már több mint tízezer dallamot gyűjtöttek és részben ki is adtak, még egyetlenegy fonográf-felvételt sem végezhettek; nincs rá pénzük. Nem vagyok matematikus, sem közgazdász, de talán nem tévedek, ha azt állítom: ha csak azt a pénzt fordítanák népdalkutatásra, amit az egész világon egy esztendőben háborús készülődésekre fordítanak, akkor ezen a pénzen az egész világ népzenéjét nagyjából föl lehetne gyűjteni.

(Művelődés, 1970. szeptember, XXIII. évfolyam, 9. szám, 41–45. oldal)

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulásától (1894) Magyarország fontos szerepet játszott az olimpiai eszme népszerűsítésében. A magyar sportolók részt vettek az első világháború előtti összes olimpián, Budapest neve pedig többször felvetődött, mint lehetséges helyszín. Bár az 1920-as olimpiai helyszín kiválasztásakor a magyar főváros előszavazást nyert, és megkezdődött a nemzeti stadion tervezése is, az elvesztett világháború után 

kisfaludy sándor

Sümeg falakkal kerített belvárosában, anyai nagyszülei kúriájában látta meg a napvilágot a kilencgyermekes Kisfaludy család elsőszülöttje, aki a 1801-ben Himfy szerelmei című kötetével valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe. Hegedűs Géza szerint „a 20. század első két évtizedében nem volt ismertebb, népszerűbb és nagyobbra tartott magyar költő Kisfaludy Sándornál”.

A kétszázötven évvel ezelőtt, 1769. március 2-án elhunyt Bod Péter (született 1712 február 22., Felsőcsernáton) neve ismerősen cseng Marosvásárhelyen, hiszen róla nevezték el a református diakóniai központot az Erdő utca aljában. A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ épülete másfél évtizeden át otthona volt az asszisztensképző iskolának, számos rendezvénynek nyújtott helyszínt, jelenleg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumnak a székhelye. De mit is tudunk Bod Péterről és mit illik megismernünk róla halálának negyedszázados évfordulóján?

Csucsa, Boncza Berta

Ki ne ismerné Ady Endre – majd Márffy Ödön – hitvesének és múzsájának, Boncza Bertának, azaz Csinszkának nevét, és ki ne hallott volna Hollós Ilonáról, az 1950-es évek leghíresebb magyar énekesnőjéről, Bágya András zeneszerző feleségéről?

600 éves freskók a székelyderzsi templomban

Székelyderzs, az erdélyi erődtemplomos falvak, Prázsmár, Szászkézd, Nagybaromlak, Kelnek, Szászfehéregyháza mellett 1993-ban került fel az UNESCO Világörökség listájára. A falu e kivételes figyelmet a késő gótikus unitárius templomával érdemelte ki, amelynek a jellegzetes építési stílusa, és a 15. században készült falfestményei európai jelentőségűek.

spaller károly, csempekályha

Vajon hányan vannak ma Kolozsváron, akik ismerték vagy még ismerik a Spaller nevet, mely az elmúlt kétszáz évben összefonódott a cserépkályhás szakmával. Az bizonyos, hogy ez a név ismerősen csengett azok körében, akik kályhát vagy kandallót szerettek volna építtetni („rakatni”, ahogyan a kályhások mondták) otthonukban. 

gábor áron, ágyúöntő, Kézdivásárhely

Gábor Áron fogadalmát szinte megszámlálhatatlanul sokan idézték, de tudomásom szerint még senki sem elemezte a fogadalom megszületésének történetét. Ezért választottam ezt dolgozatom címéül. Tudjuk, hogy fogadalmat ‒ illetve, ahogy régen nevezték, fogadást ‒ sokszor tesznek az emberek, amelyet vagy betartanak, vagy elfelednek, megszegnek. A Gábor Ároné nem tartozik az utóbbiak közé, ő hűségesen kitartott fogadalma mellett. Elhangzására kivételes forradalmi helyzetben került sor, és történelmi jelentőségű eredményhez vezetett. Véleményem szerint ezért kell szélesebb összefüggésekben értelmeznünk; látnunk kell előzményeit és következményeit.

Az ókori Róma története különösen nagy szerepet játszott a román nyelvű historiográfiában, elsősorban Dacia provincia rövid, kevesebb mint két évszázados történetének köszönhetően, amelynek történetisége beépült a román nép nemzeti öntudatába és 18 század óta élő etnogenezis történeti irodalmába is. Bár Erdély római múltja elevenen élt a román nép kollektív mentalitásában, különösen a 18–19. század óta, az ókori Róma történetének román nyelvű összefoglalóira vagy fordításaira a 20. század elejéig kellett várni. Az alábbi írás rövid bevezetőt kíván nyújtani az ókori Róma történetének román nyelvű műveibe.

A románság idén ünnepli az 1918. évi gyulafehérvári nagygyűlés centenáriumát – a magyarság ugyanakkor 100 éve él román állami keretek között Erdélyben Az impériumváltás következtében merőben más politikai, kulturális, társadalmi közeg határozza meg az életét A Trianonban elszenvedett trauma azonban ennek ellenére sem okozta azt a rövidzárlatot, amelyet feltételezett és elvárt az új hatalom. Az első döbbenet után a társadalom kezdett lassan magára találni, és tenni a dolgát, ahogy lehetett.

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

Ki nem gondolt soha arra, hogy honnan is származnak ősei, hol éltek, miben jeleskedtek és milyen emlék maradt vagy maradhatott fenn tőlük? Úgy gondolom, hogy szinte mindenannyiunkban felvetődnek ilyen és hasonló gondolatok.

almási istván kotta, aranyosszéki népalok

1963–64-ben öt aranyosszéki helységben, Aranyosgerenden, Kövenden, Kercseden, Szentmihályfalván és Torockószentgyörgyön végeztem népzenegyűjtést. Több mint kétszáz népdalt és népballadát sikerült magnószalagra rögzítenem. Bár ez még csekély anyag, birtokában a valóságot jobban megközelítő kép rajzolódik elénk a tájegység népzenéjéről.

perdonto bajvivasok, killyeni andrás

Vermes Lajos 1896-tól a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem torna- és vívómestere volt. Korának neves all-round sportolója, a magyar sport legnagyobb agitátora volt, kinek nézetei sokszor jóval megelőzték korát. Ugyanakkor sokszor kétes viselkedésű sportvezető volt, aki mindent megtett az általa szervezett események népszerűsítésének érdekében.

Kolozsvár, Vasútállomás

Ismételten közbejött nehézségek, akadályok legyőzése után végre, 1870. szeptember 7-én, szerdán reggel 6 órakor Nagyváradról utasaival elindult a legelső személyvonat, melyet Nagy Ferenc mozdonyvezető vezetett, s áttörve a Királyhágó sziklakapuin, végig a Körös mentén meg Kalotaszegen, fél 12 órakor befutott Kolozsvárra.