Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A zene mindenkié

Találóan fogalmaz lapunk szeptemberi számának hasábjain csíkszeredai fiatal tollforgató munkatársunk: „Emberek vagyunk, igényünk van a szórakozásra, a közösségi programokra, a táncra, az énekre, a zenére. Idén végre újra megélhetjük mindezt, minden porcikánkkal belevethettük magunkat a nyárba, és azt hiszem, az augusztus 13–15-i hétvége kárpótolt egy kicsit minden elmulasztott tombolásért.” Forró-Erőss Dóra ugyanis arról számol be olvasóinknak, hogy a koronavírus-járvány okozta böjt után idén sikerült megszervezni Csíkszeredában egy több nemzedéket is megérintő rendezvényt, ráadásul a Dob-Ban Ritmusfesztivál elnevezésű esemény a vártnál is jobban sikerült. Ezt jó hallani és tudni.




Benkő Levente

Azért emelem ki ezt a rendezvényt, mert érdemesnek tartom egy kicsit körüljárni egyik kedves olvasónk reagálását, miszerint ez a fesztivál nem sorolható a zenei események közé. Merthogy csak zajt csinál, semmi mást. Tehát ne népszerűsítsük. Köszönettel vettük a jelzést, ezentúl is így teszünk minden véleménnyel, hálásak vagyunk ezekért, mert valamennyiből tanulhatunk. És a szeredai rendezvény beharangozója kapcsán hozzánk forduló kedves olvasónk véleményét is messzemenően tiszteletben tartjuk, kétség ehhez sem fér.

Bevallom, nem vagyok zenei szakértő – bocsánattal legyen mondva, még csak az hiányozna, hogy az általános iskolás házi feladatok megoldásában gyermeküknek segíteni nemigen vagy nehezen tudók, de a víruskérdésben máról holnapra hirtelen szakértővé válókhoz hasonlóan elkezdjem osztani az észt a zenei műfajokról. Maradjunk annyiban, hogy zeneileg, mint minden rendes ember, elfogadjuk a minőséget. És a műfaji sokszínűséget, aminek természetes velejárója, hogy egy-két, néhány műfaj közelebb, egy-két, néhány pedig távolabb áll ízlésünktől. Mint a könyvek, a képzőművészeti alkotások, a ruhák, a borok s a többiek. Az igen sokszínű kínálatba-keresletbe simán belefér a minőségi muzsika, mondjuk a régiektől és a népiektől, a klasszikusoktól a fúvósokon, vonósokon, pengetősökön, billentyűsökön és ütősökön át a beat, a pop-rock, a disco, az etno-rock, és még az ezeknél is újabb keletű vonulatokig. És akkor hadd ne hagyjuk ki például a kórusokat, de még az egyházi és világi énekkarokat, dalárdákat sem. És az olyasfajta kísérleteket sem utasítjuk el, mint amilyen – olvasatomban – a csíkszeredai ütős-csörgős-börgős-zörgős műhely volt, amihez nézői, összességében laikus oldalról nézve valóban „nem tudás kellett, csak jókedv és lendület”. Hiszen legyünk őszinték: egy olyan esemény – ez esetben zenei, zenéhez kötődő –, amelyiken a legkisebbek is próbálgatják a hangszereket, amelyiken félretolják a székeket, és két, esetleg akár három nemzedék is megmozdul, táncra perdül, majd otthon mintegy levezetésként rákeres a világhálón valamelyik előadóművész vagy/és zenész egyéb alkotásaira, hogy stílszerű legyek: dobbantására, nos, egy ilyen esemény alighanem elérte a célját.

A két esemény között zenei azonosságot, netán hasonlóságot távolról sem keresve, hanem kizárólag laikus oldalról közelítve egy másik, a kalotaszegi Méra Világzenei Csűrfesztivál is ilyen volt. Mert az emberek, kicsiktől nagyokig itt is részesei lehettek egy ugyanvalóst sokszínű és minőségi élménynek. Itt is felléptek a négy égtáj felől érkező előadók, itt is voltak gyermekfoglalkozások, a vírusjárvány okozta hosszacska böjt után egy-két napra itt is fellélegezhetett mindenki, és megélhetett egy különleges közösségi élményt. Itt is jól érezhette magát mindenki, s bizonyos, hogy este, otthon kinek-kinek sokáig csengtek még fülében a dallamok, s lüktettek lábaiban a ritmusok.

Jól van, és ez így természetes, emberek. A zene, bármilyen műfajban is szülessen, de minőségi legyen, az márpedig lelket simogató, bút feledtető, erőt adó, pozitív tölteteket hordozó, mindenféle lelki nyavalyákra jótékony valami. Néha valóban zajt csinál, de ettől, illetve ezzel együtt még gyógyír. És Kodály óta tudjuk, hogy legfőképpen mindenkié.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

(...) Petőfi és az ő erdélyi, segesvári emlékezete nemcsak a maroknyi, egyre fogyó fehéregyházi magyarságé, hanem általában és összességében a teljes nemzeté, etnikai és állampolgári vonatkozásban egyaránt, sőt a mindenkori szabadságvágyóké is. Azoké is, akik a négy égtáj felől Székelyföld és a Királyföld peremén barangolva meg-megállnak egy röpke főhajtásnyira az Ispánkútnál, esetleg a fehéregyházi múzeumot és kegyhelyet is meglátogatják. 

Minap, március 25-én, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának ünnepi rendezvényén magyar állami kitüntetéseket adtak át. A Vallásszabadság Házában megtartott eseményen családtagok, barátok, világi és egyházi elöljárók, nem kevésbé kíváncsi sajtósok körében a kolozsvári magyar külképviselet „vonzáskörzetéhez” tartozó területen élő és munkálkodó tizenkét dolgos ember vehette át több évtizedes munkájáért az elismerést.

Amilyen az életformánk, olyanok az ünnepeink is. Ha csak belső terekben, kisebb közösségekben élhetjük meg a farsangunkat, akkor is meg kell próbálnunk megélni. Akkor derűsebb szívvel állunk meg az „igazi” farsangolók mellett is. Vendégnek lenni könnyebb, ha van otthonunk, ahonnan eljöttünk.

A város kreatív, úttörő energiái egy adott pontban összeértek, és megszületett a Holnap Irodalmi Társaság. A fordulópontot Juhász Gyula Nagyváradra érkezése hozta el, aki egyetemi kapcsolatait is felelevenítette azért, hogy a régóta óhajtott irodalmi mozgalom életre keljen. (...) A garabonciás írógárda a Budapesten központosuló kulturális élet mellé egy másik, a konzervatív irodalmi szemlélettel szemben haladó vidéki centrumot próbált megteremteni. Összekötötte őket még valami: az Ady Endre iránti rajongásuk. Egy rendszeresen megjelenő irodalmi lapban gondolkodtak, végül egy antológia összeállításában állapodtak meg, amelyet 1908. szeptember 27-én mutattak be a városháza dísztermében. Az eseményt sajtó alá rendező Antal Sándor büszkén emelte ki: „Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”. 

Szóval megkezdtük az új esztendőt. Egy pillantásnyi visszatekintéssel az elmúlt tizenkét hónapra, s a magam személyes szemszögéből főleg az utóbbi hatra, amióta a lap éléről leköszönő, ténylegesen nyugdíjba vonuló Dáné Tibor Kálmántól átvettem a főszerkesztői feladatkört. Nyugodt szívvel állapíthatom meg, hogy a teljes 2021. évi termésünknek egyetlen lapszámáért és egyetlen mellékletéért sem kell pironkodnunk, és ez elsősorban szerzőinknek köszönhető.

Amennyiben Magyarország a téli, Románia pedig a nyári időszámítás mellett dönt, a két ország között két óra eltolódás is lehetne – ennek megvalósulására azonban vajmi kevés az esély. Ha az Európa Bizottság úgy látja, hogy az egyes tagállamok tervei komoly fennakadást okoznának az egységes piac működésében, az óraátállítás további halasztását javasolhatja. 

Az ötvenhatosok példája bármilyen nehéz élethelyzetben kapaszkodót jelenthet, így a mostani, világjárványban is erőt meríthetünk tőlünk-belőlük. Bátorságuk, töretlen akaraterejük és a túlélésbe vetett óriási hitük mindnyájunkat arra ösztönöz és biztat, hogy soha semmilyen körülmények között ne adjuk fel a harcot és a reményt. Még a legreménytelenebbnek tűnő pillanatokban is a végsőkig kell küzdeni az életért, a megmaradásért, a szabadságért.

Benkő Levente

A lapunk éléről nyugdíjba vonuló főszerkesztőnk, Dáné Tibor Kálmán azzal a jó tanáccsal köszönt el júniusi összegző írásában, hogy utódja „merjen újítani lapkivitelezésben, tartalomban vagy akár tematikákban is”, s hogy látszódjon a lapon az új gazda esze- s keze nyoma. E megszívlelendő tanácsot természetesen elfogadom, de ha jól belegondolok, mint minden más sajtótermék, a mi lapunk gazdája is tulajdonképpeni maga az Olvasó, hiszen mi, különféle beosztásban dolgozó sajtósok, szerkesztők csak kiszolgálói vagyunk az Olvasónak.

2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia.

Kiemelt támogatóink mindig az olvasók voltak. Őket éreztem egyfolytában magam, magunk mellett a lapigazgatás nehéz pillanataiban, hisz mi tagadás, ilyenek is voltak az elmúlt nyolc évben. Hasznos tanácsaikkal, időnként láthatatlanul is, de határozottan alakítgatták kiadványunk arculatát, vagy éppen tematizálták a Művelődést. 

Gergely Zsuzsa

A pandémia egyfajta buroklétre kényszerített bennünket. Azt hittük, hogy élünk, pedig csak kütyüknek köszönhetően kerültünk valóságközelbe. Összemosódtak a napok, a hetek, a jelenségek és az értelmezések. Ideje volt mindezt magunk mögött hagyni.

Demény Péter

Milyen jellemző, hogy ez a költő, aki így ünnepel, és akinek a születésnapját a Magyar Költészet Napjának nevezték ki, folyamatosan megosztotta az olvasókat és a világot. Horger Antalról mindenki tud, a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása körül irdatlan botrány kerekedett, most egy minden bizonnyal hamisított kézirat körül folyik a vita.

Brînzan-Antal Cristina

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. 

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak.