„Valamely mű észlelése a külső anyagi erők és az ember belső erői között fennálló kölcsönhatás eredménye: az ember a külső erőket saját mértéke szerint asszimilálja, rendezi és alakítja.” (Kepes György)
A származás, az egyéniséget formáló gyermekkori élmények, a családi hagyományok meghatározó örökséget jelentenek a képzőművészetben is. Nincs ez másképpen Balázs László esetében sem, aki képzőművész szülők gyermekeként kerülő utakon, az iparművészeten keresztül jutott el a képzőművészetig. Sajátos műfajt művelt: a bőrplasztikát és a bőrmetszést, ami mindössze néhány évtizede épült be a köztudatba. Nagyon kevés művelője van, hazai viszonylatban rajta kívül Szekernyés Péter Márton említhető még meg. Napjainkban már a bőrplasztika és a bőrmetszet helyet követel, illetve kap magának a kiállítótermeinkben is. A bőr sajátos világa új területet jelent az iparművészet és a képzőművészet számára. Balázs László technikai, technológiai ismeretanyaga és kiváló rajzkészsége alapján szabadon mozog a bőr világában, ahol e három kategória szimbiózisának tökéletesnek kell lennie, e nélkül a kép nem nyújt maradéktalan örömet. Az évek során felgyűlt olvasmányélményei és kísérletei nyomán szervesen összeállt az ismeretanyag. Minden sejtjében érzi a bőrt, ismeri minden rejtett titkát.
Balázs László 1962-ben született Kolozsváron. Édesapja Balázs Péter festőművész, édesanyja Balázs Ibolya textilművész és egyetemi oktató. Majdnem hétéves koráig a nagyszülők nevelték Piskin (Simeria), Hunyad megyében. Akkoriban a szülőknek még nem volt rendes otthona, a Kolozsvár Társaságnak ma otthont adó helyiség szolgált műteremnek és lakásnak is. Ez azonban akkor még csak egy padlástér volt. Édesapja, válását követően mindössze egy táskával jött el a régi lakásáról. Ilyenformán, amikor megkapta a kiutalást a műteremre, a nulláról kezdte. A helyiségnek akkor még nem voltak rendes ablakai, se padlója, egy egyszerű padlás volt csupán. Egy iparművész és az élettársa lakott benne előzőleg, akik az Iris porcelángyárban formaalkotó keramikusként dolgoztak. Amikor elhagyták az országot, és megüresedett a „lakás”, akkor utalták ki a helyiséget Balázs Péternek, ebből lett a műterem és egyben lakás is. Itt gyermeket nem lehetett nevelni, így Lászlót elküldték a nagyszüleihez Piskire. Itt töltötte gyermekkorát közel az iskola kezdéséig kisebb-nagyobb megszakításokkal. A későbbiekben sokáig visszavágyott a csendes kisvárosi környezetbe. Iskolába már Kolozsvárra került az akkori hármas számú líceumba. Ekkorra már kialakult a lakás, a hetvenes években édesapja eljárt a lakáshivatalhoz (ILL), hogy ablakokat cseréljenek, lepadlózzák, fürdőszobát alakítsanak ki stb. Amikor Kolozsvárra került, a város teljesen idegen volt számára, a barátok, ismerősök mind Piskin maradtak. Sokáig azt a házat, kertet tekintette otthonának, ahol gyermekkorát töltötte. Kolozsváron a hármas számú líceumba nyolcadik osztályos koráig járhatott, amikor is az iskolát lefokozták líceumból általános iskolává. Innen átment a Báthory Líceumba, akkoriban 3-as számú matematika–fizika profilú gimnáziumba. Bár a reáltárgyak nem érdekelték, mégis sikerült felhívnia magára a figyelmet magyar irodalmi hajlamaival. Patócs Mária, kedves magyartanára több fontos feladattal bízta meg. Előadást tartott a népmese kialakulásáról, valamint 1979-ben, az iskola 400. évfordulóján rendezett ünnepségen szerepelt a tanárnőnek a Mikes Kelemen leveleiből összeállított teltházas estéjén. A 11. osztályban a matematika–fizika szűrővizsgán kiesett, és bekerült a bőripari iskolába, amit a Clujana gyár működtetett. Itt is érettségizett 1980-ban. Tanárai közül szeretettel emlékezett Simion Hegyi Margitra, aki akkor aligazgató volt. Feltűnt neki a jó képességű diák, és támogatta. Megbízta egy nagyobb munkával, egy 8x1,5 méteres pannó elkészítésével, ami a cipőiparban használt különböző technológiákat szemlélteti. Egészében véve a munka egy térplasztika benyomást keltette. Mintegy harminc évig díszítette az iskola egyik helyiségének falát, amikor az iskola megszűnt, és le is bontották. Ma már nincs oktatás a bőr- és a textiliparban. Ezután a katonaság következett. Előzetesen a tanárnője azt mondta neki, hogy amennyiben a továbbiakban a szakmában szeretne dolgozni, a segítségére lesz. A tanárnő állta a szavát, elvitte a Clujana igazgatójához, és egy szakmai próbamunka után állást kapott a cipőgyárban cipőtervezőként.
Érdekes módon a szülők nem szorgalmazták, hogy képzőművész legyen belőle. Úgy gondolták, hogy ez tőle kellene induljon. Akkor még nem gondolt komolyan a képzőművészetre, de a gének működtek benne, elkezdett faragni, pálinkás poharakat, kelyheket vont be bőrrel, faragásokkal, metszésekkel díszítette őket. Az idők során egyre művesebb dolgok kerültek ki keze alól. Iparművészettel kezdte, fejlesztette magát, és eljutott az igényesebb bőrmetszésig, ami már a képzőművészet fogalomköréhez tartozik. Fejlődésében sokat segített Szekernyés Márton, aki vegyészmérnökként ugyancsak a gyárban dolgozott. Farkas utcai műhelyében sokféle ember dolgozott munkaidő után, és megkeresett még egy fizetést. Itt dolgozott a köszörűgyár főmérnöke, a Kolozsvári Magyar Opera prím hegedűse, orvos is akadt a bedolgozók között. Itt is sok bőrhulladék volt, és barátjával ezeket feldolgozták. Tele voltak tervekkel, ötletekkel. A gyárban is sok volt a bőrhulladék, ezekből a rögtönzött, tenyérnyi bőrdarabokból készített ékszereket, amiket elajándékozott. Munkáiban gyakran szerepelt a kalotaszegi kapuk napkorongja, a tulipán és más növényi motívumok. Ebből lett egy kis ékszer, amit egy lánynak ajándékozott. Mikor barátja meglátta, kérte, hogy csináljon neki is egyet, amit ő is a barátnőjének ajándékozna. Így kezdődött, ilyen egyszerűen. Utána már mások is kezdték kérni ezeket a bőrből készült ékszereket. Szívesen csinálta őket, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget.
Lassan áttért a konkrét iparművészeti tárgytól a képre. Állandó témája volt a természet. Nem csupán a természet, hanem az, amit ő benne lát. Amikor ábrázol egy fát, egy növényt, hangot akar adni annak, amit érez, amit átél, azokról a dolgokról, amik benne élnek, amit gondol a világról. Kántor Lajos volt az, aki felismerte ezeknek a tenyérnyi metszeteknek a létfontosságát. 1998-ban meghívta kiállítani a Korunk Galériába. Ez alkalommal mintegy 120 munkával adott ízelítőt a műfaj nyújtotta lehetőségekből. Szakított a grafikai hagyományokkal, és papír helyett bőrre rajzolta műveit. Kisebb méretű, olykor geometrikus formájú bőrdarabokra metszette rajzait, majd ezeket az esetleges formájú metszeteket fekete bársony pannóra montírozta egységesen, ízlésesen. Kiváló rajzkészsége mindenekelőtt női aktjain mutatkozik meg. Kedvelt motívuma a női haj, amely önmagában, illatában, színében, vonalvezetésében is csodálatos. Játszik ezzel a motívummal, hajsátrat készít belőle, a vállra ejti, előre ömleszti. Ezekben a finom vonalú, lírai hangnemben készült rajzokban a női test szépségének adózik. Bőrmetszeteiben a felhasznált motívumok, úgy mint a nap korongja, a bűnre csábító kígyó, az életfa, különböző indák kompozícióvá tömörülnek, hangulatok, gondolatok hordozóivá válnak.
Balázs László azok közé az alkotók közé tartozik, akiknek egyaránt fontos a forma és az üzenet egy munka elkészítésénél. A témát olykor hónapokig hordozza magában, mind pap az igét, és amikor úgy érzi, beértek, egy ültében készíti el őket. A rajzot felviszi a bőr felületére, majd biztos kézzel elvégzi a metszést. Olykor a rajzon még tud javítani, metszés közben dönti el, hogy a vonal milyen legyen: leheletkönnyű vékony vagy vastagabb, amennyiben ki akar hangsúlyozni valamit. A színezésben meglehetősen fukar, ezek inkább árnyalatok munkáiban.
Ahogy Szuszámi Zsuzsa írja kiállításának egyik katalógusába: „Balázs László életet lehel az élettelenbe”. És ez így igaz! Az ág végén ülő madár látványosan életre kel, szinte hallani örömteli énekét, hallani a patak halk csobogását, érzékelni a szellő halk susogását. Munkái nagy része lírai hangnemben készült. Valójában egy intuitív alkat. Sokat járja a természetet. Világlátása nem nevezhető pozitívnak. „Most egy jobb korban élünk ugyan, nincs hiány semmiben, sem az élelemben, sem a fűtésben, de üres a lélek és üres a fej – mondja egy adott pillanatban. – A hatvanas években Erdélyben és világviszonylatban is nagy művek születtek a képzőművészetben és az irodalomban egyaránt. Nagy egyéniségeket láthattunk, nagy formátumú alkotókat. Most mintha ezek a dolgok nem lennének fontosak. Minden csak a pénz és a futó élvezetek utáni rohangálás. Ha most rákérdezek arra, hogy ki volt a tavalyi Nobel-díj tulajdonosa, ki tudja? Nincs jelentősége. Fiatalabb koromban nagy jelentősége volt egy kiállításnak, most viszont alig van érdeklődés iránta, és a műfajok között nincs átjárás.”
Jelenlegi kiállítása, A Fehér Galériában szerencsésen mutatja be Balázs László mesterségbeli fejlődését. A bejáratnál elhelyezett asztalon iparművészeti alkotásai láthatók: ékszeres doboz, pálinkás poharak bőrrel bevonva, gazdag motívumokkal díszítve, tükörkeret stb. Egy műtárgyat többféleképpen lehet létrehozni, az, hogy mi lesz, azt csak egy dolog határozza meg: a szándék. Az iparművészet és a képzőművészet különbözik céljaiban, de egy nyelvet beszél. A kérdés az, hogy díszítő célzattal, funkcionális célzattal alkották, vagy pedig élnek a plasztikai nyelv lehetőségeivel: emberi érzéseket, gondolatokat akarnak kifejezni vele. A kiállított iparművészeti tárgyak szemlélésétől lassan emelkedik a tekintet a falsíkra, ahol már finom művű, lírai hangnemben fogalmazott bőrmetszetek kaptak elhelyezést, ízléses, egyforma nagyságú pannókon. Nem egy munkája csak bizonyos természettudományi, filozófiai és irodalmi ismeretek alapján közelíthető meg, mely épp az említett ismeretek alapján nyújt maradéktalan esztétikai élményt. A kipróbált értékekhez mindig hozzáad valamit saját szellemi habitusából és alkotóerejéből. Rendkívül egyszerű vonalvezetéssel gazdálkodik, kerüli a gazdag vonalháló nyújtotta kifejezés lehetőségét. Vonalak lendületével, olykor foltok hatásával sajátos elevenséget nyújt metszeteiben. Ezekben a munkákban társszerzővé avatja a szemlélőt, magához emeli és maradandó esztétikai élményben részesíti, melyben a vonal jelzéstartalma kitágul: gazdag létérzések kifejező közegévé válik. Munkái előtt a nézőnek mindenképpen több időt kell eltöltenie, hogy azok a gondolatok, képzetek, melyek őbenne bizonyos élmények alapján kialakultak, a nézőben is felidézzenek egy hasonló élményt. Tudja, amit Leonardo da Vinci is megfogalmazott: az a festett vagy rajzolt figura, amelyből hiányzik a dinamika, az „kétszeresen halott”. Mindenek előtt azért, mert puszta kitaláció, és mert sem a lélek, sem a test mozgását nem mutatja. Balázs László a rá jellemző lelkiismeretességgel és pontossággal maradandó emlékművet állít a látásnak.
Állatfigurái, virágmotívumai vallomások a természet szeretetéről. Kedvelt motívuma a napraforgó korongja, a nád, a sás. Gólyafigurái, fészekalja gólyafiókái, fél lábon álló, békára várakozó gólyamadarai finom vonalúak. E munkák láttán első pillantásra szembetűnik a kis méret és a szokatlan anyag: a bőr. Ezeket a munkákat a magasnyomású, sokszorosító eljárással készült ex librisszel rokonítanám, mind méret, mind vonalvezetés terén. Ebben az esetben valójában maga a dúc a látvány.
Balázs László már több egyéni kiállításon adta tanújelét kiváló rajzkészségének. Munkáira a biztos vonalvezetés és a művesség jellemző. Metszeteihez növényi kivonattal cserzett marhabőrt használ különböző árnyalatokban: zöld, szépia, vörös színekben. Egy-egy metszetet árnyékol, színez és fényez, amivel jelentős plusz töltetet ad a munkáknak. Olykor esetleges formájú bőrdarabokra metszi rajzait, ami nem vesz fel megszokott geometriai formát – négyzetet, téglalapot, kör alakot – hanem úgy fest, mint egy hanyagul eldobott, szaggatott körvonalú bőrdarab. Munkáinak nagy része nem haladja meg a 20x30 cm nagyságot. A bőrgyárban működött egy olyan részleg, ahol garnitúrákat készítettek. Ezekhez vastag, nagy zsírtartalmú bőrt használtak. A hulladékok kiváló anyagnak bizonyultak egy fajta metszethez.
Torony című munkáját édesapja születésének századik évfordulója alkalmából készítette. Ez valójában egy bőrplasztika, amit tizenötféle különböző anyagból állítanak össze, egyfajta mozaik. A lakás ablakából a rálátás a toronyra közismert témája volt édesapjának. Itt a képen lentről fölfelé haladunk, egy kapualjból közelítette meg a templomot. A munka nagyobb formátumú, kb. 30x20 cm nagyságú. Ablak című munkája 2010-ben készült, amikor csinált egy sorozatot ezekből a romanika és gótika jegyeit viselő rózsaablakokból. Kör alakú formátum, régi kalotaszegi kapukon is még megtalálható motívumokkal. Az Ívek című munkájában a gótika íveinek állít emléket a Szent Mihály-templomban. Kor és idő című munkájában az idő múlását akarja érzékeltetni. A szép, római számokkal díszített óralap a 19. században készült német órákra emlékeztet. Nagyon szépen különül el a bőr természetes barna színe a metszett felülettől, ami sokkal világosabb. Gyertyános című munkájában a gyertyán ágas-bogas formájára épít, mely miatt előszeretettel használják kerítés, sövény kialakítására. Sajátossága, hogy gyorsan növekszik, oldalra hajt, szúrós ágakkal. Csicsal című munkájában a Magyarfenest körülvevő agyagos, szakadékos dombvidéket több változatban is ábrázolta. Van itt egy hegy, a Csicsal, ami olyan, mint egy lépcsős piramis. Valamikor itt volt a Jósikák családi sírboltja.
Egyéni kiállításai:
2000: Korunk Galéria, Kolozsvár
2000: Unitárius Galéria, Marosvásárhely
2007: Pécs
2009: Barabás Miklós Céh, Kolozsvár
2009: Magyar Ház, Szilágysomlyó
2010: A Szabók Bástyája, Kolozsvár
2011: Magyar Ház, Szilágycseh
2011: Posticum, Nagyvárad
2014: Rádió Galéria, Kolozsvár
2015: Állami Magyar Opera előcsarnoka, Kolozsvár
2015: Bonchidai kastély
2020: Teleki Magyar Ház
2021: Fehér Galéria, Kolozsvár
Végezetül hadd jegyezzem meg, bízom benne, hogy ez a sok lehetőséget nyújtó műfaj kihívás a fiatal művésznemzedék számára, és amennyiben követőkre talál, a sok munkával és következetességgel kitaposott keskeny ösvény idővel széles úttá terebélyesedik.
