Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Szellemi hagyatékból hagyomány Oroszfaluban

Helyi szinten homályos múltú szokást elevenítettek fel nemrég a Kézdivásárhelyhez tartozó Oroszfaluban. A kis település észrevétlenül folytatja a maga inkább falusinak mondható életét Kézdivásárhely árnyékában, miután 1941-től az addig önálló községet közigazgatásilag a városhoz csatolták. Utcái még mindig földutak, jelentős a földművelők és háztájit gondozók száma, miközben a város amolyan mostoha gyermekeinek érzik magukat. Talán éppen ezért ragaszkodnak ahhoz, hogy úgynevezett városiként önszerveződéssel külön falunapot, rendhagyó templomi programokat szervezzenek, miként tették azt április utolsó vasárnapján is. Ezen a napon egy több emberöltőre visszavezethető szájhagyomány útján fennmaradt szokás megidézésével tisztelegtek a templom­építő ősök előtt hagyományteremtés reményében: úgy tartják, hogy a templom tornyában azért tartanak egy oldalszalonnát, hogy szétoszthassák azok közt, akik megesküsznek, hogy hét év után sem bánták meg a házasságkötésüket.

A faluról


A templom építésének megkezdését is tárgya-
ló, 1826-ból származó vizitációs jegyzőkönyv
első oldala

Elöljáróban ismerjük meg közelebbről Oroszfalut. Első írásos említésének ideje 1567, akkor 15 kapuval szerepelt. A legteljesebb népességfelmérés szerint 1850-ben 329 lakosa közül két személy kivételével mind magyarok voltak. A katolikusok száma meghaladta ugyan a reformátusokét, de ez utóbbiak közül kerültek ki a tehetősebbek, ez lehet egyik oka, hogy egyetlen temploma is református. Az őslakos családok jelenléte ma is számottevő, mivel a város közelségének köszönhetően nem kényszerültek elköltözésre.

Az iskola 1854. szeptember 15-én kezdte el működését 41 gyermekkel, de akkor még nem állt készen az iskolaépület, amelynek befejezéséről annyit tudunk, hogy 1904-ben új épületként említik, és az egyházi feljegyzésekből az is kitűnik, hogy a református egyház a 19. század közepétől iskolaalapot tartott fenn az oktatás és az iskolaépítés céljára, de előtte is létezett oktatás, ami a kántori lakásban zajlott. Kiemelkedő az Imets családból származó tanítók sora, akik 1899-től az 1950-es évekig oktatták az elemistákat. Voltak olyan évek is, amikor több mint hatvan kisdiák koptatta az iskola padjait. Amikor 2000 márciusában bezárták az iskolát, már csak nyolc elemistát tartottak számon. Jelenleg a Molnár Józsiás Általános Iskola kisegítő osztálya működik az iskolaépületben.


Az ágyúöntő Turóczi Mózes is felügyelt az épí-
tőmunkásokra, amint ezt aláírásával is igazolta

A falu határához tartozott a Fortyogó gyógyfürdő területe is, ahol a múlt század elején az első fúrást követően nagy nyomással tört elő az ásványvíz. A község szélén éltek a bolgárkertészek, de levéltári forrásokból tudjuk, hogy már a 17. században az itt lakók több alkalommal is pereskedtek a városiakkal, akik semmibe vették előbbiek zöldségárulási kiváltságait. Véleményem szerint nem kizárt, hogy a falu nevét a bolgárkertészek jelenléte alakította ki, hiszen már a 14. században megjelentek Magyarország területén, és a székelyek könnyen oroszként könyvelhették el őket. A legnagyobb betelepedési hullámuk a 18. századra esik, de az újabb telepesek már kevésbé magyarosodtak el. A kézdivásárhelyi Székely újságból tudjuk, hogy az itteni utolsó bolgárkertészként ismert család az első világháború előtt tért vissza őshazájába. Ugyanebben a lapban jelent meg 1915 szeptemberében egy újságcikk Dr. Hermann Antal néprajztudósról, aki főhadparancsnoki megbízásból a háború nemzetiségekre gyakorolt hatását tanulmányozva fejtette ki véleményét. A település neve miatt az ellenhadban álló oroszokra való tekintettel tűrhetetlennek és ellenszenvesnek nyilvánította az ősellenség nevének helységnévkénti használatát. Emlékeztetett egy 1908-as mozgalomra, amikor elhangzott volna egy névcserejavaslat, miszerint olcsón megoldható lenne a települést jelző táblán egy P betű hozzáadásával Poroszfalunak keresztelni, de amint kifejtette, ezt azért nem támogatná, mert a birodalmi eszmék újjáélesztését el kell utasítania, így Gábor Áron falvát javasolt.

A magyarok legkeletibb református temploma

Oroszfaluban áll a magyarok legkeletibb református temploma. Az itteni gyülekezet a kézdivásárhelyi református egyház leányeklézsiájához tartozott, amikor 1812-ben eltervezték a régi templom lebontását és elkezdték az új istenháza téglái kiégetését. A szűkre szabott anyagi lehetőségek ugyan korlátozták a gyors kivitelezést, de 1829-ben sikerült letenni az alapokat, feltehetőleg Landt András építész vezetésével, amint erre a Kézdivásárhelyi Református Egyházmegyei Levéltárban fellehető templomépítési dokumentumokból következtetni lehet. Az 1826-ból fennmaradt egyházi vizitációs jegyzőkönyvből kitűnik, hogy a régi templom és torony „egészben le vannak omolva”, de a két harang és a harangláb ép. Az új templomhoz a régi épületből használhatónak tűnő anyagokat is felhasználták, de időközben a város nagy részét elpusztító 1834-es tűzvészben teljesen leégett a kézdivásárhelyi anyaegyház temploma, amelynek újjáépítését négy év múlva fejezték be, így az oroszfalvi hívek az onnan megmaradt építő anyagokat is felhasználták. Az anyaegyház anyagi gondjai az épülő templomra is kihatottak, ráadásul a szabadságharc okozta károk és annak bukása után a várost sújtó büntető sarc újabb megtorpanást okozott. A munkálatokat felügyelő és a költségeket lejegyző presbiterek közt több egykori honvéd neve is feltűnik, például Turóczi Mózes ágyúöntő mesteré vagy Nagy Ezekiásé, aki az úgynevezett 1877-es Székely puccs egyik helyi főszereplője volt.


A befejezéshez közeledő templom idején
készült tervrajz Landt Józseftől

1861-re a templomot sikerült tető alá hozni, de 1876-ban még hátra volt belső felszerelése, tornyának kialakítása. Ezúttal Landt József építőmesterrel kötöttek szerződést 1876. május 12-én, aki augusztus 15-re elvégezte a feladatot, de ez még közel sem jelentette azt, hogy az építtetők felszusszanhatnak. A bankkölcsönök, a kinnlevőségek behajtása ugyanis még hátravolt, így 1876. november 5-én Székely János kézdivásárhelyi református pap felkérte az oktatásügyi minisztert állami segélyezésre, hogy „… az erkölcsi vallásos élet, mely oly hosszasan szünetelt, megindulhasson, és a protestáns evangéliumi világosság a keletfelé végső protestáns templomból sugározhassék.” Mindhiába, nem kaptak támogatást, ezért 1877-ben gyűjtést szerveztek, amelynek során 466 személy 455,37 forintot adakozott a templom javára, miközben az új hajlékban a vallásos élet is elkezdődött.

A templomot 1899. szeptember 19-én dr. Bartók György ev. ref. püspök áldotta meg. Eleinte a kézdivásárhelyi református papok szolgáltak a templomban minden harmadik vasárnap. A korabeli sajtó meg is jegyezte egy alkalommal: már-már divattá vált, hogy vasárnaponként egész lovas kocsisorok vonulnak Oroszfalu felé. 1922-ben az oroszfalvi leányegyházat átcsatolták a Berecki Református Missziói Egyházközséghez, így a templom is átkerült a berecki egyházközség tulajdonába, mint a felsőháromszéki református szórványegyház temploma. A múlt század elején a város előkelősége is gyakran járt ide a nagy ünnepek másodnapján úrvacsoraosztáskor, gyaníthatóan azért, mert itt szolgált szórványlelkészként Szabó Jenő (Szabó Dezső író testvére), az „aranyszájú” pap-költő a nyugdíjazását követően, önkéntesként 1925-től az 1934-ben bekövetkezett haláláig.

Az épület többször is megrongálódott a két világháború alatt és az 1940-es a földrengés követően. Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a második világháború alatt a németek a tornyot szétlőtték, majd a szovjet katonák több héten át istállónak használták a templomot, orgonáját szétverték. Ezt megelőzően a templomot 1913-ban tatarozták. 1946 nyarán Szép Róbert főgondnok saját költségén javíttatta ki a templom belsejét, de a falak külseje még sokáig viselte a háború nyomait. 1968-ban sikerült a födémet rendbe tenni, de újabb csapásként az 1970-es árvíz több mint egy méter magasan áztatta a falakat. Hiába végeztek teljes javítást 1971-ben, mert az 1977. márciusi földrengéskor a torony ledőlt, a templom mennyezete pedig beszakadt, a gerendák összetörték az úrasztalát és a szószék koronáját, ezért 14 hónapig nem szólt a harang. A mai tornyot Csatlós Huba mérnök tervei alapján állították újra. 1984 óta Czirják Árpád akkori helybeli római katolikus esperes kezdeményezésére ökumenikus templomként használják. A templom előtti székely kaput 1988-ban állították fel.


Az oroszfalvi református templom

2007-ben újabb adakozásra hívták a kisszámú gyülekezetet, és általános javításba kezdtek, Raff Róbert lelkipásztor szorgalmazására pedig teljesen felújították a templomot. Az új tiszteletes egyben új szellemiséget is hozott az egyházi munkába. A hagyományos istentisztelet mellett minden hónapban ifjúsági és családos alkalmakat is tartanak vendégelőadók közreműködésével, miközben a kicsi gyermekeknek vasárnapi iskolát szerveznek, hogy szüleik zavartalanul vehessenek részt az istentiszteleten. Ugyanakkor Vásárhelyi József nyugalmazott lelkipásztor adományba fogadott vallásos könyveiből kis könyvtárat is létrehoztak a toronyban. Egy lelkes önkéntes csapat minden vasárnap biztosítja a szeretetvendégséget.

Szalonna a kitartó házasoknak

Az idei családos összejövetelen nagyszabású rendezvénnyel ünnepelt a közösség. A szokáshoz híven ilyen alkalmukkor házaspárokat kérnek fel, hogy példájukkal erősítsék a közösséget a családi szeretetben. A mostani ünnepen Bartha Attila bölöni lelkipásztor és felesége, dr. Bartha Noémi belgyógyász orvos meséltek a házasságuk történetéről és az imádkozás egészségünkre gyakorolt pozitív hatásáról, amelyet társadalmi kísérletek adataival igazoltak.


Amint a fénykép is bizonyítja, Kis András a szalonnát tényleg megtalálta a templomtoronyban

Külön színfoltot jelentett egy szájhagyomány szintjén élő szokás felelevenítése, amelynek Székelyföldön ugyan nincs párja, de nyugat-európai gyökerei ismertek. A régiek úgy tartották, hogy az oroszfalvi templom tornyában mindig ott lóg egy oldalszalonna, amelyből csak azok szelhetnek egy darabot, akik megesküsznek arra, hogy hét év elteltével sem bánták meg a házasságkötést.

Utánanéztem, hogy ezt az állítást a ma élők mennyire gondolják egykor gyakorolt szokásnak? Egyesek szerint mindez csak élcelődés, arra célozva, hogy a szalonna ma is érintetlenül lóg a toronyban, mivel még nem akadt olyan pár, aki házassága sikerére esküdni merészelt volna. Vannak, akik arra emlékeznek, hogy szüleiktől, nagyszüleiktől hallottak ugyan erről a régi szokásról, de bizonytalanok a tekintetben, hogy a szokást régen valóban gyakorolták-e vagy sem. M. G. 72 éves asszony arról számolt be, hogy gyermekkorában annyira meggyőzően beszéltek az öregek a toronybeli szalonna létezéséről, hogy többször is elgondolkodott, miként mászhatna fel, hogy megtekinthesse.

Az biztos, hogy a templomépítő oroszfalvi elődök mindamellett, hogy keményen dolgozó mesteremberek voltak, ha szükség volt rájuk, bátor forradalmárokká is váltak, miközben kereskedőkként akár Bécsig is elhajtották az eladásra szánt szarvasmarhákat. Azt is tudjuk, hogy a bécsi Rotenturmstrasse kaputornyában a 19. században lógott egy fából készített „szalonna”, amelyet akkor cseréltek fel eredetire, ha valamelyik férfiember vállalta, hogy egy év házasság után is meg mer esküdni: nem bánta meg a döntését. Nem kizárt tehát, hogy éppen kereskedelmi kapcsolataik révén találkoztak e szokással Bécsben, s hozták azt haza a kézdivásárhelyi, oroszfalvi kereskedők. Tudniillik 1857-ben a székely városok közül Kézdivásárhelyen volt a legnagyobb a kereskedők és az iparban dolgozók aránya (68,5 százalék) – nem mellékes, hogy Temesvár után Kézdivásárhely fizette be a legnagyobb adót a helység teljes lakosságához viszonyítva –; ráadásul a kézdiek jó kapcsolatokat ápoltak a külfölddel, és a helyi takarékpénztár részvényeit főként bécsi üzletemberek jegyezték.

Amúgy a szokás gyökerei még a római korba vezethetőek vissza. Ráth-Végh István Szerelem, házasság című művében arról ír, hogy az angliai Dunmowban 1445-ben dokumentálták először az ottani apátságban lezajlott, később Bécsben is meghonosodott eskütételt. Ráth-Végh szerint a dunmowi eskü így szólt:

„Az ős szokás szerint esküdjetek,

Hogy egymás ellen nem vétkeztetek,

S ámbár együtt esztek, isztok, háltok,

Civódást és perpatvart nem csináltok,

S míg egy esztendő s egy nap letelt,

Oly gondolat bennetek sose kelt,

Hogy bár nem kellett volna esküvőre menni,

Minő boldogság volna ismét szabadnak lenni.”

Bécsben csak a férfiaktól várták el az eskütételt, eszerint:

Ha akad olyan férfiember,

Ki elmondja becsülettel,

Hogy a frigye nem tehet neki,

És feleségét nem rettegi,

Az a szalonnát leveheti.”

Az oroszfalvi szokásról 1968-ban a Megyei Tükör napilap augusztus 17-ei számában Kiss J. Kálmán tett említést, megjegyezve, hogy akkor már az oroszfalvi templomban ritkán nyílt az ajtó, az egyházi élet meglehetősen elhagyatott volt; többek közt ez lehet az oka, hogy az előző század végén, ha létezett volna is a szokás, ekkora megszűnt a folytonosság.


Az önkéntesek egy csoportja. Az általuk készített töltött káposztával kínálták meg a résztvevőket

Mindenesetre az oroszfalvi közösség most úgy döntött: nem az a lényeg, hogy valós gyakorlaton vagy csak szólásmondáson alapul a történet, hanem az, hogy ezen a vidéken bizonyítottan csak Oroszfaluhoz köthető, így – miután megalapozott – a templomépítő elődök iránti tisztelet jeléül hagyományteremtő szándékkal felújítják a szokást. Ennek szellemében tíz házaspár jelentkezett eskütételre, akik ezzel kiérdemelték, hogy a rendelkezésre álló oldalszalonnából szelt darabokat emlékként hazavihessék.

A falu híres szülötte: Benke Mihály

Oroszfaluban született 1757 körül, Nagyenyeden hunyt el 1817-ben. Kézdivásárhelyen kezdte tanulmányait, majd Nagyenyed, Jéna és Göttingen után Teleki Lajos grófnak, Teleki Mihály fiának lett a nevelője. 1791-től a nagyenyedi főiskola bölcseleti tanára, a kor felvilágosult, haladó szellemét képviselve a kantianus filozófia egyik úttörője volt Erdélyben. A rektorprofesszori tisztet is betöltötte egy ideig. Könyvterjesztő és könyvgyűjtő volt, könyvtárát a kollégiumra hagyta.

Kazinczy Ferencet erdélyi utazása alkalmával a tanári kar nevében Benke köszöntötte. Kortársai feljegyezték róla, hogy „jó tanár volt, de még jobb gazda és jótett lélek. Jó szívének melegét nemcsak a diákokra, hanem a város szegénységére is sugározta.” Kedvelt diákjai számtalanszor érezték vendégszeretetét. Ennek rendjén a háromszéki Benke Mihály pártfogását földijére, Kőrösi Csoma Sándorra is kiterjesztette. Féltő szeretetének jelét adta, amikor Csomát igyekezett lebeszélni veszélyesnek ítélt ázsiai utazásáról. Egy másik tanítványa, Salamon József visszaemlékezései szerint „nagy lármát nem csinált, de az idővel együtt járni szeretett”.

Molnár Józsiás a székely kereskedelemről

Érdekességként hadd idézzem Molnár Józsiást, a város jótevőjét, aki Kézdivásárhely országgyűlési képviselőjeként a székely kereskedőket hátrányosan érintő osztrák–magyar–román vámháború idején, 1892-ben ezeket a szavakat intézte a parlamenthez: „T. ház, amint méltóztatott hallani, az igen t. kereskedelemügyi miniszter úr többek közt, midőn a szerb marhák beszállításáról be­szélt, odanyilatkozott, hogy egyáltalán lehetősége is ki van zárva annak, hogy román marhák Szerbián keresztül Magyarország területére bejöhetnének. Azt hiszem, hogy e tekintetben a t. kereskedelemügyi miniszter úr nincs kellő­leg tájékozva a kérdésről, mert, ha egy kissé utánanézett volna, mindjárt a piaczi napi érte­sítésekből is meggyőződhetett volna arról, hogy csaknem lehetetlenség Szerbiának annyi marhát produkálni és piaczra hajtani, mint a mennyit tényleg úgy a budapesti, mint a bécsi piaczokra fölhajt. Tehát a szerbiai marhákon kívül még más helyről származó marháknak is részt kell venni a magyar és bécsi piaczok elárasztásában. Ezt csak mint mellékes körülményt bátorkodom felemlíteni, mert nekem ennél sokkal pozitívebb értesítéseim vannak, a mennyiben határozottan megmondhatom a t. miniszter úrnak azt, hogy egy Csiszár Dénes nevű fiatal marhakereskedő ember többek közt (Derültség.) Kézdi-Vásárhelyről ideiglenesen átköltözött Belgrádba csakis azon czélból, hogy Belgrádból átrándulva Romániába szarvasmarhákat vásároljon össze, s azok­kal Budapesten és Bécsben kereskedjék.


Az oroszfalvi templomban az istentiszteletek alatt vasárnapi iskolát tartanak a legkisebbeknek,
hogy szüleik zavartalanul hallgathassák az igét. A szerző felvételei

Ezenkívül egy igen tiszteletreméltó kézdi-vásárhelyi polgár e dologról beszélgetve, megkért, hogy alkalmilag kérjem meg a miniszter urat, engedtetnék meg neki, hogy ő an­nak bizonyítására, hogy Moldovának összes ki­vitelre jutó marhái Szerbián keresztül Magyar­országba jönnek, saját költségén feljöhessen, és a marhák szarván levő bélyegről megmutathassa, hogy melyik romániai, s megmondhassa, hogy melyik román istállóból való. Azt hiszem, hogy a t. miniszter úr ezen eljárás által a valódi tény­állásról kellőleg felvilágosítható lehetne. Tóth Istvánnak hívják e bizonyos úri embert, a ki hajlandó lenne feljönni Budapestre és megmu­tatná a t. miniszter úrnak, hogy mely ökrök romániaiak. (Derültség.) (…) Megtették azt, hogy azt a virágzó iparral és kereskedelemmel bíró Székelyföldet, a mely­nek lakossága Románia gabonáját, Románia nyersterményeit, de legkivált Románia ökreit, szarvasmarháit régebben Pestnek és Bécsnek is expediálta, utóbbi időben teljesen téves vasúti politikával megfosztották a keleti kereskedelem útjától, és azt más vidék felé irányí­tották.” (Országgyűlési Közlemények, 1892.)

 

Tetszik az oldal? Segíts egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

vargyas, alszegi fonó

Erdővidék (Kovászna megye) nagy községének sajátos téli szokása volt a társasbál. Ez újév előtt egy héttel kezdődött, és általában egy hétig tartott. Ősi alapja a télfordulóhoz, vagyis a világosság sötétség feletti győzelmének a megünnepléséhez kapcsolódik. Ez a színjátékszerű esemény – amelynek szereplői legények, leányok – több népszokásnak volt a gyűjtőpontja. Ebben teljesedtek ki a későbbi táncszokások, a névnap- és az újévköszöntés, vagyis a hajnalozás, az aprószenteki korbácsolás, a fonó szokásanyaga is.

Húsvét

A hímes tojás, piros tojás mai napig is az egyik legalapvetőbb tárgyi kelléke a kereszténység legnagyobb ünnepének, a húsvétnak. Az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. Díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténységtől eredeztethetjük, viszont az – mint annyi más esetben is – törekedett a meglévő, megszokott gyakorlat kereszténnyé tételére. Már a IV. századból vannak adatok arról, hogy a tojást egyházi áldásban részesítették. Az áldás hivatalos bevezetéséről a XII. századtól van tudomásunk, és ez a gyakorlat a mai napig is él a katolikus vallás, különösen a csíki katolikusság körében, de él a felvidéki katolikusok, a görög katolikusság, az ortodox vallás hívei között is.

Nyárádselye

A magyar kalendáriumi szokások táji tagolódásának, változatainak, típusainak rendszerezése az ezután elvégzendő néprajzi feladatok közé tartozik. Ez lehetetlen is minden vidékre kiterjedő, alapos, a változatok sokaságát felvonultató gyűjtés nélkül. Márpedig sok vidékről nemhogy alapos, hanem még felszínes gyűjtésünk sincsen. Marosszék, az utóbbi évtizedek gyűjtéseinek köszönhetően, már nem tartozik ezek közé.

Kovács Kuruc János - Kalotaszegi krónikácskák

Kovács Kuruc János a szilágysági történelemmel foglalkozó számtalan cikk szerzője. Most szerkesztőként, társszerzőként újabb hiánypótló munkát tett le az asztalra Kalotaszegi krónikácskák címmel. 

Nagykadács, fedeles híd

Fából készült fedeles hidakkal, illetve egyre inkább csak ezek emlékével Erdély-szerte sokfelé találkozunk: jelentősebb folyókon, mint Tordánál az Aranyoson, vagy Segesvárnál a Nagy-Küküllőn tekintélyesebb és bonyolultabb szerkezetű építményekkel, az udvarhelyszéki Fehér-Nyikó mentén szerényebbekkel. Jelen cikkben nem a hídépítés technikai problémáival kívánok foglalkozni, hanem egy néprajzi érdekességgel: miképpen töltötte be a „közösségi ház” szerepét hosszú időn keresztül Nagykadács fedeles hídja.

betlehemezés

A karácsonyi ünnepkör a dramatikus népszokások, népi játékok előadásának egyik kiemelkedő alkalma. A legismertebb karácsonyi színjátékszerű népszokás a betlehemezés, melyet a közelmúltban még sokfelé gyakoroltak, vagy pedig napjainkban is élő szokás. Így van ez Murokországban is.

Pusztina

„A méhek tavaszi kieresztéséhez kapcsolódva az egész Kárpát-medencében ismert hiedelemszokás a farkasgégén való eresztés.”

csángók

A 16–17. században a Kárpát-medencén belül a töröktől leginkább védett területeken, főleg Erdélyben és a Felvidéken virágzott a méhészet. Magyarország keleti része, a szászok földje mindig is az egyik legintenzívebben méhészkedő erdélyi táj volt. Ezen a vidéken az 1880-as években 1000 lakosra 74 kaptár jutott, egész Magyarországon pedig csak 40. A vegyesajkú falvakban az arány még rosszabb, mert a románok nem, vagy alig méhészkedtek. 

Csáng piéta - Jámborné Balog Tünde

Jámborné Balog Tünde művészete – mint nagyítólencse a gyújtóerejű napsugarakat – összegyűjti a Kárpát-medencei magyarság sorsának elemeit.

Valószínűleg nincs még egy ember, aki annyit tudna a csángók gazdálkodásáról, a gazdasági élet szerveződéséről, a műveléstechnikáiról és az állat­tartásáról, mint Halász Péter.

pusztina templom

A hazulról hozott értékrenddel Nyisztor Tinkának hamarosan tapasztalnia kellett, hogy sem a politikai, sem az egyházi vezetők nem veszik komolyan az 1990-ben meghirdetett „demokráciát”, vagyis népakaratot.

sztána varjuvár

A hungarikummozgalom nyomán létrejött értéktárakban a hagyományok megjelenítése igen eltérő módon történik meg, azonban az értékeknek a települési, megyei vagy nemzeti értéktárba történő felterjesztéséhez szükséges, a törvény által előírt adatlapmintáknak köszönhetően ezek egységes szempontok szerint kerülnek bemutatásra, illetve megjelenítésre.

Deáky András

Deáky András vállalta a harcot! Nem futott sem külföldre, sem Magyarországra, de még a Székelyföld Hargita megyében maradt részébe sem.

A fazekasság a kézműves ipar egyik legrégibb ága. Régészeti leletek megszámlálhatatlan sokasága jelzi, hogy már a mezolitikumban készítettek agyag használati eszközöket, kerámia dísztárgyakat.

széki lányok

...míg a néprajzosok többsége karót nyelt tudós volt… addig Kallós bárhová ment, hazaérkezett.