Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Tudományos alaposság és kézműves pontosság

A sárospataki Lorántffy Zsuzsanna Hímző Műhely bemutatása

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Észak-magyarországi Képviseleti Pontján működő Lorántffy Zsuzsanna Hímző Műhely megtisztelő lehetőséget kapott kolozsvári bemutatkozásra, a Györkös Mányi Albert Emlékházba. A kör tagjai azzal a kiállítással köszöntötték a látogatókat, amelyet 2017. február 19-én, a Fejedelemasszony névnapján mutattak be a sárospataki Művelődés Házában. Az úri hímzéssel készült textíliák egyben a reformáció 500. évfordulója előtti tisztelgés jegyei is.

A hímző műhely Díszítőművészeti kör néven, 1974-ben alakult, és azóta folyamatosan működik. A történelmi Magyarország területén készített minden hímzésfajtával foglakozik. Alapítója és első vezetője Fráter Józsefné, Éva néni volt. Ő pontos munkára szoktatta az asszonyokat, megtanította, hogy minden tájegységnek megvannak a jellegzetes motívumai, öltéstechnikája és színezési szabályai, amitől eltérni nem szabad. Ő maga is folytatott kutatómunkát. Így készültek a szebbnél szebb írásos, udvarhelyi, rábaközi, sárközi, sióagárdi hímzésekkel ellátott tárgyak. Munkáját 1985-ben a Népművelési Intézet nívódíjjal jutalmazta.

Ezt a munkát 1991-ben Kerülő Jánosné vette át, de a tudományos alaposságból és a kézműves igényességből ő sem engedett. Munkájuk eredményeként a szakkör tagjai rendszeresen megmérették magukat a Népi Iparművészeti Tanács által szervezett zsűrizéseken és kaptak nagy számban A és B kategóriát munkájuk elismeréséül. Jól szerepeltek az országos pályázatokon; a Kisjankó Bori pályázaton nívódíjat kaptak. Ilonka néni vezetése alatt a kör belépett a környék népművészeti egyesületeibe, Tállyán a Hegyaljai Mesterek Egyesületébe, és Miskolcon a Fügedi Márta Népművészeti Egyesületbe. Részt vettek a civilszervezetek rendezvényein, továbbképzésein és nyári táboraikban. Az ott megszerzett tudást hasznosították a szakköri munkában, melyet a számos helyen megrendezett kiállítás sikere is bizonyított. 2004-ben a szerencsi Kaláris kiállításon a Közművelődési Intézet Nívó díját vehették át.

Gondáné Tarr Katalin folytatta a szakkörvezetői munkát 2004-től. Ő is elődei mottóját követte. Vezetése alatt az ország különböző részein megrendezett kiállításokra is eljutottak munkáik. Miskolcon, Szerencsen, Budapesten, Tállyán, de határon túli területeken is szerepeltek több alkalommal, például Rozsnyón, Szabadkán és Kassán.

A kör tagjai közül öten szereztek Népi Iparművész címet, közülük hárman ma is aktív tagok. A varró asszonyok azóta is rendszeresen részt vesznek a Hagyományok Háza által szervezett nyári táborokban. Az ország különböző pontjain megvalósuló képzési alkalmak lehetőséget adtak arra, hogy egy-egy múzeum féltve őrzött hímzéseit megismerjék, és tiszta forrásból meríthessenek ihletet a további munkához. A Békéscsabán kétévente megrendezésre kerülő Textiles Konferenciának is állandó résztvevői lettek az évek során. Ugyancsak nagy lehetőséget jelentett a köri tagok számára az ország legnagyobb népművészeti rendezvényén, a Mesterségek Ünnepén történő bemutatkozás. A budai várban augusztus 20-a alkalmából rendezett programon minden évben jelen vannak.

Koscsó Istvánné 2009-től vezeti a kört. Az eltelt évek alatt számos jelentős változás történt a szakkör életében. Legfontosabb a névváltozás volt, melynek rövid története egészen az újkor kezdetére nyúlik vissza. A tudomány mai állása szerint a történeti Magyarország hímzései egy közös ősre a reneszánsz korában, az ország három részre szakadása idején a főúri udvarházakban kialakult úgynevezett úri hímzésre vezethetők vissza, melynek egyik fellegvára Sárospatak volt. Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony udvarában hímző műhelyt tartott fenn, ahol a nemes hajadonokat tanított a hímzés és művészet alapjaira. Nagy örömünkre szolgál, hogy az ebben a műhelyben készült alkotások közül többet is sikerült megőrizni az utókor számára.

A történelmi hagyományok és a magas minőségű munka inspirálta a kört arra, hogy a Fejedelemasszony nevét viselje. A fenntartó Művelődés Háza és Könyvtára szervezésében került sor a névadó ünnepségre 2010 októberében, melyet igényes kiállítással ünnepelt az alkotó közösség.

Lorántffy Zsuzsanna Hímző Műhely néven is tovább járnak a nagy elődök által kitaposott úton. Ma is ragaszkodnak a tudományos alapossághoz és a kézműves igényességhez.

Számos elismerés fémjelzi tevékenységüket ezek közül néhány a teljesség igénye nélkül: 2010-ben a Kisjankó Bori pályázaton különdíjat, az Élő Népművészet kiállításon ezüst oklevelet, 2011-ben a „Százrózsás” pályázaton különdíjat, 2012-ben Békéscsabán az Országos Textiles Konferencián oklevelet, 2013-ban a Kisjankó Bori pályázaton különdíjat kaptak. Tagjaik egyénileg is neveznek a különböző helyi és országos megmérettetésekre, ahol rendre eredményesen szerepelnek.

Nyári tábor keretében, vagy egy-egy hosszú hétvégén, Sárospatakon is szerveznek továbbképzéseket. Így megfordult a hímző műhelyben Schnei­der Imréné, Éva néni az úri hímzés mestere, Szabó Éva Erdélyből, aki a torockói hímzést mutatta meg, Kincses Ági pedig a baranyai magas hímzés rejtelmeibe vezette be a résztvevőket. A hevesiektől a recski új kalodás hímzés fortélyait sajátították el. A hímző műhely kapcsolatrendszere tovább bővült a Matyó Népművészeti Egyesülettel.

Folyamatos bemutatkozási lehetőséget kap a szakkör csoportos és egyéni kiállításokon, így pl. Békéscsaba, Mezőkövesd, Budapest, Monok, Karcsa, Tokaj településeken.

A színvonalas szakmai munka mellett nagy hangsúlyt fektetnek a közösség építésére is. Az alakulás óta minden héten hétfői napon tartják foglalkozásaikat A Művelődés Házában. Évadnyitáskor és záráskor szalonnasütést szerveznek, névnapi köszöntéseket tartanak. Húsvétot és karácsonyt egy-egy meghitt hangulatú együttléten ünneplik. Beteg társaikat rendszeresen látogatják, idős szakköri tagjaikról sem feledkeznek meg.

A több mint négy évtized szakmai sikerei és emberi kapcsolatai alakították, kovácsolták össze a kis közösséget. A munka öröme és a közös mottó továbbra is alkotóerőt ad: „tudományos alaposság és kézműves precizitás”.

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Közismert, hogy a magyar köznyelvben csángóknak nevezik a Moldvában élő magyarokat. A legelterjedtebb nézet szerint a csángó szó voltaképpen a ’kószál, csavarog, elkóborol’ jelentésű csang/csáng ige származéka, tehát a magyarság tömbjéből kivált, elvándorolt, eltávolodott, sajátos magyar kultúrával rendelkező, magyar nyelvű népcsoportot jelölik ezzel a szóval. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a moldvai falvakban és városokban még napjainkban is közel százezren értenek és/vagy beszélnek is magyarul. 

A két világháború között a kolozsváriak számára még elérhetetlen álom volt, hogy csatlakozzanak a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete által – Supka Géza javaslatára 1929-től – Magyarországon rendszeresen megszervezett könyvünnephez. 1941-ben nyílt erre először alkalmuk, és még három évig a júniusi hónap elejének fontos eseménye maradt a rendezvény, olyannyira, hogy 1944-ben a Kolozsvárt ért június 2-i, amerikai bombatámadás után három nappal is kinyitottak a sátrak. 

Az, hogy katolikusok, vagy tágabb értelemben keresztények vagyunk, önmagában egy oszlop ahhoz, ami fenntarthatja a belső és sajátos kapcsolatunkat a néven nevezett Istenfiúval, Jézus Krisztussal. Nincs más megoldás. Én már tudom, hogy este, a hittanórán Oltáriszentséget fogunk imádni, mert ma még nem volt meg az Úrral együtt eltöltött, intim, minőségi időm, és ez nélkülözhetetlen. 

Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban. 

Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés.

Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat.

Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget.

Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.

A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek.

„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is.

A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott.

Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”.

Bejárta a megye mindegyik hely­ségét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett. 

Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében.

Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül.