Bonyolult, de lelkesedéssel teli időszakban, 1942. augusztus 12-én született Alsócsernátonban nagy hivatástudattal megáldott néptanítói családban. Fiatalkori évei a háromszéki értelmiségi, kuriális családok sajátos korabeli sorsát is tükrözik. A szászrégeni középiskolában érettségizett 1960-ban, majd a kézdivásárhelyi mezőgazdasági iskolában posztliceális képzésben vett rész 1961 és 1964 között. Szakmai, néprajzos-muzeológusi ismereteit Bukarestben bővítette 1982 és 1985 között. Pár éven át (1964– 1970) előbb Szászrégenben, majd rövid ideig a kézdivásárhelyi múzeumban dolgozott. Közben cselekvően részt vett az édesapja által megálmodott csernátoni tájmúzeum alapításában, amely 1973. február 25-én nyitotta meg kapuit az alsócsernátoni Damokos-kúriában.
A represszív szervek zaklatásai 1977-ben a múzeumalapító korai halálát okozták. Így az idős Haszmann Pál és Cseh Ida által évtizedeken át összegyűjtött kollekciók szakszerű múzeumi kiállításokba való szervezése, folyamatos működtetése azután elsősorban ifjabb Haszmann Pálra és testvéreire, Haszmann Józsefre és Lajosra, valamint családjaikra hárult. Az utóbbi 45 évben a csernátoni tájmúzeumban számos látványos, szakmailag megalapozott kiállítást szerveztek a háromszéki lófő családok sajátos életmódjáról, kúriáiról, lakberendezéseiről, jelesebb embereiről, festett bútorairól, kandallós tüzelőszerkezeteiről, textilés viseletkultúrájáról, az 1848-as forradalom és az első világháború helyi emlékezetéről, vonatkozásairól.
Az alsócsernátoni Damokos-kúria kertjében sikerült újra felépíteniük és berendezniük a háromszéki földműves családok legrégebbi reprezentatív hajlékait: például az albisi, a bélafalvi és a vargyasi lakóházat, a felsőcsernátoni vízimalmot, valamint számos monumentális méretű háromszéki fakaput. Ugyanott a helyi környezetbe szervesen beleillő, hiteles kiállítást szerveztek a régi háromszéki méhészetről, annak archaikus és korszerű eszközanyagáról, alakulásáról és fejlődéséről. Szintén a kúria kertjébe menekítették a háromszéki székely családok pusztulásra ítélt sírjeleit, fejfáit és sírköveit is.
Már az 1980-as évek elejétől kezdődően tudatosan gyűjtötték a háromszéki gazdálkodás, földművelés, állattenyésztés, szállítás, közlekedés, aratás-cséplés teljes eszközanyagát, amelyet folyamatosan és szakszerűen dokumentáltak. Egy melléképületben a 20. század legismertebb audiovizuális eszközeiből (gramofonokból, rádiókból, telefonokból, magnetofonokból, televíziókból stb.) szerveztek interaktív tárlatot. A kúria pincéjében pedig újszerű kiállítást rendeztek a háromszéki polgárosultabb családok öntött érckályháiból. Testvéreivel együtt 1977 után is következetesen tovább folytatta, tovább örökítette édesapjának kivételes emberi szellemiségét és intelmét: a múzeum önmagában csak holt tárgyak raktára, ha azt nem töltik meg rendre újabb és újabb emberi gondolatokkal, eszmékkel, tartalmakkal és jelentésekkel.
A múzeum kiállításait évente jelentős számú hazai és külföldi érdeklődő, iskolás, felnőtt, idős, erdélyi és magyarországi, valamint az utóbbi években egyre több hazai román turista látogatja. A múzeumban működő népfőiskola, a különböző táborok, képzések, szemináriumok, konferenciák messzemenően elősegítik, hogy a fiatal érdeklődők az intézményben módszeresen elsajátítsák a magyar népi díszítőművészet (fafaragás, bútorfestés, szövés) tudományát, technikáit, rejtelmeit, megismerjék a székely kultúra és kulturális örökség legsajátosabb, legértékesebb elemeit.
Sokoldalú ember volt: számos monumentális székely nagykapu motívumainak körvonalát faragás előtt ő rajzolta meg, sokszor pedig vésőt ragadott kezébe. A kúriában kiállított régi festett bútorok motívumait az érdeklődők legtöbbször az ő útmutatásai és rajzai alapján festették meg újra. Számos publikációjában és konferencia-előadásában szakszerűen elemezte, bemutatta a székely tárgyi kultúra sajátosságait és értékeit. A múzeum udvara mindig tele volt kisgyermekekkel, akiket elragadott csodálatosan előadott meséivel, történeteivel. Testvéreivel együtt számos audiovizuális eszközt, mezőgazdasági gépet megjavítottak, s minden szeptemberben azokat működésbe hozták.
Haszmann Pál Péter 1991-től kezdődően minden év nyarán nagy-nagy szeretettel fogadta a kolozsvári és a magyarországi néprajzi intézetek fiatal egyetemistáit, rendszerint többórás lenyűgöző előadást tartott nekik tárlatvezetés vagy szakmai gyakorlat közben. Számos záró dolgozathoz, egyetemi disszertációhoz, alapkutatáshoz nyújtott jól dokumentált, magas szintű, önzetlen támogatást. Közel félévszázad alatt fenntartotta, tovább ápolta és gyarapította e hely, e múzeum csodálatos emberi tartalmát, szellemiségét.
Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében. Éppen ezért úgy vélem, hogy ez az intézmény nemcsak szakmai, hanem összmagyar szimbólum is, és igencsak megérdemli a hungarikum státuszt.
Haszmann Pál Péter emberi és szakmai hitvallását nemrég így fogalmazta meg: „A székely ember lelkében, hitében, gondolkodásában szabadnak született, egész cselekvését eszerint fogalmazta és élte meg. Ez a mi esetünkben sem történhetett másképpen. A nehézségektől sohasem hátráltunk meg, nem riadtunk vissza. Kicsi gyermekkorunktól szüleink úgy neveltek, hogy a feladatoknak eleget kell tenni. Megalkudni semmi áron nem szabad. Az igazunk érvényesítéséért nagyon meg kell harcolnunk. Drága örökségünket meg kell ismernünk, gazdagítani kell azt nap, mint nap, és át kell örökítenünk e drága kincset nemzedékről nemzedékre. Ebbe nőttünk bele mi, a három fiútestvér, és ebben a szellemben egyengettük a gyermekeink életútját is.”
Utolsó találkozásaink és beszélgetéseink alkalmával jelezte, legfontosabb terveit, életcéljait voltaképp szinte mind megvalósította, s hitt abban, hogy családjának nagy hivatással és szakértelemmel megáldott fiataljai azokat még korszerűbb formában, még nagyobb tudással tovább is folytatják. Egy valami azért alapvetően nyugtalanította, s ez már nem csak családjára, hanem mireánk, barátaira, tisztelőire és támogatóira tartozik: a múzeum ingatlanjainak tulajdonjogi rendezése. „Ez a mi munkánk, és nem is kevés.”
Haszmann Pál 2021. április 10-én gyógyíthatatlan betegség miatt hirtelen elhunyt. A Kriza János Néprajzi Társaság és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének nevében békés nyugodalmat kívánunk neki, szeretteinek pedig vigasztalást.
