A dzsungel könyve az Apáczai vegyeskarával

Tavaszt idéző melegséggel hétágra sütött a nap december 23-án délben. Sapka, sál, dzseki szinte csak díszlet a tizenévesek fején-vállán, amint sorra érkeznek a sétatéri színház elé. Egy visszafogott fiatalemberben Sír Kánra ismerek, majmokkal, farkasokkal együtt megyünk a balett-terembe. Maratoni próba van: másnap a karácsonyi előadást a Kolozsvári Magyar Opera meghívására az Apáczai-líceum vegyeskara adja – A dzsungel könyvét.

A nagyszínpad nem újdonság a fiataloknak. Augusztusban a Kolozsvári Magyar Napokon már jóval az előadás kezdete előtt kénytelenek voltak lezárni az opera bejáratát a hatalmas érdeklődés miatt, októberben további két teltházas előadást adtak. Mégis fokozott most az izgalom, hiszen a főhős Maugli korábban csak a májusi iskolanapokon, a Kolozsvári Rádió nagytermében játszott. A legtöbben viszont már jártak a balett- teremben, végigcsináltak néhány egész napos próbafolyamatot, s bár most is bizsergetően érdekes az egész helyzet, nem újdonság a mikroport, a hangpróba, a reflektorok, a vezényszavak. Sem a fegyelem – ami akkor is ott van, ha közben nagy nevetések törnek ki Gombár Annamária humoros rendezői utasításain: „Úgy álltok egymás mellett, mint Băsescu s Ponta”; „Olyan voltál ma, mint egy selyemcica!”; „Ne törődj vele, ha ott van, lépd le”; „Egy kicsit féljél…”; „Menj, rugózz, élvezd, szuper!”

Nagyot álmodtam, és valóra vált

„Szii-óóó, szii-ááá, zümmm” – fújják a szótagokat a licisták, és nem is tartják nevetségesen gyerekesnek. Tudják jól, hogy az egész napos megterhelést csak megfelelő bemelegítéssel lehet bírni, ebből nem is enged Szabadi Ildikó karvezető, a dzsungel-előadás megálmodója.

– Nagyon-nagyon nagyot álmodtam, és megszületett. Úgy gondoltam, a vegyes karban vannak A dzsungel könyvére alkalmas szereplők, és volt Akelám, Kám, Bagirám, Mauglim, nem is egy. Bemértem, kinek melyik szerep találna, már amennyire meg lehet ismerni egy iskolában egy diákot, néztem, hogy a hangszín, hangterjedelem megfelelő legyen. Szünetekben rohangáltam a gyermekekhez az osztályban, odaadtam a szövegkönyv rájuk eső részét, a kottát, hallgasd meg, tetszik, elvállalod-e? Sír Kánnak és Akelának mindkét szerepet odaadtam, válasszák ki ők, melyiket szeretnék. A férjemnek (Szabadi Péter – szerk. megj.) elmondtam, milyen jó lenne közreműködni az operával, de ez már tényleg rejtett álmom volt, ami valóra vált, az angyal meghozta a közös produkciót az operával.

– Hogyan befolyásolta a vegyes kar diákközösségét a musicales munka?

– Egy kórus eleve összekovácsolja az embereket. A musicalben sokkal többről van szó, nemcsak közösen énekelünk, hogy összecsengjen, egyszerre kezdjük, végezzük; itt egymásra kell figyelni, ne lépd le a másikat, ránézz, amit kérdez, arra úgy felelj, ahogy kell. A próza is plusz és a mozgás. A dzsungeles munka nagyon összerázta őket, nagyon sokat változtak, jó irányba. Olyan diák is megtalálta itt a helyét, akivel gondok voltak az iskolában, az osztályközösségbe sem tudott beilleszkedni. Amikor 2013 szeptemberében elkezdtük a darabot tanulni, sok kilencedikes volt, aki korábban még kórusba sem járt, nemhogy musicalt játszott volna. Rengeteg meglepetés ért. Márton (Ká) és Zoli (Sír Kán) nagyon visszahúzódóak. Mindig csillogott a szemük, ha énekelni kellett, de nem gondoltam róluk, hogy ekkorát tudnak alakítani. Zoli nagyon visszafogott, kedves srác, és ahogy a durva, agresszív Sír Kánt alakítja… Az összes tanár meglepődött, amikor meglátta őket, hogy a színpadon ennyire felszabadultak, ilyen jól játszanak; senki nem nézte ki ezt belőlük. Egy előadásunkat látta Hatházi András, és kijelentette, hogy bármelyik szólista lezserül bejutna a színire. Zoli és Márton műszaki tárgyakat, Attila (Akela) alkalmazott idegen nyelveket tanul. Egyedül Timi (Bagira) elsőéves a zeneakadémián; már kilencedikes kora óta bátorítottam, úgy is írta a kicsengetési kártyáján, nagyon szépen köszöni, hogy elindítottam, bíztam benne.

Neked csak a dzsungel van, nem is szeretsz...!

– Nagyon sokat segített a rendező. Rávezette őket, hogy megértsék a színpadi helyzeteket. Annamari a só és a bors. Van 15 zenei rész duettekkel, tercettekkel, szólókkal és kórusmű résszel, és heti két kórusóra, közben karácsonyi műsorral készültünk, úgyhogy március végére fejeztük be a zenei részeket, és április elsején jött a rendező, akkor olvastuk össze először a szöveget. Május 9-ig össze kellett álljon az előadás úgy, hogy vakáció volt, iskola másképp, Annamari lába kificamodott. Akkoriban jóformán csak aludni mentem haza, megpusziltam a gyermekeket, most menjetek, kész, ennyit láttatok, és leültem megírni, hogy másnap melyik részeket próbáljuk. Mondták is a gyerekek, hogy neked csak a dzsungel van, nem is szeretsz minket. Nehéz volt ezt anyaként nap mint nap, hetekig hallani, de a musical olyan álmom volt, amit másképp nem lehet megvalósítani. Megkezdődött fél háromkor a kóruspróba, és sokszor 8-ig ott ültünk a suliban. És még mindig nekem volt könnyebb, mert másnapra nem kellett készülnöm, nem kellett féléviket írjak, mint a diákoknak. Aki éppen próbált, az fent volt a színpadon, a többiek lent ültek és oldották a házikat, közösen, megbeszélték. Nálam otthon három hétig nem volt mit enni rendesen, meg folyt szét minden a felfordulástól, de ezek a gyermekek ott voltak reggel fél 8-tól este fél 8-ig, és másnap reggel felmérőt írtak. Néhány tanárkolléga megértette, és később bepótoltatta azt a felmérőt vagy bármit, de sajnos akadt, aki gúnyolódott velük. Legendás a történet, amikor az iskolában idegen bizottság előtt tettek informatika szakvizsgát a tizenkettedikesek, mi a díszteremben próbáltunk. Sír Kán felszaladt, amikor a jelenete következett, levette az ingét, felszereltük a mikroportot, utána visszasietett a szóbeli vizsgára. Úgy, ahogy volt, meztelen felsőtesttel, dzsekiben, mikroporttal. Persze, senki nem rótta meg emiatt. Ezek a diákok ilyenek voltak, hogy vizsgázni kellett, tanulni kellett, érettségire kellett készülni, és mégis ott voltak, helytálltak, és tanulták, élvezték.

– Lesz-e folytatása a musicalezésnek?

– Ha megkapjuk a szövegkönyvet, kottákat, remélnem, májusra elkészülhet A szép nyári nap. A történet szokványos: táborba mennek a fiatalok, szerelmi szálak fűződnek, idősebb nő és férfi újra egymásra talál. Zeneileg sem olyan nehéz, mint a dzsungel volt.

A művészet nem a diplomáról szól

Nagyszínpad, este tíz óra után. Lemegy az utolsó jelenet is. A rendező a színpad előtt a végső rendelkezésekkel. „Amit lehetett, mindent elrontottatok, úgyhogy meg vagyok elégedve. Tudjátok: rossz próba, jó előadás!” Gombár Annamária nem először dolgozik gyermekekkel, fiatalokkal, „amatőrökkel”.

– Profi az, aki iskolát végez, képesítést kap, elhelyezkedik, és pénzért csinálja. Amatőr az, aki nem kap képesítést, de nyitott, akarja csinálni, és lelkes, és én oda jutottam, hogy azt mondjam, ez mindent megér. Ha valakit megaláztam, elnézést kérek. Elmondtam mindenkinek, milyen embertelen programot csináltak végig a gyermekek, suliztak fél háromig, aztán próbáltak velem kilencig, sokszor, és közben írták a házi feladatot, ha ezt egy alkalmazott énekessel megcsinálod, hát olyan nincs. Ki van írva, hogy egyig van próba, egy óra egy perckor elment. Valószínű, hogy valahol elvesztettük azt, hogy mi a művészet. Az nem a diplomáról szól, nem arról, hogy jó helyre tettem a hangot, nem vagyok hamis, nem. Hanem arról, hogy a tehetséged a Jóisten adta mielőtt beszélni tudtál volna, mielőtt meg tudtad volna nevezni, már hangot adtál ki, énekeltél a holdnak, a napnak, az Istennek. A zene ajándék, amikor megszűnik ajándék lenni, akkor vége a világnak és a művészetnek. Ezerszer inkább egy lelkes amatőr, aki tanulni akar, akiben van alázat és rácsodálkozás, hogy Úristen, mire vagyok képes, ezerszer többet ér, mint egy profi, aki jobban tudja. Ha jobban tudja, miért nem csinálja? Bárkivel szeretek dolgozni, aki akarja. Nincs profi, nincs amatőr. Hiszem, hogy vannak emberek, akik még képesek gyermekek lenni, rácsodálkozni dolgokra, örülni. Művészetet érdekből nem lehet csinálni. Nagyon sokan csinálják, persze, sokan azért dolgoznak, hogy a tévébe bekerüljön egy hír vagy szerep, vagy könyv, vagy valami. Istenem, és akkor mi van? Nézzétek meg a multimilliomosokat, akiket mutatnak, vadászni járnak, ilyen ékszer, olyan meseautó – de vajon miért nem mosolyog egyik se? Mi meg annyit nevettünk. És olyan fáradt vagyok, de szebb ajándékot nem kaphattam, mint a gyermekekkel A dzsungel könyvét.

Az 50 éves sütemény

– Úgy sírtam a rádiós előadás után, tudtam, én most tanulok alázatot. Az iskolámmal s a mindenemmel, a „fantasztikus szaktudásommal” tulajdonképpen hol vagyok ezektől a gyermekektől...? Nem tudtam olyant kitalálni, amit ne csináljanak meg. Mutogatták a kis kék foltjaikat meg sírtak, jajistenem, jajistenem, és dolgoztak tovább – mondja Annamária, és táskájából elővesz átlátszó dobozban egy süteményt. A gyermekek hozták neki, mert reggel óta nem evett. – Ez ott fog megpenészedni, hazaviszem, és 50 év múlva, ha megérem, előveszem, és ott fogok zokogni… A nagy jeligék, mellveregetések nem érnek semmit, amögött csak virtus van, az apró dolgok fontosak, egy simogatás, kedves szó.

– Soha nem volt olyan pillanat, amikor felmerült, hogy ezt talán mégse kéne…?

– Az első 10 perc után. Az első próbákon olvasni se tudták a szöveget. De lassan kezdtek kinyílni, kezdtek megszületni dolgok, egyik-másikat megdicsértem, és mind nehezebb s nehezebb lett, vérszemet kaptam, hogy lehet velük. Régóta dolgozom gyermekekkel, de ez az első, ahol az iskola is a produkció mellé állt. Ildikónak mindig mondtam, amikor hálálkodott, hogy nélkülem valószínűleg nem lett volna ilyen előadás, de nélküle egyáltalán nem lett volna előadás. Minden iskolának ilyen igazgatót kívánok, hogy ilyen szinten bízzon a gyermekekben. A dzsungel könyve szerencsés csillagzat alatt született, hátha látják mások is, hogy mekkora eredményt lehet elérni, és úgy érzik, érdemes, akkor már nem volt hiába.

Vörös Alpár, az Apáczai-líceum igazgatója nagyot alakított, amikor egy előadás végén beállt diákjai közé, és a ráadásban velük együtt farkast játszott-énekelt.

– A fakultatív tevékenységek (kórus, színjátszás, kirándulás stb.) rejtik magukban az igazi közösségépítés lehetőségét. A dzsungel könyvében szereplő több mint 50 diák különböző évfolyamokról és osztálytípusokból (humán, reál és közgazdasági) érkezett. Ezek a diákok most már az iskola folyosóin nem mennek el egymás mellett idegenül, vannak közös élményeik, barátokként köszöntik egymást, és szükség esetén segítenek társaikon. A próbák közben azok, akik pihenhettek volna, nekiláttak a házi feladatuknak. A jobb diák rájött, hogy másnak magyarázva jobban megérti a tananyagot, a gyengébb rájött, hogy nem szégyen kérdezni. Egy ilyen horderejű produkció megvalósítása a befektetett rengeteg munka által a diákokat jobb időgazdálkodásra tanítja, ez a tanulmányi eredményekben is meg fog mutatkozni. Mind egyénileg, mind közösségileg sikerült a kishitűségünket lerombolnunk, A dzsungel könyve után tudhatjuk, hogy képesek vagyunk jelentős dolgokat megvalósítani. Az a diák, aki megtapasztalta a közösségben való önkéntes munka élményét, olyan felnőtté válik, aki a közösségét építi, többletfeladatokat vállal, és remélhetőleg ezt az erdélyi magyar közösség javára fogja tenni.