Manapság szinte divattá vált szidni a kelet-európai egészségügyi rendszerek állapotát, amelyek súlyos alulfinanszírozottságuk, diszkriminatív egyenlőtlenségeik, a rájuk telepedő bürokrácia és a kritikus méreteket öltő agyelszívás ellenére még mindig képesek ellátni alapvető feladataikat. Az ellátás minősége sok kívánnivalót hagy maga után, a betegek többsége azonban még így is hozzájut a legszükségesebb kezelésekhez, életmentő beavatkozások esetén pedig – néhány sajnálatos, emberi mulasztással és gondatlansággal is magyarázható, kirívó példát leszámítva – idejében eljutnak a megfelelő intézményekbe. Hogy ez mennyire nincs így a harmadik világ országaiban, és mennyire nem jelent semmit az egészséges életmódhoz, ezen belül pedig a megfelelő orvosi ellátáshoz való alapvető emberi jog annak függvényében, hogy épp hová születik az ember, arról válságövezetekben vagy mély szegénységben élő közösségekben önkéntes munkát végző orvosok tudnak hitelt érdemlően tanúskodni. Közülük való dr. Turóczi Ildikó családorvos, aki a Györkös Mányi Albert Emlékház Nyitott szemel c. beszélgető sorozatában kameruni szakmai tapasztalatairól és egy sajátosan szerveződő etnikai közösség hétköznapjairól osztotta meg rabul ejtő, tanulságos, olykor mulatságos, máskor torokszorító történeteit.
Laczkó Vass Róbert: Történeteid, missziós orvoslással kapcsolatos tapasztalataid szinte kivétel nélkül arról tanúskodnak, hogy az Esu-beli közösség, amely napról napra nyitottabbá, befogadóbbá vált veled és ottani munkáddal kapcsolatban, sajátos módon viszonyul az élet ciklusaihoz és magához a halálhoz is. Az a gyanúm: sokkal inkább rácsodálkoztál az életvitelükre, felfogásaikra, mint ők a te tudományodra és meglátásaidra.
Turóczi Ildikó: Bizony. Egy hónapnak kellett eltelnie, mire megértettem, hogy az anya, aki sorsára hagyja súlyosan beteg, sokadik gyermekét, racionálisan gondolkodik. Ott ugyanis nincs szociális háló, nincs semmilyen intézményes formája a közösségi segítségnyújtásnak, és ez különösen igaz az elzárt közösségekre. Mindjárt az első estém tapasztalata volt, mikor a távoli földekről behoztak hozzánk egy gyermeket, akinek egy 8-10 centi hosszú seb tátongott a nyakán. Szerencséjére úgy esett bele a bozótvágó késbe, hogy egyetlen fontosabb izomköteget, véreret vagy idegpályát sem sértett meg a munkaeszköz. Kiszaladt a számon, hogy azonnal hívjunk mentőkocsit. Nagyobb butaságot nem is mondhattam volna: Esuban nem létezik olyan, hogy sürgősségi mentőszolgálat. A lehetetlen körülmények nagyon leredukálják az ember mozgásterét. Egy anyának is mérlegelnie kell: van hat éhes gyermeke és egy beteg hetedik, akire viszont rengeteget kellene költeni. Kegyetlenül hangzik, de ilyenkor nem tenghetnek túl az érzelmek sem a nőkben, sem pedig a közösségben. E gondolkodásmód középpontjában ugyanúgy az élet védelme áll.
LVR: Családlátogatás címén végigjártad a közösséget házról házra, közelről – azt is mondhatnám: a magad bőrén – tapasztaltad meg az életkörülményeiket. Véleményed szerint mi az ő legnagyobb közegészségügyi problémájuk és min lehetne, kellene leginkább változtatni annak tudatában, hogy pénz éppen erre nincs?
TI: Megfontolandó, hogy a legnagyobb jóindulattal is min és mennyi idő múlva változtatna egy idegen, aki közéjük csöppen a saját kultúrájából. Előbb tapasztalatot kellene szerezni atekintetben, hogy milyen változtatás és mennyi időn belül fogadható el a közösség számára. Szerintem a legfontosabb az lenne, ha kikerülne vályogviskóikból a nyílt tűzhely. Képzeljük csak el: van egy ötször öt méteres kunyhó, annak a közepén állandóan parázslik a bambusz, füstje beszorul a kunyhóba. Nedves évszak idején a füst sokkal töményebb, a szellőzőként is működő tenyérnyi ablakokat pedig rendszerint befödik kartonokkal. Nagy a szénmonoxid-mérgezés veszélye. Sokszor nehéz eldönteni, mitől fáj a felnőttek feje, miért asztmásak a gyermekek, vagy éppen miért fulladnak meg éjszaka, de talán ez lenne az egyik elsődleges ok. Esu környékén él egy másik közösség is, ők a muszlim vallású fulániak, gyökeresen más szokásokkal. Náluk a tűzhely házon kívül van. Az életterük nagyon tiszta, pedáns, a megbetegedés is jóval kevesebb közöttük. Készítettünk pár hónap alatt egy statisztikát a magunk használatára: míg egy Esu-beli anya 7 gyermekéből 3-4 meghal 18 éves koráig, addig egy fuláni anya 7 gyermekéből 5-6 megéri ezt a kort. Óriási különbség, és minden bizonnyal összefüggésben van a családok életkörülményeivel. A maláriát sokkal kisebb problémának látom, azt ugyanis lehet kezelni gyógyszerekkel, népi gyógymódjaik is vannak és nagyon hatékonyak!
LVR: Motivál téged Esu kapcsán, hogy hadat üzensz a füstnek?
TI: Így is lehet fogalmazni. Legegyszerűbb a példamutatás. Ha jövevény emberként kint állítom fel a tűzhelyemet, nyilván meg fogják kérdezni, hogy miért teszem, és akkor elmondhatom, hogy nem akarok megfulladni, de fejfájást sem akarok magamnak. Minden ezzel kezdődik, és a következő évtizedekben bizonyára változni fognak a szokások. Vannak persze más dolgok is, amelyeket elkezdtünk, azokat be kellene valahogy fejezni, működőképessé tenni.
LVR: Az „intézményes keretek” adva vannak, hiszen te lehetsz a törzsi királyság főorvosa, és ez nagy kiváltság, ami tiszteletet parancsoló…
TI: Törzsi nevem is lett azóta. Sokat bóklásztunk a közösségen belül, egy idő után szívesen mutatták meg a szokásaikat, és örömmel vették, ha megpróbáltam megtanulni, elsajátítani. Bizalmuk jeleként őszintén beszéltek magukról mind a fulániak, mind az Esu-beliek. Befogadtak a szertartásaikba, sőt: családom is kerekedett. Mikor arról beszéltünk, hogy egyszer visszamegyek hozzájuk, és kérni fogom, hogy az Esu-beli asszonyi közösség tagja lehessek, felhívták a figyelmemet, hogy ennek rítusa van, amelyet el kell fogadnom, és be is kell tartanom. Három követelménynek kell megfelelnem, mindenekelőtt annak, hogy legyen családom, nem csak Európában, de ott helyben is, szüljek gyermeket – ezen is túl vagyok már –, és legyek tagja Esu közösségének. Ez viszont csak úgy lehetséges, ha családom van ott. Így megkérdezték, mely családhoz szeretnék tartozni: a király családjához, vagy a király testvérének a családjához? Mivel a királyi testvér vendégházában volt a szállásom, természetesen őket választottam, hiszen szerencsés voltam velük: nem kellett kunyhóban laknom, tisztelettel, udvariasan és kedvesen viszonyultak hozzám, én pedig szerettem volna valahogy meghálálni ezt. Nevet is kaptam, mégpedig a fogadott öcsém, Mr. Pol nagymamájának a nevét, aki eltávozott az élők sorából, így lehettem én Imbi Nghe. Azóta, sajnos, Mr. Pol sem él már…
LVR: Tulajdonképpen az ősök egyikének a nevét ruházták rád, ami nagy tisztelet és a toleranciánál sokkal értékesebb elfogadás jele.
TI: Nyilvánvalóan az! A gyermekek eleinte kissé idegenkedve figyeltek, de közel merészkedtek hozzám és megérintettek, hogy sajátom-e a fehér bőrszín, enyém-e a hajam? Amikor kiderült számukra, hogy a sajátom, egyszeriben megszűntek a problémák. Hozzá kell tennem, hogy a közös étkezéseknek is rendkívüli szerepük van az egymás felé közeledésben.
LVR: A közös étkezés civilizációs alapvetés, amelyre csak mostanában, modern ember-korunkban szoktunk rácsodálkozni. Törzsi társadalmak életvitelét megismerni bizonyára tele van más csodálatra méltó szokásokkal is. Milyen például egy Esu-beli nő élete?
TI: Nos, rendkívül nehéz. Ők azok, akik egész nap dolgoznak. Esuban, akárcsak szerte Kamerunban, hétköznapinak számít a poligámia. Négy-öt feleség egyenként hat-hét gyermekével nagyon meg tud növekedni a család! Nem véletlen, hogy menekülnek a férfiak a család elől dolgozni, be a városba. Pénzt keresnek, hiszen a családot el kell tartani valamiből, de aztán ott maradnak, másik családot alapítanak. A volt feleségek pedig maradnak Esuban a gyermekeikkel.
LVR: Nem voltak kíváncsiak arra, hogy Európában hogyan oldják meg az emberek a házasság dolgát?
TI: Kérdezgettek, én pedig mondtam, hogy nekem egy férjem van, a férjemnek pedig egy felesége. Mr. Polnak volt egy ivócimborája, mondta is nekem, hogy ha visszamegyek majd közéjük, vigyek magammal egy feleségnek való fehér nőt, aki ne legyen szegény, hiszen ő is gazdag, majd épít neki házat, a feleség meg szüljön szép gyermekeket! És mivel neki már szép lányai vannak, ha majd jön velem a férjem is, a legszebb lányát fogja neki adni. Közbeszóltam, hogy itt akkor álljunk is meg, nálunk nincs poligámia, egy férfihez egy feleség dukál, mire legyintett: jöjjön csak az a férj, majd ők megbeszélik egymás közt a dolgot!
LVR: E logika mentén valószínűleg nem túl körülményes ott a férjhezmenetel. Volt alkalmad esküvőn részt venni?
TI: Sem esküvő, sem ceremónia nem kell ott a leánykéréshez. A kislányokat megvásárolják, és nem a lány tudása, elmés volta, hanem az egészsége és az erőnléte, a gyermekszülésre való alkalmassága adja meg, hogy hány kecskét, tyúkot vagy malackát kell majd fizetni érte.
LVR: Sok gyönyörű női arcot fényképeztél, sokuk arcán azonban sebhelyek vannak. Miért?
TI: A fuláni nők és férfiak arcán egyaránt sebhelyek díszelegnek. Ez a törzsi hovatartozásuk jele. Pici korukban, amikor megszületnek, apró bemetszésekkel megjelölik őket és attól függően, hogy a szem alatt hány bemetszés található, mindenki számára világos, hogy az illető melyik törzsi családhoz tartozik. Ez ősi hagyomány, és ebbe senki nem hal bele közülük.
LVR: Hogyan él egy hagyományos szerkezetű család Esuban?
TI: Hagyományos családi házakban, természetesen. Ezek a házak U-alakzatúak. Az U egyik szárán külön „házban”, tehát szobában él a férj, ott fogadják a vendégeket is. Kétoldalt vannak a feleségek „házai”: sötét kis kamrákban laknak a feleségek az összes gyermekkel. A „házak” további két-két rekeszre tagolódnak. Ez azt jelenti, hogy a belső rekesznek, vagyis a „hálószobának” egyetlen ablaka sincs, rendszerint mindannyian ebben alszank, többen egy ágyban. A tisztaság bizony sok kívánnivalót hagy maga után.
LVR: Milyenek ehhez képest az Esu környékén élő fulániak életkörülményei?
TI: A fuláni családok nem építkeznek ennyire belterjesen. A különbözőséget az is magyarázza, hogy míg az őshonos közösség bent lakik a völgyben, addig a fulániak a völgyet körülvevő hegyekben telepedtek le, viszonylagos elszigeteltségben egymástól, hiszen állattenyésztők, marháik vannak, azoknak pedig legelniük is kell valahol. A családtagok egymástól enyhe távolságra, 5-10 méternyire építik fel a külön kis házaikat. A fuláni gyermekek 10-12 éves korukig laknak együtt édesanyjukkal. Mihelyt a fiúgyermek betölti a 12 éves kort, külön kis házikót kap. Ezt azonban csak hétvégenként használja, hét közben ugyanis iskolába küldik. Az iskola nagyon fontos, minden gyermek iskolába jár akkor is, ha a családnak élelemre sem marad pénze. Tudják, hogy sok hasznos dolgot lehet megtanulni az iskolában, de annyira távol esik az életvitelüktől a tanrend szerint megszerezhető tudás, hogy végső soron hasznavehetetlen marad. Ez például, az egészségügyhöz való viszonyulásukon is meglátszik. Azzal maradnak, amit otthonról tudnak: vannak a jó szellemek, amelyek az egészségben maradást segítik, vagy a gyógyulást hozzák, és vannak az ártó és rossz szellemek, amelyek a betegségeket okozzák. Óvodát is létrehoztak, ahol azonban soha nem játszanak, nem is rajzolnak, hanem ülnek egy-egy széken, az óvó néni pedig verseket és énekeket tanít nekik franciául és angolul. Néha nagyon unják, el-elbóbiskolnak közben.
LVR: Mégis megtanulnak franciául! Nem egy tanulmány mutatta ki, hogy az alfa-állapot, azaz a félálom kifejezetten kedvez a nyelvtanulásnak…
TI: Mire befejezik az iskolát, négy nyelvet beszélnek: a saját törzsi nyelvüket, az angolt, a franciát és a pidzsint, azaz egy specifikus keverék-angolt. Nekem persze tolmács is kellett, hiszen a törzsi nyelvet nem értettem, a tolmácsok viszont szintén közülük kerültek ki. Két fiatal lány látta el ezt a feladatot, és ők nagyon élvezték a munkájukat, leginkább azt, amikor családlátogatni jártunk.
LVR: Szó sincs tehát arról, hogy „elitképzés” folyna Esuban, bár a négy nyelven beszélő fiatal még ritkaságnak számít például Európában is. Mégis ki számít értelmiséginek ebben a kameruni provinciában?
TI: Mindenekelőtt a polgármester, aki a leggazdagabb is egyben. Ő nem Esuban él, hanem az onnan körülbelül tíz kilométernyire levő, kisebb településnek számító Zhoában, ahová érdekes módon adminisztratív szempontból Esu is tartozik. Esuban egyébként a király a csúcsértelmiségi. Művelt ember, a kézírása egyszerűen gyönyörű. Komoly befolyással bír a vének tanácsa, hiszen ők a „királycsinálók” is egyben, akik előkészítik a beavatási rítust és felkészítik a királyt a különböző szertartásokra.
LVR: És mi van a „királyi főorvossal”, a tanítókkal, a sámánokkal?
TI: Kissé tanácstalan vagyok, mert Esuban egyszerűen szóba sem jön az a fogalom, hogy „értelmiségi”.
LVR: Van viszont közösségi élet, ami sokkal fontosabb a társadalmi tagolódásnál…
TI: A templomba járás és a szertartások nagyon erősen összefogják a közösséget. Megvan még a hagyományos törzsi vallás, ezt azonban csak közel 10 százalékuk gyakorolja, a többiek fele-fele arányban oszlanak meg a keresztény és a muszlim vallás között annak függvényében, hogy őslakosok-e vagy fulániak. Semmilyen ellentét nincs közöttük, rendkívül toleráns közösségekről beszélünk. De kohéziós erőnek számít például a nők egyesülete is. Elméletileg nagyon feministák, mindent tudnak, amit a nők jogairól tudni vagy olvasni lehet, el is mondják, hogy a nőket nem szabad kizsákmányolni, túl sokat dolgoznak, míg a férfiak lustálkodnak, és ez ellen küzdeni kell. Aztán szépen hazamennek, főznek, gyermeket nevelnek. Történt egyszer, hogy munkába menet rengeteg dolgot cipeltünk magunkkal. Velünk volt a helybeli asszisztensnő, Patience, aki véletlenül került mellénk önkéntesnek, ám rengeteg hasznos tanáccsal látott el ottlétem alatt, és rendkívül jó barátnők lettünk. Csúszós agyagon egyensúlyoztunk hármasban Polycarppal, akinek a vállán egy kis táska lógott, benne a kis laptopjával, a többi holmit pedig ez az ügyes, derekas fiatal nő cipelte. Rászóltam Polycarpra, hogy mi lenne, ha átvenné legalább a csomagok felét? Jól megnézett magának, de nem reagált semmit. Erre a fejéhez vágtam, hogy lusta. Persze a fiatal asszisztensnő mindenkinek boldogan újságolta el, aki szembejött velünk, hogy szerintem Polycarp lusta, mert eszébe sem jut, hogy átvegye tőle a cuccokat. Így néz ki a nők egyenjogúságáért folytatott küzdelem Esuban.
LVR: Ha laptopja van Polycarpnak, bizonyára mobiltelefont is használ!
TI: Nem szokatlan tárgy a mobiltelefon Esuban, sőt: mobilhálózat is van.
LVR: Nem gyorsítja fel a közösség bomlását és az elvágyódást a csúcstechnológia megjelenése? Bizonyára van fogalmuk arról, hogy mit jelent például Európában élni…
TI: Van fogalmuk, persze. Nagyon sokan közülük úgy látják, hogy Európa vagy Amerika maga a Kánaán, ahol minden van, és mindenhez hozzá is lehet jutni. Az ember pedig Kamerunban és Esuban is mindig olyasmi után vágyódik, amije nincs. Fogadott fiam, Ivo nagyon el akart jönni velem Európába. Magyaráztam neki, hogy előbb el kell végeznie az iskolát, és felnőtté kell válnia, hogy legyen útlevele és szerezhessen vízumot bele. Viszont azt is tudnia kell, hogy az én országomban nem angol nyelven beszélnek. Hanem hogyan? Ekkor mondtam neki pár mondatot magyarul, és rögtön megértette, hogy ez az én törzsi nyelvem, amit, ha jönni akar, meg kell majd tanulnia.
LVR: Viszonylag sokat éltél közöttük, így kénytelen voltál megbarátkozni az étrendjükkel is. Miért kóstolgatunk épp földimogyorót, amikor Esu konyhájáról és gasztronómiájáról esik szó?
TI: Mert a földimogyoró szinte egész esztendőben megterem, amikor pedig nem, akkor szárítgatják. Földimogyoró mindig van, más gyümölcs viszont csak a száraz vagy esős évszaknak megfelelően. Puliszka-féleség is mindig van, ugyanúgy készül, ahogy nálunk, ez a fufu. Egy idő után elegem lett a fufuból, így rengeteg mogyorót ettem. Kiderült: a mogyorókúra rendkívül egészséges. A tejtermék viszont teljesen hiányzott.
LVR: Érthető, hiszen a kameruni melegben a tejtermékkel óvatosan kellene bánni…
TI: Az a fura, hogy kecske rengeteg van, de kecsketej egy csöpp sincs.
LVR: Az éghajlati viszonyok mennyire keserítették meg az életedet?
TI: Esős évszakban érkeztem Esuba, száraz évszakban távoztam onnan, így mindkettőt megtapasztaltam. Három hónapig esik, három hónapig nem, így váltakoznak az évszakok, de persze esős évszakban is nagyon meleg van ott. Közlekedés szempontjából a nagy távolságok miatt nyilván a száraz évszak a barátságosabb. Ilyenkor a bicikli mellett a motoros taxi az általános közlekedési eszköz, hárman-négyen is felülnek egy járgányra.
LVR: Kenyában úgy hívják: piki-piki…
TI: Esuban sehogyan sem hívják, nem is füttyentenek, csak sziszegnek. Az éles sziszegést meghallják a legközelebbi motorosok, és már jönnek is fuvarozni.
LVR: Kameruni missziód alaphelyzete szerint nekünk egy AIDS-megelőző programban való részvételedről kellene beszélgetnünk. Ehelyett szó esett kórházalapításról, törzsi királyságról egy köztársaságban, nőjogi törekvésekről és hagyományos orvoslásról, csak éppen az AIDS-ről nem. Holott a Szahara-alatti Afrikában, így Kamerunban is, az AIDS ma már népbetegségnek számít. Mi a helyzet Esuban?
TI: Sajnos, nincs komolyan vehető statisztikánk erre vonatkozóan, mégpedig azért nincs, mert sem a születést, sem az elhalálozást, sem pedig a fertőzött betegeket nem regisztrálja senki. Engem persze nagyon is érdekelt, hogy milyen arányú a fertőzöttség Esuban. Gyorstesztek segítségével megállapítottuk, hogy a hozzánk betegen érkező minden hetedik páciens HIV-fertőzött volt. Az antiretrovirális kezelés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de mégiscsak egyfajta kezelés, én pedig azonnal fel is ajánlottam nekik, hiszen tudtommal ingyenes. Csodálkoztam, hogy senki nem akarja igénybe venni, míg fel nem világosítottak, hogy ez az ingyenesség a rendszer egyik nagy demagógiája: tulajdonképpen 40-50 ezer kameruni frankot jelent a kezelés költsége, amit senki nem tud felvállalni.
LVR: Meggyőződésem, hogy kutyakozmetikára többet költenek a művelt Nyugaton, mint amennyibe kerül Afrikában egy malária-kezelés. Az AIDS-ellenes küzdelem ennél sokkal bonyolultabb kérdés. Ősidők óta beidegződött hagyományaikhoz való ragaszkodásukat kellene megbolygatni, hogy eredményt lehessen elérni, és ez sokkal több empátiát és anyagi ráfordítást igényel, mint amennyit sikerül e célra előteremteni…
TI: Sokat kellene közösen gondolkodnunk ezekről a dolgokról. Egyeztetnünk kellene valahogy az elképzeléseinket, és ez időt, rengeteg időt igényelne. Mi Esuban sokat gyűléseztünk. Hivatalos formát kellett adnunk a beszélgetéseinknek, mert enélkül elvitte őket a szél. Furcsa demagógia ez is: ha ketten-hárman beszélgettünk az ágy szélén, az nem sokat ért, de ha már hivatalosan gyűltünk ugyanennyien, akkor minden rendben volt. Kérdezted egyszer tőlem, hogy ha döntenem kellene valami mellett, amit magammal vihetek, mi lenne az, amit innen odavinnék. Akkor azt mondtam, nem vinnék semmit, aztán sokat gondolkodtam a dolgon. Most is azt mondom, hogy semmit. Mégpedig azért nem, mert annyit úgysem tudnék vinni semmiből, amire és amennyire szükség lenne. Gyógyszert hiába viszek, ott is van gyógyszer, ha kell, de nem tudja megvenni a beteg. Vigyek ingyen gyógyszert? Milyen időtartamig és milyen mennyiségben? Ez nem megoldás, mert nemzedékeken keresztül nem lehet ezt művelni, ráadásul senki nem vállalkozna rá.
LVR: Nem lehetne, mondjuk, ez egy misszió lényege?
TI: Megnyugtatlak: ma már nincsenek ilyen missziók. Van viszont a segítségnyújtásnak egy hatékony formája, ez pedig az árva gyermekek taníttatásához való szervezett és rendszeresített hozzájárulás. Mi magunk is ebben gondolkodunk, hiszen ez lehet a mentalitásváltás alapja.
LVR: De legalább a kórházadnak van Esuban folytonossága?
TI: Igen, működik még Esuban a kórházunk. Az én helyemet egy kameruni orvos vette át, aztán jött egy amerikai önkéntes, őt egy kanadai követte, majd ismét egy kameruni. Van fizetett laboránsuk, aki velük marad és dolgozik, bár az a kevéske pénz, amit kap, néha több hónapig is elmarad, mire fizetni tudják. Váltogatják egymást, megőrizték az általunk kialakított 24 órás ügyeletet.
LVR: Következetesen kitartasz amellett, hogy nem vinnél innen semmit Esuba, de sok természetes anyagból készült emléktárgyat, zeneszerszámot, kézműves munkát, sőt: ajándékba kapott női ruházatokat is hoztál magaddal Esuból. Amulettet nem kaptál a sámán-kollégáktól, hogy megóvjon a jövőben a betegségektől?
TI: Az amulettek gyógyító erejű szakrális tárgyak. Voltam egészség-felmérő vizsgálaton a hagyományos orvosnál, de nem talált betegnek, így nem volt szükségem amulettre. Bemetszések sincsenek a bőrömön, mert nem költöztek belém az ártó szellemek, a jóknak pedig úgysem kell belőlem távozniuk.
