Furu Árpád

Kalotaszeg, Erdély egyik legkorábban felfedezett és néprajzi szempontból kutatott tájegysége, építészeti vonatkozásban érdekes és sajátos utat járt be. A néprajzi érdeklődés kialakulásakor, azaz a 19. század utolsó évtizedeiben Kalotaszeg építészete, és főleg az itt használatban levő lakóháztípus, formailag alig tért el a szomszédos néprajzi tájegységekben kialakulttól. Ugyanilyen tömegarányú és beosztású házak épültek sövényfalas szerkezettel a Mezőségen és Szilágyságban, vagy kőfalakkal Borsa völgyében.² A hasonlóság nem meglepő, hiszen Kalotaszeg falvaiban is azonos volt a társadalmi összetétel, a földműveléssel foglalkozó családok java része 1848-ig jobbágyként művelte a kisebb vagy nagyobb birtoktesttel rendelkező földesurak földjét. A helyiek és a néprajzkutatók által is három altájegységre, Felszegre, Alszegre és Nádas mentére osztott vidék földrajzi adottságai nem kedveztek a növénytermesztésnek, kevés a sík terület és gyengébb a termőföld minősége, sok a szikes, meredek domboldal. Nem csoda, hogy a gabona- és a zöldségtermesztés csak a legszükségesebb javak megtermelésére szorítkozott. Fejlettebb volt az állattartás, a térség román lakossága körében népszerű juhászkodás mellett sok volt a szarvasmarha, és ezen belül a bivaly. A tejtermékek kolozsvári piacon történő forgalmazásából elsősorban a Nádasmente lakói húztak komoly hasznot. Az erdőgazdálkodás leginkább a felszegi román lakosságnak biztosított a különböző földreformok végrehajtásával egyre szélesedő lehetőséget.³

A jobbágyfelszabadítást követő évtizedekben a legtöbb kalotaszegi férfi a mezőgazdaság mellett valamilyen kiegészítő kereseti forrást igyekezett találni. Sokan jártak időszakos munkásként az Alföldre aratni, részt vettek a Kolozsvár és Nagyvárad közötti szekeres fuvarozásban, mesterségeket tanultak, ácsként, kőművesként próbáltak szerencsét. A felszegi Bedecs népe előre gyártott faházak ácsolásával foglalkozott, amelyeket a vidék falvaiban és Kolozsváron forgalmaztak.⁴ Nádasmente már ekkor a kolozsvári piac felvevőerejének jótékony hatását élvezte, ahova elsősorban tejterméket szállított.

Ebben a korszakban indult meg lassan az építészet átalakulása, az egyéni jegyek megjelenése. A kalotaszegi parasztság egyre nagyobb hangsúlyt kezdett ekkor fektetni a reprezentációra, amely a népviselet, a varrottasok, a festett bútorok, tehát a hozomány alkotóelemein túl fokozatosan a kapuk, majd az épületek megjelenésére is hatással volt.

A 19. század derekán épült lakóházak vizsgálata azt sejteti, hogy Kalotaszeg Ház oromzata Mákófalván ekkor még távolról sem rendelkezett sajátos tájegységi jelleggel, mi több, az ekkor már kialakult közép-erdélyi pitvaros, valamint észak-erdélyi kemencés ház területek közötti átmeneti övezetben mindkét terület irányából fogadott hatásokat.⁵ Az alaprajzi elrendezés kialakulása túlnyomó részben a közép-erdélyi egysoros (lineáris), pitvaros házakhoz köthető, a keskeny füstházak megléte azonban a lakószobás-kemencés (Szilágyság, Kővár vidéke) jellemzőire emlékeztet.⁶ Hasonló következtetést vonhatunk le a tüzelőberendezések elemzéséből is. A kalotaszegi tájegység sajátosan egyesíti az úribb, városias közép-erdélyi cserepes fűtőt és a paraszti kultúrában széles körben elterjedt boglyakemencét egy összetett, több funkciót is betöltő, belülfűtős, cserepes füstfogós, fűtős tüzelőszerkezetben, amely a szamosi terület kemencéjéhez hasonlóan, a 19. század végén a lakóhelyiségben kapott helyet.

A kőlábazatra épített, boronafalas, esetleg alápincézett kétosztatú, törtvagy oldaltornácos, ritkábban kéttraktusos házat magas, kontyolt, taposott szalmahéjazattal fedték. A 19. század utolsó évtizedeiben előbb a fában gazdagabb vidékek szomszédságában erre a szerkezetre és alaprajzi felépítésre magas, majd egyre alacsonyabb tetőszögű kontyolt zsindelytető került. A 19. század fordulóján városi hatásra fokozatosan elterjedt a vízvetős, csonkakontyos tetőforma, előbb zsindely-, később cserépfedéssel, ezzel párhuzamosan lassan megújult a falszerkezet, a keresztvéges rönkboronák helyett fokozatosan áttértek a bárdolt, csapolt boronaházakra, majd a zsilipes szerkezetekre.⁷

A kétsejtes alaprajzú ház függőleges bővítését egyrészt a dombvidék kedvező domborzati adottsága, másfelől pedig a társadalmi tényezők, a közeli nagyváros példaadó ereje egyaránt befolyásolta.

A népi építészet és lakáskultúra funkcionális és szerkezeti fejlődésének mintáit itt is a falvak udvarházainak és a külvárosok mezőgazdasággal foglalkozó népességének építészete szolgáltatta. A templomok, haranglábak ácsszerkezetei megoldásaival az igényesebb tornácok kialakításánál találkozunk. Szintén az egyházi építészet adta tovább azt az elsősorban reneszánsz és barokk stílusú mintakincset, amely a 19. századtól kezdődően a népi díszítőművészet alapját képezi.

Az egyértelműen sajátos kalotaszegi jelleg kialakulását a 20. század első évtizedeiben lezajlott megújulás eredményezte, amely alaprajz és szerkezet szempontjából a tornácok változatosságában, díszítőművészeti vonatkozásban pedig a mesteri famegmunkálásból eredő külső ornamentikában mutatkozik meg. Az oromfalas házak Erdélyben máshol is megjelennek, ám az ezeken kifejlesztett gazdag díszítésvilág itt sajátos formákból, sajátos szerkezeti megoldásokkal építkezett. Erőteljesek a külső – elsősorban magasépítészeti – hatások, de hangsúlyos a helyi népművészet, a varrottasokra, a népviseletre, a bútorfestésre jellemző gazdag motívumvilág házszerkezeti újításokhoz igazodó alkalmazása is. Bár kétségtelenül adott, művelődéstörténeti szempontból nem teljesen tisztázott a térség kert- és fürdőváros-építészetével való kapcsolatának eredete sem, ahogy további kutatást igényel a szecesszió és a kalotaszegi népi építészet egymásra hatásának vizsgálata, okozati vonatkozásainak elemzése is.⁸

A minták elterjedésében⁹ kétségtelenül szerepet játszott a Gyarmathy Zsigmond és felesége, Hory Etelka kezdeményezésére szerveződött faragóiskolák hatása, amelyek létesítésével a vasút megépítése miatt feleslegessé vált szekeres fuvarozás bevételkiesését próbálták pótolni. Nem zárhatjuk ki azt sem, hogy a Kalotaszegen működő ácsmesterek ismerhették és kézről kézre adhatták a 19. század végének és a 20. század elejének építőipari mintafüzeteit.¹⁰ Gyűjtőútjai során Miklósi Sikes Csaba az 1980-as években Inaktelkén, Nagy Gyuri János padlásán (Inaktelke 11. sz.) talált hányódó, helyi mester által újramásolt mintagyűjteményt.¹¹ Az ornamentika gazdagodásával párhuzamosan az alaprajzi felépítés is fejlődött, mind vízszintes, mind függőleges irányba, majd a 20. század derekán városi hatásra megjelentek az L alakú, vagy később a városias kéttraktusos házak.

A 20. század első évtizedeiben Kalotaszeg sajátosan kiforró népi építészete a díszítésvilág és elsősorban az ívesen kialakított oromfalak kisugárzásával hatott a szomszédos vidékekre – Szilágyságra, a Mezőségre, a Jára völgyén keresztül Aranyosszék irányába, és természetesen a Kalotaszeggel e tekintetben mindig is szimbiózisban élő magashegyi román falvakra.

 

Díszítések

Kalotaszegen a 19. század első felének házainál szinte nincs homlokzatdíszítés.¹² A díszítés legkorábban a faelemeken jelenik meg: faragják a tornácoszlopokat, díszítik, esetleg ívesen alakítják ki a záródás nyereg- vagy könyökfa csomópontját. Ezt követi a sík fafelületek, azaz a tornácmellvédek, majd a 19. század utolsó évtizedeiben megjelenő csonkakontyos, vízvetős tető oromfalak díszítése. Elsőként az állóhézagos deszkakiképzés széleinek fűrészelése révén hoznak létre mintázott nyílásokat, amelyek oromfalak esetén a padlástér megvilágítását, szellőztetését és a füst távozását egyaránt szolgálják. Gyakori, hogy a mintázott oromfalba – természetesen negatív kialakítással – évszámot, az építők nevének kezdőbetűit vagy akár hosszabb szöveget helyeznek el. A 19–20. század fordulóján a tapasztott falfelületeken is megjelenhettek díszítések. Leggyakoribb valamilyen rusztikus pilaszter, lizéna vagy kváderezés, esetleg vakolatból kialakított párkánydíszítés, ritkább az ablakok alatti mezők díszítése, esetleg ablakkeretezés. Vakolatdíszítések szinte mindig csak a főhomlokzaton jelennek meg, és szerényebbek más tájegységek (Torockó vagy a Szászfölddel szomszédos székek) díszítésvilágánál.

A külső díszítések nagyléptékű fejlődését hozza a 20. század első négy évtizede, de ebben az időszakban is a fa megmunkálásának mesterségbeli tudása dominál. Nádasmentén az apró, gazdag dekoráció tobzódását figyelhetjük meg. Itt is megjelennek – szintén városi hatásra – a nyeregtetős házak, amelyeknek oromfala (a kiugró tornácok oromfalával egyetemben) a díszítések fő kialakítási területe. Elsőként az oromfallal párhuzamosan – a kinyúló tetősík határolásaként – a tetőnyereg kakasülőjének szintjén, valamint az alsó sarkoknál jelennek meg háromszögű, faelemekkel elhatárolt mezők, és bennük lécrácsos vagy fűrészelt díszítés. Ellentétben az oromfal áttört mintáival, a rátétes, falsík elé helyezett, fűrészelt formák a virágos vagy ritkábban geometrikus motívumokat pozitív mintaként dolgozzák fel. A leggyakrabban kalotaszeginek mondott, szintén a 20. század tízes–húszas éveiben kialakult oromfaltípus sokkal díszítettebb. Az oromfallal párhuzamos fűrészelt díszítés (kötény) nemcsak a sarkokat, hanem a tető élét is teljes hosszában szegélyezi, és a belső széle félkörös kiképzést kap. E fűrészelt elem díszítőhatását napos időben megkettőzi az oromfalra vetülő negatív árnyékkép. Gyakori a tornáclezáró elemmel egységesen kialakított kiképzés. Az oromfalra szintén pozitív mintákkal kivágott, gyakran sugárirányban elhelyezett, úgynevezett pávafarkos díszítés kerül, amely ritkábban a madár kifaragott törzsének megjelenítésével egészül ki (Mákó, Andrásfalva). A díszítés kialakítása nagyon változatos. Különböznek a fűrészelt deszkák szegélymotívumai, a hosszúságuk, a szélességük és a sűrűségük.

Az oromfal előtti félkörös díszítőelem-kötény kialakítása is nagyon változatos, mind az összhatás, mind a mintázat terén. Inaktelkén, Bogártelkén az aprólékos, csipkeszerű kiképzés a szokásos, Mérában a díszített sáv szélesebb, és a tömör felület lényegesen nagyobb az áttörtnél. Zsobokon, és általában Alszegen a minták nagyobbak, a hiányzó és tömör részek egyensúlyban vannak. Nádasdarócon (42. sz.) és Bogártelkén (123. sz.), Inaktelkén (6. sz., 70. sz., 142. sz.), Mákón (257. sz.) az apró csipkeszerű díszítést és a tornácmellvéd betéteit két színben (piros-sárga, piros-zöld, piros-fehér) jelenítették meg. A pávafarkos házaknál gyakoribb a homlokzat valamilyen geometrikus – pilaszteres, lizénás, párkányos – kiképzése és színezése. A díszítések gyakran nagyon egyszerű mértani formákat öltenek, és érezni lehet a fafaragásra jellemző minták átvételét. Előfordul az egyedi motívumok alkalmazása is. A homlokzaton olykor találhatunk írást is (Mákó), de a fa oromfalak sem mentesek írásos vagy figurális motívumoktól. Nem egy helyen jelenik meg az oromfalon a magyar címer (Mákó, Zsobok), vagy Ádám és Éva valamilyen naiv ábrázolása (Magyarvalkó). Inaktelkén láthatunk tárogatós és üveget tartó férfialakot (97. sz.), Mákón két széttárt szárnyú angyal néz le az oromfalról (36. sz.). Ritkábban előfordul az oromfal vakolása és díszítése, akár a már említett első emberpár féldomborműves motívumával (Nyárszó, Magyarbikal, Méra). A 20. századi városi hatások gipszminták, alakok, arcok homlokzati díszítőelemként való megjelenését eredményezték (Bogártelke, Méra). A népviselet kialakításához hasonlóan a Felszeg építészetében is visszafogottabb, míg az Alszeg, de elsősorban Nádasmente kedveli a gazdag, cifrázott összhatást. Inaktelkén ma is szép számban láthatunk nagyon gazdagon díszített oromfalú és tornáckialakítású házakat, majdhogynem egyedi az az oromfal, amelyen esztergályozott mellvédű kiserkély, ajtó és ablakok vannak. Bogártelkén két olyan lakóházat is ismerünk, amelynek oromfali díszítése a fűrészelt tornáclezáróval csipkeszerűen aprólékos kiképzést kapott, a homlokzat pedig gipszszobrocskákkal, féldomborművekkel gazdagodott.

 

Kapuk

A kalotaszegi kapuk nagyon változatosak. Szerkezetüket, díszítéseiket Jankó, Bátky, Malonyay és Csete Balázs egyaránt leírta.¹³

A kalotszegi kapuk sajátossága, hogy külön oszloppárra, kapufélfákra akasztják a kiskaput, amely fölött ott a kis fedél, és külön oszloppár készül a nagykapunak is. E nagykapu felőli oldalon az oszlopot tehát megkettőzik. A nagykapu átellenes oldalán rendszerint szintén szépen megmunkált oszlop áll. Előfordul, hogy a kiskapu oszlopát a nagykapuval átellenbeni oldalon is megkettőzik.

A kapu előtt gyakran helyeznek el kispadot, ülést, amelyre vasárnap délutánonként szokás volt kiülni. A pad lehet különálló, de része lehet a kapufelépítménynek, ilyenkor az utcaajtó háromoszlopos, egyik közben maga az ajtó, másik közben pedig a pad található. Fedelük közös, a pad háttámláját pedig gyakran díszítik fűrészelt mintákkal.

A régi, leveles nagykapuk vízszintes, hézagosan elhelyezett deszkákból álltak, amelyeket a széleken és középen három függőleges, kis keresztmetszetű oszloppal és két vagy több átlósan felszegzett léccel erősítettek. A középső, függőleges oszlop felső végét gyakran faragással díszítették. Leveles kapuk Kalotaszeg-szerte fennmaradtak (Mákó, Nádasdaróc, Ketesd, Zsobok, Körösfő, Nyárszó, Damos, Derite, Magyarókereke, Meregyó). A legszebbeket Zsobokon láthatjuk: a széles, de nem túl vastag oszlopok felső végét kör alakúra képezték ki, amelyben sugaras faragást alakítottak ki. A kapu hét szál deszkából áll, amelyet az utca felőli oldalon középen egy, a felső végződésén kopjafaszerűen kifaragott oszlop, jobbról-balról négy-négy ferde léc és három-három rövidebb függőleges léc fog össze. Ma már a régi kovácsoltvas szegek is díszítésként hatnak.

A kétszárnyú kapuk lehetnek tömör, függőleges deszkázattal ellátottak, de gyakoribb a részben áttört kiképzés, amelyet úgy oldanak meg, hogy a felső részben léceket használnak. Igényes megoldásokkal találkozunk Inaktelkén, ahol az alsó tömör rész deszkáira díszítőelemeket szegeztek, ezekből csillagformát alakítottak ki, amelyet akár le is festhettek. A kapu felső záróvonala lehet íves kialakítású. Az Inaktelke 142. szám alatti kapu oszlopait tulipános-indás, széles faragás díszíti, az oszlop tetejére nagy, tulipán alakú végződést faragtak. Ezen helyezték el a más kapuknál is megszokott, faragással díszített körhengert. Jákótelkén a négy azonos méretű, szegmensívben záródó kapuszárny alsó tömör részét tölgyfalevélre emlékeztető, fűrészelt deszkalapokkal díszítették.

A sasok külső felületét gyakran és változatosan díszítették, s a faragás általában a szemöldökgerendán is folytatódott. Ide vésték be rövidebb vagy hosszabb szövegbe ágyazva a kapu állítójának nevét vagy kezdőbetűit és az állítás évét. A faragott díszítések lehettek mélyítettek vagy kiemeltek, használhattak mértani, szerkeszthető vagy növényi elemeket, de ismertek nagyon szép figurális faragványok is. A mértani elemeket a sugarasan vagy ívek mentén kifaragott körmotívumok – rozetták – dominálták, amelyeket valamilyen módon összekötöttek. Gyakori növényi motívum a kígyóvonalban kanyargó szárból kinövő levelek, bimbók, tulipánvirágok ábrázolása. Előfordul a mértani és a növényi elemek összekapcsolása. A faragott díszítések erős színekkel történő kifestése általános volt.¹⁴

Ezzel a faragási típussal szinte párhuzamosan készülnek a geometrikus elemeket kígyózó növényi vonalakkal összekötő minták (Magyargyerőmonostor, Magyarvalkó, Nyárszó, Gyerővásárhely, Magyabikal, Inaktelke). „Tsináltatta Koszte Nucus 1870-be” – áll Gyerővásárhely és Kalotaszeg általunk legkorábbinak datált kapuja szemöldökgerendáján. A kapufélfákon, akárcsak az egykori – mára már tömör kapulapokra cserélt – leveles kapu oszlopain vonalas, egyszerű, esetlenségében is szép növényi ornamentikát látunk: cserépből kinövő kígyóvonalú indát, amelyről tulipánvirágok ágaznak le, de nem hiányoznak a sugarasan és körívekkel osztott rozettamotívumok sem. Különleges a növényi, geometrikus és figurális festett motívumokkal díszített inaktelki kapu (21. sz), amelynek felirata: „Ezen tárgy készült 1888-ban Kaló Ferenc és neje számára.” A jobb kapufélfán az égig érő tulipánfa indáiba kapaszkodó, mászó kalapos férfi, a bal ajtófélfán szintén az indákba fogózkodó, meztelen emberalak látható. Csete Balázs felméréseiből egy szintén 1888-ban készült, ehhez nagyon hasonló kiképzésű inaktelki kapu is ismert, amelynek félfáiba népviseletes párt faragtak. Mindkettő készítője Gergely István asztalosmester volt.¹⁵ Az Inaktelke 56. számú kapu 1899-ben készült, vonalas, indás, tulipános mintái között hangsúlyos, sugarasan osztott köröket is találunk. Az 1908-ban készült kapun (6. sz.) mély vonalas faragással készített, nagyméretű tulipánok vannak.

Legkésőbb a minta melletti levésésből, mélyítésből kialakított kapufélfák terjednek el. Napjainkban inkább ezekkel a nagyon plasztikus és gazdagon hímezett hagyományos kapukkal találkozhatunk. Szintén gyakori díszítőelem a kapufélfa alapjánál cserépből vagy földből kinövő, kígyózó – akár megkettőzött – inda, amelyről levelek, szőlőfürtök, tulipánvirágok ágaznak le. Kalotaszeg központi részében vált használttá, Ketesd, Zsobok, Alsóés Felsőfüld, Farnas, Sztána irányából a Nádasmente (Nádasdaróc, Bogártelke, Inkatelke, Méra, Szucság) felé, Sárvásár, Nyárszó, Damos, Jákótelke, Kalotaszentkirály irányából Kalotabökény, Meregyó és Havasrekettye irányába terjedt el.

A kalotaszegi kapufaragás mintavilágának forrásaként a reneszánsz díszítőművészet népi környezetben álló alkotásait jelölhetjük meg.¹⁶ Az elsősorban egyházi megrendelésre készülő, Kalotaszegen is igen elterjedt festett asztalosmunkák, mennyezetek, padelők, a kidei Sípos Dávid által faragott kő szószékek kígyózó indás, növényi motívumokban gazdag díszítőelemeinek hatása jól felismerhető a templomok cinteremkapuinak immár helyi mesterek által faragott motívumrendszerében.¹⁷ A kályhacsempéket gyártó fazekasok számára dúcokat faragó mesterek munkái szintén uradalmi vagy városi csempék díszítéseit veszik át, egyszerűsítik, alakítják azokat.¹⁸ Az így szolgáltatott előképek felhasználásával, a változatok alakításával, majd továbbadásával az egyes falvakban faragóművészek egész sora dolgozott, ki-ki a maga tudása és tehetsége szerint, egyéni jegyek hozzáadásával bővítette, gazdagította az ily módon a térség népművészetébe szervesen beilleszkedő mintakincset. Csete Balázs 1943-ban végzett kutatásai során 16 településen 50 faragómester nevét írta össze, akik közül 40 akkor még életben volt, megjegyezvén, hogy a névsor távolról sem teljes.¹⁹

Kutatásunk során egy-egy fedeles nagykaput szinte minden faluban találtunk, ám ezek csak Mérában váltak – nagyobb számuk folytán – faluképi elemmé.²⁰ A Magyarkiskapuson fennmaradt kapu magas tükördísze körszimmetrikus szerkesztésű fűrészelt deszkából készült egyedi alkotás. Az oromfalakon is látható fűrészelési technika a többi nagykapun is megmutatkozik. A nyílólapok általában leveles vagy betétes kiképzésűek, ritkábban a kapuoszlopokon és a kontygerendán is hasonló díszítés készült, ami városi – polgári – előképet sejtet. A kalotaszegi kiskapukon látható faragást a nagykapuk oszlopain is alkalmazták.

Hasonló díszítésűek Méra harmincas éveiben feltűnő, ám 1940 és 1944 között elterjedő nagykapui is, amelyek hatalmas méretükkel tűnnek ki. Általában a szokványos székelykapuk kétszeresei, sőt a magasított fedél és a kapuszárnyak felső léces kiképzése a kapu melletti kerítésen is folytatódik, növelve ezzel a kapuk méretbeli hatását.

Formai megjelenítésük és díszítéseik jól bizonyítják, hogy a kevés kalotaszegi nagykapu elsősorban kolozsvári polgári mintára jelent meg a gazdagabb porták előtt, ám a helyi faragóművészek sikerrel alkalmazták a kiskapukon kifejlesztett faragási technikákat és mintakészletet. Kialakulásukban, fejlődésükben székelyföldi kapcsolatot nem fedezünk fel.

 

Néhány Nádas menti falu településszerkezetének rövid leírása

 

Kisbács Kolozsvárral gyakorlatilag összenőtt, egykor egyutcás völgyi falu, amely mára városiasodott, iparosodott. Hagyományos épületállomány szinte nincs, a településszerkezet napjainkban is bővül. Lakossága vegyes, jelentős számban magyar.

Szucság a Nádas egyik mellékvölgyében megbúvó nagyméretű, sokutcás, elágazó völgyi falu. Református temploma két patakvölgy közötti magaslaton épült, körülötte található a falu magja, szintén a két patak között a dombra kúszik fel a település többutcás része. A két meder találkozása által meghatározott főutcán áll az újabb görögkeleti templom. A Nádas völgye jelentette fő közlekedési útvonalak irányában a településnek hosszú nyúlványa fejlődött ki, amely ma is tovább gyarapszik. Szucság utcái fésűs beépítésűek, az udvarok lehetnek keresztcsűrös vagy soros, kétsoros elrendezésűek. Elenyészően kevés a hagyományos lakóház, valamivel több régi csűr maradt fenn. Lakói vegyesen magyarok és románok.

Andrásháza néhány házból álló egyutcás, kis völgyi falu. Hagyományos épület alig van, de különlegesnek tekinthető az egyik ház oromfalának pávatollas díszítése. Románok lakják.

Méra a Nádas egyik mellékvölgyében található terjedelmes, sokutcás, elágazó völgyi falu. Jelenkori bővülés eredménye az a szeres településrész, amely a vasútállomás közelében fejlődött ki. A falu városi hatásokat követő átépítése már a 20. század első felében elkezdődött. Nagyméretű, gyakran az utcára több szobával forduló, L alaprajzú házak épülnek, laza sorházas, illetve zártsorú utcabeépítést kezdeményezve, fokozatosan átalakítva a fésűs beépítésű, soros, kétsoros telekelrendezésű faluképet. A terjedelmes, gazdagon faragott kötött kapuk, a magas áttört kerítések, az 1940 és 1944 közötti építkezési kedv eredményei. A közelmúltban sok tipizált új épület készült. A falu méretéhez képest a hagyományos épületek aránya nem nagy, de a hagyományos utcakép kialakításához jelentősen hozzájárulnak a díszes, faragott kötött kapuk.

Magyarvista a Nádas egyik meredek domboldalakkal határolt mellékvölgyében, két patak találkozásánál kialakult nagyméretű, sokutcás, elágazó völgyi falu. Az Árpád-kori, gótikus református templom és fa harangláb a két völgy közötti magaslaton kapott helyet, a körülötte levő, lombos fákkal benőtt temetővel együtt. A két főutca találkozásánál kis háromszögletű teresedés van. A falu utcái fésűs beépítésűek, a keresztcsűrös telekelrendezés a kétsoros és soros elrendezéssel váltakozik. A város közelsége, az ingázásból fakadó gyarapodás eredményeként a település hagyományos házállománya jelentősen megújult, ennek ellenére találunk néhány módos hagyományos lakóházat és tágas csűrt. Magyarvista kőbányája nyílván befolyásolta népi építészetét is. Több itt a kőfalú ház, mint Kalotaszeg többi falujában. A helyi kőfaragó mesterek munkájának köszönhetően számos jelenkori, faragott kőrészletekben bővelkedő házat látunk. A mértani vagy növényi elemekből alakított motívumoktól, a legkülönbözőbb ihletésű figurális faragványokig terjedő díszítésvilág a népi giccs és naiv művészet határterületének jó példája. A falu lakossága szinte kizárólag református magyar.

Magyargorbó a Nádas és a Gorbó patak találkozásánál kialakult nagyméretű, sokutcás, elágazó völgyi falu. A helységnek a Nádas völgyében, a főútvonal mellett lévő része a közelmúltban látványosan fejlődött. Több hagyományos épületet őrzött meg a településnek a mellékvölgyben kialakult magja. Új bizánci stílusú, nagy görögkeleti temploma a hagyományos faluszövettől idegen. A Lészay-kúria elhanyagoltságában szinte jelentéktelenné vált. A falu utcái fésűs beépítésűek, a keresztcsűrös telekelrendezés a kétsoros és soros elrendezéssel váltakozik. Neve ellenére a falu lakói görögkeleti románok.

Türe a Nádas folyó egyik mellékvölgyében fekszik. Szerkezete sokutcás, elágazó völgyi falu, hangsúlyos a falut keresztülszelő, a völgy mentén kanyargó főút. Temploma a falu sokutcás részében magaslaton helyezkedik el. Utcái nagyrészt fésűs beépítésűek. Az épületek jelentős része új, sajnos kevés 7–10 jellegzetesen kalotaszegi épület maradt fenn. A falu lakosságának nagy része református magyar, de templomuk van a faluban a görögkeleti románoknak is.

Inaktelke a Nádas folyó egyik mellékvölgyében helyezkedik el, sokutcás elágazó völgyi falu. Két völgy találkozásánál alakult ki, a templom a közrezárt dombra, a falu szélén épült. A település központjában a két patak találkozásánál tágas térség alakult ki, amelynek közepén az iskola épülete áll. A templomhegy körüli telkek javarésze tömbtelek, az utcák beépítésénél a fésűs elrendezésre törekedtek. A völgyek irányában kialakult utcák szalagtelkein váltakozva keresztcsűrös és soros udvarokat alakítottak ki; a beépítés fésűs. A falu alsó utcájának szerkezete kettős, a két házsor egymástól távol, a patakmeder két oldalára épült. A körülbelül 150–160 telken ma mintegy 40–45 hagyományos lakóház látható. Nagyrészük a két világháború között épült, de fennmaradt egykét régebbi épület is. A falu lakossága túlnyomórészt református magyar. Figyelmet érdemelnek a szépen faragott kapuk.

Egeres nagy, elágazó, sokutcás település, amely az egykori erődített várkastély körül alakult ki. A kastélyrom súlyosan lepusztult és elhagyatott. A település képét uralja a kiterjedt templomdombon épült református templom, de híres az egeresi görögkeleti fatemplom is. Utcái fésűs beépítésűek, frontra épített házakkal. Találunk hagyományos épületeket, de arányuk a település méreteihez viszonyítva elenyésző. A lakosság magyar és román, vegyesen. Egeres-gyártelep a bányavállalat üzemei mellett kialakult új ipari település, ennek ellenére itt is találunk néhány hagyományosnak tekinthető épületet.

Mákófalva a Nádas egyik mellékvölgyében helyezkedik el, sokutcás, elágazó völgyi település. A falu szakaszonként kettős főutcája a mellékvölgy torkolatánál három fele ágazik, két utca a két patak völgyében halad, egy pedig közöttük a domboldalba épített templomhoz emelkedik. Ez utóbbit és a keleti völgyben haladó utat néhány átjáró, és egy hurok alakú utca köti össze. Az utcák jellemzően fésűs beépítésűek, a túlnyomórészt szalag- és téglatelkeken kialakult udvarok nagy része keresztcsűrös beépítésű.

A több mint 300 porta mintegy hatodán hagyományos lakóház vagy melléképület áll, de ezek nem képeznek házsorokat, vagy együtteseket. Az épületek jelentős része a 20. század első négy évtizedében épült jellegzetes, díszített oromfalas kalotaszegi ház. A falu lakossága túlnyomóan református magyar.

Nádasdaróc a Nádas egyik mellékvölgyében fekszik, egyutcás völgyi falu. A kevesebb mint 60 porta házai a fésűs beépítésű utca két oldalán sorakoznak. A telkek nagyrészt tégla- vagy tömbalakúak. A falu Bogártelke felőli szélén található Árpád-kori templomhoz tartozó értékes ácsszerkezetű harangláb a falu belsejében áll. A településen mindössze 10–15 hagyományos népi épület maradt fenn, ezek közül néhány sövényfalas, kékre meszelt lakóház. Figyelmet érdemelnek a hatalmas csűrök, amelyek a környéken teljesen egyediek. Fő jellemzőjük, hogy istállóikba négy sor marhát lehet bekötni, három jászollal és két bejárati ajtóval rendelkeznek. A falu 100–110 lakosa szinte kizárólag református magyar.

Bogártelke a Nádas bal partján fekszik. A falu közös egyházközséget alkot ikertelepülésével, a szomszédos Nádasdaróccal. Egykor egyetlen templomuk a két falu között félúton, a Nádas partján épült. Miután Bogártelkén új református templomot húztak fel, a régi, Árpád-kori kőtemplomot csak a nádasdaróci gyülekezet használja. A falunak egyetlen kanyargó főutcája van, amelyből egy hosszabb és egy rövidebb leágazás mentén épültek a házak. A református templom körül kis teresedés alakult ki. A keskeny és hosszú szalagtelkek az utcavonalra merőlegesen helyezkednek el, az utcák túlnyomórészt fésűs, az új építkezések mentén laza sorházas, vagy akár zártsorú beépítésűek. Az egyik mellékutcában fésűs beépítés alakult ki. Az udvarok nagyrészt soros beépítésűek. A 160 telken 15–20 hagyományos lakóház áll; ezek egy része századfordulós egyszerűbb, többségük viszont az 1920-as, 1930-as években épülő gazdagon díszített kalotaszegi ház. Sok az udvar tengelyében hosszában elhelyezett hagyományos gazdasági épület. Sajnos, a faluképet rontják a nagyméretű új lakóházak. A lakosok nagyrészt református magyarok.

Jegenye fésűs beépítésű egyutcás völgyi falu, amelynek szalagtelkei részben keresztcsűrös elrendezést mutatnak. A főutca egyetlen leágazása nem jelentős. Temploma a domboldalban helyezkedik el. Hagyományos épületeinek száma kevés. Lakói római katolikus magyarok.

Kalotaszeg, ezen belül Nádasmente népi építészete jelen írás alapjául szolgáló kutatás elvégzése óta eltelt 15–20 év alatt jelentős változáson ment, és nem megy keresztül. A hagyományos házak fogynak, átalakítják, lebontják őket, ezzel párhuzamosan a Kolozsvártól távolabbi falvak lakossága csökken, a közeli falvakba pedig városból kiköltöző, Kolozsváron dolgozó és a hagyományos mezőgazdasági életformához nem kapcsolható családok költöznek. Egyre gyakrabban érezhető igény hagyományoshoz illő új épület emelésére, vagy hagyományos ház helyreállítására, de ez számszerűen még mindig nincs arányban az örökség sorvadásával, pusztulásával. Javarészt sértetlen még a hagyományos településszerkezet, ahogy a templomok és ezek építészeti értékei is időtállónak bizonyulnak. E nagy átalakulás összetett hatásaira remélhetőleg jövőbeli interdiszciplináris kutatások következtetései tisztább rálátást tesznek majd lehetővé.

 

Irodalom

Balassa M. Iván

1985 A parasztház évszázadai. A magyar lakóház középkori fejlődésének vázlata. Tevan Andor Ny. Sz. SZ. I. Kiadó, Békéscsaba

Bátky Zsigmond

1907 Néhány adat Bánffyhunyadnak és környékének népies építkezéséhez. Néprajzi Értesítő VIII. 50–70.

B. Nagy Margit

1973 Várak, kastélyok, udvarházak, ahogy a régiek látták. XVII–XVIII. századi erdélyi összeírások és leltárak. Kriterion Kiadó, Bukarest

Borsos Balázs

2009 A magyar népi kultúra regionális struktúrája a Magyar Néprajzi Atlasz számítógépes feldolgozása fényében. Doktori dolgozat. Kézirat

Csete Balázs

1990 Kalotaszegi fafaragások. Sajtó alá rendezte és az előszót írta: Selmeczi Kovács Attila. (Series Historica Ethnographiae, 3.) Néprajzi Múzeum, Budapest

Furu Árpád

2007 Kalotaszeg népi építészete. Gloria Kiadó, Kolozsvár

2012a Kalotaszeg népi építészete. II. bővített kiadás. Exit Kiadó, Kolozsvár

2017 Táji tagolódás Erdély népi építészetében, Exit-TLA, Kolozsvár

Gazda Enikő, Szőcsné

2010 Erdélyi kályhák és kályhacsempék. Terc kiadó, Budapest

Jankó János

1892 Kalotaszeg magyar népe. Athenaeum Kiadó, Budapest

Kós Károly (Dr.)

1972b.Népélet és néphagyomány. Kriterion Kiadó, Bukarest

1989 Erdély népi építészete. Kelenföld Kiadó, Budapest

Kósa László

1990 Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880–1920). KLTE Néprajzi tanszék, Debrecen

1998 Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880– 1920). Planétás, Budapest

Malonyay Dezső

1907 A magyar nép művészete I. A kalotaszegi magyar nép művészete. Budapest

Miklósi Sikes Csaba

1999 A kalotaszegi falvak népi építészetéről. In: Balassa M. Iván–Cseri Miklós (szerk.): Népi Építészet Erdélyben. SZNM, Szentendre, 57–118.

Murádin B. Katalin

1994 Faragott kőszószékek Erdélyben. Metem–Polis Kiadó, Budapest–Kolozsvár

Sebestyén Kálmán

1979 Kalotaszeg népoktatása a XV. századtól 1848-ig. Művelődéstörténeti tanulmányok, 138–140.

1998 Kalotaszeg népi építészete a 18. században. In: Ház és Ember 12. SZNM, Szentendre. 69–80.

 

Jegyzetek

1 Lásd bővebben: Furu 2017.

2 Furu 2012a. 68.

3 Kósa 1998. 302–304.

4 Dr. Kós 1989. 52–58.

5 Lásd bővebben: Furu 2012a. 67–71.

6 Balassa M. 1985. 146–147., 154., Borsos 2009. 368–369.

7 Jankó 1892. 61–68., Bátky 1907. 50–65., Malonyay 1907. 89–115., Sebestyén K. 1998. 69–79., Furu 2012a. 23–36.

8 Furu 2012a. 68-69.

9 Furu 2012a.41.

10 Miklósi Sikes 1999. 82–84.

11 Miklósi Sikes Csaba szíves közlése. A házat 2009-ben lebontották.

12 Furu 2012a. 37–42.

13 Jankó 1892. 66., Bátky 1907., Malonyay 1907., Csete 1990.

14 Malonyay 1907. 125–147.

15 Csete 1990. 27.

16 B. Nagy 1973. 43–44.

17 B. Murádin 1994.

18 Dr. Kós 1972. 134–190., Gazda 2010. 68–71.

19 Csete 1990. 15–16.

20 Furu 2007. 59–60.

A Marosvásárhelyről Székelyudvarhely felé tartó utazó Balavásárnál döntés elé kényszerül. Választhatja a Segesvárt érintő rövidebb vagy néhány kilométerrel hosszabb, Kis Küküllő völgyében kanyargó, majd a Kalonda hágóján átkelő útvonalat. Kárpótolva a hosszabb utazást, a táj látványa, a festői falvak szépsége, a hagyományos tornácos házak, a faragott kapuk, a monumentális csűrök, a fehérre meszelt templomok és az égbeszökő karcsú toronysisakok még az építészet iránt kevésbé fogékony szemlélőben is mély benyomást keltenek.

Sólelőhelyei miatt Udvarhelyszék Kalonda és Firtos vonulatától északra és a Kis-Küküllő folyásának felső részén található területet a néprajz kutatói és a helyiek egyaránt Sóvidéknek nevezik. Népi építészetéről már a 19-20. század fordulóján írt első közlések tájékoztatnak. Huszka József¹, Jankó János és Szinte Gábor² érintőleges feljegyzései után Viski Károly³ részletes keresztmetszetet adott Siklód építkezéséről. A 20. század nyolcvanas éveinek gyűjtésére alapozva Bíró Gábor rajzokkal, felmérésekkel és fényképekkel gazdagon illusztrált tömör összefoglalót publikált.⁴ 2011-ben megjelent, Udvarhelyszék népi építészete⁵ című munkámban magam is kísérletet tettem Sóvidék sajátos építészeti arculatának megrajzolására, ahogy nem maradhatott ki ez a kistájegység Székelyföld és Erdély táji tagolódását tárgyaló munkáimból sem.⁶

A népi építészet jellegét Sóvidéken is elsősorban a lakosok életmódja, társadalmi helyzete és vidék gazdasága határozta meg. Az Udvarhelyszék többi részén is művelt mezőgazdasági formákon kívül nagy jelentősége volt itt a sóbányászatnak, de fontos megemlítenünk a szőlészetet is. A környező erdők által szolgáltatott minőségi faanyag folytán hagyományos helyi mesterségekként űzték az asztalosságot. A napjainkban is híres korondi fazekasság a 19. században bontakozott ki. Ekkor indult meg Sóvidék jobb termőfölddel rendelkező falvaiban a váltógazdaságra való áttérés, ezáltal jelentősen növekedett a megtermelt gabona mennyisége. A gazdaság sajátos formái, a Székelyföldre jellemző társadalmi berendezkedés, a szabadok, kisnemesek nagyobb hányada, valamit a jobbágyság eltörlése után kialakuló új gazdálkodó réteg társadalmi összetétele az építészet sajátos fejlődéséhez is hozzájárult.

E kistáj építészete a 19. század végéig együtt fejlődött a szomszédos területekkel, szervesen kapcsolódott Udvarhelyszék központi részénék, az akkor még alapvető vonásaiban többé-kevésbé egységes népi építészetéhez.⁷ A földrajzi környezet és az ettől is befolyásolt hagyományos gazdálkodás hatására a Székelyföld nyugati sávjában található falvak elsősorban a ház építéséhez használt építőanyag és az udvarban álló gazdasági épületek jellegében különböztek a tőlük keletre és délre található településektől. A 19. század végén, amikor a paraszti polgárosulás következményeként Erdélyben mindenhol felerősödtek a kistáji vonások. Sóvidéken is kialakult néhány, elsősorban külalaki, díszítőművészeti vonatkozású megoldás, mely építészeti szempontból is sajátos jelleget adott a vidéknek.

Lakóházak

A 18. század végén a 20. század első felében a családok magas szalmafedeles, bükk, cser majd később egyre inkább fenyőboronából készült ereszes⁸ házakban laktak. 1802-ben Korondon az unitárius egyház telkén állt „egy bikfa boronafákból talpakra rakott Ház, hozzá tartozó ajtajával világosíttó ablakaival és tüzelő kemetzéivel együtt”, melyben egy özvegy asszony Deák Sigmondné bérlőként lakott⁹. Ugyanezen telek alsó részére egy Pálfi Mózes nevű bérlő építette fel a házát: „tisztességes fenyőfa boronákból sendellyel fedett hozzátartozó ajtóival ablakaival” együtt. Korondon az unitárius papilak fenyőboronákból épült tornácos-ereszes ház volt. „Balra vagyon egy fenyő deszkából készült kis ajtótska, ezen bé menve vagyon egy tornátz, melyis tserefa talpakra fenyő deszkával padoltatva és tornáczoztatva. Ezen végig menve, vagyon ismét fenyő deszkából való vas sarkokon forduló ajtó egy sendellyel fedett fenyő boronából tserefa talpakra rakott papság lakó házainak közből levő pitvarába, mely pitvar fenyő deszkából retzésen ki vágva deszkáztatott bé oldalaira nézve, ezen pitvarból vagyon más fenyő deszkából készült vas sarkokon forduló ajtó a belső udvarra való kimentelre. Ugyan ezen nevezett pitvarból jobra vagyon egy vas sarkokon forgo fenyő deszka ajtón által bémenés a papság nagyobbik lakó házába, melyet on foglalással egyben rakott két üveg ablakok világosítanak zöld mázas kájhákból füttőjével együtt rakott tüzelő kementze melegít. (…) Ezen házból ismét nap keletre vas sarkokon forgo és fa kilintsü fenyő deszka ajtó nyilik az oldal vagyis tanuló házatskába, mellyet is fa foglalással egybe rakott két küs üveg ablakok világosítanak. A fenneb irt pitvarból balra ismét vagyon más ház, melybe vagyon a bémenetel vas sarku fenyő deszka ajton fafoglalással egybe rakott három üveg ablakok világosítnak, veres kájhákból füttőjével együtt rakott tserepes szolgál melegíttésére. Ezen két írt házak között vagyon egy kamara is, melybe a pitvarbol vagyon bémenés vas sarku és vas veretes fenyő deszka ajtón, ugyan ezen kamrából vagyon feljárás a hijjuba is” ¹⁰ A leírt házakból az első kettő a szegényebb földműves réteg házainak felet meg, a középereszes, zöld mázas csempével kirakott cserepessel fűtött lakószobája mellett, tanulóval, azaz lelkészi hivatalként működő oldalszobával, a pitvarnak nevezett bedeszkázott eresz mögött kamrával, és egy mázatlan csempékből rakott cserepessel fűtött második szobával rendelkező tornácos papilak pedig azt a fejlettebb lakáskultúrát jelképezte, amely mintaként szolgált a vidék építészetének későbbi fejlődéséhez.

A 19. század második felében már álltak a fent leírt papilakhoz hasonló középereszes házak melyeket Visky Károly leírásaiból¹¹, majd századfordulón készült fényképekről ismerünk. A középereszt általában fűrészelt motívumokkal szegélyezett, szellős deszkafal zárta az udvar irányába, két oldalról egy cserepes kandallóval fűtött lakóhelyiség, ház és egy kamra, vagy egy második lakóhelyiség szegélyezte. Viski szerint a korai 18-19. századi házakon megfigyelhető, hogy a sarokeresz mellé a második lakóhelyiséget utólag toldták hozzá. Jellemző volt az eresz előtt húzódó tornác kialakítása is, oly módon, hogy ennek külső vonalán a teljes tornácot is áttört deszka- vagy lécfallal zárták.

A nagyházban, kisházban egyaránt ekkor már cserepes kandallóval fűtöttek. Az alacsony padkás szabad tűzhely fölé szájával lefelé fordított ládára hasonlítható füstfogót helyeztek, mely az oldalfal felőli rövid és a hátsó hoszszú oldalán téglából vagy kőből rakott keskeny falra támaszkodott. Negyedik sarkát a kemence lába, egy faragott fa oszlop, a góczláb vagy sódláb támasztotta.¹² A füstfogót leggyakrabban két sor kályhából, azaz cserépből rakták, de bőven előfordultak egysorosak is. Legalulra egy párkány került, majd e fölött következtek a cserepek. Ritkábban a téglafalakhoz hasonlóan kötésbe helyezték őket, ám elterjedté vált a sorba rakás módszere is, melyet a 17-18. században teret hódító végtelen minták divatja szükségessé tett.¹³ A 17-18. századi falusi otthonokba a középkori technikákat tovább örökítő máztalan, csillámos csempék (veress kályhák) kerültek be korábban. Ezek egy része virágos mintázatú, de kedveltek voltak a végtelen vagy brokátmintás csempék is. A 19. századtól egyre gyakoribbá vált a zöld mázas csempe, majd főleg Küsmöd, Etéd, Korond kályhás mestereinek köszönhetően elterjedtek a kannelúrás felületű, fehér mázon kék koszorút mintázó típusok, melyek mintavilága szintén a tájegységi jelleget erősíti.¹⁴ A szegényebb házakban a cserepesek mintájára készült gógánykemencékkel, azaz sövényből font, agyaggal tapasztott füstfogóval ellátott kandallóval fűtöttek.

A 18–19. századra jellemző építészet nagy átalakulása viszonylag későn, a 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben teljesedett ki.¹⁵ Ekkor már a korábbi ereszes házak helyett mindenhol alápincézett, háromosztatú oldal-, de leginkább homlok- és oldaltornácos házakat emeltek. Ezek már javarészt fenyőboronából épültek, és alacsonyabb kontyolt cseréptetővel fedték őket. Visky Károly szerint a cseréptetőkre való áttérés az 1848-as forradalom után kezdődött el. Érdekes adalék, hogy Siklódón nagybaconi mesterek által működtetett cserépégetők működtek.¹⁶

Az alaprajz átalakulásán túl a terület hangsúlyos formai jegyekkel is sajátos karaktert öltött. Fontos kiemelnünk a nagyon plasztikus faragású, változó keresztmetszetű tornácoszlopokat, vagy a fűrészelt díszítésű ereszdeszkázatot, tornácmellvédeket, oromzatokat. A deszkák hosszanti oldalán a díszítést fűrészeléssel alakították ki, a hosszanti, függőleges irányú minták szimmetrikusak és ismétlődnek. A korai mellvédek inkább tömörek, a nyílások kisebbek, de a 20. század elején készültek igen míves darabok, ahol a kivágott rész aránya jóval hangsúlyosabb. Az íves fűrészeléssel általában virág-, leginkább tulipánmintákat formáznak. Főleg a 20. század első éveiben terjedtek el a szintén fűrészelt, de ezúttal kisebb keresztmetszetű faelemekből változatosan kialakított lécrácsok, tekeredő indákat, virágokat, ábrázoló motívumvilágukkal a faragott kapuk díszítéseit idéző árnyékolók. Végül divatossá vált az egyszerű, fenyőágas elrendezésben kialakított lécrácsos tornácmellvéd.

A 19. század utolsó évtizedeiben megjelenő csonkakontyos, vízvetős tetők oromfalán általában szerény díszítést találunk, a házépítők megelégedtek egy-egy léc felszegzésével, esetleg a nyílás valamilyen fűrészelt díszítésével. E nyílások a padlástér megvilágítását, szellőztetését és a füst távozását egyaránt szolgálják. Évszámot, az építők nevének kezdőbetűit vagy akár hosszabb szöveget, már csak technikai okokból is, a fa oromfalakon csupán elvétve helyeztek el, ahogy az oromfalak szegélydeszkáinak valamilyen fűrészelt mintával történő cifrázása sem volt nagyon gyakori. A 20. század első évtizedeiben már nem ritkán csipkeszerűen mintázott oromfalak is készültek. E darabokon a kertvárosi eklektikus mintákkal, és ezáltal áttételesen a későbbi kalotaszegi oromfaldíszítésekkel is némiképp rokon, indás, virágos, csigavonalakkal és rozettákkal gazdagított díszítést sajátos technikával valósították meg. A deszkákat függőlegesen helyezték el, és a mintát egyenlő távolságra fűrészelt függőleges csíkokból alakították ki. A növényi díszek mellett feltűnik a sóvidéki kapuszárnyakon is látható, egymás felé ugrató szarvasbikák motívuma. Ilyen oromfalak maradtak fenn lakóházon Felsősófalván, Kibéden. Bíró Gábor Parajdon és Szovátán is dokumentált ilyeneket.¹⁷

Telek, udvar, gazdasági épületek

A terület dombvidéki falvai nagyrészt halmazos szerkezetűek, azaz a kanyargó, gyakran domboldalakra felkúszó utcák szabálytalan tömböket vesznek körül. A szomszédságok egykor rokonok által lakott mai telkei osztódással jöttek létre. A Kis-Küküllő árterületén található települések utcahálózata szabályosabb, a halmazos falumagok körül itt szalagtelkes, utcás falurészek alakultak ki. A források kettős, ún. baromudvaros belsőségekről is tájékoztatnak¹⁸ , de ma már az udvarok csoportos vagy keresztcsűrös elrendezésűek. A szélesebb, szabálytalanabb telkeken a lakóház, a sütőház, a csűr, a búzaszín és a gabonás egy tágasabb udvar széleire épült, keskenyebb telkek esetén a lakóház tengelyére merőleges csűr zárja le keresztben az udvart.

E területen egy más vidékeken ismeretlen melléképület-típust is használtak. Ezek a keskeny, magas, négyzetes vagy téglalap alaprajzú, toronyszerű, nyitott vagy esetenként bedeszkázott cserépfedelű búzaszínek, melyeknek megemelt padozata alatt nem ritkán disznóólat vagy szekérszínt alakítottak ki.¹⁹ Tulajdonképpen magas lábakon álló, fedett, bedeszkázott vázszerkezet alkotja őket, általában a házzal srégen szemben, a telek másik oldalán, a csűr előtt állnak. Mint nevük is jelzi, a cséplés előtti búza, egyéb kalászos gabona fedett térben történő tárolását szolgálták, kiváltva a gabona asztagokba való felrakását. Malonyay Dezső feljegyezte, hogy a kalászos gabonát szokás volt a telken, megfelelően száraz helyen, esetleg lábakon álló formás asztagokban is tárolni.²⁰ Pontos megjelenésük idejére nincs biztos adatunk, kétségtelen, hogy a 19–20. század fordulóján már a térség gazdaságaiban gyakorinak számítottak. Kialakulásának oka további kutatást igényel, véleményünk szerint az ugaros gazdálkodásról váltógazdálkodásra történő többlettermés tárolási helyigénye vezethetett el ehhez a csak erre a térségre jellemző megoldáshoz.

Elsősorban Siklódon maradtak fenn nagyobb számban, itt a lábakra vagy az ólakat, színt és egyéb tárhelyet tartalmazó alacsony szerkezetre magas, ferde kötésekkel merevített, többnyire nyitott állásokat és tetőt ácsoltak.²¹ Különböző méretű és felépítésű búzaszínek maradtak fenn Énlakán, Kibéden, Sóváradon, Makfalván. Ma már kizárólag széna tárolására használják őket.

A Székelyföldön máshol tapasztaltakkal ellentétben, a Sóvidék Kis-Küküllő menti falvaiban gyakoriak a Közép-Erdélyre jellemző gabonások. Zsilipes kialakításuk szinte mindenben követi az ismert megoldásokat.²² Akárcsak a kukoricagórékat, gyakran építették a őket a lakóházzal szemben, utcavonalra, úgy, hogy bejáratuk természetesen az udvarról nyílt. Feltűnnek itt is telek mélyén elhelyezett gabonások. A módosabb portákon a gabonások alatt pince állhatott, bejáratuk elé pedig kis, sokszor lépcsővel megközelíthető tornácot emeltek.

Sóvidéken az olyan boronás vagy zsilipes szerkezetű csűrök terjedtek el, ahol az alacsonyabb pajta és a kontyolt tető koszorúgerendája között keresztkötésekkel megerősített – rácsos tartóhoz hasonlító – függőleges falrészt alakítottak ki. Az ilyen látványos faszerkezetek a takarmánytároló rész szellőzését is sokban segítették. Gyakori, hogy a pajták fölötti szintet jó méterrel szélesebbre építették, azaz a födémgerendákat az udvar felé konzolszerűen kieresztették. Az általában három egységre osztható csűrök díszítésében szintén gyakoribb itt az eresz alatti sarjú és karótartó konzolok keresztkötéses rács formájú kialakítása.²³

A csűrök homlokzatának jelentős felületét foglalja el a nagyméretű csűrajtó, melynek sajátos kialakítása, díszítése akárcsak Udvarhelyszék északkeleti területeinél a helyi építészet karakterisztikus eleme. A régi csűröknél általában a teljes nyílást egyszárnyú ajtóval zárták. Ezeknek váza – akárcsak a kötött kapuk esetében – a vaskosabb sarokfából és vékonyabb ütközőfából állt, melyet három beléjük csapolt heveder fogott össze. A sarokfa széles keményfa kapusarkára gyakran virágos mintákat faragtak (Korond, Szováta, Parajd, Siklód, és máshol). Általában a hevederek közti részt szokták ívesen (félhold formára) megfaragni, majd az ív középtengelyében alakították ki a virágos, leginkább tulipános mintát. A hevederek között általában két nagyobb ívet faragtak, ezek a kisebb sarokfán laposabbak, a szélesebbeken jobban közelítenek a körívhez. Arra is van példa, hogy kettő helyett négy vagy hat kisebb félkörös karéjt faragtak.²⁴ Néhány függőleges kialakítású, az utcakapuk faragására emlékeztető indás, virágos díszítésű minta is ismert.²⁵

Kapuk

Sóvidéken a faragott kiskapuk galambbúgos vagy anélküli változatban gyakoribbak, mint Székelyföld más részein, erre már Huszka József és Jankó János is felhívta a figyelmet.²⁶ Ugyanerre a vidékre volt jellemző a szabadon álló kapuzábé kopjafaszerű kiképzése, illetve ennek kis, kúpos zsindelytetővel való lefedése.

Elsősorban Makfalván, Kibéden, Sóváradon, Alsó- és Felsősófalván ma is találunk míves félköríves záródású utcaajtót.²⁷ A korábbi darabok a 19–20. század fordulóján készültek. Van köztük olyan, melyen az általánosnak tekintett, szinte körív mentén ívelt indás motívum található, és olyan, melyen egyedibb karcolt vagy gazdagon elágazó növényi minták láthatók. Az utcaajtó lapját leveles díszítéssel vagy rátétekkel alakítják. Gyakran előfordul a klasszicista homlokzatdíszítésekről is ismert, ablak feletti tükrök díszítésére használt, virágszirmokat idéző díszítés.²⁸

A kapuszárnyakat gyakran ívesen vagy középirányba emelkedő szimmetrikus hullámvonallal zárták, és ezeket is cifrázzák. Megjegyezzük, hogy a sóvidéki faragott gyalogkaput tekinthetjük a 20. század utolsó évtizedeiben, a székelykapu-állítás reneszánszával egy időben egyre nagyobb teret hódító, teljes Székelyföldön megjelenő faragott kiskapuk előképének. Ezeken már a székelykapukról is ismert kiemelt faragású, indás motívumok láthatók, a kiskapu fölött ott a zsindellyel fedett galambbúg, a harmadik oszlopon a kúpos fedél vagy egy kisebb galambbúg.

A székelykapunak nevezett galambbúgos nagykapu Sóvidéken ritka. Viski Károly feljegyzéseiből ismert, hogy Siklódon egész sor állt még 1909 előtt, ezeket tűzvész pusztította el. Ma már csak a papilak előtt látunk galambbúgos kötött kaput. Más falvakban csupán a 20. század második felében kapott újabb lendületet a nagykapuk állítása. Korondon az ötvenes–hatvanas években vált gyakorivá a tükörfaragásban vagy a nagykapu nyílószárnyaiban áttört lécezéssel egymás felé néző szarvasokat mintázása.²⁹

Habár a Kalondától északra fekvő dombvidéki övezete, valamint Kis-Küküllő felső folyásának völgyében található marosszéki falvak területe építészeti szempontból a 19. század derekáig még nem sokban tért el Udvarhelyszék központi területeitől, ezt követően erősödtek a sajátos vonások, és a korábbi átmeneti övezetből fokozatosan egy egységesen fejlődő népi építészeti kistájegység alakult ki. Nyugati irányban Erdőszentgyörgyöt érezzük választóvonalnak, ahonnan a falvak építészete már a Kis-Küküllő mente néprajzi övezetéhez sorolható, déli irányban a Firtos gerince mentén a népi építészeti egységként meghatározható Sóvidék egy szélesebb átmeneti sávval érintkezik Udvarhelyszék központi részével. A kistájegység építészeti arculatát a faelemek, tornácok, mellvédek, oszlopok, oromfalak sajátos díszítése, a gazdasági épületek, a búzaszínek, csűrök és faragott kiskapuk sajátos kialakítása határozza meg.

 

Jegyzetek

1 Huszka 1891; Huszka 1895.

2 Jankó 1895; Szinte G. 1900a. 101–112.

3 Viski 1911.

4 Bíró 1992.

5 Furu 2011.

6 Furu 2015, Furu 2017.

7 Homoródmente és Erdővidék építészete ekkorra már jelentős átalakulás hatását mutatta. (Furu 2011a. 108–109., Furu 2017. 297-300, 307-309.)

8 A székely ház eresze egy helyiség, egy előtér, melyen keresztül lehet a házba belépni. Az eresz általában három oldalról fallal zárt, negyedik oldala nyitott, vagy szellős deszka, esetleg lécrács zárja. A forrásokban gyakran pitvarnak nevezik. (Furu 2017.70-83.)

9 LIPVJ II 1801–1802. 182-184.

10 LIPVJ II 1801–1802. 181-184.

11 Viski 1911.103-115.

12 Szőcsné Gazda 2010. 21.

13 Szőcsné Gazda Enikő felhívja a figyelmet arra, hogy a sorba rakás divatja a csempék szerkezetét is sokban befolyásolta, ugyanis az így rakott kályhák kevésbé voltak stabilak, mint a kötésbe rakottak. A csempék hátsó párkányát ennek érdekében megszélesítették, sőt nem ritkán dróttal fogták össze, ezért a párkányon lyukakat hagytak. (Szőcsné Gazda 2010. 22.)

14 Szőcsné Gazda 2010.

15 Bíró 1992.

16 Viski 1911.109.

17 Bíró 1992.77-79.

18 LIPVJ II 1801–1802. 182-184., Furu 2017. 48-51.

19 Bíró 1992.58.; Furu 2017.197.

20 „Az ottani (sóváradi) szokás szerint óriási lábonálló asztagok emelkednek az udvarban; gyakran több évig maradnak így elcsépeletlenül s így felemelve védik meg az egerek elől. A gazda büszkesége a szépen megrakott formás és kaszával jól simára leberetvált nagy asztag.” (Malonyay 1909. 94.)

21 Viski 1911. 124–127.; Bíró 1992. 58–71.

22 Furu 2017.192-196.

23 Ez a megoldás a szomszédos Nyárádmentén is megfigyelhető. (Furu 2017. 203-213.)

24 Viski Károly Siklódról tíz különböző mintát gyűjtött. (Viski 1911. 125.)

25 Bíró 1992. 59–81.

26 Jankó 1895; Huszka 1895; Bíró 1992. 83–89.

27 Furu 2017. 234.

28 E centrális díszítést gyakran a helyiek is napsugaras mintaként értelmezik.

29 Furu 2011. 97.

 

Irodalom

BÍRÓ Gábor

1992 Sóvidék népi építészete. A Magyar Népi Építészeti Archívum Kiadványai 5. Szentendre

FURU Árpád

2011 Udvarhelyszék népi építészete. Gloria Kiadó, Kolozsvár

2016 Egységes vonások és kistáji tagolódás a Székelyföld népi építészetében, Ethnographia 127/1, 2016/1., 1-23.

2017 Táji tagolódás Erdély népi építészetében, Exit Kiadó -Teleki László Alapítvány, Kolozsvár.

GAZDA Enikő, Szőcsné

2010 Erdélyi kályhák és kályhacsempék. Terc kiadó, Budapest

HUSZKA József

1891 Magyar díszítési motívumok a Székelyföldön. A Székely Nemzeti Múzeum Értesítője II. 35–74.

1895 A székely ház. Budapest

JANKÓ János

1895 A székely ház. Ethnographia VI. 18. Malonyay Dezső

1909 A magyar nép művészete II. A székelyföldi, a csángó és a torockói magyar nép művészete. Budapest

SZINTE Gábor

1900a A székely ház. Néprajzi Értesítő I. 101–112.

VISKI Károly

1911 Adatok a székely építkezés ismeretéhez. Néprajzi Értesítő XII. 99–127.