Aranyosszék, a székely székek legnyugatibb egysége építészeti szempontból is különleges terület. Habár a 19-20. század fordulójától jelentős szerzők foglalkoztak néprajzával, népművészetével (Orbán 1868-73., Jankó 1893.), és a közelmúltban is számos kutató figyelmét vonta magára a vidék [Keszeg–Szabó (szerk.) 2006.] megállapíthatjuk, hogy népi építészetének igen csekély figyelmet szenteltek. Legteljesebb, bár kétségtelenül tömör összefoglalót Torda, Aranyosszék és Torockó magyar (székely) népe című 1893-ben megjelent munkájában Jankó János tárta elénk. A népi építészet kutatói Aranyosszék 20. századi alakulását nem vizsgálták, a vidék sajátos, különálló építészeti kistáj jellegét nem ismerték fel.
Jóllehet a 20. század második felében egyes erdélyi tájegységeken végzett kutatások mélységét az ezredforduló Aranyosszékén minden bizonnyal már nem lehet elérni, még mindig állnak olyan jelentős értékek, melyek kellő körültekintéssel és figyelmes vizsgálattal elvezethetnek az aranyosszéki népi építészet sajátos jellegének megértéséhez. Hagyományos lakóháznál jóval nagyobb számban maradtak fenn melléképületek, tekintélyes díszített csűrök, faragott kapuk, bár napjainkban ezek jövője is kérdéses. Alábbi szakmai megállapításainknak elsősorban a 2008-2009-ben végzett, a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) által is támogatott helyszíni kutatásaink teremtettek szilárd alapot. Terepmunkánk eredményeit sikerrel egészíti ki Fodor Attila néprajzkutató aranyosszéki fedeles utcaajtókra vonatkozó gyűjtése, valamint Téglás István fényképhagyatéka.
Az Aranyos alsó folyása mentén, az Aranyos, a Maros és az Erdélyi Szigethegység keleti láncai közt található Aranyosszék 18–19. századi építészeti fejlődése minden tekintetben árnyaltabb képet nyújt, mint a társadalmi jogállásában egységes földesúri függőségben élő Torockó jobbágy-bányász, vagy akár Kalotaszeg, az Erdélyi Mezőség vagy Kis-Küküllő mente jobbágy-zsellér társadalmának építészete. Aranyosszék társadalmi összetétele kiegyensúlyozottabb, jelentős volt a szabad jogállású – belsőleg szintén primorokra, lófőkre és gyalogokra tagolt székely szabadok súlya. A libertinus székelyek mellett természetesen éltek birtokos (elsősorban kis-) nemesek és velük függőségben levő jobbágyok és zsellérek is (Csetri Elek 2006. 46-48., Roth A. L.–Roth E. 2006. 81–103.). Aranyosszék falvainak etnikai összetétele is változott, már a 17. században fokozatosan elrománosodtak korábban még székely falvak, és korszakunkban a román etnikum térhódítása egyre hangsúlyosabbá vált (Keszeg 2006. 81–103. 66–81.). Ebből fakadóan az 1848 utáni társadalmi átalakulás különböző tulajdonviszonyokkal és ezáltal különböző gazdasági potenciállal rendelkező rétegek egymás mellett élését eredményezte: az ekkor már javarészt saját földjén gazdálkodó szabad parasztság igen különböző méretű birtoktesteken gazdálkodott (Egyed 1981. 191–219.).
E társadalmi rétegződés a gazdaságok és az ezeken álló épületek kialakítására is jelentős hatással volt, ahogy természetesen fontos tényezőnek tekinthető az aranyosszéki gazdálkodás jellege is. Az Aranyos és a Maros által határolt, erdős dombok által körülvett sík terület termékenysége a gabonatermelés mellett biztosította a zöldségtermesztést, mely a nagyobb városok közelsége miatt egyre szélesebb piaccal rendelkezett. Ezeken kívül jelentős volt a gyümölcs-, és főleg az alsó-aranyosszéki járásban nagy népszerűségnek örvendő szőlőgazdálkodás is. A növénytermesztés melletti nagyállattartás a 19. század derekától fokozatosan vesztett jelentőségéből.
A változatos társadalmi-gazdasági háttér eredményeként Aranyosszék javarészt halmazos maggal rendelkező, szalagtelkesen növekedő falvaiban igen változatos méretű és ezáltal szélességű beltelkeket találunk. Ennek megfelelően két alapvetően különböző telekhasználati mód vált általánossá. A széles telkeken gyakori volt a fordított vagy más néven baromudvaros elrendezés (Jankó 1893. 93–94.) – azaz az utca felőli részen külön elkerített területet biztosítottak a szilaj tartású szarvasmarhák számára, ahol pajták, ólak álltak. Az ilyen udvarok mélyén, a lakóház mögött általában ott állt a cséplésre használt nagyméretű jármos csűr, valamint a más tájegységekhez képest szintén jelentősen tágasabb alápincézett gabonás. Mellettük kukoricakas, és a lakóház közelében sütőház is lehetett. A keskenyebb udvarokon a lakóház mögött, ezzel egy sorban, vagy lehetőség szerint keresztbe fordítva, egy pajtás-odoros, azaz istállót, takarmánytároló részt és a kettő közt csűrközét, azaz cséplőterületet tartalmazó tekintélyes méretű csűr állt. Természetesen a keskenyebb udvarokon is volt kisebb gabonás, sütőház, kas és különböző ólak.
A rendelkezésre álló kevés építészeti jellegű adat a 18. századra nem teszi lehetővé a biztos következtetések levonását, ám kétségtelen, hogy a 19. század első felétől Aranyosszéken már egymással párhuzamosan két épülettípus is fejlődött, mely nagy valószínűséggel megfelelt a gazdagabb szabad, illetve szegényebb, függőségben élő társadalmi rétegek életmódjának. Ezek mellett, a gazdagabb kis- és középnemesség már ekkor az erdélyi mintáknak megfelelő kiugró tornácos, kéttraktusos, magas tetőszerkezetű, a széles telkek közepén álló kúriákban lakott, ám e harmadik típus vizsgálata szétfeszítené jelen írás terjedelmi kereteit. A gazdagabb aranyossszéki házakban igényes kialakítású, viszonylag nagyméretű, boronafalas, oldalszobás épületek léte már a 18. században bizonyított. A 19. század derekától kimutatható az íves záródású, bárdolt vagy faragott oszlopos oldal- vagy tört tornácok jelenléte. A szerényebb háztípust lineáris felépítésű, házból, pitvarból és kamraként használatos harmadik helyiségből álló alaprajzi kialakítás és kevésbé igényes szerkezeti megoldások, azaz borona helyett sövénykitöltésű vázszerkezet, díszítések helyett pedig egyszerű, meszelt tapasztás jellemezte. Míg a kúriák fedésére zsindelyt használtak, a legtöbb aranyosszéki házat magas zsuppolt szalmatető fedte (Téglás István fényképhagyatéka, 1909.).
Alaprajzát tekintve az aranyosszéki ház elsősorban a földrajzi helyzetnek is megfelelő közép-erdélyi fejlődési modellekhez kapcsolható, de megtalálunk bizonyos kelet-erdélyi jegyeket is, amelyeknek kialakulása Székelyföldön is kuriális példákra vezethető vissza (Bátky 1907. 50–70.). Ilyen a gazdagabb házakat jellemző kéttraktusos, székely házakhoz hasonló, oldalházas felépítés is. Bár az oldalkamrák előfordulására szórványosan Közép-Erdély más területein is találunk példát, elsősorban gazdag paraszti vagy kuriális otthonokban, az oldalkamra falának részlegesen nyitott volta Aranyosszéken kívül széles körben csupán Csíkszékre jellemző megoldás. A tört és lopott tornác gyakori előfordulása szintén a kelet-erdélyi ereszes háztípussal mutat távoli rokonságot.
A tüzelők funkciója és házon belüli helyzete egyértelműen a közép-erdélyi pitvaros házban tapasztaltakkal egyezik, azaz a pitvarban sütőkemencét, a szobában fűtőt találunk, habár a tájegység korai kemencéi sokban hasonlítanak a székelyföldi példányokhoz (Viski 1931. 24-25.) A 19. század végén, 20. század elején elterjedő lapos tetejű, kéménycsonkos kemence már korszerűbb, a szabad kémények füstelszívó hatásfokát növelő megoldás, melyre más tájegységekben kevés analógiát ismerünk. A fűtők, a magasabb padka által inkább a közép-erdélyi cserepesekhez közelíthetők.
A tájegység sajátos jegyeinek kialakulása a 19. század első évtizedeiben vette kezdetét, majd 1850 után felerősödött. A század húszas, harmincas éveiben épültek már az említett íves záródású tornácos házak, amelyek létéről a környező tájegységekben nem tudunk. Ha van is íves záródású tornác (Székelyföld, Kalotaszeg), ezek előfordulása nem annyira szabályszerű, mint Aranyosszéken, és ami lényegesebb, a szerkezeti, formai megfogalmazás különböző. Máshol nem készült kettős felső zárógerenda, és nem alakult ki az ezek, illetve a szorosan illesztett könyökfák által biztosított tömör hatás. A félköröshöz közel álló ívek és ezek többszörös ismétlése ennek a megoldásnak szintén sajátos formát kölcsönöz.
Szintén 19. századi fejlődés eredményének tekinthető a szabad kémény helyi változatának elterjedése. Míg a környező tájegységekben, nyugati irányban a Mócvidéken, Torockón, a távolabbi Kalotaszegen, kelet felé a Mezőségen és Marosszék nyugati szélein sehol sem volt gyakori a szabad kémény (a füstöt a födémen keresztül a tetőtérbe vagy a pitvarba vezették, illetve a pitvar sütőkemencéje fölött cserényt helyeztek el), Aranyosszéken még a szerényebb házakon is megtaláljuk őket.
Aranyosszék két nagy kiterjedésű övezet, a szinte kizárólagosan boronafalazatokkal építkező hegyvidék és a vegyes, sövénykitöltésű vázszerkezetes közép-erdélyi dombvidék találkozásánál fekszik, ezért a 19. század derekán itt kőlábazatra épített, boronafalas vagy sövénykitöltésű, favázas házakat is emeltek. E két vagy háromhelyiséges épületeket nem ritkán alápincézték és tört, lopott vagy oldaltornáccal egészítették ki. Magas, kontyolt tetőszerkezetüket taposott vagy zsuppolt szalma héjazattal fedték. A 19. század utolsó évtizedeiben, előbb a fában gazdagabb vidékek szomszédságában, erre a szerkezetre és alaprajzi felépítésre magas, majd egyre alacsonyabb tetőszögű, kontyolt zsindelytető került. A 19. század fordulóján, városi hatásra, fokozatosan elterjedt a vízvetős, csonkakontyos tetőforma előbb szalma, zsindely, és később cserépfedéssel, majd ezzel párhuzamosan lassan megújult a falszerkezet, a keresztvéges rönkboronák helyett áttértek a bárdolt, csapolt boronaházakra, majd a zsilipes szerkezetekre, míg a sövénykitöltést háttérbe szorította a tégla használata. (Jankó 1893. 93–108.)
A tájegység építészete a 20. század első évtizedeiben jelentősen megújult. Az alaprajzi fejlődés egyik sajátos helyi állomása az volt, ahogy a gabonásokat a ház mögé, ennek tengelyébe építették. Kezdetben még külön épület volt, majd egy tető alá került a lakóházzal úgy, hogy a ház és a gabonás között egy három oldalról zárt, ám az udvar felé nyitott szín jött létre. Továbbfejlődött a jól meghatározható, összességében erős helyi jelleget adó homlokzatdíszítés vakolat- és elsősorban faornamentikája. Igaz, hogy a minták nagy része külső, elsősorban városi forrásokból (Torda) táplálkozott, de a csoportosításuk, ilyen formában látható együttes jelenlétük más vidékeken nem tapasztalható.
Sajátos folyamatot követett a csűrök fejlődése is. A széles, nagy telkeken álló jármos cséplőcsűrök kései utódai a nagyméretű, csarnokszerű takarmánytárolók. Ahol ilyenek nem épültek, az istállós csűrök takarmánytároló részét oldalirányban többszörösére megnyújtották, így hosszú, de nem annyira magas épületek keletkeztek. Az ilyen csűrökön egymás mellett akár két hatalmas kapu is állhat. A csűrkapuk felső záródásának díszítése, ennek hullámvonalszerű, szinte barokkos elemeket idéző kialakítása máshol nem fellelhető, helyi sajátosság.
Végül meg kell említenünk a szintén sajátos fedett utcaajtókat. Jóllehet faragásuk, díszítésviláguk nem annyira változatos, mint a kalotaszegi vagy a székelyföldi kapuké, a minta és a szerkezet együttes jelenléte erős helyi jellegről tanúskodik. Karakteresek a 20. század első felében elterjedt süllyesztett szamárhátíves (tulipános) záródású kapuk, a kovácsolt fém kapcsok és a csigavonalszerűen ívelt vaskonzolok is.
Megállapítható tehát, hogy már a 19. század derekán Aranyosszéken olyan helyileg sajátos jellemzők alakultak ki, amelyek elegendők a népi építészeti szempontból is önálló tájegységi jelleg meghatározásához. A 20. század első évtizedeiben bekövetkezett fejlődés, mely udvarhasználati, melléképület, lakóház vonatkozásában pedig alaprajzi, szerkezeti és díszítésbeli jegyekben egyaránt megvalósult, hozzájárult a tájegység önálló karakterének megerősödéséhez.
Hozzátehetjük, hogy a Kárpát-medence területén mindenhol tapasztalható integrálódási folyamatok, melyek a 20. század első felétől éreztették hatásukat, Aranyosszéken megkésve, a század derekán és ezt követően jelennek meg. Kezdetben ezek nem bontották meg a falu utcaképi, beépítési és telekhasználati rendszerét, a tömegarányok is megmaradtak. A vidéken ekkor elterjed egy sajátos tetőforma, a tört vonalú manzárdtető, mely – bár nem igazán tekinthető népi építészeti értéknek – továbbra is összefogja, jellemzi e tájegységet.
Felmerül a kérdés, hogy a vidék kapott, közvetített vagy saját jellemzői által átadott-e hatásokat a szomszédos tájegységeknek. Úgy érezzük, hogy az aranyosszéki építészeti folyamatokat elsősorban a városok vagy polgárosodó nagyközségek befolyásolták. Hatásokat közvetített Aranyosszék felé Torda, Aranyosgyéres, Nagyenyed és a polgárosodó Torockó. Szintén jelentős építészeti hatást gyakorolt a nemesi, közép- és kisbirtokos réteg építkezése is. Aranyosszék elsősorban a szomszédos jobbágyfalvakra és a Mócvidékre gyakorolt hatást, erre következtethetünk az Aranyosszolcsván is megjelenő íves tornáckialakítás és a néhány aranyosszéki forma távolabbi felbukkanásának láttán. Szórványosan aranyosszéki jegyeket találunk a szomszédos vármegyei területeken keleti irányban is, az Aranyoslóna, Aranyosgerend Vajdaszeg tengely mentén. Aranyosszék környezetére hatott fazekassága révén is, ismert, hogy Torockón is használtak várfalvi kályhacsempéket (Szőcsné Gazda 2010. 147-148.). Egyértelmű a hasonlóság az aranyosszéki és a torockói kapuk viszonylatában is. Aranyosszéken ugyanazok a formák korábban jelennek meg, illetve a formakincs gazdagabb, tehát valószínűbb, hogy Torockó vette át az itteni mintákat.
Népi építészeti szempontokat figyelembe véve, egy önálló tájegység karakteres jellegét, a viszonylagos vagy kizárólagos sajátos jellemzők száma, valamint az építészet sarkalatos (lakóházra, a főbb melléképületekre, a telekhasználatra vonatkozó) jellemzői megújulásainak ritmusa jelzi. Aranyosszék esetében elmondható, hogy a tájegységi jelleg elegendő számú sajátos jellemzővel meghatározhatóan a 19. század derekán már kialakult, és a 19–20. század fordulóján jelentős megújulási folyamaton ment át. Azt is megállapíthatjuk, hogy a tájegységre jellemző sajátos jegyek Aranyosszék északnyugati felében, javarészt a Felső Járásban erősebbek, a Felvinc körüli Alsó Járás falvai építészeti szempontból már Erdélyi-Hegyalja modernizáció által áthatott építészeti fejlődéséhez állnak közelebb.
Felhasznált irodalom
Csetri Elek
2006 Aranyosszék kialakulásáról. In: Keszeg Vilmos–Szabó Zsolt (szerk.): Aranyos-vidék magyarsága. Kriterion, Kolozsvár. 35–66.
Egyed Ákos
1981 Falu, város, civilizáció. Kriterion Kiadó, Bukarest
Gazda Enikő, Szőcsné
2010 Erdélyi kályhák és kályhacsempék. Terc kiadó, Budapest
Jankó János
1893 Torda, Aranyosszék és Torockó magyar (székely) népe. Földrajzi közlemények 20I. 18–X.
Keszeg Vilmos
2006a Aranyos-vidék. In: Keszeg Vilmos–Szabó Zsolt (szerk.): Aranyos-vidék magyarsága. Kriterion, Kolozsvár, 66–81.
Keszeg Vilmos–Szabó Zsolt (szerk.)
2006 Aranyos-vidék magyarsága. Aranyosszék, Torda és vidéke a változó időben. Kriterion, Kolozsvár
Orbán Balázs
1868–1873 A székelyföld leírása. I–VI. Pest
Roth András Lajos–Roth Edit
2006 Aranyosszék társadalmi fejlődése (1642–1821). In: Keszeg Vilmos–Szabó Zsolt (szerk.): Aranyos-vidék magyarsága. Kriterion, Kolozsvár, 81–102.
Téglás István
1909 Fényképhagyaték. Magángyűjtemény
Viski Károly
1931 Székely tűzhelyek. Néprajzi Értesítő 20III. 16–27.
