A táj és az emberek

Füvek, virágok, gyökerek éltető és or­vosló erejéről régtől fogva sokat tud az ember. Sokat is írt róla. Arról azonban már ritkábban esik szó, hogy a növény nemcsak táplálja, nemcsak gyógyítja az embert, hanem olykor életformá­ja alakulását is meghatározza. Pedig a korszerű történettudomány ma már azt vallja, hogy a különböző növényi kultúrák meghonosodásával egész vi­dékek arculata változott meg; a terme­lés területén újat teremtő közösség a hegyoldalak és folyóparti mezők képét alakítva, munkája közben maga is új­jáformálódott.

Szülőföldem táját és embereit há­romszáz év óta a zöldségtermesztés tet­te olyanná, amilyennek ma is ismer­jük. A veteményt termesztve alakult ki e vidék népének bámulatos szorgalma, hatalmas munkakedve, terményei ér­tékesítése közben ismerkedett meg a piac törvényeivel, a kereslet és kínálat szabályozó erejével, az áru–pénz kör­forgással. Öreg és ifjú réges-rég tud­ja, hogy mit köszönhet a zöldségnek, s ezért senki sem neheztel, hogy a kör­nyék tréfakedvelői „Murokország”-nak nevezték el az Alsó-Nyárádmente né­hány faluját. Ezzel meg is mondottam, hogy a térképen hol keressük ezt az ott fel nem tüntetett „országot”: Marosvá­sárhely közelében, Nyárádtőtől keletre a Nyárád vize mellett.

Ha e vidéken két, velünk szembejö­vő embertől megkérdezzük, hogy vol­taképpen mely faluk tartoznak Murokországhoz, biztosak lehetünk benne, hogy parázs vitát robbantunk ki, mert már ők ketten másképpen tudják, hogy meddig terjednek ennek az „országnak” a határai. Abban azonban feltétlenül megegyeznek a vitatkozó felek, hogy az ország fővárosa Lukafalva, vagyis hiva­talos nevén Dózsa György (a falu 1952-ben nyerte új nevét). A vitába én most nem kapcsolódom bele, már csak azért sem, mert amúgy sem tudnám min­denki számára megnyugtató módon megvonni a határokat. Hogy harag ne legyen, előre megmondom, három falu múltjáról lesz szó ebben a kis könyvben: Dózsa Györgyön (Lukafalván) kívül Lőrincfalváról és Ilencfalváról.

A terület emilyen körülhatárolá­sa sokkal inkább személyes indítékú, semmint történeti fogantatású. Gyer­mekkorom emlékei, családom múltja ehhez a három faluhoz kötnek, s mű­velődéstörténeti kutatásaim közben mindig szívesen jegyezgettem fel a róluk szóló híradásokat. A könyvtá­rakban, levéltárakban elém bukkanó adatok papírra vetésekor nem vezetett semmilyen távolabbi tudományos cél, pusztán csak megörvendtem, vala­hányszor szülőföldem múltjáról újabb ismereteket szereztem. Az így tallózott anyagból e lapokon nem kerekedik ki tájmonográfia – ahhoz további hos­szas, s főleg módszeres kutatásra lenne szükség –, de talán elégségesnek bizo­nyul egy sajátos falusi életforma histó­riai útjának végigjárásához s a szülő­földhöz való hűség megbizonyításához.

A tréfás elnevezés, Murokország, elő­ször 1866-ban jelent meg nyomtatott szövegben. A Marosvásárhelyt szer­kesztett és kiadott Székely Néplap című újságban Gergely Lajos három folyta­tásban közölt cikkben ismertette szű­kebb pátriáját Murokország címmel. Szerinte ez az ország „összesen ezer s egynéhány lelket számlál: tehát kisebb, mint valaha a legkisebb német herceg­ség … A Székelyföld délnyugati szögleté­ben fekszik, Marosszéken. Összesen két falu alkotja: Lukafalva és Ilencfalva; amaz alább, ez attól keletre, mintegy százötven lépésre fekszik.”

A jó megfigyelő Gergely Lajos (írását gyakran idézem ebben a könyvecské­ben) maga is hangsúlyozza, hogy a ve­teménytermesztés nem korlátozódik az említett két falura, de a muroktermelés tekintetében ezek állnak az élen. Ezért szerinte a szomszéd falvakat „csak oly­bá lehet tekinteni, mint Murokország provinciáit”.

A levéltári források a XVIII. század­tól kezdve más szomszéd falvakról is feljegyezték, hogy lakóik szívesen ter­mesztik a zöldségféléket, s a szemfüles adóösszeírók még az ebből származó jövedelmüket is nyilvántartásba vet­ték. Ilyenformán jogosan merülhet fel a kérdés, hogy a zöldségtermesztés kez­deményezése vajon nem e szomszéd fa­luk egyikének érdeme-e.

A helynévadás alapján magunk is hajlunk arra, hogy a kertgazdálkodás kezdeményezéséért a pálmát a negye­dik falunak, az Ilencfalvától keletre fekvő Káposztásszentmiklósnak nyújt­suk. E falu nevének előtagja elég régi; tudomásom szerint egy 1574-ben kelt oklevélben írják le először a „káposztás” ragadványnevet, illetőleg ekkor tűnik fel a falunév ebben a formában: Ka­poztas Zentt miklos. A helynévadásban ritka a rögtönzés, s ezért bátran felte­hetjük, hogy itt már korábban is nagy­méretű káposztatermelés folyhatott (ne felejtsük: akkoriban még ismeretlen a paszuly, a krumpli, a paradicsom), ha a környék népe fontosnak érezte a jám­bor életű püspök nevéhez odaragaszta­ni a falura jellemző termelvény nevét. Mindjárt itt említjük meg azt is, hogy Káposztásszentmiklós (a középkori la­tin oklevelek Sancto Nycolao néven emlegetik) évszázadokon keresztül anyaegyházközsége volt Lukafalvának és Ilencfalvának. Ez utóbbiak ugyanis csak jóval a reformáció után alapítot­ták meg együtt a maguk református társegyházközségét. Az említett falvak élete tehát sok szállal fűződött össze.

Murokországunk a székelyek lakta vidéknek, a régi Marosszéknek nyuga­ti szélén fekszik. Lakóinak élete része a székelység történetének. Ezt nagy­apáink nemzedéke még pontosan így tudta, de ma már – néhány öregebb és a régiségben jártas, olvasott em­bert leszámítva – az alsó-nyárádmen­tiek nem tartják magukat székelynek. Szerintük a székelyek fenn laknak a nagy hegyek és fenyők birodalmában, ahol már nem terem meg a kukorica, borvizet isznak és áfonyát (kokojzát) csemegéznek. A termelőszövetkezetek megszervezése előtti időkben találko­zásuk akkor esett velük, mikor a szé­kely atyafi kétlovas szekerével deszkát, tűzifát, faszenet, égetett meszet hozott le a folyó mentén, és az árujáért kapott pénzen rendszerint kukoricát vásárolt. Hajításnyi távolságból kiabálták a gye­rekek a portékáját hangos szóval kínáló szekeres után: déckát vágyánák…

A korábban megindult polgároso­dás következtében az öltözetben is el­különültek a székelyektől. Már a múlt század utolsó harmadától kezdődően a posztóharisnyát lassan-lassan felvál­totta a csizmanadrág, majd pedig a pan­talló, a posztóujjast, a szokmányt pedig a módosabb állapotot sejtető, segesvári posztóból szabott rövid kabáttal cserél­ték fel. A gyárilag előállított kelmékből varrt női ruhákon egy darabig még fel­ismerhetők voltak a hagyományos szabásvonalak, de a vásárhelyi varrónők mellett inkább szolgálóként, semmint inasként forgolódó nyárádmenti leá­nyok ellesték és otthon meghonosították a városi „úri” ruhadarabok divatját.

Már a régebbi helytörténeti irodalom is hangsúlyozta, hogy a nagyméretű zöldségtermesztés elképzelhetetlen a Nyárád vize nélkül. A Mezőhavas csú­csától nyugatra eredő és régebben Nyá­rádtő alatt, ma pedig Vidrátszeg mellett a Marosba ömlő kicsi folyó évszáza­dokon keresztül energiával látta el a feudalizmus legfontosabb mechani­kai berendezését, a vízimalmot, tava­szi kiöntéseivel pedig megsokszorozta a part menti földek termőkészségét. A jó hordalékos talajt Murokország a Nyárádnak köszönheti. A kedves kicsi folyó azonban alapos árat kért az összehordott termőtalajért. Rakoncátlan természete lévén, gyakran tört ki med­réből, s a feljegyzések szerint nem volt ritka az olyan esztendő, amikor többször is elöntötte a határt. A tavaszi ol­vadás nyomán bekövetkező áradás jót tett a földnek, de a nyári árvíz elvitte az egész termést. A nép amennyire sze­rette folyóját, éppen annyira félt is tőle. Gergely Lajos írja említett cikkében: „E vidék Nílusa a Nyárád, minden év­ben egyszer-kétszer kora tavasszal ki­önt; akkor az egész ország egy tengerré válik. Ez így tart két-három napig, s ez­zel kész a jó puha televényföld, mely a bámulni való mennyiségű és minőségű veteményt előállítja.

Azonban nem ritkán az is megtör­ténik, hogy e kíváncsi folyócska nem elégszik meg azzal, hogy csak a vete­ményföldekkel ismerkedjék meg, ha­nem (pár napi esőzés után) néha nyár közepén vagy éppen kora ősszel szeren­csélteti a veteményt magát is.” A továb­biakban – korabeli vidéki újdondászok (ma riportereknek neveznők őket) stí­lusában – arról ír Gergely Lajos, hogy az árvíz elől padlásokra menekülő la­kosság szidja a folyót, s szabályozását sürgeti. Fogadkoznak, hogy „megrégu­lázzák” a Nyárádot. „Hanem aztán mi­helyt elmúlik a vízözön, azonnal elmo­sódik a harag is, elfelednek mindent. Ez így megy egyik évről a másikra, s a Nyárád mindig csak a régi, önmaga ál­tal alkotott mederben mulat, anélkül, hogy legkevésbé zabolázva, megrégu­lázva lenne.”

A Nyárád és a beléje ömlő patakok medreinek szabályozása régi gondja a vidék lakosságának, s több mint 250 esztendeje a közigazgatás is a maga feladatai közé sorolja az árvizek elleni védekezést. 1716-ban az erdélyi főkor­mányszék rendeletére Küküllő várme­gye és Marosszék vegyes bizottságot küld ki, hogy állapítsa meg a Nagyte­remi és Lukafalva, illetőleg Lőrincfal­va közt folyó patak szabályozásának és medre rendben tartásának feltéte­leit. A Nagyteremiben birtokos Bethlen családdal a lőrincfalviak és lukafalvi­ak többször is perelnek a reájuk zúdu­ló árvízkárok miatt. Falvaink gyakran kérik Marosszék vezetőit, hogy nyújt­sanak támogatást a Nyárád medré­nek szabályozásához. A helyzetet ne­hezítette a malmok miatt épített sok rőzsegát is. Már az 1913-as árvíz után azt írta a Székely Napló című maros­vásárhelyi újság, hogy „a nyárádmenti szerencsétlenség oka egyrészt a folyó szabályozatlansága, a meder iszapolt­sága, másrészt az, hogy 10 km hosszúságban 9 gátja van a Nyárádnak. Főleg ezért került víz alá tíz község.” A szerencsétlenségről beszámoló alis­páni jelentés is hangsúlyozza, hogy „a Nyárádvölgyét és azáltal annak sűrű népességű székelységét csak úgy menthetjük meg, ha a Nyárád folyó és a vele egyenközűen vonuló Vécke pataka egyszerre és gyorsan szabá­lyoztatnak”. A keskeny vágányú vasút megépítése Marosvásárhely és Parajd között ugyancsak parancsolóan sür­gette a szabályozást. Századunk mind­egyik évtizedében dolgoztak valahol valamit az árvízkárok megelőzése ér­dekében, de a meder szabályozására (kimélyítésére, valamint a kanyarok átvágására) csak a népi demokratikus rendszerben került sor. A szabályozás­sal együtt járt, hogy a folyón felszá­molták a gátakat is. E munkálatoknak köszönhető, hogy 1970-ben a medré­ből kilépő folyó, bár megpróbálta a la­kosságot, nem járt olyan rombolással, mint az 1912-es vagy az 1913-as árvíz.

(Benkő Samu: Murokország. Művelő­déstörténeti barangolás szülőföldemen. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972, 7–14. oldal)