Húsvéti határkerülés, fenyőágazás és öntözés Nyárádmentén

A húsvéti határkerülés középkori, egyhá­zi-liturgikus eredetű szokása Közép-Eu­rópának és egyben a magyarságnak, amely korunkra csak a peremterülete­ken maradt fenn. Erdélyben katoliku­sok és protestánsok egyaránt gyakorol­ták (Bálint 1989, Tamási 1997, Pozsony 2000). Az európai népek körében ismert rítus, hogy egy bizonyos területet vagy vetést körüljárással, mágikus körrel védenek meg a pusztításoktól, csapá­soktól, zárnak el a gonosztól. Ennek a képzetnek a kereszténység előtti korba nyúlnak a gyökerei.

A nyárádmenti határkerülés is tehát régmúlt idők egymásra tevődött emlé­keit őrizheti, különböző korú és funk­ciójú szokáselemek láncolata. Amikor 1969-ben, mint riportúton járó, érdeklő­dő egyetemi hallgatónak Bedében Ma­gyari Ferencék és Vadasdon Máthé Jó­zsefék először sorolták falujuk húsvéti szokásrendjét, erre az összetettségre nem gondoltam, csak érdekesnek, kü­lönösnek találtam. Elhatároztam, hogy további búvárkodásba kezdek a szom­szédos falvakban is. A régebbi leírások csupán két falura, Szentgericére és Va­dasdra szorítkoztak, de hamarosan ki­derült, hogy az emlékezetben elérhető adatok szerint szinte az egész Nyárád­mentén és a szomszédos Kis-Küküllő vidékének több falujában is élt ez a szo­kás (Barabás 1980). Akkor a következő nyárádmenti falvakban kérdezősköd­tem: Andrásfalva, Bede, Jobbágyfalva, Nagyadorján, Nyárádgálfalva, Nyá­rádszentlászló, Nyomát, Szentgerice, Szentháromság, Nyárádszereda, vala­mint a szomszédos Kis-Küküllő vidéki Vadasd, Havadtő és Rigmány. Ezekben a falvakban Szentháromság és Job­bágyfalva kivételével többségében pro­testáns felekezetűek, reformátusok és unitáriusok laktak, laknak, ekkor tehát a szokáseseménynek a protestánsok ál­tal gyakorolt változatával találkoztam.

A határkerülés protestáns modellje

Ezekben a falvakban a szokásegyüt­tes a következő fő mozzanatokból állt: előkészületek; gyülekezés és tisztség­választás; határkerülés és megcsapás; fenyőágazás (virágozás) és öntözés (haj­nalozás, kántálás). A határkerülő me­netben csak férfiak és legények vettek részt. A legények feladata volt, hogy a határon levő csorgókat, kutakat ki­takarítsák, ők újították meg a falvak határait jelző dombocskákat, az ún. határhompokat is. Erre általában nagypénteken történt egy-egy idősebb ember vezetésével.

Az esemény levezetésére tisztségvi­selőket választottak: királyt, ítélőbírót, csapómestert, oldalvédőket és sereghaj­tókat. Királynak általában idős, tekin­télyes embert választottak, maguk fölé emelték és háromszor kiáltották: „Határt kerülünk, / Búzát szentelünk, / Királyt emelünk.” A király a többi tisztségviselő­vel együtt szabályokat, törvényeket ál­lapított meg a megszólításra, a viselke­désre és ezeket senkinek sem volt szabad áthágnia. Aki hibázott, annak megcsa­pás járt. A király parancsolt, az ítélőbíró ítélt, a csapómester csapott a hibázó há­tulsó felére. A legtöbb megcsapást a fiatal legényeknek kellett elszenvedniük, akik először vettek részt a határkerülésben. Őket előre küldték, hogy keressék meg a falu határait jelző halmokat, és ott tüzet gyújtsanak. A menet ellenőrizte, jó hely­re rakták-e a tüzet, és mindenféle kifo­gást emeltek: megcsonkították a saját határukat vagy foglaltak a szomszéd faluéból. Az oldalvédők megragadták a suhancokat, és kezüknél-lábuknál fogva odaverték farukat a határhomphoz, mi­közben többször kiáltották: „emlékezzél, hogy itt van a határ”.

Ezekben a falvakban egy középkori európai jogszokás, a megcsapás épült a határkerülésbe. E régi jogszokás helyi alakulását, népszokássá válását bizo­nyítja az egykori székely széki közigaz­gatási vezetők színjátékszerű évenkénti megválasztása, a határkerülés cere­móniájának levezetése. A faluközösség nemcsak a határok pontos ismeretét nyújtotta át a felnövő nemzedékeknek, hanem a termőföld megbecsülését, a munka- és rendszeretetet, az össze­tartozás érzését is. A határkerülésben a fiataloknak kötelezően részt kellett venni, próbákat kellett kiállni. A meg­csapásos felavatásnak nemcsak bir­tokjogi, hanem sokkal szélesebb tár­sadalmi jelentősége is volt: a felavatott fiatalok megkezdhették a legényéletet. Ugyanilyen funkciója volt a Kis-Kükül­lő menti Gyulakután és környékén a ta­vaszi csorgóújítás szokásának is.

 

Mi nem tetszhetett az éber cenzoroknak?

A határkerülésnek ez a formája a leg­több faluban a múlt század 1950–1960-as éveiben megszűnt. A tulajdonképpe­ni határkerülés nem jelentette az egész szokás együttes elhagyását. Közösségi funkcióját a húsvéti fenyőágazás (virá­gozás), az öntözés és hajnalozás vitte, viszi tovább változatos formákban. 1983 húsvétján, Szentháromságon tapasztal­hattam, hogy a falu népe mennyire ra­gaszkodik a három napig zajló esemény­hez, milyen méltósággal és jókedvvel éli meg a feltámadás ünnepét. Néhány év múlva, 1988-ban három szomszédos nyárádmenti faluban – Szentlászlón, Gálfalván és Szentháromságon – vet­tünk részt Bálint Zsigmond fotós bará­tommal a szokáskör eseményein. Hús­vét közeledtével, 1989 tavaszán az előző évi gyűjtésből riportot írtam, és szeret­tem volna megjelentetni az Új Élet című képes lapban, amelynek akkor belső munkatársa voltam. A szerkesztőm – miután elolvasta –, megígérte, hogy „le­adja”, de a húsvét szót, mivel többször előfordult, egy kivételével kihúzta: ha­tározzam meg másképpen a szokás ide­jét. Hasonló sorsra jutott a nagypéntek és a nagyszombat megnevezése is. „Összetörte” a piros tojásokat is, kihúzta a szövegből. Az öntözés szónak és cselek­vésnek inkább megkegyelmezett. Az így megnyirbált riportot a többi anyaggal elküldte Bukarestbe, ahol a lapot nyom­ták, de 1989 tavaszán mégsem jelent meg. Csak a fordulat után, a lap 1990 húsvéti számában mondhattuk el, hogy mi lett a sorsa: „Az alábbi írást 1989 hús­vétjára szántuk. A cenzúra »éberen köz­belépett«. Sejteni vélem, hogy mi nem tetszhetett az éber cenzoroknak: a nyá­rádmenti falvakban öregek és fiatalok, legények és leányok vallásos, közössé­gi és magyarságélményként élik meg a húsvéti szokást, és hogy ez napjainkban is vonzó. Pedig a riport csak a szokás fi­atalos vonulatát hangsúlyozta, s kény­telen-kelletlen hallgatnia kellett más mozzanatokról.” (Barabás 1990)

Nem szólt, nem szólhatott arról, hogy a szentlászlói idős férfiak, 20–25-en, unitárius papjukkal, Kiss Mihállyal nagyszombaton este kimentek a határ­ra, az első búzavetéshez. A tiszteletes úr imájában áldást kért a vetésre, a határ­ra, az emberek munkájára. Hívei levett sapkával, magukba roskadva hallgat­ták. Utána elénekelték a közismert zsol­tárt: „Tebenned bíztunk eleitől fogva, / Uram, téged tartottunk hajlékunknak”. Ennyi maradt az egykori határkerülés­ből. No, és megvolt a botolásos büntetés, a zsoldosztás is. A határról bejőve királyt, ítélőbírót, csapómestert választottak. Sorra mindenkinek kiosztották a zsold­ját: 5, 10, 15, 20 vagy 25 botütést. Egyik­nek azért, mert elkésett, a másiknak azért, mert először kap, a harmadiknak, mert „beleszólt a kártyába”. Aki nem kö­szönte meg, annak a dupláját adták. Ka­pott a király is, a csapómester is, mert nem „megszentelt bottal adta”. Kapott a tiszteletes úr is öt pálcányi zsoldot, mi is vagy tízet. Végigbotoltak mindenkit. Folyt az öregek játéka a templomkapu előtt, mégis hiányérzetem támadt. Kö­zépkorú férfi és fiatal, legény alig volt közöttük. Ketten voltak 14 évesek, akiket botolással fel lehetett avatni.Szentlász­ló kicsi település, 19 éves katonalegény 1988-ban egy sem volt a faluban. Azért kellett a 17 éves Kálmán Csaba és Gyár­fás István, valamint a 23 éves Papp Ist­ván legyen az öntözést szervező vőfély. Ők zenekart alakítottak, együtt járnak zenélni, mondták.

A húsvét hétfői öntözésben is ezt a kettősséget figyelhettem meg. Az öntö­ző menetben ott vonultak a szombat esti határkerülők, a falu teljes legénysége, még az 50 éves vénlegény is, valamint a vőfélyek. A hamubotosnak itt női pár­ja is volt, a bubás. Női mivoltához illően férfiruhájára pongyolát öltött, fejére fej­kendőt kötött, arcát sötét napszemüveg takarta. Karján játékbabát vitt, de nem­csak dédelgette, hanem hadonászott és ütött is vele. Farsangi figura ő is, akár­csak a hamubotos, és 1988-ban Szent­lászlón sokkal mozgékonyabb, farsan­gibb volt, mint az igen szelíd hamubotos. A kosaras a tojásokat gyűjtötte, a korsós a bort, a zsákos a kalácsot. Szentlászlón csak természetbeni adományokat gyűj­töttek, pénzt nem. A csapatnak nem volt egy vagy több választott vagy önjelölt ve­zetője, aki a rendre és fegyelemre vigyá­zott volna. Az öntözők délutánra jócskán „felöntöttek a garatra”, le-lemaradoztak a menetből. A zsákos végképp kidőlt a sorból, és senki sem akarta tovább­vinni a zsákját, ott is hagyták az egyik felköszöntött háznál. Az adománygyűj­tő tisztségekre, illetve feladatokra itt rendszerint a falu szegényebb rendű idős emberei vállalkoztak, fizetség elle­nében. Végig érződött, hogy az idősebbek kiöregedtek az öntözésből, mégis ragasz­kodnak hozzá. Éltetni szeretnék a meg­őrzött, de kiüresedett szokásformákat. Öntözésük farsangira sikeredett. Ezzel ellentétben a fiatalok, Kálmán Csabáék, Gyárfás Istvánék beleélték magukat a vőfélyi szerepkörbe, és szemmel látható­an szégyenkeztek az öregek „rendetlen­kedése” miatt. Csaba hegedült, István mondta a beköszöntő verset:

 

Ki szenvedett, Jézus, íme, föltámadott,

Föltámadásának örömnapja vagyon.

Mi is örvendezünk ez örömünnepen,

Házról-házra járunk Jézusnak képében.

Köszöntjük e háznak minden élő tagját,

Kik várva várták Jézusunk feltá­madását.

Nem kell nekünk arany, sem ezüst, sem mirha,

Csak Jézusunknak velünk együttes lakása,

Ez a mi szívünk igaz óhajtása.

 

A felköszöntött házakban ők, a tisztség­viselő legények próbálták biztosítani az öntözés ünnepélyességét, szertartá­sosságát. De mintha magukra marad­tak volna.

Gálfalván, a községközpontban en­nek éppen az ellenkezőjét tapasztal­tam. Itt nem volt határkerülés, botolás sem. Mintha az egész húsvéti fenyőága­zást, öntözést a futballistákért, a sportért szervezték volna. A sporttanács és a téesz hozatta a fenyőágakat. A leányok színes papírszalagokkal feldíszítették, és nagyszombat éjszakáján a legények széthordták a faluban. Minden házhoz öntözőágat, fenyő oldalágat tettek, a le­ánygyermekes házhoz tetőt, fenyőhegyet.

A húsvét másodnapi öntözőmenet­ben elöl a két vőfély haladt, mögöttük Varga György tanító, a községi „sport­kollektíva” elnöke, utána a zenészek, az öntözők, végül a korsós, a kosaras és az írnok. Ez utóbbi pontos nyilván­tartást vezetett arról, hogy ki mennyi pénzt adott a fenyőágakért. Itt inkább pénzt gyűjtöttek, nem természetbeni adományokat. 1988-ban az oldalágért 10–15 lejt, a tetőért 25–50 lejt fizettek. A begyűlt pénzből sportfelszereléseket, labdákat vásárolnak, mondták, kell a pénz a meccsek utáni „ellátásra” is. A hamubucskás is kap 300 lejt és vagy 50 tojást, hogy szerepét jól ellássa. Eh­hez képest Bodor János gyenge hamu­bucskás volt. Fehér gatyában és fehér blúzban, fehér álarccal, pergőkkel, lantokkal felszerelve díszelgett. Botra kötött zacskójában a hamut fűrészkor­pa helyettesítette, de nem ütött senkit vele, csak hadonászott és szaladgált.

Az öntöző menetben az idősebb férfi­ak „sportbarátok”, a 9–10 legény több­sége reguta (regruta) legény. Az egyik vőfély, Bustya Ferenc is regruta, Csíki Csaba fiatalabb és futballista. A futball­csapat többi tagja nem volt az öntöző menetben: arra hivatkoztak, hogy hús­vét hétfő munkanap, dolgozniuk kell.

Az egyik vőfély minden felkeresett házban beköszönő, a másik elköszönő verset mondott. Megöntözték a házbe­lieket, esetleg rövid tánc következett. Íme, az 1988-as gálfalvi köszöntőversek:

 

Beköszönő:

 

Ősi szokás szerint húsvét ünnepére

Fenyőfákat teszünk a kapuk tetejére.

Így a szerető szívek megmutatkoznak,

S ettől a fák is mind kivirágoznak.

Harmat hull az égből a sok szép virágra,

Hogy bővebb legyen a kertek gyü­mölcsfája.

Ebből a harmatból én is merítettem,

Hogy akit szeretek, ma megöntözzem.

Itt is virágozzék a szeretet fája,

Szálljon áldás minden székely házra.

Kívánunk kellemes húsvéti ünnepeket!

 

Elköszönő:

 

Bekecs alatt Nyárád tere,

Ott terem a szép csemete.

Annak ága én is vagyok,

Húsvétban öntözni járok.

Szeretem a szép virágot,

Ahol az van, odajárok.

Megöntözöm őket sorba,

Így kötöm őket csokorba.

Szép leányok, szép asszonyok,

Én most még valamit mondok,

Mulassatok, viruljatok,

Soha el ne hervadjatok.

Éljen, éljen!

 

Meglepett, hogy e versezetek egyiké­ben sincs szó a feltámadás ünnepéről. Megkérdeztem az egyik idősebb öntöző­től, hogy vőfély korában milyen bekö­szönőt tudott. Emlékezett reá, azonnal mondta:

 

Szent és nagy nap nekünk húsvét má­sodnapja,

 

Föltámadott Jézus, él a magasságban.

Ó édes Jézusunk, ki ma támadtál fel,

Szívünket betöltöd forró szeretettel.

Ennek emlékére ünnepelni jöttünk,

Minden szép asszonyt, szép leányt most megöntözünk.

 

Meg kell adni, a gálfalvi öntöző csapat sokkal kitartóbb volt, mint a szentlász­lói. Még a falu felső végén a cigányte­lepet is bejárták. Az adományok iránti érdeklődésünket, fotódokumentációs szándékunkat viszont nem vették jó­néven. Szinte sértődötten védekeztek a sportvezetők. „Közcélra megy az adako­zás, kérem. Minden lejjel elszámolunk.” A maradványból, az összegyűlt fehér to­jásokból, szalonnából a következő meccs végén nagy rántottát készítenek. Hogy kinek? „Megtiszteljük a futballistákat.”

A szentháromsági változatot kellene talán legkevésbé kiegészítenem, mert arról írtam bővebben az idézett riport­ban. A szokásmozzanatok megegyez­nek: nincs már határkerülés, de van fenyőágazás, virágozás, az öntöző legé­nyek felköszöntik a falu népét, hamu­botos, kókós a menet élén, adományo­kat gyűjtenek, közös zárómulatságot, rántottázást tartanak. Mégis igen nagy különbségeket észlelhettem az egy idő­ben zajló szokáseseményben, mind az első pillanatban észrevehető, mind a mögöttes összetevőiben.

Szentháromság nagyobb falu, több a fiatal, mint Szentlászlón vagy akár Gál­falván. Itt nem akárki vehet részt a fe­nyőágazásban, az öntözésben, hanem csak a besorozott katonalegények, a 19 éves reguták. Katonalegények 1988-ban összesen heten voltak. Ennyi nem elég a szokásegyütteshez. Bevettek hát az utá­nuk következő évjáratból is hét legényt, ők a pótreguták. Azóta szoktak bevenni a 18 évesekből vagy a teljes évjáratot, mióta a regruta legényekből nem telik ki legalább 12–16. Egy emberöltővel ez­előtt még kitelt. A regruta legényeknek viszont kötelezően részt kell venniük a fenyőágazásban-öntözésben, nem ma­radhat ki senki. Ez szégyen lenne. Em­lékszem, öt évvel ezelőtt egy bicegő, begipszelt lábú katonalegény is végig­járta a falut, társai két oldalról vezették. Az 1988-as évjáratból az egyik fiú egy ki­csit „gyenge” volt (így mondják az enyhe szellemi fogyatékosságot), de őt is vitték, mert megszólta volna a falu a többieket.

A regruta legények közül 1988-ban hárman munkások vagy tanoncok Ma­rosvásárhelyen, négyen itthon dolgoz­tak. Az egyik szervező katonalegény, Tö­rök Laci édesapja, Török Mihály, akkor a téesz karbantartója, a hagyományok­nak megfelelően a katonalegényeket nagypénteken elküldte, hogy a mezei csorgó kutakat megkeressék. Megke­resték, de nem kellett kitisztítani, kita­karítani, mint egykor. Figyelmeztették is a fiúkat, hogy ne nyúljanak hozzájuk egyáltalán, mert a gazdaság cement­gyűrűbe fogta és befedte a forrásokat.

Csak tudják hollétüket, és állítsanak melléjük egy-egy csóvát (kizöldült ágat) emlékbe.

Hagyományosan történt a fenyő­ágak beszerzése is. A regruta legények szülei összepótoltak, legényenként 1300 lejt fizettek a közös kasszába. Ebből fe­dezték a költségeket. Török Mihályék vásárolták és hozták a fenyőágakat Be­kecs oldalából, 200 tetőt és 300 oldalágat. Az édesanyák megvásárolták a papírszalagokat, ezeket a leányok ag­gatták az ágakra. Az édesapák, a roko­nok szerepe nem ért véget a fenyőágak beszerzésével, ők kísérték az öntöző­menetben a legényeket. Ők a kéregetők. Az egyik a pénzszedő írnok, a másik a jól ismert korsós, kosaras stb. Az öntö­zés során begyűlt pénzből – Szenthá­romságon 1988-ban házanként 25–100 lejt adtak – fizették a zenészeket, a ha­mubotost, visszakapták a fenyőfák árát. A természetbeni adományokból (fehér tojás, kalács, bor, szalonna) kö­zös mulatságot tartottak. Az évenként sorra kerülő szülők a kiadásokkal és a pontosan nyilvántartott, ajándék­ba kapott pénzzel vagy buknak, vagy nyernek. Évenkénti szimbolikus aján­dékcsere megy végbe.

A regruta legények és szüleik ajándé­ka, a fenyőág a tavasz, az újjászületés jelképe. A közösség szakrális épülete­ihez, a római katolikus, a református és az unitárius templom kapujára több fenyőágat összefonva bolthajtást ké­szítettek. Bolthajtást tettek az idei fe­nyőágazás megszervezésében elöljáró Török Mihályék kapujára is. Fenyő ol­dalággal díszítettek minden közösségi építményt, épületet: utcai feszületeket, kútgémeket, iskolát, malmot, kocsmát, és minden ház kapuját. A teljes világ zöldbe öltözött. Arra a házra is tettek oldalágat, amelyben nem lakik senki, és arra is, amelyben öregek vagy gyer­mektelenek laknak. Az idősebbekhez az öntözés során nem mentek be, ők a ka­puban adták át adományaikat.

A fiatal, kisgyermekes vagy leány­gyermekes családoknak Szenthárom­ságon fenyőhegy, tető jár. A faluba ho­zott fenyőágak aránya szerint – 300 oldalág, 200 tető – kevesebb a fiatal, kisgyermekes vagy leánygyermekes család, mint az idős. A legszebb fenyő­hegyek a legényekkel egyidős leányo­kat, a korosztálybélieket illetik. A falu­ban 15 ilyen leány van. Ők segédkeztek a fenyők feldíszítésében, és a menet indulásakor élővirág-bokrétát tűztek a legények mellére, aztán hazasiettek, hogy várják az öntözőket. Az öntözés végén a regruta legényekkel együtt vet­tek részt a nagy rántottázáson.

A negyedik típusú fenyő Szenthá­romságon a tojásos ág. Ez a legény egyéni szerelmi ajándéka a kiválasztott leánynak. Nem a kapura, a kerítésre te­szik, hanem földbe állítják bent az ud­varon. Sokkal magasabb és színes pa­pírszalagokkal gazdagabban díszített, mint az egyszerű tető. Sőt, két oldalu­kon kifúrt, pirosra festett tojáshéjakat is aggatnak reájuk, ezért tojásos ág a nevük. Az 1988-as öntözők közül hár­man tettek egyéni tojásos ágat, az al­jára ráírták a nevüket, hogy a leányok tudják meg, kitől kapták.

A húsvéti fenyőág ajándékot nem kö­telező elfogadni. Vissza is lehet utasí­tani, le is lehet dobni a kapu tetejéről. Ahol ledobták, oda nem mentek az ön­tözők. A szektások, a jehovisták (néhány ilyen család él a faluban) ledobták. De ledobta, mondják, az 1980-as évek közepén a faluban lakó milicista is. Pe­dig ismerte a szokást, leánygyermeke is volt, és magyar volt. Szintén a nyolc­vanas évek közepén a községközpont, Nyárádgálfalva milicistája húsvét első napján maga mellé vette Sipos Imrét, a néptanács akkori helybéli alelnökét, és ellenőriztette a virágozást. Amelyik fenyőágon piros vagy fehér papírsza­lagot (is) látott a rendszer és a színek „őre”, azt le kellett dobni a kapuról.

Szentháromságon az öntözők 1988-ban már húsvét első napján, vasárnap délben, a mise és az istentisztelet után elindultak. Ünnep első napján azok en­gedték be, fogadták, sőt kérték, hogy keressék fel őket, akiknek másodnap­ján, hétfőn dolgozniuk kellett. Csak va­sárnapra jöhettek haza szülőfalujukba, ünnepelni. Ez a réteg a falu népének kisebbik hányada. Legtöbben a hagyo­mányos időben, húsvét hétfőjén várták az öntöző menetet. Aznap már reggel megkezdték. Nem sokat aludtak a legé­nyek, mert a vasárnapi öntözés után a kultúrotthonban este tánc és rántottá­zás is volt, de csak éjfélig.

Másodnapján délelőtt úgy intézték, hogy a mise kezdetére éppen a kato­likus templomhoz érjenek. Az öntöző menet (az álarcos hamubotos kivéte­lével) a templomba vonult, a karzatra. Mise után felköszöntötték a katolikus lelkészt és az unitárius papot. A beszol­gáló református lelkipásztorral nem ta­lálkoztak.

A szentháromsági öntözőmenet be­osztása kötöttebb, mint a másik két fa­luban, és ettől nemigen tértek el. A me­net előtt a hamubotos – itt a neve kókós – szaladt. Fejdíszét, álarcát Kászoni László helybéli amatőr festő készítette, a derekára kötött csengőket, kolompo­kat a kölcsön kérte. Megkilincselte a kapukat, fakardjával mutatta az utat, jelezte, hogy melyik háznál fogadják az öntözőket. A gyermekek csúfolhatták, de ő csak szelíden kergette őket, nehogy bántódásuk essék. A kókós után a zené­szek következtek: hegedűs, szaxofonos, tangóharmonikás, dobos. Végig közis­mert népdalokat, táncnótákat húztak. Utánuk kettős sorban, összeölelkezve a regruta legények és a pótregruták ha­ladtak. A menetet kissé hátrább a már említett kéregetők zárták. A hét regru­ta legény közül hatot képviselt a család valamelyik férfitagja, édesapja vagy házasember bátyja. Így ők nemcsak „kéregetők”, hanem a szokás hagyo­mányos rendjének őrei is voltak. Török Mihály a sorakozáskor figyelmeztet­te a fiúkat, hogyan viselkedjenek, ne igyanak sokat stb. A legényeket és szü­leiket jó szívvel fogadta a falu népe, és adományával viszonozta a szimbolikus fenyőág ajándékot. Itt mind pénzbe­li, mind természetbeni adományokat gyűjtöttek.

Szentháromságon a regruták mind vőfélyek abban az értelemben, hogy mind tudják, és felváltva mondják a be­köszönő verset, bár senkit nem nevez­nek közülük vőfélynek. Azt a beköszönő verset mondják most felváltva hatan, amelynek változatát az 1970-es gyűjtés­kor is lejegyeztem Bedében, az akkor 50 éves Magyari Ferenctől. A kéziratban is benne volt, de a Népismereti Dolgoza­tokban csak rövid részlete jelenhetett meg (Barabás 1980). És íme, 1988-ban a Bedével szomszédos Szentháromságon Török Laci és Simon Gyula ugyanazt mondta:

 

Békesség e háznak, s ennek gazdájának,

Gazdasszonyának s egész családjának.

Békesség minekünk, e kis társaságnak,

Míg e versem elmondom, jó kíván­ságokkal.

Mint bősz vihar után a napfény sugara,

Kedvesen jött fel a mosolygó tájra,

Mi is hát örömmel, muzsikazenével,

Istenhez felemelt lelki jó kéréssel,

Indultunk tisztelni minden jó barátot,

De legjobban a vendégszerető családot.

Legyen ennek béke bejül a kapuján,

Áldás koszorúja viruljon udvarán.

Éljen minden tagja szép egyetértésben,

Balsors, csapásoktól őrizze az Isten.

 

Igen tisztelt uram, szokás minálunk,

Falunk határára ilyenkor kimenni.

Ki is mentünk Isten kegyelmével,

Onnan jöttünk ilyen ellankadt ke­déllyel.

Határhompjainkat helyreállítottuk,

Csorgó kútjainkat megjavítottuk,

Hogy a bágyadt munkás majd a nyár hevében,

Szomját olthassa tiszta jó kedvében.

De nemcsak a természet színes sá­torában,

Hanem a dicsőség dicső templomában,

Imákat zengtünk a menny kárpitjára,

Bő áldást szórjon Isten falunk határára.

Áldott legyen annak búzatermő földje,

Szőlőskertje, rétje, őszi és tavaszi min­den veteménye.

 

De elhagyom én már a szép természetet,

Köszönteni jöttem a húsvét ünnepet.

Krisztus urunk is keresztfán szenvedett,

Kereszthalálából dicsőn felébredett.

Mi is föltámadunk egy szép dicső napon,

Ezért hát mindenki hozsánnát kiáltson.

 

Igen tisztelt uram, ha nem csalatkozom,

Nékem úgy tetszik, hogy itt egy pár vi­rágszál vagyon,

Kit ha megöntözünk, még annál is szebb lesz,

Mert a viruláshoz egyre több táp­erőt vesz.

Mert mi éppen az aranytenger mellől jöttünk,

S annak folyamából vizet merítettünk,

Kit e vízzel megöntözünk,

Nem hervad el soha, arról kezeskedünk.

No, még az lenne, édes muzsikásom,

Zendíts egy jó nótát, jöszte gyöngy­virágom,

Hadd forgassalak meg amúgy ma­gyarosan,

Míg aranycseppek gyöngyöznek arcodon.

No, megállj , cigány, még nem fe­jeztem be,

Ne cincogj olyan hamar bele,

Hiszen hátravan még szívem azon vágya,

Hogy e házat az Isten minden jó­val áldja.

 

A vers szerzője valószínűleg kántor vagy tanító lehetett, hiszen érződik rajta „az okos kántor” (Visky Károly találó kife­jezése) hangvétele. A köszöntők műfajá­ban viszont kerek egész: beköszöntő a családi házhoz, a húsvéti szokások epi­kus felidézése, Krisztus feltámadásá­nak köszöntése, az öntözés bejelentése, biztatás a táncra, áldáskérés. A vershez hasonlóan jól strukturált az öntözés szertartása is: zeneszóval érkeztek a kapuhoz, onnan csendben az ajtóhoz vonultak, kopogtattak, a beköszönő elmondta a verset, utána mindenkit – leányt, asszonyt, férfit, gyermeket – megöntöztek, megtáncoltatták a leá­nyokat, az asszonyokat, majd az elkö­szönő verssel búcsúztak a családtól.

Ebben a szokáskeretben a regruta legények végig a komoly szertartásos­ság megtestesítői voltak. A felnőttek őket ünnepelték. Arcukról jókedv su­gárzott, és rögtönzött párbeszédükben meg-megszólalt az ünnep másik olda­la is, a tréfás évődés. Csak a hivatásos tréfacsináló, a kókós vált színes kel­lékké.

„A szokás él, vonzó napjainkban is: egyéni és korosztályi-közösségi él­ményként élik a fiatalok” – ezzel fejez­tem be 1989-es riportomat. Valóban ez volt a szokást ismerő, de külső megfi­gyelő-résztvevő tapasztalata mindhá­rom faluban: ragaszkodnak a hagyo­mányos szokáshoz, kultúrájuk szerves részének tekintik. De az előzőnél nem jelentéktelenebb tapasztalata volt az is, hogy mindhárom falu kisebb-nagyobb különbségekben megragadható válto­zatot éltet, és ezekből jelzésszerűen ki­olvasható volt az 1980-as évek székely falujának társadalmi és lelkiállapota, életstratégiája.

A nyolcvanas évek második felében a három szomszédos falu szokásvál­tozatain kívül még több nyárádmenti református és unitárius közösségből gyűjtöttem adatokat, de ezek nem mó­dosítottak lényegesen a szokás ún. pro­testáns modelljén.

A határkerülés katolikus szokásrendje

Az 1980-as évek végén felkerestem a Felső-Nyárádmente katolikus falvait (Nyárádremete, Nyárádköszvényes, De­ményháza, Mikháza) is, mert azt hal­lottam, hogy a környéken még élő szo­kás a tényleges határkerülés. Az első, felszínes tájékozódásból kiderült, hogy ezekben a falvakban, a kommuniz­mus évtizedeiben is jártak határkerül­ni, sőt Nyárádremetén a szokás élete emberemlékezet óta folytonos. De az is hamar kiderült, hogy e falvak ha­tárkerülési szokásrendje különbözik a protestáns falvak szokásrendjétől. A gyűjtött adatok nyomán kirajzolódott a nyárádmenti húsvéti határkerülés régiesebbnek tűnő, az udvarhelyszéki, a gyergyói, a csíki és a háromszéki ka­tolikusok határkerülésével rokon típu­sú, katolikus modellje.

Nyárádremetén minden húsvét hajnalán a búzával bevetett határ­részt kerülték meg, a négyes határ­forgó szerint az egész remetei határ negyedrészét. Idősebb emberek és asszonyok, előimádkozók és előéne­kesek vezetésével, zászlókkal, feszü­letekkel, énekelve a határra vonul­tak. Az utcai és mezei kereszteknél megálltak, énekeltek, jó termésért, bőségért imádkoztak. A zsenge bú­zaszálakból koszorúkat fontak, és a zászlókra akasztották, úgy vitték a faluba az élet, a feltámadás jelké­peit. Zöld ágakat, fűzfaágat, mogyo­rófa ágat is törtek, s megszentelte­tés után az istállókba és a kapukra szúrták fel, szentelményként őrizték. Köszvényesen, Deményházán a ha­tárkerüléskor avatták fel az újonco­kat, vagyis azokat a fiatalokat, akik először mentek határkerülni, és a fi­atal menyecskéket. Nyírfavesszővel a hátuljukra vertek: „egészséggel visel­jétek” – mondták. Nyárádremetén a megvesszőzés és felavatás szokásele­me hiányzott.

További gyűjtésre, kutatásra ösz­tönzött az is, hogy ekkor került ke­zembe a kiváló néprajztudós, Bálint Sándor nagyszabású összefoglaló munkája (Bálint 1989), amely a 19. szá­zadi és a 20. század eleji leírások alap­ján az egykori székelyföldi, és köze­lebbről a nyárádmenti határkerülést is bemutatja. Bálint Sándor a szokást középkori liturgikus hagyomány­nak tartja. „A régi ország több vidé­kén, főképpen a peremeken elszige­telődött szokásként máig él a húsvéti határkerülés. Hogy katolikusok is, erdélyi protestánsok is egyaránt is­merik, arra mutat, hogy a középkor­ban a szokás történelmi hazánkban is általános lehetett. Ismeretes, hogy a középkorban tavasszal a jelesebb ünnepeken, a földeken, a vetések kö­zött ereklyékkel, zászlóval, énekszó­val körmenetet tartottak, hogy a ve­tést mintegy bővebb termésre hozzák, a kártevőktől, gonosz lélektől megol­talmazzák. E hagyományból sarjadt a búzaszentelő és úrnapja liturgiája is. Az ünnepek ünnepén, húsvét hajna­lán hírül vitték a földeknek is az Úr nagy győzelmét, a feltámadást, hogy a gonosz szellemeket, a természeti csapásokat, a föltámadt Krisztus ha­talmával a határról elrettentsék.” (Bá­lint 1989, 285) Miután felsorakoztatja az addig ismert változatokat, ismerte­tőjét ezzel fejezi be: „Céltudatos kuta­tással még bizonyára számos értékes hagyományt lehetne föltárni”. (Bálint 1989, 290).

 

Mi történt 1989 után?

Nyárádremetén talán még soha nem indultak annyian határkerülni, mint 1990 húsvétján. Lehettek vagy 400–500-an, az idős férfiaktól és asszonyoktól a nyolc-tízéves gyermekekig. Aki csak tehette, hazajött Marosvásárhelyről, Székelyudvarhelyről, Csíkszeredából, Szovátáról, hogy az otthon maradot­takkal együtt kimenjen a szülőföld ha­tárába, és együtt éljék át a feltámadás ünnepét, örömét. Hajnali csengettyű­szó ébresztette a falut, s kicsi idő múl­va megszólalt a templom harangja is. A határkerülésre készülők a templom előtt gyülekeztek, kihozták a zászlókat, a Jézus-korpuszt és feszületet. Hang­talanul és gyorsan megszerveződött a menet: elöl a zászlóvivők, a korpuszt és a feszületet hordozók, a csengettyűs, utánuk a férfiak, legények négyes-ötös sorban; majd külön menetben a nők, itt is elöl az idősebbek, utánuk a fiatalok. A menet rendjére néhány középkorú szervező és az előimádkozó 70 éves Vass Péter bácsi vigyázott. Az asszonyok me­netében sokáig Kajcsa Magdolna volt az előimádkozó, most Turóczi Anna.

Péter bácsi Kakucs János kántorral együtt azt az éneket kezdte elsőnek, amelyet az egykori határkerülőktől ta­nultak, és amelyről úgy tudják, hogy nincs meg egyetlen katolikus népéne­kes könyvben sem: „Midőn felébredek, / E szókra gerjedek: / Dicsértessék Jé­zus Krisztus.” Az első utcai keresztig énekelték ezt a hosszú, tizenegy szaka­szos éneket. A határkerülés során még a következő feltámadási énekek kerül­tek sorra: Szent Magdolna elmene ama reggel sírva, Feltámadt Krisztus e napon, Örvendetes napunk támadt, Apostolok királynéja, Mennynek királyné asszo­nya; hazafelé, a templomhoz közeledve a Nagyasszonyunk, hazánk reményét énekelték.

A határhoz legközelebbi keresztnél megálltak, és amikor mindenki elcsen­desedett, Péter bácsi hangosan olvasni kezdte a határkerülés szokásos imád­ságát. Íme, egy részlete: „Adjunk hálát a mindenható felséges teremtő Iste­nünknek, hogy megadta érnünk a mai dicsősége szent napot, a mi megváltó Jézusunk feltámadása napját, hogy ir­galmas szemeit rajtunk tartván megőr­zött, oltalmazott sokféle szomorú vál­tozásokban. Mégis kérjük alázatosan ő szent felségét, hogy továbbra is kegyes atyai szemeivel reánk vigyázzon, őriz­zen, oltalmazzon mindennemű szo­morú változásoktól, reánk jöhető testi, lelki romlásoktól és károktól. Minthogy sokrendbeli szükség alá vagyunk vet­tetve, könyörgünk azért, hogy meze­inkben levő és leendő veteményeinket, melyek látogatására a mai szent napon szép isteni dicséretekkel kijöttünk, Is­ten őfelsége jégesőtől, rogyától, szél­vészektől, záportól, mindennemű égi háborútól megőrizze és megtartsa, bő terméssel megáldván kezünkbe adja Is­ten dicsőségére, romlandó testünk táp­lálására, szűkölködő atyánkfiai fölsegí­tésére.” Ez az imádság szinte szó szerint egyezik a Domokos Pál Péter által gyűj­tött gyergyói változattal, Török Ferenc gyergyócsomafalvi plébános kéziratos lejegyzése nyomán. (Bálint 1989, 288, 396).

Az imádság után a határkerülő me­net csengettyűszóval nekivágott a sö­tétlő Bekecs oldalának. „A Putna nevű határrészbe tartunk – mondja Péter bácsi. – Onnan átmegyünk Várlátóba, a Bekecs aljába, s annak útján le átel­lenben a falu végéig, s úgy kanyaro­dunk vissza a templomhoz. Ez a rendje, mert négyes határt járunk.

A remetei határkerülők minden év­ben a búzával bevetett határrészre mentek, vagyis az új búzaföldet kerül­ték meg, a négyes vetésforgó szerint az egész remetei határ negyedrészét. A kol­lektivizálás után hármas vetésforgó lett, és akkor hármas határt kerültek. Újabban visszatértek a négyes határjá­ráshoz. Szokás szerint a zsenge búzaszá­lakból koszorúkat fontak, és a zászlókra akasztották, úgy vitték a faluba a feltá­madás, az élet jelképeit. De hol itt most a búzavetés? Ameddig az oszladozó sö­tétségben ellátok, sehol egy búzatábla. Mintha legelő lenne az egész határ.

„Ahogy kihúzták a földet alólunk, összezavarodott minden – summáz kurtán egy egész korszakot Péter bácsi. – A régi rend felbomlott, összevissza ve­tettek a határban. Elvették a földet, nem nekünk termett a búza. Sokan elmen­tünk a faluból, itt hagytuk a kollektivi­zált földeket. Negyvenhárom éves fejjel bányásznak álltam. Tíz évig kínlódtam az előhajtásban. Megrokkanva, beteg­nyugdíjason jöttem haza.”

A kollektivizálás után igen megcsap­pant a remeteiek határkerülési kedve is. Miért kerüljék a vetést, a határt, ha nem az övék? A környező katolikus fal­vakban el is hagyták a szokást. Reme­tén nem, csak évről évre fogyatkoztak a határkerülők. Az 1970-es évek közepén aztán fordult a szokás élete. Felnőtt az a nemzedék, amely már nem ismer­te az önálló földművelő gazdálkodást, s nem dobbant meg a szíve a dús zöld vetés láttán, és nem féltette jégveréstől, víztől, tűztől, betegségektől az életga­bonát. De a feltámadás közös ünnepe megmaradt, és meg a családi együttlét ritka ünnepe is. Ahogyan minél töb­ben elkerültek a faluból, úgy vált egyre inkább a szülőföld hívó szavává e ka­tolikus közösséghez – s vele a székely­séghez, magyarsághoz – való tartozás jelképévé a húsvéti határkerülés. Más­fél évtizede évről évre népesebbé vált a határkerülő menet. Azt mondja mellet­tem egy középkorú férfi: „Nézzen végig az embereken, nézze az arcukat! Éppen most kel a Nap, ömlik a fény… Életem­ben nem éltem át még ilyen érzést… Most már meghalhatok.”

Nem tudja folytatni, hangja el­csuklik, szemét ellepik a könnyek.

A Vasbánya oldalában a remetei ha­tárkerülők találkoztak a köszvényesi menettel. A kollektivizálás után a köszvényesiek elhagyták a szokást, de az 1980-as években ők is felújították. A köszvényesi keresztalja népe kevesebb, mint a remetei, 100-an, ha lehettek. Talál­kozáskor meghajtották egymás előtt a zászlókat, kezet fogtak. Közös pihenőt tartottak, tüzet gyújtottak, szalonnát sü­töttek, falatoztak.

Míg a pihenő tartott, a fiatalok fűz­fa- és mogyoróágakat vágtak, kivirág­zott kökényágakat tördeltek, tavaszi mezei virágokat szedtek. A virágcsok­rokat a hosszú ágak végére erősítették: zöld ág és virágerdő indult meg hazafelé a menettel. A köszvényesi menetben az ágakat arra is felhasználták, hogy meg­vesszőzzék a fiatalokat, főleg a friss me­nyecskéket, hogy „egészségesek legye­nek”. Néhányan átszaladtak a remetei menethez, és megvesszőzték ismerőse­iket. A remeteiek ezen csodálkoztak, és arcukról leolvashatóan rosszallották. Ők a virágos ágakat a templomba viszik, megszenteltetik, majd otthon a kapura, tornácra vagy a pajtára szegezik.

A határkerülő menetet a templom előtt Vencel Lajos esperes plébános és az otthon maradottak fogadták. A lel­kész köszönetet mondott híveinek, hogy megtartják ezt a „szép ősi hagyo­mányt”, majd közösen megkerülték a templomot, elénekelték a székely him­nuszt, és a mise következett.

A fordulat utáni első szabad húsvéton, az 1990-es nyárádremetei határkerülés az előző évek, évtizedek katolikus mo­dellje szerint zajlott le. Megnőtt viszont a résztvevők száma, az előző évekhez képest megduplázódott, főleg fiatalok­kal. Az idősebb korosztály, az előimád­kozó Vass Péter nemzedékének igyeke­zete arra irányult, hogy a határkerülés hagyományos népi-vallásos rendjét biz­tosítsa, ami szerintük egy kicsit megza­varodott, nem rendjén ment a szertartás. Megnyilatkozásaikból egyértelműen kiderült, hogy a határkerülést egyházi szertartásnak, processziónak tartják, és akként is élték meg. A határkerülés egyházi szertartása 1990-ben egybefo­nódott a kollektivizált földek visszaszer­zésének örömével, és azzal a reménnyel, hogy visszaáll a falu életrendje. Harma­dik jelentésrétege a magyarsághoz való tartozás nyilvános-közösségi megval­lása, amely a szimbólumokban is (az egyháziak mellett a piros–fehér–zöld zászlók, a székely himnusz eléneklése) kifejeződött. A szabadság, az összetar­tozás örömét és az újrakezdés reményét fogalmazták meg a hagyományos szo­kásnyelvezetben.

1991-től változás állt be a remetei szo­kásrendben. Az új lelkész, Balázs Imre szakított azzal a hagyománnyal, hogy a templom kapujában fogadja a határ­kerülőket. Minden évben maga is részt vesz a határkerülésben, és a processzió irányítója, szervezője lett. Ennek nyo­mán a határkerülés ideje és eseményso­rozata lerövidült, a hagyomány diktálta szerepeket (előimádkozó, előénekes) az egyház hivatalos képviselői vették át. A falu, a határkerülők elfogadták ezeket a változtatásokat. Az idősebbek viszont nehezményezik, hogy a határkerülésen túl sok a fiatal és a gyermek, akik a me­net végén „rendetlenkednek”.

 

Szokásfelújítási lázban

De mi történt szokásunkkal az 1990- es évek elején azokban középső-nyá­rádmenti, többségében protestáns fe­lekezetű falvakban, amelyekben az 1970–1980-as években jártam? Első látásra ugyanaz a folyamat zajlott le, mint a felső-nyárádmenti katolikus falvakban: a kiterebélyesedés vagy a felújítás.

Nyárádszeredában 1946 óta nem volt határkerülés. A fenyőágazás és öntö­zés is kikopott a hagyományból. 1990 tavaszán felújították a szokásegyüttes régebbi formáját. A húsvét előtti héten megújították a falu határait jelző hom­pokat, összesen 16-ot. A szokás egykori modelljét ismerő idősebbek irányításá­val – mint például Vadadi Fülöp Imre és Orbán József, akik legényként részt vettek a fél évszázaddal azelőtti határ­kerülésekben is – királyt, hajdút, csendőröket, csapómestert választottak, és ünnep szombatján este megkerülték a határt. Új mozzanatként a faluhoz leg­közelebbi határhompnál ökumenikus istentiszteletet tartottak a református és a római katolikus lelkipásztor rész­vételével. A szertartás után a határ­hompra fektették, és pálcával megcsap­ták a résztvevőket, először is azokat, akik nem mentek ki a határra: a két lel­kipásztort és az eseményre összegyűlt falubelieket. A határhompokat 50–60 tagú, néhány idősebb emberből, legin­kább középkorú férfiakból és legények­ből, suhancokból álló csapat járta be. A második határhompnál a suhanco­kat botolták meg, utána pedig minden­kit, aki vétett a megszólítási és egyéb szabályok ellen. A határkerülés idejére megteremtődött a játék, a tréfa és a sza­badság világa.

Nyárádszereda nagy település: há­rom legénycsapat végezte a fenyőága­zást, és húsvét másodnapján három, 20–30 tagból álló öntözőcsapat járta be a falut. A két hamubotos mellett feltűnt egy másik farsangi figura is, a gólyafe­jű turkás, turkács, aki a menetet kísér­te, facsőrével kelepelt, oda-odakapott a járókelőkhez, a gyermekeket ijesztet­te vagy játszott velük. A természetbeni adományokat (kalácsot, szalonnát, to­jást, bort) szekérre rakták, öntözés után a művelődési házban gyülekeztek, rán­tottáztak, mulattak.

Az előző évhez viszonyítva 1991-ben Nyárádszeredában sokkal többen vet­tek részt a határkerülésben. Ekkor volt a kollektivizált földek visszakövetelé­sének, visszaadásának ideje. Ez adta a határkerülés aktualitását, erről beszél­tek a lelkipásztorok is. A szeredaiak az előző évi határdombokat megerősítet­ték, sőt a mezei kutakat is kitakarítot­ták. Ünnep szombatján este 150 ember indult a határra. Velük együtt tartva, kérdezősködésemre hamarosan kide­rült, hogy 10–15-en lehetnek olyanok, akik emlékeznek még az egykori határ­kerülésre, és ismerik a szeredai határt, pláné a határneveket. A határkerülők zöme, a középkorúak nemzedékének többsége nem is tősgyökeres nyárád­szeredai, hanem jövevény. Ide nősültek, vagy valamilyen ok miatt ide költöztek, de inkább szeredainak tartják magukat, mint sok helyben született. A szokás­ban való részvétellel a hagyományokba is szeretnék beleélni magukat. A határ­kerülés és öntözés szervezését érdekvé­delmi szervezetünk helyi csoportja vet­te át, és közösségépítő céljaira próbálta felhasználni.

Utólag visszatekintve, a szokás élet­görbéjében 1991 volt a csúcs. 1992-ben már nem kerülték meg a teljes határt, hanem csak a két legközelebbi határ­homphoz mentek ki. A legények zöldágaztak, de az öntözők két csapatában inkább házasembereket, középkorúa­kat, községi tisztségviselőket lehetett látni. A szokás hagyományokból ismert formája megkopott, játékvilága elsze­gényedett. Mintha státusszimbólum­má vált volna az öntözésben való rész­vétel is, a „kik vagyunk mi” fitogtatása. A változást jelezte az is, hogy a két csa­pat a húsvéti istentisztelet idején is a falut járta, nem tartott szünetet, mint a bedei csapat, nem ment templomba se, mint a szentháromsági. 1993-ban Nyárádszeredában sem határkerülésre, sem csoportos fenyőágazásra, és öntö­zésre sem vállalkoztak.

Jobbágyfalván, Csíkfalván és Szent­mártonban az 1940-es évek végén szűnt meg a tulajdonképpeni határkerülés. Az 1970-es évek elején felújították a fe­nyőágazást és az öntözést, sőt ünnep szombatján a három egybenőtt falut elválasztó határdombokhoz is kivonul­tak. Ezt csonka határkerülésnek nevez­ték. Az öntözés vezetésére viszont a régi határkerülés tisztségviselőit (király, ítélőbíró, csapómester) választották, és annak szabályait kellett betartani (megszólítás, belépés-kilépés, viselke­dés, hibálódzás, megcsapás-botolás). A menet rendjére a hamubotosok is vigyáztak. A király és az öntöző vőfé­lyek székely ruhába öltöztek. Az öntö­zők többsége az énekkar tagjai közül került ki, a háttérből az énekkar és a művelődési otthon irányította a fel­újított szokásjátékot. Szórványosan az 1980-as években is élt ez a szokásforma, de 1986-tól a hatóságok nem engedték megszervezni.

1990 húsvétján az 1970–1980-as évek csonka határkerülését, fenyőágazását, és a csoportos öntözést újították fel. Ün­nep szombatján este a csíkfalvi műve­lődési otthonban gyülekeztek, s a falu egyik tekintélyes emberét, Dénes Ákos nyugalmazott főkönyvelőt választották királynak, Nagy István utászt ítélőbíró­nak, Török Gyula mezőgépészt csapó­mesternek. Mintegy 100–150-en vettek részt a szombat esti határkerülésen: 10–15 suhanc, 15–20 legény, a többi fiatal házasember és idősebb férfi. A résztve­vők között volt Nagy Ferenc zenetanár, az énekkar vezetője, és Kilyén Domokos polgármester is, aki a szokásesemény egyik főszereplőjeként viselkedett, de egyben a hibálódzások egyik céltáblája is volt. A megválasztott király indulás előtt mindenkit felszólított a jól ismert törvények betartására, de áthágásuk lehetőségére is, sőt az egész ünnepi szo­kásrend szabályzatát írásban is rögzí­tették a háromnapos szokásesemény összes tisztségviselőjének névjegyzé­kével.

A csonka határkerülés abból állott, hogy népdalokat énekelve, négyesével-ötösével egy sorban, menetben elgya­logoltunk a Csíkfalva és Szentmárton határát jelző fenyőfáig. Ott az először résztvevő suhancokat az árok szélére fektették, s a hátuljukra 5-5 pálcaü­tést mért a csapómester az emlékezé­sért. A botolás játékosságára vall, hogy az így felavatottak azonnal hibálódzni kezdhettek, és megbotoltathatták a határkerülő menet felnőtt tagjait is. A szentmártoni határtól a székelykáli határszélig kellett volna a csapatnak elmennie, de csak a Cseréig mentünk, s onnan visszafordulva, a jobbágyfal­vi határszélig sem gyalogoltunk, mert az idő előrehaladtára való tekintettel a király a fenyőágak széthordását ítél­te fontosabbnak. A csonka határkerü­lés 1990-ben tehát még csonkábbá vált, szinte teljesen elveszítette jelentőségét. A hibálódzások és panaszok között egy­szer sem fordult elő, hogy valaki nem tudja, hol van a falu határa, de annál többször az, hogy ki miként tévesztette el a megszólítást.

Az öntözést már húsvét első napján délben megkezdték, estig jártak, majd másodnapján délben, istentisztelet után folytatták. Az eddigi tisztségvi­selők mellé felsorakozott a két öntö­ző vőfély, a két hamubotos és a szar­kák, akik az adományokat gyűjtötték. A szombat esti király és a vőfélyek fel­váltva mondták a beköszönő és az el­köszönő verseket. Ugyancsak a vőfé­lyek kancsóból puszpáng ággal tiszta vizet locsoltak a háziakra (nőkre, gyer­mekekre, férfiakra egyaránt). Öntözés után a zenészek nótába kezdtek, és rö­vid tánc következett, majd a szarkák jöttek, és összegyűjtötték az adomá­nyokat.

Ezzel a komoly, ünnepélyes szer­tartással párhuzamosan, de azt nem zavarva, folyt az udvaron és az utcán a játék, a hibakeresés, a panasztevés, az ítélkezés és megcsapás. Az ünneplés két oldala: a felköszöntő szertartás és a vidám tréfa harmonikusan kiegészítet­te egymást.

Harmadikként a szokásesemény ak­tualitását lehetne kiemelni: a szabad­ság és a közösségi szolidaritás meg­annyi jelét lehetett érzékelni. Hadd említsek egyet-egyet közülük az ellen­kező oldalról. Az egyik csíkfalvi házi­gazda a felköszöntés után sokáig nem tudott megszólalni. Ott állt az udvar kö­zepén, az ünnepi asztal mögött, és csak folytak, folytak a könnyei. Asszonya, népes családja hátrább húzódva figyel­te az udvarukat megtöltő ünneplők so­kaságát. Azért nem tudott megszólalni, mondta később Mátyás cigány a falu­végén, mert ilyen még nem volt, hogy hozzá eljöjjön a király, a polgármester, és vele otthon kezet fogjanak, s nekik még cigánynótát is húzassanak! Vajon isznak-e az ő poharukból, vesznek-e a kalácsukból? De nem feledhetem azo­kat a jeleneteket sem, amelyekben a népszokás nyújtotta szabadság a való­ság és a játék határán lebegve eleven­be is vágott. Nem menekülhetett ez elől a polgármester sem: az utcabeliek bepanaszolták a királynál, elítélték és 20 pálcaütésre büntették a falu két ré­szét összekötő híd felépíttetésének el­mulasztása miatt. Elítéltek és büntet­tek tréfás-komolyan apa-fiú viszályt, szomszédok pereskedését, részegeske­dést stb.

A következő években, mint mond­ják, az 1990-es tisztségviselők nem vál­lalták a szokásbeli funkciójukat, a fia­talok, a vőfélykorúak pedig egyénileg szerettek volna öntözni járni. Nem állt vissza a szokás évenkénti rendje, és egy-egy legénynemzedéktől függ, hogy megszervezi-e vagy sem.

Backamadarason 1991-ben újították fel a határkerülés régebbi formáját: szombat este kimentek a határba, és megkeresték a határhompokat, a fia­talokat a szokásos módon megcsapták, utána a legények fenyőágaztak, hús­vét másodnapján szervezett csapatban öntöztek. 1992-ben a backamadarasi­aké volt a legnépesebb öntöző csapat az egész Nyárádmentén. A következő években viszont nézeteltéréseket oko­zott, hogy mire gyűjtsék az adományo­kat, a pénzt és a bort: a sportalapnak, a kultúralapnak vagy kórustalálkozó költségeire. Vagy: ki ihat az öntözést be­fejező bálban az összegyűjtött borból? A fiatalok azt is nehezményezték, hogy a polgármesteri hivatal beleszólt a nép­szokás életébe. Mindezek megosztották a falu társadalmát, és annyira megron­tották a legények mikroközössége és egyes intézmények képviselői közötti kapcsolatot, hogy 1993-ban sem csonka határkerülést, sem csoportos öntözést nem szerveztek. 1995-ben az ismert fe­nyőágazásos-öntözéses formájában a legények újból megszervezték, s hogy ne legyen az adományból vita, nem gyűjtöttek bort.

Nyárádgálfalván 1990-ben a már is­mertetett, 1980-as évekbeli formájá­ban volt az öntözés. A sportszövetség szervezte, és sokak véleménye szerint „pénzszerzéssé vált”. 1991-ben az unitá­rius egyház felújította az évtizedekkel ezelőtti határkerülést. Szombat délután nagy sereg nép ment ki a határba, és idősebb férfiak vezetésével énekeltek, imádkoztak, felelevenítették az emlé­kezetükben élő szokásmodellt. „Elját­szották” a népszokást, amelyről filmet is készítettek. Időközben itt is zavar tá­madhatott a szokásgyakorlók és a szer­vezők között, mert 1992-ben nemhogy határkerülés, hanem csoportos öntözés sem volt. 1993 óta ki-kihagyásokkal új­ból öntöznek. 1996 húsvét másodnapján néhány református presbiter kísérte a köszöntő vőfélyeket. A csoportos öntö­zésnek a felköszöntés mellett beval­lottan az adománygyűjtés volt a célja, hogy a református templomba a vizet és a gázt bevezethessék.

Nyárádszentlászlón az 1990-es évek elején kimaradt a húsvéti fenyőágazás és öntözés. Amint mondták, az 1980-as évekbeli tisztségviselők kiöregedtek, és olyan kevés a fiatal, hogy nincs kivel megszervezni. A legények inkább egyé­nileg tesznek fenyőágat a leányoknak, nem csoportosan. Azt is indokul em­lítették, hogy a földek visszaadása kö­rüli vitákban megromlott a rokonok, a szomszédok közötti kapcsolat, sok a haragos.

Szentháromságon és Bedében hoz­ta a legkevesebb változást az 1990-es évek eleje. Ugyanúgy, mint az 1980-as években, a regruta legények és szüle­ik szervezték a hagyomány alapján, az egyház és a szélesebb közösség el­lenőrzésével. Szentháromságon nem újították fel a régi határkerülést, de a virágozásban résztvevő fiatalok felada­tául adták, hogy nagyhéten a mezei ku­takat kitakarítsák. Bedében ugyanaz a Magyari Ferenc bácsi a kókós, mint az 1970–1980-as években. Ő a legények irá­nyítója, az öntözés szokásrendjének őre és egyben komédiázó húsvéti bolond is.

Rigmányban e szerepkör emléke­zetes betöltője, Nagy Ferenc 1987-ben meghalt, s azóta a csoportos húsvéti ön­tözés dramatikus szokása sokat szegé­nyedett. A tulajdonképpeni határkerü­lés a termelőszövetkezet megalakulása után szűnt meg, de formailag a falu népét ünnep szombatján este határke­rülni hívják a vőfélyek, majd hajnalban kantálni. Igy volt ez 1995-ben is. A legé­nyek este széthordták, és a kapukra erő­sítették a fenyőágakat, minden házhoz egy-egy oldalágat. A rigmányi kantálás húsvét első napján hajnalban kezdő­dött a költögetéssel. A legények minden házhoz elmentek, és a férfinépet a falu központjába hívták. Ott először hálát adtak Istennek, hogy megérték húsvét napját, és elénekelték a feltámadást kö­szöntő régi éneküket: „Emlékezzünk e napra / Urunknak halálára és feltáma­dására.” Utána ítélőbírót, csapómestert, csendőrkapitányt, csendőröket válasz­tottak, illetve kinevezte maga mellé az ítélőbírói szerepkört 1990 óta betöltő Ve­ress Gergely középkorú férfi (szül. 1945), a szokásjáték jó ismerője és értelmező­je. A kantálók a falu végére vonultak, és a csendőrök minden résztvevőt vé­gigbotoltak, ahogyan mondják, felszen­telnek. Ezután csak öcsémuramnak és bátyámuramnak szólíthatják egymást, és be kell tartani „a kantáló törvény­könyv” egyéb paragrafusait is.

A kantáló menet bejárta az egész falut, köszöntöttek minden családot. A regruta legények összegyűjtik az ado­mányokat. Míg a ház előtt az udvaron a felköszöntés, adománygyűjtés ismét­lődő eseménye folyt, az utcán a botolás spontán színjátéka zajlott. Megbotolják azt, aki elaludt vagy elfogadható ok nél­kül otthon maradt, nem ment kantál­ni, vagy szeretne a kantálók közé állni, az átutazókat, a vendégeket, a csendőröket, magát az ítélőbírót is. Az utolsó háznál összeszedték a botoló pálcákat, és eltették jövőre. A kantálás folytatá­saként a feleségek az adományokból hatalmas rántottát készítettek a részt­vevőknek, este pedig mindenkit várt a húsvéti bál.

Vadasdon az 1970-es években újítot­ták fel a fenyőágazást és a csoportos öntözést, aminek itt a neve: hajnalo­zás. Az 1990-es évek szokásrendje is ezt követte (Székely 1998. 50–53). Húsvét szombatján este a legények felteszik a fenyőágakat minden ház kapujára, és éjfélkor már elkezdődik a hajnalo­zás. Azokhoz a házakhoz mennek be köszönteni, amelyeknek a kapuján megvan a fenyőág. Köszöntő énekük ugyanaz, mint Rigmányban. A szokás rendjének védői a vőfélyek és a bolond.Itt az adományok egy részét a legények eladják, és ebből fedezik a költségeket.

Az ezredfordulón: beleélés és távolodás

Az 1990-es évek közepére elcsendesedett a szokásfelújítási láz és a közös akarat. Csúcspontja 1991–92-re tehető, azóta vi­szonylagos állandóság jellemzi húsvéti népszokásunk életét. Kikkel találkoz­hatnánk, mit láthatnánk és hallhat­nánk, ha elindulnánk húsvétkor szo­kásnézőbe?

A Bekecs aljában, a katolikus Szentföl­dön a remetei határkerülőkkel találkoz­nánk, akik papjuk, kántoruk vezetésével népes seregben vonulnak, énekelnek és imádkoznak, vallásos szertartás része­ként élik meg a közösségi eseményt. Akkor is, ha jobbára az idősebb nemze­dék számára elsődleges ez a jelentése. Ahogyan 1996-ban Gál László (63 éves) mondta, aki fiatalságától kezdve min­den évben részt vesz a határkerülésen: „Jézus feltámadásának reggelén meg­kerüljük a határunkat, hogy áldja meg és szaporítsa meg termésünket, s ennek tiszteletére kijöttünk”. Akkor is, ha a fi­atalok többségének elsősorban kirándu­lás (erre is több véleményt tudnék idéz­ni az 1996-os határkerülésről). Annak is tanúja voltam, hogy a diszkós nemze­dék a menet végén „rendetlenkedik”, de annak is, hogy napjainkban is folyik a szokásokba való belenevelődés és bele­nevelés az egyház „felügyeletével”. Az a természetes, hogy mindenik nemzedék és csoport megnyilvánul, mert ezekből áll a falu mai társadalma. A határke­rülésre hazajönnek a szülőfaluval kap­csolatot tartó remeteiek, és a feltáma­dás ünnepe így e katolikus közösség legmozgalmasabb ünnepe napjainkban is. De sorolhatnám a köszvényesi, a de­ményházi, a mikházi és a jobbágytelki határkerülők példáját is.

A Nyárád középső vidékén a reformá­tus és az unitárius többségű falvakban fenyőágazó legényekkel és hol népesebb, hol kisebb létszámú, idősebbekből és fi­atalabbakból álló öntöző csapatokkal találkoznánk. A határkerülés régebbi és az 1990-es évek elején többfelé felújított protestáns típusa nem bizonyult hosszú életűnek. Ezekben a falvakban (Nyá­rádszereda, Jobbágyfalva, Csíkfalva, Szentmárton, Gálfalva, Backamadaras) visszatértek a zöldágazás és az öntözés 1970–1980-as évekbeli formáihoz, jelen­tésbeli eltolódással, vagy kevés változta­tással azokat folytatják. Az egykori határ­kerülés megcsapásos, ítélkező-büntető színjátékvilága rávetítődött ezekre a szo­kásformákra, és a közösségi felköszöntés mellett ez a domináns meghatározójuk.

E szokásformák egységessége és változatossága mögött látnunk kell a nemzedéki megoszlást (a régi szokáso­kat ismerő, azokhoz ragaszkodó öregek, vénlegények, a szokások gyakorlásából hiányzó középkorúak, vőfélykorú fiata­lok, megbotolandó suhancok), a társa­dalmi kiscsoportokat (egykori földmű­vesek, jövevények, a polgármester és köre, presbiterek, futballisták, egy bár­ba járók, diszkósok stb.) és intézménye­ket, amelyek e szokásban és szokással saját identitásukat keresik és próbálják megélni. Amelyik faluban erőteljeseb­bé vált valamelyik csoport vagy intéz­mény, a szokásban is hangadó, szerve­ző lett. Meggyöngülésével a szokásból is kilépett, és átadta helyét másnak. A dramatikus népszokás jelentéssel teli keretté, értékes hagyománnyá válhat, máskor valamely csoport vagy intéz­mény számára elavulttá, levetkezhe­tővé, visszautasíthatóvá. Más szóval egyszerre jelentkezik itt is a hagyomá­nyápolás, a beleélés és a hagyományos szokásoktól való távolodás sokszor fe­szültségekkel járó tendenciája.

Szentháromságon és Rigmányban végül találkozhatnánk olyan öntöző csapatokkal is, amelyekben jórészt le­gények énekelnek, nekik húzzák a ze­nészek, őket védi a húsvéti bolond, a kó­kós, őket várja a falu népe. Ők vannak a középpontban: ők mondják a köszön­tőket, ők járják végig a leányos és nem leányos házakat, ők hozzák a fenyő­ágakat, nekik kell végig kitartaniuk, ők táncolnak majd legjobban a szokást lezáró húsvéti bálban. Húsvét ünnepén őket avatja nagykorúvá a körülölelő kö­zösség. A feltámadás és újjászületés lel­ki élményével a közösség is megújítja önmagát. Számba veszi az éppen most felnőtté vált tagjait és mindenkit, aki e közösség tagjának tartja, érzi magát, akár a faluban él, akár másutt. Az ün­nepre hazajött: az együttes élményre, a felnőtti játékra.

Az elmúlt évek gyűjtési tapasztala­tai arról győztek meg, hogy azokban a falvakban maradt meg és él napjaink­ban is gazdag tartalommal, állandó és változatos formákban e dramatikus népszokásunk, amelyekben szorosan kapcsolódik húsvét ünnepéhez, a helyi közösség (felekezet, gyülekezet) ünnep­lési rendjéhez, és az újabb nemzedékek felnőtté válásához, végső soron a fel­nőtté avatáshoz. Ez a legállandóbb je­lentése.

 

Irodalom

Bálint Sándor

1989 Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-euró­pai hagyományvilágából. 3. kiadás. Az apostoli szentszék könyvkiadója.

Barabás László

1980 Tavaszi határkerülés a Nyárádmen­tén és a Kis-Küküllő felső völgyében. In: Népismereti Dolgozatok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.

1990 Egy tavaszi népszokás. Fenyőágazás, virágozás. In: Erdélyi Figyelő, 1990, 5–6.

Pozsony Ferenc

2000 Húsvéti határkerülés Felső-Három­széken és történeti előzményei Erdély­ben. In: uő. Adok néktek aranyvesszőt. Dolgozatok erdélyi és moldvai népszo­kásokról. Pro-Print Könyvkiadó, Csík­szereda. 38–47.

Székely Ferenc

1999 Jeles napok, ünnepek, szokások Va­dasdon. Székelyudvarhely.

Tamási Áron

1997 Szülőföldem. Mentor Kiadó, Maros­vásárhely. 156–158.