Benkő Samu

Füvek, virágok, gyökerek éltető és or­vosló erejéről régtől fogva sokat tud az ember. Sokat is írt róla. Arról azonban már ritkábban esik szó, hogy a növény nemcsak táplálja, nemcsak gyógyítja az embert, hanem olykor életformá­ja alakulását is meghatározza. Pedig a korszerű történettudomány ma már azt vallja, hogy a különböző növényi kultúrák meghonosodásával egész vi­dékek arculata változott meg; a terme­lés területén újat teremtő közösség a hegyoldalak és folyóparti mezők képét alakítva, munkája közben maga is új­jáformálódott.

Szülőföldem táját és embereit há­romszáz év óta a zöldségtermesztés tet­te olyanná, amilyennek ma is ismer­jük. A veteményt termesztve alakult ki e vidék népének bámulatos szorgalma, hatalmas munkakedve, terményei ér­tékesítése közben ismerkedett meg a piac törvényeivel, a kereslet és kínálat szabályozó erejével, az áru–pénz kör­forgással. Öreg és ifjú réges-rég tud­ja, hogy mit köszönhet a zöldségnek, s ezért senki sem neheztel, hogy a kör­nyék tréfakedvelői „Murokország”-nak nevezték el az Alsó-Nyárádmente né­hány faluját. Ezzel meg is mondottam, hogy a térképen hol keressük ezt az ott fel nem tüntetett „országot”: Marosvá­sárhely közelében, Nyárádtőtől keletre a Nyárád vize mellett.

Ha e vidéken két, velünk szembejö­vő embertől megkérdezzük, hogy vol­taképpen mely faluk tartoznak Murokországhoz, biztosak lehetünk benne, hogy parázs vitát robbantunk ki, mert már ők ketten másképpen tudják, hogy meddig terjednek ennek az „országnak” a határai. Abban azonban feltétlenül megegyeznek a vitatkozó felek, hogy az ország fővárosa Lukafalva, vagyis hiva­talos nevén Dózsa György (a falu 1952-ben nyerte új nevét). A vitába én most nem kapcsolódom bele, már csak azért sem, mert amúgy sem tudnám min­denki számára megnyugtató módon megvonni a határokat. Hogy harag ne legyen, előre megmondom, három falu múltjáról lesz szó ebben a kis könyvben: Dózsa Györgyön (Lukafalván) kívül Lőrincfalváról és Ilencfalváról.

A terület emilyen körülhatárolá­sa sokkal inkább személyes indítékú, semmint történeti fogantatású. Gyer­mekkorom emlékei, családom múltja ehhez a három faluhoz kötnek, s mű­velődéstörténeti kutatásaim közben mindig szívesen jegyezgettem fel a róluk szóló híradásokat. A könyvtá­rakban, levéltárakban elém bukkanó adatok papírra vetésekor nem vezetett semmilyen távolabbi tudományos cél, pusztán csak megörvendtem, vala­hányszor szülőföldem múltjáról újabb ismereteket szereztem. Az így tallózott anyagból e lapokon nem kerekedik ki tájmonográfia – ahhoz további hos­szas, s főleg módszeres kutatásra lenne szükség –, de talán elégségesnek bizo­nyul egy sajátos falusi életforma histó­riai útjának végigjárásához s a szülő­földhöz való hűség megbizonyításához.

A tréfás elnevezés, Murokország, elő­ször 1866-ban jelent meg nyomtatott szövegben. A Marosvásárhelyt szer­kesztett és kiadott Székely Néplap című újságban Gergely Lajos három folyta­tásban közölt cikkben ismertette szű­kebb pátriáját Murokország címmel. Szerinte ez az ország „összesen ezer s egynéhány lelket számlál: tehát kisebb, mint valaha a legkisebb német herceg­ség … A Székelyföld délnyugati szögleté­ben fekszik, Marosszéken. Összesen két falu alkotja: Lukafalva és Ilencfalva; amaz alább, ez attól keletre, mintegy százötven lépésre fekszik.”

A jó megfigyelő Gergely Lajos (írását gyakran idézem ebben a könyvecské­ben) maga is hangsúlyozza, hogy a ve­teménytermesztés nem korlátozódik az említett két falura, de a muroktermelés tekintetében ezek állnak az élen. Ezért szerinte a szomszéd falvakat „csak oly­bá lehet tekinteni, mint Murokország provinciáit”.

A levéltári források a XVIII. század­tól kezdve más szomszéd falvakról is feljegyezték, hogy lakóik szívesen ter­mesztik a zöldségféléket, s a szemfüles adóösszeírók még az ebből származó jövedelmüket is nyilvántartásba vet­ték. Ilyenformán jogosan merülhet fel a kérdés, hogy a zöldségtermesztés kez­deményezése vajon nem e szomszéd fa­luk egyikének érdeme-e.

A helynévadás alapján magunk is hajlunk arra, hogy a kertgazdálkodás kezdeményezéséért a pálmát a negye­dik falunak, az Ilencfalvától keletre fekvő Káposztásszentmiklósnak nyújt­suk. E falu nevének előtagja elég régi; tudomásom szerint egy 1574-ben kelt oklevélben írják le először a „káposztás” ragadványnevet, illetőleg ekkor tűnik fel a falunév ebben a formában: Ka­poztas Zentt miklos. A helynévadásban ritka a rögtönzés, s ezért bátran felte­hetjük, hogy itt már korábban is nagy­méretű káposztatermelés folyhatott (ne felejtsük: akkoriban még ismeretlen a paszuly, a krumpli, a paradicsom), ha a környék népe fontosnak érezte a jám­bor életű püspök nevéhez odaragaszta­ni a falura jellemző termelvény nevét. Mindjárt itt említjük meg azt is, hogy Káposztásszentmiklós (a középkori la­tin oklevelek Sancto Nycolao néven emlegetik) évszázadokon keresztül anyaegyházközsége volt Lukafalvának és Ilencfalvának. Ez utóbbiak ugyanis csak jóval a reformáció után alapítot­ták meg együtt a maguk református társegyházközségét. Az említett falvak élete tehát sok szállal fűződött össze.

Murokországunk a székelyek lakta vidéknek, a régi Marosszéknek nyuga­ti szélén fekszik. Lakóinak élete része a székelység történetének. Ezt nagy­apáink nemzedéke még pontosan így tudta, de ma már – néhány öregebb és a régiségben jártas, olvasott em­bert leszámítva – az alsó-nyárádmen­tiek nem tartják magukat székelynek. Szerintük a székelyek fenn laknak a nagy hegyek és fenyők birodalmában, ahol már nem terem meg a kukorica, borvizet isznak és áfonyát (kokojzát) csemegéznek. A termelőszövetkezetek megszervezése előtti időkben találko­zásuk akkor esett velük, mikor a szé­kely atyafi kétlovas szekerével deszkát, tűzifát, faszenet, égetett meszet hozott le a folyó mentén, és az árujáért kapott pénzen rendszerint kukoricát vásárolt. Hajításnyi távolságból kiabálták a gye­rekek a portékáját hangos szóval kínáló szekeres után: déckát vágyánák…

A korábban megindult polgároso­dás következtében az öltözetben is el­különültek a székelyektől. Már a múlt század utolsó harmadától kezdődően a posztóharisnyát lassan-lassan felvál­totta a csizmanadrág, majd pedig a pan­talló, a posztóujjast, a szokmányt pedig a módosabb állapotot sejtető, segesvári posztóból szabott rövid kabáttal cserél­ték fel. A gyárilag előállított kelmékből varrt női ruhákon egy darabig még fel­ismerhetők voltak a hagyományos szabásvonalak, de a vásárhelyi varrónők mellett inkább szolgálóként, semmint inasként forgolódó nyárádmenti leá­nyok ellesték és otthon meghonosították a városi „úri” ruhadarabok divatját.

Már a régebbi helytörténeti irodalom is hangsúlyozta, hogy a nagyméretű zöldségtermesztés elképzelhetetlen a Nyárád vize nélkül. A Mezőhavas csú­csától nyugatra eredő és régebben Nyá­rádtő alatt, ma pedig Vidrátszeg mellett a Marosba ömlő kicsi folyó évszáza­dokon keresztül energiával látta el a feudalizmus legfontosabb mechani­kai berendezését, a vízimalmot, tava­szi kiöntéseivel pedig megsokszorozta a part menti földek termőkészségét. A jó hordalékos talajt Murokország a Nyárádnak köszönheti. A kedves kicsi folyó azonban alapos árat kért az összehordott termőtalajért. Rakoncátlan természete lévén, gyakran tört ki med­réből, s a feljegyzések szerint nem volt ritka az olyan esztendő, amikor többször is elöntötte a határt. A tavaszi ol­vadás nyomán bekövetkező áradás jót tett a földnek, de a nyári árvíz elvitte az egész termést. A nép amennyire sze­rette folyóját, éppen annyira félt is tőle. Gergely Lajos írja említett cikkében: „E vidék Nílusa a Nyárád, minden év­ben egyszer-kétszer kora tavasszal ki­önt; akkor az egész ország egy tengerré válik. Ez így tart két-három napig, s ez­zel kész a jó puha televényföld, mely a bámulni való mennyiségű és minőségű veteményt előállítja.

Azonban nem ritkán az is megtör­ténik, hogy e kíváncsi folyócska nem elégszik meg azzal, hogy csak a vete­ményföldekkel ismerkedjék meg, ha­nem (pár napi esőzés után) néha nyár közepén vagy éppen kora ősszel szeren­csélteti a veteményt magát is.” A továb­biakban – korabeli vidéki újdondászok (ma riportereknek neveznők őket) stí­lusában – arról ír Gergely Lajos, hogy az árvíz elől padlásokra menekülő la­kosság szidja a folyót, s szabályozását sürgeti. Fogadkoznak, hogy „megrégu­lázzák” a Nyárádot. „Hanem aztán mi­helyt elmúlik a vízözön, azonnal elmo­sódik a harag is, elfelednek mindent. Ez így megy egyik évről a másikra, s a Nyárád mindig csak a régi, önmaga ál­tal alkotott mederben mulat, anélkül, hogy legkevésbé zabolázva, megrégu­lázva lenne.”

A Nyárád és a beléje ömlő patakok medreinek szabályozása régi gondja a vidék lakosságának, s több mint 250 esztendeje a közigazgatás is a maga feladatai közé sorolja az árvizek elleni védekezést. 1716-ban az erdélyi főkor­mányszék rendeletére Küküllő várme­gye és Marosszék vegyes bizottságot küld ki, hogy állapítsa meg a Nagyte­remi és Lukafalva, illetőleg Lőrincfal­va közt folyó patak szabályozásának és medre rendben tartásának feltéte­leit. A Nagyteremiben birtokos Bethlen családdal a lőrincfalviak és lukafalvi­ak többször is perelnek a reájuk zúdu­ló árvízkárok miatt. Falvaink gyakran kérik Marosszék vezetőit, hogy nyújt­sanak támogatást a Nyárád medré­nek szabályozásához. A helyzetet ne­hezítette a malmok miatt épített sok rőzsegát is. Már az 1913-as árvíz után azt írta a Székely Napló című maros­vásárhelyi újság, hogy „a nyárádmenti szerencsétlenség oka egyrészt a folyó szabályozatlansága, a meder iszapolt­sága, másrészt az, hogy 10 km hosszúságban 9 gátja van a Nyárádnak. Főleg ezért került víz alá tíz község.” A szerencsétlenségről beszámoló alis­páni jelentés is hangsúlyozza, hogy „a Nyárádvölgyét és azáltal annak sűrű népességű székelységét csak úgy menthetjük meg, ha a Nyárád folyó és a vele egyenközűen vonuló Vécke pataka egyszerre és gyorsan szabá­lyoztatnak”. A keskeny vágányú vasút megépítése Marosvásárhely és Parajd között ugyancsak parancsolóan sür­gette a szabályozást. Századunk mind­egyik évtizedében dolgoztak valahol valamit az árvízkárok megelőzése ér­dekében, de a meder szabályozására (kimélyítésére, valamint a kanyarok átvágására) csak a népi demokratikus rendszerben került sor. A szabályozás­sal együtt járt, hogy a folyón felszá­molták a gátakat is. E munkálatoknak köszönhető, hogy 1970-ben a medré­ből kilépő folyó, bár megpróbálta a la­kosságot, nem járt olyan rombolással, mint az 1912-es vagy az 1913-as árvíz.

(Benkő Samu: Murokország. Művelő­déstörténeti barangolás szülőföldemen. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972, 7–14. oldal)

Falvaink keletkezési idejét a fennma­radt oklevelekből nem lehet pontosan megállapítani. A nyelvtudomány egyik új hajtása, a névtudomány által fel­tárt adatsorok azonban lehetővé teszik, hogy a településneveket kronológiai fo­gódzóul használjuk.

A települések tekintélyes részé­nek a neve személynévből alakult ki, s hogy milyen formában, az az elneve­zés idejének, illetőleg a település lét­rejöttének a korára is utal. Így példá­ul statisztikailag bizonyítható, hogy a 10–12. században a magyar település­nevek világában a puszta személynév lett a helységnév is. Ekkor – mint Kál­mán Béla írja A nevek világa című szép könyvében – „a személynév -i képzővel megtoldva mutatta a birtoklás tényét. A XIII. század elejétől kezdve azután tö­megesen bukkannak fel a -laka, -háza, -telke, -földe, -szállása, -falva, -ülése végű helynevek.”

A három murokországi falu minde­nikének neve személynévből szárma­zik: Lőrincfalva a Lőrinc, Lukafalva a Lukács becéző alakja, a Luka, Ilencfalva pedig az Ilend névből alakult oly mó­don, hogy az előtagul szolgáló személy­névhez utótagul a -falva közszó járult. Az ilyen típusú nevek kialakulásának természetesen az volt az alapja, hogy a névadó személy és az elnevezett te­lepülés valamilyen közeli kapcsolatba került egymással. Mi ma már sajnos, az égvilágon semmit sem tudunk arról, hogy a három személy (Lőrinc, Luka és Ilend) nevét mint alapító, mint birto­kos vagy esetleg mint valamilyen jeles cselekedet elkövetője hagyományozta falvainkra, de a fennebb idézett névtu­dományi bizonyságok alapján azt már bizton állíthatjuk, hogy a helynevek­nek ez a típusa, melyben a személynév mint birtokos jelzős összetétel előtagja jelenik meg, a XIII. század névadásának a jellemzője.

Az itt tárgyalt falvak kialakulásá­ra vonatkozó másik nyelvtudományi támpontot a nyelvjáráskutatás szol­gáltatja. Két helytörténész, Gergely La­jos és Sükösd István már a rendszeres dialektológiai kutatások megkezdődé­se előtt, 1891-ben felfigyelt vidékünk nyelvjárási sajátosságaira. Maros-Tor­damegye földrajza c. könyvükben eze­ket írják: „A Nyárád-vidék közepén és alsó részén szónyújtást és hangzók ki­cserélését nem tapasztaljuk; ott tisz­tábban beszélik a magyar nyelvet, ki­véve a három alsó falut: Ilencfalvát, Lukafalvát és Lőrincfalvát, hol beszéd és írás közben is az o hangot a-val sze­retik fölcserélni, pl. borsó helyett bar­só, hordó helyett hardó, borjú helyett barjú stb., és némely hangot kihagy­nak, pl. pálca helyett páca stb. Ezen nyelvjárások oka a megye szélén való lakásban rejlik; jelzett szójárások a szomszéd Kis-Küküllő és Torda megyé­ből csúsztak be, nem újabb időben, ha­nem már régen.” Ezeket az empirikus fogantatású megállapításokat félszá­zaddal később rendszeres kutatások követték.

Ma már abban a szerencsés hely­zetben vagyunk, hogy a Nyárádmente nyelvére vonatkozóan a kutatók né­hány alapvető munkát elvégeztek, és eredményeiket – legalább részben – közkinccsé tették. A kutatásokat még a negyvenes évek elején a kolozsvári magyar nyelvtudományi iskola meg­teremtője, Szabó T. Attila kezdemé­nyezésére a Nyárádmentéhez hozzám hasonlóan sok szállal kötődő Benkő Loránd kezdte el, munkájának ered­ményét 1947-ben megjelent A Nyárád­mente földrajzinevei című értekezésé­ben foglalta össze. A tanulmányhoz kapcsolódó adattári részt pedig a Bárczi Géza szerkesztette Magyar Nép­nyelv hasábjain tette közzé. Benkő Lo­ránd megállapította, hogy a Nyárád­mente nyelvjárás tekintetében nem egységes, s négy olyan részt külön­böztetett meg, melyeknek nyelvjárása elüt egymástól. A nyugati rész – benne a mi három falunk – fel Csibáig a me­zőségi nyelvjárásterülethez tartozik. „Sajátsága az e nyelvjárásra jellemző nyíltabb magánhangzók: o~a, ö~e, ë~e használata. Az a-zás itt még igen erős. A köznyelvi nyíltabb magánhangzók helyett álló zártabbak: o~u, ö~ü, ó~ú, ő~ű szórványosak, úgyszintén az i>ü labilisatio is.“ Anélkül, hogy itt most részletekbe bocsátkoznánk, említsük még meg, hogy Benkő Loránd felosztá­sa szerint a második nyelvjárási rész a Kisgörgény–Ákosfalva vonalig ter­jed, a harmadik rész megközelítőleg a Szentháromság–Gálfalva–Nyomát vo­nalig számítható, az ettől keletre fekvő falvak pedig a negyedikbe sorolhatók. A második és harmadik átmeneti tí­pus a mezőségi és a székely nyelvjárás között, mégpedig úgy, hogy a második a mezőségihez, a harmadik a székely­hez áll közelebb. A negyedik, a legkele­tibb rész nagyjából a székely nyelvjá­rásterület sajátságait mutatja.

Amikor emigyen négy nyelvjárási te­rületre osztja Benkő Loránd a földrajzi egységet alkotó és hat százada (Nagyte­remi és Újfalu kivételével) Marosszékhez tartozó Nyárádmentét, azt is hangsúlyozza, hogy bizonyos nyelvi sajátosságok mind a négy nyelvjárási vidékre érvényesek. Ezek a következők: „Az azonszótagú l, r, j előtt megnyúlik a rövid magánhangzó. Az ly hangot nem ismerik, helyette j-t ejtenek, néha még l helyett is j hangzik. A szótagvégi l, különösen hangsúlyos szótagban, ha utána mássalhangzó következik, gyak­ran kiesik. Általánosak a mássalhang­zó-nyúlások: s>ss, t>tt.”

A magyar nyelvjárások atlasza ed­digelé megjelent 388 térképe is meg­erősíti Benkő Loránd korábbi ered­ményeit. Az Atlaszban két kutatópont képviseli a Nyárádmentét, mégpedig Dózsa György (Lukafalva) és Nyárádre­mete. Végiglapozva a térképeket, nem kétséges a korábbi megállapítás he­lyessége, hogy ti. az első a mezőségi, a második pedig a székely nyelvjárás­hoz tartozik. Tovább erősíti ezeket az eredményeket a kolozsvári Babeș–Bo­lyai Tudományegyetem magyar nyel­vészeti tanszékének nyelvjáráskutató munkája is. Balogh Dezső és Teiszler Pál összegyűjtötte az egész Nyárád­mente tájnyelvi atlaszának anyagát, és egyikük (Teiszler Pál) már arról számolhatott be, hogy a feldolgozás is eléggé előrehaladott állapotban van ahhoz, hogy a nyelvjárási rendszer te­rületi vonatkozásait érintő kérdésekre már most viszonylag biztos feleletet nyerhessünk.

Teiszler megállapítja, hogy a Nyá­rád mentén, fel egészen a Buzahá­za–Jobbágyfalva–Nyárádszereda–Szentháromság vonalig a nyelvjárás hangrendszerbeli jelenségei tetemes részükben megegyeznek a mezőségi nyelvjárásterületen ismert sajátossá­gokkal, mégpedig olyan módon, hogy minél fennebb megyünk a folyó völ­gyében, a mezőségi nyelvjárási sa­játosságok úgy gyengülnek, és Nyá­rádszeredán felül egészen eltűnnek. A fokozatbeli eltérések alapján Teisz­ler is nyelvjárási alapegységekről be­szél, lényegében elfogadja Benkő Lo­ránd négyes felosztását, ugyanakkor hangsúlyozza bizonyos hangtani je­gyeknek az egész Alsó-Nyárádmen­tén fellelhető azonosságát. „Nyárádtő­től felfelé – írja – az első falvak még a hangsúlyos szótagbeli o~a váltako­zást, az ö~e váltakozás szélesebb ki­terjedtségét viszonylag jól képviselik, azonban a hangsúlytalan helyzetbeli o~a meg é–í–i, valamint az ö~e morfo­lógiai megmaradása már egybefogja a területet egészen Nyárádszeredáig, il­letőleg északkeletre Buzaházáig.”

A dialektológia a nyelvjárási rend­szerek területi elhatárolásakor el­sősorban a hangtani sajátosságok statisztikai módszerű vizsgálatára alapozza megállapításait. A hangtani jelenségek őrzik meg ugyanis a leg­szívósabban, az időben legtávolabbra menően a nyelvjárási sajátosságokat. „Ezeket a sajátosságokat a magyar nyelvjárások hangrendszerében – írja ugyancsak Teiszler – a fonémák re­alizációja, a fonémák disztribúciója, illetőleg a fonémaváltozások képvi­selik a legérzékelhetőbben.” A korsze­rű dialektológia azonban nemcsak a nyelvjárásokat egymástól elválasztó sajátosságokat veszi számba, hanem figyelmez azokra az azonos jegyek­re is, melyek összekötik a különböző nyelvjárási rendszereket. Mint láttuk, a murokországi falvak nyelvében is bőven akadnak olyan hangtani jelen­ségek, amelyek megegyeznek a tőle ke­letre fekvő falvak nyelvével, s melyek végső soron a székelység felé utalnak.

Ha a hangtani jelenségeken túlme­nően a nyelvföldrajzi adatokat, a nyelv szótári készletét, a földrajzi neveket is bevonjuk vizsgálódásunk körébe, ak­kor ama kétségbe nem vonható meg­állapítás mellett, hogy a Nyárádmente legalsó falvainak a nyelve a mezőségi nyelvjáráshoz tartozik, nem hagyhat­juk figyelmen kívül, hogy számtalan közszó és tulajdonnév utal a székely­séggel való rokonságra.

Rokonságot említünk, s az olvasó joggal szegezheti nekünk a kérdést: ha falvaink ősi székely települések, nem az lenne-e a történelmileg indokolt és ter­mészetes, hogy lakosai a székely nyelv­járást használják? Ha székelyek, ajkuk miért nem ejti székelyesen a szót? Mik lehetnek hát ezek után azok a történel­mi-társadalmi okok, melyeknek követ­keztében a mezőségi nyelvjárást beszé­lik, s csak néhány nyelvjárás-tipológiai szempontból nem döntő hangtani és több-kevesebb szóföldrajzi jelenség utal a székelységgel való rokonságra?

A felvetett kérdésre emigyen vála­szolhatunk:

1. A Nyárádmente legalsó falvai nemcsak a Székelyföldnek, hanem Marosszéknek is a legszélén fekszenek, és Nyugat meg Dél felől ún. vármegyei falvakkal szomszédosak, úgyannyira, hogy például Dózsa György (Lukafalva) ma már összeépült a régi Küküllő me­gyéhez tartozó Nagyteremivel és Te­remiújfaluval, s csak a keskeny vágá­nyú vasúti vonal választja el egymástól a három falut. Mindennapi életükben régóta állandó az érintkezés, és ez nyo­mot hagyott a beszélt nyelvben is. Ezzel a válaszunkkal kapcsolatban azonban fel kell hoznunk azt a logikusan adódó ellenvetést, hogy a szomszédos falvak is a megyei földnek, illetőleg a mező­ségi nyelvjárási területnek a peremén fekszenek. Nagyteremit és Teremiújfa­lut ráadásul még a Nyárád–Kis-Küküllő vízválasztó is viszonylagosan elszigete­li a régi megyei területtől, miért nem alkalmazkodtak hát nyelvükben ezek­nek a falvaknak a lakosai a székely nyelvjáráshoz, miért ment végbe a do­log éppen fordítva?

A szomszédság ténye tehát, mivel annak kétféle következménye is lehet­séges, egymagában nem magyarázza meg azt, hogy a murokországiak miért beszélik a mezőségi nyelvjárást.

2. Az előbb említett peremhelyzet nemcsak a szomszéd falusiak minden­napos társas érintkezése okán járha­tott a nyelvben is megmutatkozó követ­kezményekkel, hanem befolyásolhatta a demográfiai mozgást is. Mégpedig kettős értelemben: házassági kapcso­latok jöhettek létre a szomszédos fal­vak fiataljai között, és betelepedhettek falvainkba vármegyei lakosok. Mind a kettőre bőven idézhetünk adatokat, a történelmi források (összeírások, anyakönyvek) alaposabb szemügyre vétele azonban óvatosságra int. Falva­ink lakosságának tekintélyes része ma is azoknak a székely lófő és gyalogka­tona családoknak a leszármazottaiból tevődik össze, melyeknek neveivel már a legrégebbről fennmaradt katonai ös­szeírásokban, lustrákban találkozunk. Ezeknek a családoknak a gyermekei csak elvétve kötöttek házasságot vár­megyei jobbágyivadékokkal, s ha ide­genből hoztak feleséget, az ilyen leány az esetek többségében vagy székely csa­ládból származott, vagy pedig várme­gyei kisnemes szülött volt. Ez a hely­zet – az anyakönyvek tanúsága szerint – még az 1848/49-es forradalom, a job­bágyfelszabadítás után is csak lassan változott meg. Száz esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a fiatalok egybeke­lésekor a családok ne hánytorgassák a hajdani rendi állapotot, s előbb a vagyo­ni helyzet, majd a személyes tulajdon­ságok alapján értékeljék a jövendőbe­lit. Az idegenből (székely és vármegyei falvakból) jött házastársak számbelileg kiegyenlítődtek, így a nyelvjárásra nem hathattak döntő módon.

Kiegyenlítődést tapasztaltunk a be­telepedések esetében is, mert amek­kora a vármegyei jobbágyságnak a be­szivárgása (elsősorban Lőrincfalvára), legalább akkora a székelységből jöttek­nek a száma. Hogy csak példaként a magam családját említsem: Benkő őse­im a XVI. század végén már Lukafalván élnek, 1602-ben Básta itt lustrálja őket, de a családi hagyomány úgy tudta, hogy a háromszéki Árkosról származ­nak; anyám ősei, a makfalvi Dósák a XVIII. század elején még Makfalván laknak, hogy aztán üknagyapám 1827- ben a háromszéki Illyefalváról teleped­jék Ilencfalvára, feleségül véve a már korábban ide költözött Dósa Ádámnak az unokáját.

A demográfiai mozgás tehát éppen kiegyenlítettségénél fogva nem ma­gyarázza falvaink nyelvjárási sajátos­ságait.

3. Felvetődhetik még az a – ismere­teim szerint tudományosan sehol nem tárgyalt – kérdés is, hogy a mezőségi nyelvjárásban van valami domináns szerepre törő tulajdonság, s ahol érint­kezésbe kerül más nyelvjárásokkal, ott előbb-utóbb uralkodóvá válik. A hang­képzés kényelmessége, a kiejtés pon­gyolasága ragad (pl. mennyivel könnyebb kiejteni a mondtam helyett a „marasmenti” mantam-ot), s tapaszta­latból tudom, hogy iskolázott, irodalmi nyelvet beszélőknek is hosszasabb mu­rokországi tartózkodás után könnyen rááll a szája az a-zásra. E gondolatme­netben arra is emlékeztethetem az ol­vasót, hogy Aranyosszék székelysége is felcserélte ősi nyelvjárását a mezősé­givel.

Mindaddig azonban, amíg a hazai nyelvatlasz-munkálatok nem való­színűsítik ezt a csak nagyon óvakod­va megfogalmazott feltételezést, fenti vélekedésemet magam sem minősít­hetem olyan döntő érvényűnek, ami egymagában megmagyarázná szülő­földem nyelvjárását.

4. A nyelvjárási sajátosságok törté­nelmi folyamatok következményei, s hitelességük tekintetében az írott for­rásokkal vetekednek; mi több, a rég­múltat illetően sokszor akkor is infor­mációkkal szolgálnak, amikor nem támaszkodhatunk írott szöveg bizony­ságtételére. Ezért az Alsó-Nyárádmente mai nyelvjárásának megértéséhez, ille­tőleg e nyelvjárás kialakulását magya­rázó hajdani események kibogozásához a történettudomány és a nyelvjárásku­tatás eredményeit együttesen kell se­gítségül hívnunk.

A nyelvjáráskutatás és település­történet egymástól elválaszthatat­lan kutatási területek, s eredményeik csak akkor hitelesek, ha más-más ol­dalról indított vizsgálódásaik valahol találkoznak. A mi esetünkben bizony­ságokra van szükségünk, hogy Ma­rosszékben a Nyárád torkolata köze­lében letelepedett székelyek nemcsak érintkeztek a mezőségi magyarság­gal, hanem huzamosan együtt is él­tek velük.

Csánki Dezső írja a középkori Kü­küllő vármegyéről, hogy olykor ehhez a közigazgatási egységhez számítot­tak néhány, a Nyárád folyó mentén fekvő falut is, így Nyárádtőt, Lőrinc­falvát és Nyárádkarácsonyfalvát. Nyárádtő (Nyaradtew) 1420-ban „mint Küküllő vármegyei helység, cserében Zsigmond királytól, a szántai Laczkok birtokába került”. Lőrincfalvát (Lew­rynczfalwa) 1493-ban Küküllő megyei helységként „mint a Szentpáliak és Hosszúaszóiak birtokát csupán egy alkalommal említik”. Nyárádkará­csonyfalvát (Karachonfalwa) 1477-ben „mint helységet, határozottan Kükül­lő vármegyéhez számítják”. Vessünk számot azzal, hogy a Nyárádtővel, Lőrincfalvával dél felől szomszédos, tájegységileg feltétlenül a Nyárád te­réhez tartozó Teremi (Theremy) 1263-tól adatolhatóan mindig Küküllő me­gyéhez tartozott, soha nem került székely igazgatás alá, nem lett soha Marosszéknek a része. Mindebből nyilvánvaló, hogy a középkori Kükül­lő megye benyomult a Nyárád alsó fo­lyásának mentére.

Ha ezeket a minden szórványossá­guk mellett is valamelyes rendszerré összeilleszkedő adatokat egybevetjük a nyelvjáráskutatás eredményeivel, megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy az alsó-nyárádmenti falvak, mi­előtt székely széki igazgatás alá kerül­tek volna, vármegyei területek voltak, illetőleg a székelyek itteni megtelepe­dése előtt e vidéket a vármegyei, tehát a mezőségi tájnyelvet beszélő magyar­ság már megülte. E feltevés lényegét tekintve egybevág Benkő Loránd ama megállapításával, „hogy a Nyárád alsó vidékének lakossága nem a székely­séghez, hanem a mezőségi magyar­sághoz tartozott”.

(Benkő Samu: Murokország. Művelő­déstörténeti barangolás szülőföldemen. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972, 15–25. oldal)