Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„Jobb egy kis templom tele, mint egy nagy félüresen”

Interjú Simon Ferenc bécsi esperes-plébánossal, a Bécsi Magyar Katolikus Egyházközség lelkipásztorával.

Esperes úr, elsősorban megkérem szépen arra, hogy beszéljen magáról és arról, hogyan döntött ezen hivatás mellett.

Ez igazából egy elég hosszú történet, amit nagyon röviden is el lehet mondani: immár 21 éve vagyok pap, a hivatásom ‒ kis túlzással ‒ viszonylag késői, ugyanis nem pont érettségi után, hanem 21 évesen határoztam ezt el. Én nagyon sokáig, 17‒18 éves koromig nem jártam templomba, bár meg voltam keresztelve, de az elsőáldozás és a bérmálkozás közvetlenül a szemináriumba való belépésem előtt történt. Volt Nagyváradon egy fiatal káplán, aki fiataloknak tartott összejöveteleket, jó volt a társaság, jó fej volt a káplán is. Én azonban már előtte is kerestem, egészen szép gyermekkorom volt, rengetegen voltunk gyermekek és sokat játszottunk, és egy páran vallásosak voltak. Így a barátságon (ami egy nagyon fontos dolog) és a barátokon keresztül jutottam el a templomig, a hitig, és ez végig kíséri egész életemet.

Miután Gyulafehérváron felvettek a szemináriumba, a püspök mégis úgy döntött, hogy Budapestre fog küldeni. Én ott és Pannonhalmán folytattam tanulmányaimat, majd Bécsbe jöttem, ugyancsak tanulni, majd kint ragadtam. 23 éve vagyok itt, igazából többet töltöttem Bécsben, mint otthon. Bár nagyváradi születésű és neveltetésű, de most már bécsi vagyok.

Ugyanazt találom meg itt, Bécsben, mint amit Nagyváradon is megéltem: ugyanazt a sokszínűséget, bár talán Bécs színesebb, mint Nagyvárad.

Ha belépünk az Am Tabor plébánia honlapjára (http://www.amtabor.at/ ungarisch.html), olvashatjuk, hogy a bécsi magyar nyelvű római katolikus egyházközség 1522-ig vezeti vissza a történetét. Tulajdonképpen szemtanúja volt a közép-európai történelem utóbbi ötszáz évének. Hol tart jelenleg létszámban és a lelki élet szempontjából ez a közel félszáz esztendős közösség?


Simon Ferenc

A létszámot mindig nagyon nehéz megmondani. Az osztrák plébániámon pontosan meg tudom mondani a létszámot, 3529, és ez évről évre változik. A magyar egyházközség esetében azonban nem tudom megmondani, ugyanis mi nem szerveződünk plébániába, az én joghatóságom az egész főegyházmegyére kiterjed. Ha németről lefordítom, a hivatalos nevünk így hangzik: a Bécsi Főegyházmegye magyar közössége.

Kit nevezünk az egyházközség tagjának? Azokat, akik a szentmisére rendszeresen járnak vagy akik csak néha-néha látogatnak el? Vagy azokat, akik magyarok? Kicsit tág a fogalom. Azt tudom mondani, hogy vasárnapról vasárnapra 80 és 200 között szokott mozogni a jelenlevők száma. Ez az ünnepektől is függ, a kis templom általában meg szokott telni, kint is állnak, nekik a misét kihangosítjuk. Mindig azt mondom, hogy jobb egy kisebb templom, ami tele van, mint egy nagy templom, ami félig üres.

Bécs mellett Badenben és Bécsújhelyen levő magyar katolikus hívek is Ön hatáskörébe tartoznak, előbbi helyen talán van egy magyar segédlelkész is. E két helyszínen milyen létszámban vannak magyar katolikusok?

Mivel megbízatásom a Bécsi Főegyházmegye egész területére kiterjed, nekünk vannak miséző helyeink: Bécsben, Badenben, Bécsújhelyen Utóbbi két helyen havonta egyszer van szentmise, kivéve a nyári hónapokat. Őket még egyházközségnek sem lehet mondani, csak miseközösségnek, többre ott nincs lehetőség. Segítőim ‒ papok és nem egyházi személyek, önkéntesek ‒ mindig is voltak, most is vannak. Önkéntesek nélkül semmi sem működne az égvilágon. Voltak segédlelkészeim, magyarok is voltak, most éppen nincs, de ez változhat.

Megint nehéz számokról beszélni. Kevesebben vannak, mint Bécsben, olyan 30 és 50 között vannak, akik a misére járnak.

Ön szerint milyen kihívásokkal néz szembe jelenleg a bécsi és Bécs környéki magyar katolikusság?

Több kihívás is van, attól függ, hogy a helyzetet milyen szemszögből nézzük. Ha csak egyházi szemszögből nézzük, itt van a Bécsi Főegyházmegye strukturális átalakítása: plébániákat összevonnak, nagyobb plébániák lesznek. Talán ott az idegen nyelvű egyházközségek betagozódnak, ez még egy képlékeny dolog. Ez az egyik nagy kihívás, hogy ebben a mi helyünk hol van.

A másik kihívást az idő kérdése képezi, amely mindig kevesebb lesz, hiszen a legtöbbnek van családja, vannak gyermekei. Az elején, amíg a gyermekek kicsik, még járogatnak, aztán, ahogy nagyobbak lesznek, egyre kevésbé, merthogy a „kis gyermek kis gond, a nagy gyermek nagy gond”. Felgyorsult a világunk. Ez látható, és az egyházban is érezhető. A digitális világban teljesen más kihívásoknak nézünk elé, mint előtte. Bár ma minden lehetőségünk megvan a kommunikációra, mégsem használjuk ki őket, és azt mondjuk, hogy nem kommunikálunk és nem találkozunk eleget, hogy nem beszélünk egymással, hogy félreértjük egymást. Azt látom a legnagyobb veszélynek, hogy nem kérdezünk utána, hogy mit is gondolt a másik, hogyan is gondolta, jól értettem-e azt, amit mondott. Ez nálunk, magyaroknál egy nagy kihívás, mert mi „mindig azt gondoljuk, hogy ő azt gondolja, hogy mi azt gondoljuk, hogy azt gondolja.” Körülbelül így megy ez.

A másik nagy kihívás a magyarok körében itt, Ausztriában, de szerintem a világon mindenhol a széthúzás áthidalása. Mindenhol tudják, mi híresek vagyunk erről: két magyar összeáll, három pártot alapít. Ez sajnos realitás. Nem értek vele egyet, küzdök ellene, de ez nehéz. Ez egy nehéz téma.

A másik, amit még észreveszek: a fiatalok azzal állnak szemben, hogy kijönnek Bécsbe, munkát, lakást, társaságot keresnek. Ebben mi kevésbé tudunk segíteni, mi sem lakás-, sem munkaközvetítők nem vagyunk, ebben vannak profik, és én is inkább odairányítom őket, hogy tájékozódjanak, mert nagyon sokan tájékozatlanul jönnek ki, és itt állnak a semmi közepén. Mi azért vagyunk itt, hogy ők megtalálják az egyházi közösséget, hogy ezt próbáljuk egy kis részen pótolni.

Az idősebbeknél egyfajta, a rég elmúlt idők felé való nosztalgiát veszek észre. Ez soha sem volt úgy, és soha sem lesz úgy. Ez egy nagy kihívás. Továbbá az úgynevezett magyarkodás, hogy mi, magyarok „sokkal jobbak, nagyobbak vagyunk, a mi nyelvünk a legszebb, a legjobb”.

Aki nem beszél nyelveket, annak valóban az, de aki beszél nyelveket, tudja, hogy minden nyelvnek megvan a szépsége. Mi, magyarok nem nézhetünk le senkit sem. Milyen jogon nézek én le bárki mást is? Keresztényként meg pláne a másikat, felebarátomat tisztelnem és szeretnem kell, bármilyen színű a bőre, bármilyen nyelvet beszél. Még ha románul is beszél, akkor is tisztelnem és szeretnem kell, mert ő is a felebarátom, mert olyan, mint én.


A bécsi Deutschordenskirche oltára. Horváth Csaba felvételei

Böjte Csaba ferences szerzetes többször is járt Bécsben, volt arra is alkalom, hogy Önök koncelebráltak. Az Önök ismeretsége hova vezethető vissza?

Az egyházközségben már előtte is járt. Azon és a katolikus magyar értelmiségi mozgalmon keresztül ismertem őt meg, és azóta évente egyszer jön. Mi a Dévai Szent Ferenc Alapítvány számára gyűjtést szervezünk, és akkor ő celebrálja a misét igazából és ő számol be.

Apropó kommunikáció: Önnek van Twitter-oldala (https://twitter.com/ferenc_atya) és rendszeresen használja, tölt is fel tartalmakat. A modern technika vívmányai ‒ az Ön meglátása szerint ‒ alkalmasak a lelkipásztori szolgálat segítésére?

Mindenképpen, sőt szerintem sokkal-sokkal többet és professzionálisabban kéne használni. Én nagyon keveset használom sajnos, időhiányból. A mai nyelv a digitális nyelv, a szociális média. Ez van. Sokkal több és modernebb videókat kéne készíteni. Ehhez nem csak ez kell. Az új bort régi tömlőbe önteni ‒ a Szentírás szavai szerint ‒ nem nagyon tanácsolt. Ezért az új bornak új tömlő kell, de a kérdés csak az, hogy van-e új borunk, és hogy mi az az új bor?

Végezetül: Erdélyben mikor járt utoljára, esperes úr?

Ha Erdélyt Kolozsvártól keletre értjük, akkor legalább öt‒hat éve, ha nem több. Nagyváradon, szülővárosomban már legalább két éve nem voltam.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Gálfalvi Gábor

Az Alsóboldogfalván élő és ma is aktívan tevékenykedő nyugalmazott iskolaigazgató, néprajzkutató és közíró Gálfalvi Gábor fő kutatási területe az ember és a táj közötti valós életterek kapcsolatának vizsgálata. Ezen belül a méltatlanul feledésbe merülő kismesterségek, a népi építkezés, a tanya- és faluvilág témaköreit felölelő témák érdeklik, ezeken munkálkodik, publikál, mint ahogyan az alábbiakban is ezekről, valamint az ide vezető útról vall. Az ilyen út, hol az ember a valós értékeket és a valós múltat elfogultság nélkül kutatja, hosszú és rögös, ahogy egykoron Bözödi György neves szociográfus is összefoglalta. Ennek szemléletében kérdeztük a fáradhatatlanul kutató írót.

Krüzselyi Erzsébet

A VI. Krüzselyi Erzsébet szavalóverseny kapcsán a „fogyatékos” szó gyógypedagógiai fogalom, jelentéstartalmát az ember testi, idegrendszeri, lelki, cselekvésbeli vagy szociális tulajdonságai területén lehet meghatározni. A nehéz földi életutat megjárt költő, hátrányt szenvedett ember már nem él, nem kell őt vigasztalni, a sajnálat pedig méltatlan egy költőhöz. Művét nem vizsgálhatjuk fogyatékosságainak tükrében. Tudjuk, hogy témavilága zárt, szűk körű.

angi istván

A cél, ami összehozott bennünket, a tisztelgés szándéka. Tisztelegni akarunk Angi István professzor úr (képünkön) 85. születésnapján, méltatni akarjuk eddigi tudományos életpályája gazdag eredményeit mi, akik diákjai voltunk, valamint a kolozsvári Református Tanárképző karon dolgozó kollégák, akik néhány évig abban a kiváltságos helyzetben voltunk, hogy tanártársai is lehettünk a professzor úrnak, mindannyiunk István bácsijának.

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával.

Mezőkeszü

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával. 

Mezőkeszü

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával. 

Negyedszázad komoly időszaknak számít egy civil szervezet életében, s ez mérleg készítésére kötelez. Dióhéjban szeretném ismertetni egyesületünk legfontosabb tevékenységeit, eredményeit. Már 1992-ben felmerült egy honismereti szövetség megalakításának szükségessége. Még abban az évben tervet állítottam össze helytörténeti és néprajzi kutatómunka megszervezésére, valamint emlékhelyek létesítése és ápolása érdekében.

Tenke

A Tenkei Művelődési és Honismereti Kör és a Bihar megyei község református gyülekezete kilencedik alkalommal rendezte meg május 25-én és 26-án Táj- és Honismereti Konferenciáját. A Fekete-Körös felső folyásának vidéke, ahol tíz-egynéhány Árpád-kori településen csak pár ezer magyar él ma már, igen gazdag hagyományokban, kultúrában, lelkiségben, természeti kincsekben. S erre nem hullhat rá a feledés pora – vélik a találkozósorozat kitartó szervezői.

Mezőkeszű, Református templom

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával.

A 19. és a 20. század irodalmi szövegeinek szerkesztője és értelmezője, a szövegek társadalomtörténeti összefüggéseinek kutatója, szótárszerkesztő, lelkiismeretes könyvkiadói szakember és intézményalapító, tankönyvszerző áll előttünk.

„A magyar irodalom legelőször óvodás koromban ragadott meg, amikor román elemi iskolába járván (merthogy a magyar református elemit épp első osztályos koromban zárták be) Édesanyám magyarul írni-olvasni Petőfi Sándor és Arany János versein tanított. Aztán folytatódott és mélyült a kötődésem a székelyudvarhelyi gimnazista évek alatt, ahol jó és lelkes magyar tanáraim voltak, s persze akkor már magamtól szenvedélyes olvasó voltam. A család el is könyvelte, hogy magyar irodalom szakra megyek.”

A Tomcsa Sándor Színház segítségével immár második alkalommal rendezték meg a forradalom.ma elnevezésű, rendhagyó március 15-i megemlékezést Székelyudvarhelyen. 2016. március idusán az 1848-as forradalom kirobbanásának délelőtti eseményeit, idén forradalom.ma 2.0 néven a délutáni eseményeket elevenítették fel a szervezők.

„Dániában senki sem tekint úgy a népfőiskolára, mint egy tanulási lehetőségre, inkább, mint egy év kikapcsolódásra a gimnáziumi évek után. Ezen intézmények a tábortűzről, hippikről és gitárról híresek, egy olyan közegben, ahol a résztvevő diákok között nagyon szoros barátság alakul ki. Ez egy olyan lehetőség a számukra, ahol könyvek és esszék helyett végre azon dolgozhatunk, hogy különböző kapcsolatokat építsünk, barátkozzunk, és ezáltal jobb emberré is váljunk egy kicsit.”

Színházszekér jó úton a „világvégétől” hat kilométerre

Küsmöd a világ vége, onnan is hat kilométerre fekszik Siklód – így tartja a mondás. S hogy mi történik egy átlagos novemberi hétvégén az alig 300 lakosú, szinte megközelíthetetlen, ám csodaszép Hargita megyei faluban? Egy egész hadseregnyi embert megmozgató amatőr színjátszó találkozó, az immár 19. alkalommal megszervezett Az ekhós szekér nyomában nevet viselő seregszemle.

türi magyar ház

E népszokás ezeréves, pogánykori „felmenői” a téli napfordulóhoz köthető néphagyományok között keresendők, mint például a regölés volt hajdanán, amely már nem él a faluban (egyebütt sem a környékünkön), de szövegtöredékeit a gyermekmondókák hellyel-közzel még megőrizték.