Fekete Pál művészete

Életművész az, aki azt csinálja, amit szeret, és jól. Az csak bónusz, hogy más hasznára is dolgozik közben.

Fekete Pál egy tízgyermekes család nyolcadik gyermekeként született 1964. január 24-én Székelyvéckén. Általános iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, majd Erdőszentgyörgyön érettségizett. És tovább? – kérdezhetnénk. Hát, alaposan kijárta az élet iskoláját. Tizennyolc évesen ismertük meg, amikor a marosvásárhelyi állatkertben karbantartó, beszerző és mindenes lett. Otthonosan mozgott az állatok világában, csak úgy nyelette le a nagy tyúkot a halottnak tűnő óriáskígyóval. Már akkor szembetűnt, hogy ez az ember milyen csodálatos szimbiózisban él a természettel.

Az állatkertben, 2000. január 2-án vett életében először kezébe agyagot, amit formálni kezdett, majd valahogy nem tudta abbahagyni. Formás, népi hangulatú, emberi tulajdonságokat kidomborító agyagszobrai felkeltették több jó barát figyelmét. Nagy István színművész Hunyadi László szobrászhoz vezette, aki így kiáltott fel: „Ecsém, ezt kell csinálni!”. Agyagszobraiban a negatív emberi tulajdonságok is elfogadható formában jelennek meg, afféle természetes megbocsájtással. Mert lehet, hogy hatalmába kerítette a falusi bácsit az alkohol, de ott van mellette biztos támaszként főkötős felesége, akire mindig támaszkodhat. Színtiszta falusi világot idéznek a bajuszos, vastag szemöldökű, markáns férfiarcok, még akkor is, ha negatív tulajdonságaikat, vagy éppen küszködésüket próbálja a művész bemutatni. Páros vagy csoportos szobrai, bár emberi gyarlóságokat közvetítenek, az összetartozás valós létét láttatják jóban-rosszban. Ha végignézzük szobrocskáit, szinte valamennyiben felfedezhetjük az alkotó vonásait, karikaturista megjelenítésben. Önábrázolások? Ez is benne lehet az agyagban…

Saját kiállítással mutatkozott be 2000-ben a Marosvásárhelyi Napokon, majd ezt megannyi követte: a Gyimesekben, Bécsben és Németországban is megcsodálták a munkáit. Nemsokára úgy döntött, hogy otthagyja a munkahelyet, és folytatja a szobrászkodást. Szabadnak született ember szabad döntése.

Majd tíz éve, 2006-ban újabb fordulat következett be az életében: magyarországi vendégek tették fel a kérdést Székelyvéckén sétálva, hogy „mi lesz ezzel a sok elhagyatott falusi házzal?” A kérdés már burkolt célzást is rejtegetett, hiszen addigra Pali a családi örökségből rámaradt házat csodával határos módon már rendbe tette – és aki látta, annak bizony megakadt rajta a szeme. Majd jöttek a pénzes és hagyománytisztelő magyarországiak, és 15 véckei házat újíttattak fel Fekete Pál csapatával. Egy újabb tett, amelyet értékmentésnek neveznek. Ehhez a „hobbihoz” sorolható a régiséggyűjtési szenvedélye is. Valami belülről jövő ösztön sugallta a művésznek, hogy a hagyományos házak köntöséhez hagyományos díszlet illik. Előkerültek a padlásról, a piacról, a régiséggel kereskedő cigányok kezéből a kihajított bútordarabok, háztartási eszközök, falvédők, bibliák, keresztek, és megannyi enyészetbe hajló dolog, amibe ismét életet lehelt a gyűjtő. A felújított házakban minden régiségnek megkerült a helye. Ami nagyon jellegzetesen véckei vagy székely volt, bekerült a Fekete Pál által alapított székelyvéckei falumúzeumba. A látogatóknak különösen figyelmébe ajánlom azt a szerelmes levelet, amelyet egy leányzó írt háborús időkben babájának. Csodálatba ejtő az érzelmek kifejezésének őszinte, esztétikus és keresetlen kifejezése. Kedves felismerés, hogy mindig bánatot gerjesztett, különösen női szívekben az a megmásíthatatlan tény, hogy a női és férfiúi elvárás a szerelemben nagyon különbözik…

Nevezhetjük közösségi szerepvállalásnak, vagy akár megpróbáltatásnak, hogy 2008-ban szülőfaluja polgármesterének választja a nagy hazatérőt. Próféta saját hazájában? Nehéz vállalkozás, de belevág. Elkezdődnek a véckei rendezvénysorozatok: borkóstolók, gyermektáborozás, hagyományőrző és kézműves táborok, íjászatoktatás, stb. Olyan előadók látogatnak el a székelyvéckei művelődési házba, akik még Marosvásárhelyt is ritkán tisztelik meg zsúfolt programjaik miatt. Berecz András előadóművész például gyakran megnevettette a borkóstolón megjelent népes közönséget. Azért kell őt feltétlenül megemlítenünk, mert Fekete Pál jóval ismeretségük előtt született szobrai mintha előrevetítenék a Berecz András-i ízes népiességet, no meg az előadó pödört bajuszát. Kiváló magyar borászok látogattak el a faluba, hogy a történelmi Magyarország legnépszerűbb borvidékeinek nedűit ismertessék – és ízleltessék – meg a helybéliekkel. A polgármesternek mindig volt gondja arra, hogy a jó pénzért elkelt borok bevételét nemes célra használja fel, amelyek a település továbbépítését szolgálják. A falu pedig azóta is épül és szépül. A helybéliek joggal lehetnek büszkék a kilátóra, a bejárati székelykapura, a falumúzeumra, a kápolnára, a kálváriára vagy Petrás Mária állandó tárlatára a katolikus templomot körbevevő falon, amelyen kerámiában megörökített magyar szenteket láthatunk. Mind-mind kulturális örökségünkké előlépett alkotások. Micsoda szerencse, hogy Fekete Pálnak van szeme a természet által nyújtott lehetőségek meglátására.

Székelyvécke szelíden melengető dombok ölén fekszik. Jó lehet ezt fentről befogni szemmel és szívvel. Aki elé ez a látvány tárul, érezheti, hogy jó itt lenni, hogy „szép a világ, gyönyörű a világ, nincsen semmi hiba benne”. Ezért is épült fel a kilátó. A mélyen katolikus székelyvéckei ember a hirtelen magasodó domb oldalában már elképzeli a tizennégy stációs kálváriát. Megépült. A régiséggyűjtő rájön, hogy a kikupálódó Korondon csak úgy hajigálják ki a régi kivitelezésű faragott bejárati kapukat. Felvásárolja és felújíttatja őket, majd agyagdomborművel, nemzet- és hiterősítő idézetekkel gazdagítva megalkotja a keresztút tizennégy stációját. Külön adottság a kivitelezéshez szükséges pénz előteremtése is: személyeket, családokat, egyházi vagy önkormányzati közösségeket kér fel egy-egy stáció kiváltására. Akad elég adakozó a teljes ökumené jegyében. Aztán nem bír megnyugodni, karba tett kézzel üldö­gélni, hiszen hogy néz ki, hogy a kálvária tetején csak egy akármilyen kilátó legyen? Oda kápolna illenék. Röpke egy év alatt a kilátó átköltözik a szomszédos dombra, helyébe pedig egy Fekete Pál által megálmodott kis kápolna kerül. A kápolnaavatón azon vitatkoztak a faluba először ellátogató magyarországi vendégek, hogy vajon hány száz éves lehet a kápolna – mit sem sejtették, hogy kitartó munkával sikerült csak befejezni és berendezni az avató napjára…

Még ha a faluközpont rendezése, vagy az utcák aszfaltozása nem is feltétlenül művészi alkotás, az úgyis az ügyes gazda képét erősíti. Szívmelengető élmény a Székelyvécke bejáratánál álló óriási székely kapun át a faluba érkezni, melynek a tövében egy fapad van, így akár meg is pihenhet az arra járó vándor.

A székelyvéckeieknek két nagyon fontos identitása van: a székely és a római katolikus. A művész polgármesternek sikerült kirajzolnia, megformálnia és megmutatnia a nagyvilágnak ezt a két nagyon erős jellemzőjét a falubelieknek. Mindezen kulturális, önkormányzati megvalósítások mellett maga is nagycsaládos ember: négy gyermek édesapja. Családi kapcsolatait a közösségi életben is kamatoztatja – rengeteg erdélyi, anyaországi ismerős, barát számít Fekete Palira.

Szerencsés ember, többször mondta nekem, hogy nem kíván szebb evilági vagy túlvilági életet, mint amilyen neki Székelyvéckén van. Adja a Jóisten, hogy egészségben sok-sok esztendeig csodálhassa élete műveit, alkotásait!