Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Írók a két világháború közti hírlapoknál

A két világháború közötti erdélyi magyar szellemi élet kiválósága, Spectator (azaz: Krenner Miklós), a hírlapirodalmat és a szépirodalmat tejtestvéreknek tekintette. Időnkénti számvetéseiben rendszeresen kitért a kettő viszonyának alakulására is. Kiemelten szólt például arról, hogy az 1919 után megszülető erdélyi irodalomnak a napisajtó volt a felnevelő dajkája, szálláscsinálója. A Keleti Újság emlékezetes irodalmi pályázatait, a Napkelet működését, az Ellenzék Áprily-, majd Kuncz Aladár-szerkesztette irodalmi mellékletét azért tartotta példaértékűnek, mert ezek a kezdeményezések elősegítették az erdélyi magyar irodalom önszerveződését: az Erdélyi Szépmíves Céh megalakítását, majd a helikoni munkaközösség életre keltését, illetve az Erdélyi Helikon folyóirat elindítását.1

Az időbeli párhuzam és a sajtótörténeti hagyományok kedvéért hadd említsem meg: Petelei István, aki a 19. század végének szellemi vezéregyénisége volt Kolozsváron, jó nevű novellistaként került 1880-tól a Kelethez és a Kolozsvári Közlönyhöz, majd 1886-tól a Kolozsvárhoz. Valóságos „írógárdát” nevelt ki a fiatal újságírókból. Nem feledkeztek meg róla két világháború közti utódai sem. Az induló Erdélyi Helikon első számában Kovács Dezső követendő példaként elevenítette fel munkásságát: „Igazság, gondos stílus, a szép ösvényéről soha le nem tévedő biztos ízlés jellemezte minden írását, makulátlan magyarság. Ezeket a tulajdonságokat nevelte bele a fiúkba, akik környezetében éltek. Muszáj volt úgy írni, hogy tessenek Peteleinek.”2 Egyébként ő indította el az írói pályán a fiatal Thury Zoltánt, ő hívta Kolozsvárra Bródy Sándort, Krúdy Gyulát fiaként emlegette.

Spectator két világháború közötti sajtóképéből megtudjuk, hogy az üzleti érdekek előtérbe kerülésével, a versenyhelyzet kialakulásával a szépirodalom és a hírlapirodalom közötti – kezdetben oly ígéretesnek mutatkozó – szimbiózis megbomlik. A nyereségorientált, nagy példányszámú napilapok – a Brassói Lapok kivételével – egyre inkább elhanyagolják „az irodalom becézését”. Ez pedig kettős veszteséggel járt: 1) amint az írók kiszorultak a napisajtóból, érezhetően csökkent a hírlapírás minőségi színvonala; annál is inkább, mivel attól kezdve a sajtót valósággal elárasztotta az álhírlapírók hada (Spectator szerint egy hivatásos közíróra hat álhírlapíró esett akkoriban); 2) ugyanakkor a frissen születő irodalmi értékek nem jutottak el a szélesebb olvasói rétegekhez. Hogy mi vezetett a hírlapírás értékcsökkenéséhez? Higgadt elemzésében Spectator nem annyira a külső okokkal magyarázza a romlást, sokkal inkább a kisebbségi magyar társadalom betegségeivel. A gazdasági válság, a hatalom elnyomása azért hozhatta felszínre ezeket a bajokat – érvelt 1935-ben –, mert a társadalom önszemléletében és önszerveződésében nem igazodott eléggé a kisebbségi helyzet követelményrendszeréhez.3




Balázs Ferenc

Előadásomra készülve áttekintettem Monoki Istvánnak, a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár egykori igazgatójának A magyar időszaki sajtó a román uralom alatt (1919–1940) című munkáját,4 és kiírtam azoknak az íróknak a nevét, akik több-kevesebb ideig napi- vagy hetilapok szerkesztőségeiben dolgoztak, szerkesztőségeket vezettek. Íme, a névsor: Áprily Lajos, Balázs Ferenc, Bárd Oszkár, Benedek Elek, Benedek Marcell, Berde Mária, Bözödi György, Dsida Jenő, Gyallay Domokos, Jakab Géza, Kacsó Sándor, Kakassy Endre, Kádár Imre, Károly Sándor, Kiss Jenő, Kovács György, Kós Károly, Kubán Endre, Ligeti Ernő, Maksay Albert, Markovits Rodion, Molter Károly, Nagy Dániel, Nyirő József, Salamon László, Sipos Domokos, Szentimrei Jenő, Szombati Szabó István, Tabéry Géza, Walter Gyula.

A számba vett lapok a következők: Aradi Friss Újság – Franyó Zoltán, 1938; Aradi Közlöny – Károly Sándor, 1924; Aurora, Nagyvárad – Salamon László, 1922/1923; Bohém Világ, Temesvár – Kubán Endre, 1929; Brassói Lapok – Kacsó Sándor, Kakassy Endre, 1932; Bukaresti Magyar Hírlap – Krenner Miklós, 1926; Cimbora – Benedek Elek, 1922–1929; Cultura – Kristóf György, 1924; Az Ellen­őr, Mvh. – Osvát Kálmán, 1924–1925; Ellenzék – Szentimrei Jenő, 1932; Erdélyi Szemle – S. Nagy László, 1919–1940; Esti Lloyd – Franyó Zoltán, 1924; Figaro – Nagy Dániel, 1919–1920; Független Újság – Ligeti Ernő, 1934–1940; Gyerekújság – Kubán Endre, 1928; 6 Órai Újság – Franyó Zoltán, 1931–1940; Hétfői Friss Újság – Markovits Rodion, 1925; Jóestét! – S. Nagy László, 1932; Jóreggelt! – S. Nagy László, 1932; Kalauz – Osvát Kálmán, 1922–1923; Keleti Újság – Nyirő József, 1939-től, bukaresti szerkesztő: Kakassy Endre, 1926–1928; Kévekötés – Balázs Ferenc, 1931; Kolozsvári Friss Újság – Walter Gyula, 1930-tól; Magyar Nép – Gyallay Domokos, 1921-től; Magyar Újság , Arad – Nagy Dániel, 1924; Mai Világ – Kádár Imre, 1927–1928; A Másik Út – Salamon László, 1932; Népújság – Finta Zoltán, 1925; 5 (Öt) órai Újság – Franyó Zoltán, 1931; Székely Közélet – Tompa László, 1919–1943; Újság – Szent­imrei Jenő, Nyirő József, 1925–1927; Vasárnap, Vasárnapi Újság – Benedek Elek, Kós Károly, Szentimrei Jenő, 1921–1925; Zord Idő – Osvát Kálmán, Berde Mária, Molter Károly.

Az időszaki sajtótermékek viszonylag nagy számát Monoki azzal magyarázta, hogy olcsóságuknál fogva a hírlapok jobban megfeleltek a romániai magyarság leromlott gazdasági viszonyainak. „Ezt a körülményt használta ki az írói gárda is – írja a történelmi hátteréről is tudósító szakbibliográfus –, nekiesve a lapgyártásnak, sokszor meggyőződésből, de bizony elégszer a sovány megélhetés lehetőségétől is sarkalva. De bármily nagy is volt a magyar közönség érdeklődése és reáutaltsága, a túlságosan nagyszámú lapot fenntartani nem tudta, s ha még hozzávesszük a politikai nehézségeket, párt- és egyesületi egyenetlenségeket stb., nem csoda, ha közülük számosan tiszavirág-életűek voltak.”5

Feltűnhetett, hogy az írói minőségű köz­írást művelő Tamási Áron neve eddig még nem hangzott el. Igaz, nem volt szerkesztőségi alkalmazott, mint Tizenegyekbeli társa, Kacsó Sándor, vagy közös barátjuk és harcostársuk, Szentimrei Jenő. De a Brassói Lapokban fenntartott rovata, a Tiszta beszéd, az Ellenzék 1939 októbere és 1940 közötti melléklete, a Vasárnapi Szó mind történeti, mind irodalomtörténeti szempontból megkerülhetetlen teljesítmény. A Bernáth László által gondozott és Dávid Gyula mikrofilológiai jegyzeteivel ellátott 1981-es Kriterion-kötetet, a Tiszta beszédet annak idején Kacsó Sándor véleményezte. Ebből idézem: „Egy nagyon nagy írót revellálnak így együtt ezek az írások. Egy nagyon nagy embert, akit a népéhez való hűség, az emberiséghez való kötődés erkölcsi parancsának mély megbecsülése, a természetes emberi érzésekből fakadó igazság történelmi erejének felismerése olyan bölcsességgel ruházott fel, hogy példaképe lehetett népének. Ebből a szempontból Tamási Áron talán kivételes és egyedüli jelenség az európai irodalomban.” (Lásd: I. m. 395–396.)

A Kriterion által vágott csapást 1982-ben a Szépirodalmi Könyvkiadó szélesítette a kétkötetes Jégtörő gondolatokkal, majd 2000-ben a Palatinus a Gondolat és árvasággal, illetve 2001-ben a Szellemi őrséggel. A Nagy Pál gondozásában megjelent vállalkozás a Tamási-publicisztika eddigi legteljesebb gyűjteményének tekinthető, bár nyilván ez sem hiánytalan.

Sipos Lajos, az író monográfusa tíz évvel ezelőtt a Vasárnapi Szót párhuzamba állította Szabó Zoltánnak a Magyar Nemzet hasábjain 1939 júliusától egy éven át szerkesztett Szellemi Honvédelmével. Mindkettőben a jövendő lehetőségeinek mérlegelése lett a vezérszólam – írta –, „a nemzeti létezés és az önmeghatározásra tett kísérlet vált központi gondolattá”. (109.) Szellemi őrség dolgában nagy örökséget jussoltunk tehát a negyven éve elhunyt Tamási Árontól.




Dsida Jenő

Kós Károly ránk ruházott hagyatéka is felbecsülhetetlen értékű. A Pallas-Akadémiánál megjelent impozáns publicisztikakötete6 bizonyítja, hogy Kós Károly a kisebbségi önszerveződés elősegítésére lépett az 1921 őszén megindult Vasárnap vezérpublicistáinak a sorába. A lap első számába írt beköszöntője alighanem közírói ars poeticának is tekinthető. Irányt mutat, rávilágít a közéleti cselekvés módozataira. Ekképpen: „Nemesítő, felvilágosító, erősítő, igazságért bátran harcoló munka ez a mi munkánk, amit nem befolyásol semmi, csak a tiszta meggyőződés. Nem korlátoz semmi, csak az igaz lelkiismeret. Nem buzdít semmi, csak az a hit, hogy a ránk szakadt hivatás kötelességének ébredtünk a tudatára.” (Jószívű jó ember, kapumon bejöhetsz) Gyakorta hivatkozik az összefogás szükségességére: „Meg kell ismernünk egymást újra, Erdély kiszakadt, elárvult, dolgozó magyarsága. Szólítsuk meg egymást mi, akiket a sorsítélet a világ nagy perében ez alkalommal elmarasztalt.” (Tanulságok) Arra buzdít, hogy szervezetten lépjünk fel jogaink kiharcolása, védelme érdekében: „Össze kell fognunk, a népben rejlő minden erőt tömörítenünk, különben elpusztulunk egyen-egyen, mint emberek és összességünkben, mint nemzet. […] A magyar népnek ki kell verekednie, és el kell fogadni az új államéletben azt a helyet, amelyhez joga van, s amelynek kiharcolása nélkül pusztulás fenyegeti.” (Népmozgalmak Erdélyben) A Kiáltó szó hangja ott rezonál a Vasárnap hasábjain is: „elég volt már a hallgatásból, elég a semmittevésből, elég a néma várakozásból, elég a sírásból és panaszkodásból, elég az álmodozásból és a sültgalamb-várásából.” (Zászlót bontott Kolozsvár) És mert továbbra is letargiát tapasztal, így inti kortársait: „nemcsak jogunk, de kötelességünk is az, hogy magunk határozzunk sorsunk, jövendőnk felől, és a magunk akarata legyen az egyetlen akarata, az egyetlen vezetője, az egyetlen parancsolója Erdély dolgozó magyar népének.” (Vigyázzunk, magyar testvérek!)

Benedek Elek, Kós Károly, Szentimrei Jenő korabeli közírói szerepét Szabó Zsolt tisztázta a Vasárnap és a Vasárnapi Újság antológiájának bevezető tanulmányában,7 mintegy Balogh Edgár úttörését folytatva, aki 1957-ben Benedek Elek, 1968-ban Szentimrei Jenő publicisztikai írásaiból adott ki egy-egy válogatást. Doktori értekezésében Szabó Zsolt is foglalkozott a köz­író és intézményszervező Szentimrei munkásságával, tőle várható a Szent­imrei-publicisztika teljességre törekvő feltárása is.

5. Önéletrajzi visszaemlékezéseinek harmadik kötetében írja Kacsó Sándor: „Minden kéziratot egyedül én olvastam, s nem is csak azért, mert én voltam a felelős szerkesztő, hanem azért, mert én adtam nyomdába a kéziratokat.”8 Az „iszapkönyvekből” napi érzékletességgel bontakozik ki a harcos közíró, aki számtalan közügyi csatát nyert, és ugyannyit veszített. Jancsó Béla levelezésének sorra megjelenő kötetei sok tekintetben árnyalják ezt a képet.

„A lapban mindent kipakoltam, most már kulisszatitkok sincsenek – írta Kacsó 1934. március 5-én Jancsónak. – Erre a viharra nem számítottam, kissé készületlenül ért, de nem elgyávultan. Most alulmaradni nem szabad, ha bele is pusztulunk. Ahol lehet és ahogy lehet, meg kell nyilatkozni. […]

Az öregek nehéz ágyúk, de talán a fiatalok még nem egészen begyepesedettek. Engem egyébként ne féltsetek. A szerkesztőség mint egy ember áll mögöttem, s a kiadó szintén. Itt veszély nem fenyeget. Az, hogy az igazság mellettünk van, nagyon világosan látszik, tehát a győzelem nem nehéz, s talán olyan értékű lesz, hogy egy évtizedre megteremtheti a tiszta és becsületes munka lehetőségét.”

A vihar, amire a levél utal, egy teremhasználati vitából robbant ki. A Katolikus Státus világi elnöke azzal a feltétellel engedélyezte volna a katolikus gimnázium dísztermét a Tizenegyek tizenegyedik évfordulójára tervezett rendezvény számára, ha előzetesen Kacsó Sándor, Tamási Áron és László Dezső bemutatják felolvasásra szánt szövegüket. Mind Tamási, mind Kacsó a nyilvánosság előtt fejtette ki felháborodását. Az irodalmi estet végül az unitárius kollégium dísztermében tartották meg. A rendezvény részvevőit Spectator köszöntötte az Ellenzékben megjelent szokásos vezércikkében. Szentimrei Jenő pedig Így szólt az idő általuk címen számolt be az estélyről, ugyancsak az Ellenzékben. Azt emelte ki, hogy a Tizenegyek 1934 elején – világmegváltás helyett – a kisebbségi társadalom demokratikus átszervezésének gyakorlati programjával lépett fel.

„A tiszta és becsületes munka lehetőségei” azonban egyre inkább beszűkültek. „A kisebbségi életünkben mindenütt új szentszövetségi óra jön, azaz már el is kezdődött – olvashatta Kacsó az 1937. március 26-án kelt Jancsó-levélben. – Sokban mi vagyunk ezért a bűnösök, nem tudtunk úgy összetartani, együttdolgozni, ahogy lehetett, s ahogy kellett volna, és így grófok, gentryk, összes sötét alakok mindenre ráülhettek. Ebből tanulnunk kell, még nem egészen késő. Több céltudatosság, összetartás, egymás iránti bizalom és teljes szolidaritás [kellene].” A Szent Szövetségre történő utalás Kacsó szerint figyelmeztetés akart lenni: lehetőleg ne bosszantsák a „hatalmasokat”, nehogy azok időnek előtte elgáncsolják törekvéseiket.

Felelős szerkesztőként Kacsó nem csak a Vásárhelyi Találkozó előkészítése idején került nehéz döntési helyzetbe, amikor két Tizenegyekbeli társa, Jancsó Béla és Tamási Áron álláspontja között kellett egyensúlyoznia. Az újabban előkerült dokumentumok alapján ez a kérdés a VT 80. évfordulóján minden bizonnyal új megvilágítást nyer. Most inkább Kacsó 1939-es érvelésére figyeljünk: mekkora erőfeszítésébe került 1939 áprilisában, hogy a Szabó Dezső kapcsán összekülönböző Szent­imreit és Jancsó Bélát továbbra is megtartsa a Brassói Lapok szellemi őrhelyén:

„Nem értettem mindenben egyet a Jenő cikkével, de éppen így nem értek egyet mindenben a Te értékeléseddel sem. Hisztérikus és megalomániás embernek tartom Szabó Dezsőt, ami természetesen nem jelenti azt, hogy értékeit nem ismerem el, imádatától azonban távol vagyok.




Reményik Sándor

A lényeg ez: amiként Szentimrei megmondhatta a véleményét Szabó Dezsőről, úgy a Te véleményednek is szívesen helyet adok. Védd meg, és mutasd helyes szempontból be őt, de ne azzal a módszerrel, hogy közben Jenőt ledorongolod, megsérted, felelőtlennek állítod be, szinte a vádlottak padjára utalod. […] Arra nincs szükség, hogy meglazuljon vagy éppen megszakadjon a barátság közted és Jenő között – márpedig e cikk ezt eredményezné; s arra sincs, hogy ugyanígy járjak én is Jenővel, mert ugyebár mégiscsak munkatárs ő, s nem is a legkisebb ebben a nemben Erdélyben. […] Bízom benne, hogy megérted szempontjaimat…”

6. Az újságíró és szerkesztő Dsida 1930 és 1935 között egyidejűleg három lapnak dolgozott: belső munkatársa volt a Pásztortűznek és a Keleti Újságnak, kolozsvári tudósítója és riportere a nagyváradi Erdélyi Lapoknak. Megélhetési kényszerből és hivatástudatból tette mindezt, méghozzá súlyos betegen, vele született szívbajával küszködve. Aki most veszi kézbe, vagy olvassa újra Marosi Ildikó körültekintő és gazdag háttéranyaggal kísért válogatását,9 a Séta egy csodálatos szigeten című Kriterion-kiadványt, annak nem marad kétsége afelől, hogy Dsida Jenő a kulturált újságírás és az ízléses lapszerkesztés igényszintjét hagyományozta ránk. Pontosabban: ezt is. Ezeken az írásokon ma sem érződik az újságírói rutin. Nyelvezetük épp olyan áttetszően pontos és érzékletes, akárcsak a költészetéé. Bármiről ír, a provincializmus távlattalanságát igyekszik meghaladni. A szépírók közül talán csak Kosztolányi tudta úgy szeretni – és művelni! – az újságírói műfajokat, mint Dsida. Szen­vedélyes vallomásának gondolatritmusa sodró erejű, szellemfrissítő, a felismert műfaji törvényszerűségeket időtlenítő:

„Szeretem a vezércikk ünnepélyes, uszályos komolyságát vagy szerényen oktató száraz rövidségét, a riportok gyors és könnyed ötletességét, melyet nem a lassú elmélyedés, hanem a pillanat lobbanása szül, mint társaságban elvetett mondatot. Szeretem a lüktetésnek azt a lázas iramát, mely nem enged elbágyadást, kalandozó ábrándozást, hanem parancsolva sürgeti elő a friss mondatok megszakítás nélkül való láncolatát. […] Még jóformán ki sem alakul a gondolat, s már folyik a diktálás, a mondatok logikájával és törvényeivel való vias­kodás, másodpercek mérlegelésének parányi porondján folyik le alig észrevehetően, a szavak folyamatos áradása közben kristályosodik ki a mondanivaló teljessége, s az írás kényszere erőlteti rá a kemény logikát a meg nem pihenő agyra.” Még párszor ismétlődnek a „Szere­tem”-mel kezdődő gondolatfutamok, hogy aztán ez legyen a lezárás: „És legjobban szeretem, amikor elernyedt idegekkel, kezemben a friss, nyomdafesték-illatú lappal megyek hazafelé az alvó városon át, a pislogó csillagok alatt. Csak költők, jövendőmondók és újságírók érthetik meg, hogy mit jelent ez az érzés: ti alusztok, de én ébren vagyok, és tudom, amit még senki sem tud…”10

Első alkalommal mindössze tíz hónapig tudta elviselni a rá váró megpróbáltatásokat – 1927 decemberétől 1928 októberéig.11 Amikor is orvosi tanácsra egyéves fizetés nélküli szabadsá­got vett ki. (Házitanítói megbízatást vállalt – 1928. október 1. és 1929. július 31. között – Abafáján báró Huszár László földbirtokos családjánál.) Döntését legalább három tényező indokolta: 1) Az idegroncsoló szerkesztői munkába hamar belefáradt. 2) Joghallgató volt, szeretett volna készülni a szigorlatokra. 3) A lapnál szellemi közegellenállásba ütközött.

Mindez kiderül a Kacsó Sándornak 1929. január 15-én Abafájáról írt leveléből is: „Egy éven át szerkesztettem a Pásztortüzet, az ott dúló bal- és jobboldali harcok azonban valósággal két malomkő közé szorítottak. Rettenetesen sokat verekedtem, s mert sajnos túlságosan szenzibilis vagyok, valósággal a hányásig undorodva menekültem onnan.”12

Dsida szerkesztőként is a „tiszta európai szellem” erdélyi otthonteremtőjének bizo­nyult. Már az sem volt mindegy, hogy kiktől kért – kapott vagy nem kapott – kéziratot, fotót, grafikát, reprodukciót. Aztán nem csupán a lapközlemények, illetve a folyóirat munkatársaival folytatott levelezések lehetnek irányadóak. Ki hitte volna például, hogy gyöngyszemekre bukkanhatunk egy olyan műfajban is, amelyet a műfajismereti tankönyvek „járulékosként” tartanak számon, a szerkesztői üzenetekben.

Miután a feltárt anyagot rendszereztem, négy kategóriát fedeztem fel ezekben:

a) Az ideológiai-politikai programok és művészeti szempontok összeférhetetlensége

„A Pásztortűz nem pártirodalmi közlöny – olvasható a lap 1931-es évfolyamban –, nincs sem jobb-, sem baloldali »orientációja«. Egyetlen célja az erdélyi magyarság szolgálata, a legjobbakkal, amit szellemi téren nyújthat.” Egy másik lapszámban pedig ez kelti fel a fi­gyelmünket: „Beküldött novelláiban több a propaganda, mint a művészet. Ha nem is állunk a l’art pour l’art elvének alapján, s nem is zárkózunk el teljesen attól, hogy a hasábjainkon meg­jelenő szépirodalmi alkotások bizonyos eszmék szolgálatában álljanak, arra a leggondosabban igyekszünk ügyelni, hogy az ilyen írások is bizonyos művészi színvonalat érjenek el. Az ön munkájában propagált eszmék azonban annyira távol állnak gondolkodásunktól, hogy még a legművészibb feltálalásban sem szeretnők azokat olvasóink asztalára tenni.”13 Az idézett so­rok egybecsengenek azzal, amit a kisebbségi közéletet diagnosztizáló költő a lap Üzenem ro­vatában tételesen is kifejt: „Kis erdélyi életünkben régóta szembetűnő az izgágák egyre rikítóbb burjánzása, akik fennen hirdetik, hogy csak akkor irodalom az irodalom, ha progra­mot ad, politikai és gazdasági programot, ha a mindennapi életbe nyúlva valamilyen tábor pártján veri a vasat, valamely igazság érdekében agitál. S ez a tábor, ez az igazság kizáróan az ő táboruk és az ő igazságuk: azon kívül nem képzelhető el sem fű, sem fa, sem ég, sem föld, sem élet, sem irodalom. Az övék az egyedül üdvözítő vallás, és kívüle senki sem nyerheti el a halhatatlanság koronáját. Minden kívülálló – ha író, kétszeresen – maradi, »polgári«, te­hetségtelen, áruló, korcs és ostoba.”14

b) Irodalmi-művészeti tehetséggondozás

Dsidára vallanak az ilyen „diszkrét” szerkesztőségi válaszok is: „költői tehetsége ez idő szerint még csak lappang”. Hogy a mindenkori dilettánsok „agresszivitásának”, „arrogan­ciájának” a leszerelésében mekkora gyakorlata tett szert, arra briliáns példa lehet a következő – tapintatos, ám de telibe találó – üzenet: „Újabb verseivel sincs szerencséje. Nagyon sze­retnők elmagyarázni Önnek, hogy az »alkotás« nem okvetlen kelléke az életnek. Az a lelke­sedés, amellyel Ön Baude­laire költészetéről ír, azt bizonyítja, hogy nagy tehetsége van a műélvezetre, s az már intelligenciáról tesz tanúbizonyságot. Higgye el, hogy csak igazán nagy és kivételes tehetségeknek volna szabad tollat fogniuk: igazi műélvezőkre, akik sokat olvas­nak, mély esztétikai érzékkel válogatják meg olvasnivalóikat, és gyönyörködnek bennük, sok­kal nagyobb szükség van, mint tehetségtelen próbálkozásokra. Az Ön írása pedig nem vall írástehetségre.”15

c) Műfordítási tanácsok

„Japán versfordításai igen érdekesek, ámbár nyomába sem léphetnek például a Kosz­tolányi Dezső finom, üde, csipke-aprólékosságú japán fordításainak. […] Milyen nyelvből fordította a küldött kis verseket, mert a japán nyelv ismeretét nem egykönnyen tételezzük fel olyan fiatal hazánkfiától, mint Ön. Ha közlünk a versekből, szeretnők azok pontos forrását megjelölni.”16 „A műfordítás tökéletességének próbája az, hogy eredeti versként tűnjék fel az átültetett. […] Önnek alaposabban kell tanulmányoznia modern magyar költőink nyelvét, ver­selését és rímelését, különösen azokét, akik egyúttal legkiválóbb műfordítóink is. Ilyenek pl. Babits Mihály, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc stb.”

d) „Öntisztító” nyelvvédelem, kifogástalan önkifejezési elegancia

E tekintetben is Kosztolányi volt számára a mérce. A Keleti Újságban 1936 húsvétján maga is nyelvművelő mozgalmat indított, a minden második vasárnapon megjelenő Anyanyelvünkért rovattal egy időben létrehozta az újság nyelvművelő bizottságát. A nyelvművelés ügyét nem csak e rovat szerkesztésével, nyelvművelő cikkek írásával szolgálta; gondja volt arra is, hogy az olvasók kezébe nyelvhelyességi szempontból is hibátlan lap kerüljön. Egyébként már Pásztortűzbeli üzeneteiben is hangot adott nyelvi igényességének. „A nyelvhelyesség kérdésében – fejtette ki 1931-ben – minden logikára, esztétikára, történeti és népnyelvre vagy éppen célszerűségre való hivatkozásnál mérhetetlenül többet jelent egy kis ízlés és – szeretet. Mennyire ügyelünk arra, hogy gyermekeink kifogástalanul öltözködjenek […], de az eszünkbe sem jut, hogy nyelvünk tisztaságára, kifogástalan magyar eleganciájára ügyeljünk.”17




Krenner Miklós és Marton Lili

Az Erdélyi Fiatalok hasábjain megjelent utolsó írásában is anyanyelvünk védelméről értekezik 1937 elején. Abból az alkalomból, hogy Kacsó Sándor szerkesztésében Brassóban napvilágot láttak Kosztolányi nyelvvédő írásai a Hasznos Könyvtár sorozatban. „Ennek a könyvnek ott kellene lennie minden magyarul író és beszélő ember asztalán.” Írását egy Kosztolányi-idézettel fejezi be: „Minden nyelv a természet, az emberi lélek csodálatos műve. Valamennyit egyformán becsüljük. Nem hirdetjük, hogy a miénk a legszebb és legkülönb. […] Egyszerűen csak azt mondjuk róla, hogy ő az egyetlen, hogy ő a mi édesanyánk, és ezért szeretjük őt.”

Amit Dsida hozzáfűz ehhez, az így hangzik:

„Bár mindnyájan úgy szeretnők magyar nyelvünket, mint ahogyan édesanyánkat szeretjük.

Szeressük, amíg él.

Fájdalmas dolog holtat szeretni.”18

A mindig érzékletesen fogalmazó Ruffy Péter – aki a harmincas évek első felében az Erdélyi Lapoknál dolgozott, és akit ámulatba ejtett Dsida csiszolt nyelve, stílusművészete, gondolatgazdagsága, verseinek virtuozitása – nekrológjában azt írta, hogy a helikonista író „tíz éven át szerkesztette a Pásztortűzet”. Ez tényszerűen nyilván nem állja meg a helyét, csak abban az értelemben, ami 1937. május 17-én – a költő születésnapján – a Keleti Újság szer­kesztőségében elhangzott: „Már nem élek sokáig… Időm lejárt. Elmegyek, mert hatvan évet éltem harminc év alatt.”19

Jegyzetek

1  Vö.: Cseke Péter: Spectator kisebbségi sajtóképe. In: Cs. P.: Metaforától az élet felé. Kisebbségi értelmiség – kisebbségi nyilvánosság. Kriterion Könyvkiadó, Buk. – Kolozsvár, 1997. 58–65.

2  Kovács Dezső: Petelei Istvánról. Erdélyi Helikon, 1928. 5. 339-340.

3  Cseke Péter: I. m. I. h.

4  Monoki: István: A magyar időszaki sajtó a román uralom alatt (1919–1940). Országos Széchényi Könyvtár kiadása, Bp., 1941.

5  Monoki VI.

6  Kós Károly publicisztikája. Összegyűjtötte, sajtó alá rendezte, szerkesztette és az előszót írta: Sas Péter. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2014.

7  Szabó Zsolt: A kolozsvári Vasárnap és Vasárnapi Újság (1921–1925). Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2006. 550–42.

8  Kacsó Sándor: Nehéz szagú iszap fölött. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1993. 76–77.

9  Dsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten. Cikkek, riportok, novellák és levelek. Sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta: Marosi Ildikó. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár. Második kiadás, 2015.

10            Dsi­da Jenő: Az „egy nap” munkája. Ke­le­ti Újság, 1935. 164. Ua. in: Séta egy csodálatos szigeten. 212–213.

11            A Pásztortűz 1927. de­cem­ber 4-én értesíti ol­vasóit, hogy a folyóirat tech­ni­kai szer­kesztését Dsi­da Jenő vet­te át.

12            Dsi­da Jenő le­ve­le Kacsó Sándor­nak. In: Tükör előtt. In memoriam Dsida Jenő. Szerk. Po­mogáts Béla. Nap Kiadó, Bp., 1998. 27.

13            xxx: Szerkesztői üzenetek. Pásztortűz, 1931. 21. 496.

14            Dsida Jenő: Üzenem a hangosoknak. Pásztortűz, 1931. 2. 40.

15            xxx: Szerkesztői üzenetek. Pásztortűz, 1931. 3. 72.

16            xxx: Szerkesztői üzenetek. Pásztortűz, 1931. 19. 456.

17            xxx: Szerkesztői üzenetek. Pásztortűz, 1931. 8. 156.

18            Dsida Jenő: Anyanyelvünk védelme. Erdélyi Fiatalok, 1937. I. 3–4.

19            Ru­ffy Péter: Dsida Jenő. In: R. P.: Világaim. Szépiro­dal­mi Könyv­ki­adó, Bp., 1979. 292–295.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Kimaradhatatlan tartozéka a Petőfi-kultusz ünnepségi színhelyeinek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült körtefa, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.

Már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulásától (1894) Magyarország fontos szerepet játszott az olimpiai eszme népszerűsítésében. A magyar sportolók részt vettek az első világháború előtti összes olimpián, Budapest neve pedig többször felvetődött, mint lehetséges helyszín. Bár az 1920-as olimpiai helyszín kiválasztásakor a magyar főváros előszavazást nyert, és megkezdődött a nemzeti stadion tervezése is, az elvesztett világháború után 

kisfaludy sándor

Sümeg falakkal kerített belvárosában, anyai nagyszülei kúriájában látta meg a napvilágot a kilencgyermekes Kisfaludy család elsőszülöttje, aki a 1801-ben Himfy szerelmei című kötetével valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe. Hegedűs Géza szerint „a 20. század első két évtizedében nem volt ismertebb, népszerűbb és nagyobbra tartott magyar költő Kisfaludy Sándornál”.

A kétszázötven évvel ezelőtt, 1769. március 2-án elhunyt Bod Péter (született 1712 február 22., Felsőcsernáton) neve ismerősen cseng Marosvásárhelyen, hiszen róla nevezték el a református diakóniai központot az Erdő utca aljában. A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ épülete másfél évtizeden át otthona volt az asszisztensképző iskolának, számos rendezvénynek nyújtott helyszínt, jelenleg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumnak a székhelye. De mit is tudunk Bod Péterről és mit illik megismernünk róla halálának negyedszázados évfordulóján?

Csucsa, Boncza Berta

Ki ne ismerné Ady Endre – majd Márffy Ödön – hitvesének és múzsájának, Boncza Bertának, azaz Csinszkának nevét, és ki ne hallott volna Hollós Ilonáról, az 1950-es évek leghíresebb magyar énekesnőjéről, Bágya András zeneszerző feleségéről?

600 éves freskók a székelyderzsi templomban

Székelyderzs, az erdélyi erődtemplomos falvak, Prázsmár, Szászkézd, Nagybaromlak, Kelnek, Szászfehéregyháza mellett 1993-ban került fel az UNESCO Világörökség listájára. A falu e kivételes figyelmet a késő gótikus unitárius templomával érdemelte ki, amelynek a jellegzetes építési stílusa, és a 15. században készült falfestményei európai jelentőségűek.

spaller károly, csempekályha

Vajon hányan vannak ma Kolozsváron, akik ismerték vagy még ismerik a Spaller nevet, mely az elmúlt kétszáz évben összefonódott a cserépkályhás szakmával. Az bizonyos, hogy ez a név ismerősen csengett azok körében, akik kályhát vagy kandallót szerettek volna építtetni („rakatni”, ahogyan a kályhások mondták) otthonukban. 

gábor áron, ágyúöntő, Kézdivásárhely

Gábor Áron fogadalmát szinte megszámlálhatatlanul sokan idézték, de tudomásom szerint még senki sem elemezte a fogadalom megszületésének történetét. Ezért választottam ezt dolgozatom címéül. Tudjuk, hogy fogadalmat ‒ illetve, ahogy régen nevezték, fogadást ‒ sokszor tesznek az emberek, amelyet vagy betartanak, vagy elfelednek, megszegnek. A Gábor Ároné nem tartozik az utóbbiak közé, ő hűségesen kitartott fogadalma mellett. Elhangzására kivételes forradalmi helyzetben került sor, és történelmi jelentőségű eredményhez vezetett. Véleményem szerint ezért kell szélesebb összefüggésekben értelmeznünk; látnunk kell előzményeit és következményeit.

Az ókori Róma története különösen nagy szerepet játszott a román nyelvű historiográfiában, elsősorban Dacia provincia rövid, kevesebb mint két évszázados történetének köszönhetően, amelynek történetisége beépült a román nép nemzeti öntudatába és 18 század óta élő etnogenezis történeti irodalmába is. Bár Erdély római múltja elevenen élt a román nép kollektív mentalitásában, különösen a 18–19. század óta, az ókori Róma történetének román nyelvű összefoglalóira vagy fordításaira a 20. század elejéig kellett várni. Az alábbi írás rövid bevezetőt kíván nyújtani az ókori Róma történetének román nyelvű műveibe.

A románság idén ünnepli az 1918. évi gyulafehérvári nagygyűlés centenáriumát – a magyarság ugyanakkor 100 éve él román állami keretek között Erdélyben Az impériumváltás következtében merőben más politikai, kulturális, társadalmi közeg határozza meg az életét A Trianonban elszenvedett trauma azonban ennek ellenére sem okozta azt a rövidzárlatot, amelyet feltételezett és elvárt az új hatalom. Az első döbbenet után a társadalom kezdett lassan magára találni, és tenni a dolgát, ahogy lehetett.

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

bartók béla

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét. Ezúttal a Művelődés 1970. szeptemberi számából Bartók Bélának egyik, 1936-ban megjelent írására esett a választásunk. 1970. szeptemberi számát a Művelődés majdnem teljes egészében Bartók Béla emlékének szentelte a 20. század egyik legjelentősebb zeneszerzője halálának 25. évfordulóján. 

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

Ki nem gondolt soha arra, hogy honnan is származnak ősei, hol éltek, miben jeleskedtek és milyen emlék maradt vagy maradhatott fenn tőlük? Úgy gondolom, hogy szinte mindenannyiunkban felvetődnek ilyen és hasonló gondolatok.

almási istván kotta, aranyosszéki népalok

1963–64-ben öt aranyosszéki helységben, Aranyosgerenden, Kövenden, Kercseden, Szentmihályfalván és Torockószentgyörgyön végeztem népzenegyűjtést. Több mint kétszáz népdalt és népballadát sikerült magnószalagra rögzítenem. Bár ez még csekély anyag, birtokában a valóságot jobban megközelítő kép rajzolódik elénk a tájegység népzenéjéről.