Nemrég emlékeztünk. A „bresciai hiéna”, azaz Julius Jakob von Haynau táborszernagy jóváhagyásával kivégzett aradi tizenhárom emléke előtt egy egész ország és egy nemzet hajtott fejet szerte a nagyvilágban, legyen szó a történelmi Magyar Királyság területén élő honfitársainkról, vagy azokról, akik az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtása, illetve az azt követő kegyetlen megtorlások elől menekültek az akkor áhított szabad európai államokba vagy a Nagy Vízen túlra, netán később próbáltak szerencsét más országokban.
A vértanúk azonban nem tizenhárman, hanem tizenheten voltak: báró aranyosi Ormai Norbert ezredes (1813–1849), akit az első vértanúként emlegetnek, Lázár Vilmos ezredes (1817–1849), cserneki és tarkeői Dessewffy Arisztid tábornok (1802–1849), Kiss Ernő tábornok (1799–1849) és Schweidel József tábornok (1796–1849) lőpor és golyó által halt meg; lovag Poeltenberg Ernő tábornokot (1808–1849), nemescsói Török Ignác tábornokot (1795–1849), Láhner György tábornokot (1795–1849), Knezich Károly tábornokot (1808–1849), Nagysándor József tábornokot (1803–1849), gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornokot (1819–1849), Aulich Lajos tábornokot (1793–1849), Damjanich János tábornokot (1804–1849) és gróf Vécsey Károly tábornokot (1803–1849) pedig kötél általi halálra ítélték. Ők az 1849. október 6-án kivégzett aradi vértanúk.
A nyelvújító Kazinczy Ferenc (1759–1831) fia, kazinczi és alsóregmeczi Kazinczy Lajos ezredes (1820–1849) „a tizenötödik aradi vértanú”, zádorfalvi és lenkei Lenkey János tábornok (1807–1850) „a tizenhatodik aradi vértanú”, valamint Ludwig Hauk (Hauk Lajos) alezredes (1799–1850) „a tizenhetedik aradi vértanú”, akik a későbbiek folyamán, tehát 1849. október 6. után haltak hősi halált. És akkor végül, de nem utolsósorban említsük meg az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, a Pesten szintén mártírhalált halt gróf németújvári Batthyány Lajost (1807–1849) is.
Mint minden magyarok lakta városban és kisebb településen, Nagybányán is megemlékeztek idén erről a nemzeti tragédiáról, mégpedig a Nagybánya-Óváros Református Egyházközség templomában. Nagybánya legrégebbi református temploma mindig nívós ünnepi alkalmaknak és megemlékezéseknek adott helyet, és meggyőződésünk, hogy az idei megemlékezés is jól sikerült. Ama bizonyos fogaskerekek közé viszont mégiscsak homokszem került, mivel a szervezők ünnepi műsorral (sic!) egybekötött istentiszteletre hívták a híveket a Híd utcai hajlékba.
Nem lehet tudni, ki hibázott, és ez immár nem is számít – elvégre csak az hibázik, aki dolgozik. Viszont jó lenne hinnünk, hogy ez a vaskos hiba valóban csak hiba, és nem a nemzettudat teljes hiánya képezi a kellemetlenség okát, hiszen Nagybánya maroknyira apadt magyar közössége megmaradásának szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy elevenen élő vagy már csak pislákoló nemzettudattal rendelkeznek e fogyatkozásnak indult nemzeti közösség tagjai.
Október 6-át – a közmédia csatornáin is – egész nap emléknapként emlegették, ahányszor csak hivatkoztak rá; ez így volt helyes, méltányos és a hősökhöz méltó.
Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc főtisztjeinek áldozatát és mártíriumát nem ünnepel(het)jük, legfeljebb hálát adhatunk a Mindenhatónak, hogy ilyen erős jellemű, bátor és önfeláldozó, magyar és nem magyar anyanyelvű főtisztek harcoltak ott és akkor a magyar honvédségben.
„Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn!” – mondotta gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar. Igaza volt! Jó volna helyükön kezelni a dolgokat és a kifejezéseket.
