Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Az én „professzorságom”

Tisztelt rektorhelyettes úr! Tisztelt közönség!

Kedves Kollegáim! (Bocsássanak meg ezért az „intimitásért”, de majdnem mindegyikükkel az idők folyamán szerző-szerkesztő viszonyban voltam) A legjobb szándéktól vezettetve, úgy érezték, hogy nekem, most, a kilencedik X küszöbén „jár” ez a felmagasztalás. Köszönöm a szeretetet, amelyből ez a kezdeményezés fakadt.

Amit magamról elmondhatnék, pályám hullámhegyeinek és hullámvölgyeinek történetét, azt sokszorosan elmondta Egyed Emese a laudációjában. Azt hiszem, semmi sem maradt ki belőle. Kiegészíteni legfeljebb a szubjektív mozzanatokkal, motivációkkal tudom.

Próbálkozzam meg ezzel.

A magyar irodalom legelőször óvodás koromban ragadott meg, amikor román elemi iskolába járván (merthogy a magyar református elemit épp első osztályos koromban zárták be) Édesanyám magyarul írni-olvasni Petőfi Sándor és Arany János versein tanított. Aztán folytatódott és mélyült a kötődésem a székelyudvarhelyi gimnazista évek alatt, ahol jó és lelkes magyar tanáraim voltak, s persze akkor már magamtól szenvedélyes olvasó voltam. A család el is könyvelte, hogy magyar irodalom szakra megyek.

1947 őszén kerültem fel a Bolyai Egyetemre, s az akkor még érvényes szabad óralátogatási rendszer áldásaként, felfedezetem magamnak az Egyetemi Könyvtárt. És jószerével tanév közben csak az akkor frissen kinevezett Szabédi László kurzusait hallgattam: a „Romanticizmus és realizmus”-t és „Az új népiesség problémái”-t, ez utóbbit különösen azért, mert Édesapám könyvtárából akkor már elolvastam minden olyan könyvet, amit a Püski-féle Magyar Élet kiadó adott ki.


A latin nyelvű okirat szövegét T. Szabó Levente olvasta fel, majd az oklevelet Markó Bálint rektorhelyettes nyújtotta át.

Másodéven a kuruc költészetről írtam szemináriumi dolgozatot, amely valahogy eljutott Gaál Gáborhoz, aki nem közölte ugyan az Utunkban, de azzal a megjegyzéssel küldte vissza, hogy „a dolgozatnak érdekes – a szerzője”. És bevett abba a munkacsoportba, amelyet a 19. századi magyar irodalomtörténet középiskolás tankönyvének előkészítésén dolgoztatott.  A tankönyv soha sem jelent meg, de én hónapokon át olvastam és jegyzeteltem Zajzoni Rab István, Zilahi Károly, Tolnai Lajos, Iványi Ödön, Justh Zsigmond, Thury Zoltán könyveit – azokat az írókat, akiknek a neve, mint az „irodalmi ellenzék”-hez soroltaké, akkor helyzetüknél fogva eleve „jól csengett”. Ez volt a szellemi előzménye annak, hogy amikor évek múlva a Bolyain két ösztöndíjas aspiránsi helyet hirdettek meg és én az egyiket a versenyvizsgán elnyertem, Tolnai Lajost választottam dolgozatom témájául.

De addig még történt egy s más.

Harmadéves koromban, 1950 nyarán – a Gaál Gábor-féle megjegyzés eredményeként - akkor már közölte néhány könyvismertetésemet az Utunk - valaki beajánlott az Állami Kiadó kolozsvári szerkesztőségének, hogy tudnám helyettesíteni a szabadságra ment Bajor Andort. Így kerültem könyvkiadói íróasztal mellé, majd 1951. február 1-jétől az Állami irodalmi és Művészeti Kiadó Földes László vezetése alatt akkoriban szerveződő kolozsvári szerkesztőségébe – s ennek folytatásaként töltöttem el életemből, persze mindenféle, olykor kényszerű megszakításokkal több, mint ötven évet.

Az 1953-ban elnyert aspiránsi ösztöndíjnak a következménye volt, hogy akkor megváltam a kiadótól, s három esztendőn át Tolnai Lajos életének és írói pályájának marosvásárhelyi tizenhat éve eseményeit kutattam, feldolgozva többek között a Tolnai egyházi pereinek és közéleti harcainak levéltári anyagát, és korabeli sajtóját. (Csak egy zárójelt az akkori kutatási viszonyokra: az említett perek anyagának jó része, az erdélyi református egyházkerület levéltárával akkoriban, mindenkitől elfeledve, nyitott ládákban ott hevert az Egyetemi Könyvtár egyik alagsori folyosóján, s az én „felfedezésem” nyomán kapta vissza az egyház.) Ez a három év – Szabédi László volt az irányító professzorom - megint egy szép és termékeny korszak volt a számomra: az egyetemhez csak az ösztöndíj folyósítása révén tartoztunk, s járhattam a könyvtárakat, levéltárakat (később a marosvásárhelyi és a nagyenyedi egyházi levéltárat, az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárát) szabadon.

1956 novemberében kellett volna leadni, majd megvédeni disszertációmat. Csakhogy még a megírásra sem került sor, mert 1956 szeptemberétől kineveztek tanársegédnek, méghozzá Csehi Gyula irodalomelméleti és Jancsó Elemér 18. századi kurzusainak szemináriumvezetése feladatával, s teljesen félre kellett tennem Tolnait: óráról órára tanultam előre az irodalomelméletet (amelyet a négy év alatt soha nem hallgattunk), s tartottam a magyar forradalom miatt Magyarországon rekedt Jancsó Elemér helyett az előadásait egy – szerencsére Pestről megszerzett – Szauder József-kurzusból.  És ráadásul a II. éves magyar főszakosok „tanárfelelősi” tisztét is reám ruházták. Mindezekre még rátevődött a forradalom heteinek az egyetemen különösen zaklatott légköre. Ez a fél esztendő az én „tanárságom”, de e rövid időre visszagondolva, büszkén emlékszem „az én másodéves évfolyamomra”, amelyben olyanok voltak, mint Boros Zoltán, Lászlóffy Csaba, Nagy Kálmán, Szilágyi Domokos, Szilágyi Júlia – s olykor eszembe jut, milyen érzés lehet az, amikor valaki 20-30 éves tanárságra tekinthet vissza. 

A folytatást – azt hiszem – a tisztelt hallgatóság jól ismeri: Illetékes Szervek úgy határoztak, hogy „az 1956. november 1-jei halottak napi Házsongárdi ellenforradalmi tüntetés kezdeményezésének” vádjával hét évre különleges továbbképzésben részesítenek. Ez alatt megtanultam kapálni, kubikolni, rizset gyomlálni, bútort fényezni, sőt néhány hónapra egy vízvezeték-szerelő brigádba is beosztottak, aminek hasznát a hét év elteltével vettem:ugyanis miután a szabadulásomkor a szamosújvári börtön politikai tisztje utasításár szófogadóan a jelentkeztem „előző munkahelyemen”, az akkor már Babeș-Bolyai Egyetemen Daicovici rektornál, ott kiderült, hogy az utasítás mindenkire vonatkozik, kivéve a tanügyet, sikerült bejutnom szakképzetlen munkásként a városgazdálkodási vállalat egyik vízvezetékszerelő csoportjába.

A hét évnek azért volt még egy haszna: ez idő alatt az irodalomtudományban olyan sokat változott a világ, hogy amikor egy-két év után újra közölhettem a saját nevemen, s Jancsó Elemér és Csehi Gyula biztatására újra felvételiztem az akkor már „doktorátus”-nak nevezett egykori aspirantúrára, s végre megírtam, majd 1972-ben megvédtem a dolgozatomat, abból már egy műközpontú elemzéseket tartalmazó Tolnai-monográfia lett, mindenféle szocreál és osztályharcos elvárások nélkül.

Vízvezeték-szerelői pályámnak, másfél év után, az vetett véget, hogy az Utunk kért tőlem egy évfordulós megemlékező cikket Vasile Alecsandriról, s miután azt a Kolozs Tartományi Pártbizottság kultúrosztályán dolgozó Dancsuly András (egykori Móricz Kollégiumi társam) „közlésre alkalmasnak” találta, egyszerre én lettem a „román irodalmi szakértő”, s az Utunk-beli közlés után a Korunk és az Igaz Szó is felbátorodva, rendszeresen kértek tőlem román irodalmi témájú cikkeket, amelyeknek honoráriumából – a vízvezeték-szerelői karriernek búcsút mondva – hozzá tudtam járulni a családi költségvetéshez.

Volt azonban még egy körülmény, amely ezt az eléggé nagy „profil-váltást” számomra a hasznossá tette: az 1960-as évek derekán kezdődött ideológiai váltásnak köszönhetően újra „szalonképes” tudománnyá lett a román irodalomtudományban a komparatisztika, s én ezeket an „alkalmi” cikkeket megpróbáltam annak módszereit hasznosítva beállítani. Ennek az időszaknak a java tanulmányai később, 1976-ban jelent meg egy kötetbe összegyűjtve. Közben pedig Engel Károllyal együtt megbízást kaptunk arra, hogy egy, a román komparatisztika történetét összefoglaló akadémiai traktátus számára a magyar vonatkozású fejezeteket megírjuk. Ez a traktátus meg is jelent 1972-ben.

Tehát nem a Tolnai téma érvényesebb újragondolásába besegítő hét esztendő volt az egyetlen, amely számomra a szívem szerint művelt irodalomtudomány terén hasznosnak bizonyult, hanem „román irodalmi szakértővé” avanzsálásom is.

Az említett romániai ideológia szemléletváltásnak volt számomra még egy következménye: amikor 1969 végén a Kriterion könyvkiadó megalakult, az új csapatba a magamfajta „büntetett előéletű” alakok is számításba jöhettek. Így folytatódott tovább kiadói pályám, a Kriterionnál 1992-ig, majd az akkor alakult Polis Könyvkiadónál a mai napig.

A „professzori” címet tehát igazából nem érdemlem.

Az irodalomtudományhoz azonban a kiadói pályán sem voltam hűtlen: az általam szerkesztett könyvek nagyobbik része az irodalomtudomány körébe sorolható: irodalomtörténeti tanulmány- és dokumentumkötetek, szövegkiadások, monográfiák – azt is mondhatnám, hogy ezekben „éltem ki” magam, olykor túl is lépve a szerkesztő hatáskörét.

Nem egyszer éreztem úgy, hogy hasznosabb, ha megjelenéshez segítek egy, az érdeklődési körömbe tartozó kéziratot, mint ha magam szaporítanám azok számát. Csak két – részben önálló – könyvet tehettem le az asztalra, az egyik Jókai erdélyi tárgyú műveit áttekintő kismonográfiám, a másik a Mikó Imrével közös nevezetes Petőfi Erdélyben. Ez utóbbi sikerkönyv lett, első bemutatóján, a székelykeresztúri Petőfi-szobor felavatásával egybekapcsolt rendezvényen 1500 példányt dedikáltam.

Aztán a hetvenes évek közepén, az általam szerkesztett Romániai Magyar Írók sorozat kötetein túl, mélyebben is bele kellett tekintenem a két világháború közötti hazai magyar irodalomba: a bukaresti Tankönyvkiadó Marosi Pétert, Szász Jánost és engem nézett ki alkalmasnak arra, hogy az akkorra sorra kerülő XII. osztályos magyar irodalom tankönyvet – a romániai magyar irodalomról – megírjuk. Visszaemlékeztem a magam középiskolás irodalom-óráira, s el is készült ez a tankönyv (címlapján, Nagy Imre két portréja: Gaál Gábor és Kós Károly), sőt a kiadó még azt is megtette, hogy száz példányban készített belőle egy próbakiadást, azt megküldte a magyar szakos tanároknak, szervezett belőle egy – számomra rendkívül hasznos és tanulságos – vitát, s csak annak észrevételeit hasznosítva nyomtatták ki a tankönyvet, amelyik egésze 1989-ig forgalomban volt.

A Petőfi Erdélyben 1989 után újrakiadást is megért, de hogy mit ér ma a kis Jókai, az 1974-ben nyomtatásban is megjelent Tolnai-monográfiám, meg az a két tanulmánykötet, amelyeket 2000 után vállalt fel a Pallas-Akadémia Kiadó – annak megítélése a kritikára tartozik.

Volt néhány elgondolásom, amelyeknek tető alá hozására a kiadói elfoglaltságaim miatt nem került sor – ezek megírása talán már nem is aktuális.

És van még néhány tervem, amelyeket szeretnék tető alá hozni.

Talán lesz még idő rá – és ész hozzá.

*

És most engedjék meg, hogy néhány szóban visszatérjek az itt elhangzottakra.

Többen a tisztelt kollegák közül kiemelték, hogy ez a kitüntetés egyfajta jóvátétel az egyetem részéről, hogy meg kellene követniök az elmúltakért. Szeretném itt elmondani, hogy az egyetemnek nincs miért nyilvánosan bocsánatot kérnie. Sőt, a letartóztatásom után akkori kollegáim példásan kiálltak: akkoriban állás nélkül lévő, második gyermekünket váró feleségem számára hónapokon át összeadták a fizetésemet, s azzal juttatták el, hogy az egyetem egészen a végleges ítéletig folyósítja azt. A hadbírósági tárgyaláson többen közülük (Márton Gyula, akkori dékán, Szigeti József tanszékvezető, Balogh Edgár) védőtanúként szerepeltek. Amikor pedig hazakerültem, szeretettel fogadtak, s miután engedélyt kaptam arra, hogy közölhessek, Csehi Gyula és Jancsó Elemér beszéltek rá arra, hogy – mivel az aspirantúra be nem fejezése miatt 1957-ben exmatrikuláltak – újra jelentkezzem, s így történt az, hogy 1972-ben megvédtem – akkor már doktorinak nevezett – disszertációmat. Hasonló képen éreztem egykori könyvkiadói kollegáim támogatását is: két folyamatban lévő, de még meg nem jelent könyvem után a honoráriumot feleségemnek kifizették (hazakerülésem után tudtam meg, hogy Kacsó Sándorral fizettették vissza a „jogtalanul” kiutalt pénzt).

Az újrakezdés különben soha sem könnyű, de mindig megjön a segítség is, ami erőt ad hozzá.

És még egyet hadd mondjak el: az én számomra különösen sokat jelentett a család. A börtönévek alatt az a tudat, hogy feleségem nincs magára hagyatva, hazakerülésem után pedig az, hogy őket maradéktalanul visszakaptam, és zökkenőmentesen találtam vissza hozzájuk.

Mindenkinek azt kívánom, hogy tudjon kiépíteni maga körül olyan családot, olyan közösséget, amelyre bármilyen körülmények között számíthat. Ez az, ami megtarthat bennünket.

(Elhangzott 2018. május 15-én, Kolozsváron, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A 19. és a 20. század irodalmi szövegeinek szerkesztője és értelmezője, a szövegek társadalomtörténeti összefüggéseinek kutatója, szótárszerkesztő, lelkiismeretes könyvkiadói szakember és intézményalapító, tankönyvszerző áll előttünk.

A Tomcsa Sándor Színház segítségével immár második alkalommal rendezték meg a forradalom.ma elnevezésű, rendhagyó március 15-i megemlékezést Székelyudvarhelyen. 2016. március idusán az 1848-as forradalom kirobbanásának délelőtti eseményeit, idén forradalom.ma 2.0 néven a délutáni eseményeket elevenítették fel a szervezők.

„Dániában senki sem tekint úgy a népfőiskolára, mint egy tanulási lehetőségre, inkább, mint egy év kikapcsolódásra a gimnáziumi évek után. Ezen intézmények a tábortűzről, hippikről és gitárról híresek, egy olyan közegben, ahol a résztvevő diákok között nagyon szoros barátság alakul ki. Ez egy olyan lehetőség a számukra, ahol könyvek és esszék helyett végre azon dolgozhatunk, hogy különböző kapcsolatokat építsünk, barátkozzunk, és ezáltal jobb emberré is váljunk egy kicsit.”

Színházszekér jó úton a „világvégétől” hat kilométerre

Küsmöd a világ vége, onnan is hat kilométerre fekszik Siklód – így tartja a mondás. S hogy mi történik egy átlagos novemberi hétvégén az alig 300 lakosú, szinte megközelíthetetlen, ám csodaszép Hargita megyei faluban? Egy egész hadseregnyi embert megmozgató amatőr színjátszó találkozó, az immár 19. alkalommal megszervezett Az ekhós szekér nyomában nevet viselő seregszemle.

türi magyar ház

E népszokás ezeréves, pogánykori „felmenői” a téli napfordulóhoz köthető néphagyományok között keresendők, mint például a regölés volt hajdanán, amely már nem él a faluban (egyebütt sem a környékünkön), de szövegtöredékeit a gyermekmondókák hellyel-közzel még megőrizték. 

erdélyi krónika

Immár több mint egy éve, hogy elindult Erdély első történelmi portálja, az Erdélyi Krónika. Visszatekintve az elmúlt 12 hónapra, elmondható, hogy a kezdeményezés nem volt eredménytelen.

I. István király 1038. augusztus 15-én halt meg, és Székesfehérvárott az általa építtetett Nagyboldogasszony-székesegyházban temették el. 1083. augusztus 20-án ugyanitt avatták szentté. Nem meglepő ezek után, ha nehézségek idején ma is, közel ezer évvel az ő halála után, buzgón hozzá fohászkodunk, és templomainkban ezt énekeljük: „Hol vagy István király, téged magyar kíván, gyászos öltözetben teelőtted sírván”.

Olvasótábor Szálkán

Még a térképen is alig… A faluban magában már inkább, hisz volt már itt ilyesmi. Mint ahogyan másutt is előfordult, több helyszín esetében, a visszatérés. Az elmúlt 45 év adott erre alkalmat. Még kimondani is emelkedettség: közel fél évszázad, legkevesebb két nemzedék lelkisége benne, s a példa, az elköteleződés, a játék és az emberélmény közelségei.

both joco, both zsuzsanna

A 30plusz néptánctanfolyamnak indult, de már az elején többnek bizonyult annál. Hamarosan közösséggé kovácsolódott. Célközönsége a harminc fölötti korosztály, de fiatalabbak is jöhetnek. Senkit sem akarunk kizárni, de úgy gondoltuk, hogy ez az a korosztály, amely ha táncolni szeretne, nem válogathat sokféle lehetőségből. Ebben a csoportban nem tanulunk koreográfiát, nem gyúrunk színpadra, hanem csak úgy, a tánc szeretetéért, az együttlétért gyűlünk össze minden péntek este 8 órakor. 

Balázs Ferenc

A népfőiskolának sajátosan erdélyi gyökerei is vannak, ami a sajnálatosan rövid életű Balázs Ferenc egykori unitárius lelkész, író, közösségszervező 1930 és 1937 közötti, az Aranyos-menti Mészkőn kifejtett tevékenységéhez köthetők. 

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Észak-magyarországi Képviseleti Pontján működő Lorántffy Zsuzsanna Hímző Műhely megtisztelő lehetőséget kapott kolozsvári bemutatkozásra, a Györkös Mányi Albert Emlékházba. A kör tagjai azzal a kiállítással köszöntötték a látogatókat, amelyet 2017. február 19-én, a Fejedelemasszony névnapján mutattak be a sárospataki Művelődés Házában. Az úri hímzéssel készült textíliák egyben a reformáció 500. évfordulója előtti tisztelgés jegyei is.

„A kommunizmus évtizedeiben mindannyian magyarok maradtunk, ez nagy eredmény. Néhány kelet-európai nép sajnos nem volt ennyire szerencsés. Ugyanakkor kiesett a közös emlékezetből jó néhány évtized. Itt nemcsak arra gondolok, hogy 30 év erdélyi magyar kultúrájáról alig van információja a magyarországi értelmiségnek, hanem arra is, hogy az elmúlt évszázadok erdélyi történelmét is igyekeztek elfeledtetni a magyarországi köztudattal. Rengeteg tévhit, félinformáció él ma is még a képzettebb magyar értelmiségiek körében is Erdéllyel kapcsolatban.”

bodrogközi táncok

A Művelődés folyóirat olvasói is olvashattak már alap hasábjain arról az együttműködésről, amely a romániai szórvány közösségek által működtetett magyar házak és a sárospataki A Művelődés Háza és Könyvtára között az elmúlt évek alatt kialakult.

facebook

Nap mint nap számtalan fontos és kevésbé fontos döntést hozunk meg, amelyek aztán alakítják életünket és újabb döntéshelyzetek elé állítanak. Az énképünk szerves részét képezi az az elképzelés, hogy ezeket a döntéseket néhány kivételes esettől eltekintve szabadon és saját elhatározásunkból hozzuk. A digitális térben tett online „sétáinkra” is inkább tekintünk szabad barangolásként, mintsem befolyásolt lépések sorozataként. A Facebook közösségi oldal gyengéd noszogatásainak „leleplezésén” keresztül mutatom be, hogy miért gondolom illúziónak azt az egyébként identitásvédő mechanizmus mögötti gondolatot, miszerint teljesen szabadon cselekszünk az online vagy akár az offline térben is.

bábszínház

„Itt nem fontos a koncepció, viszont nagyon fontos a jó ízlés, a tiszta gondolat, a szándék, a játék: az, hogy amit meg szeretnél mutatni a gyermekeknek, az játékos legyen, de­rűs, színes… Valami olyat akartunk létrehozni, ami úgy készül, mint egy ajándék. És valahogy úgy is adjuk át, mintha ajándék lenne. Gon­dolkodtunk, hogy mi az, ami az apró gyerme­kek figyelmét megragadja: színek, formák, tér – az atmoszféra.