A 19. és a 20. század irodalmi szövegeinek szerkesztője és értelmezője, a szövegek társadalomtörténeti összefüggéseinek kutatója, szótárszerkesztő, lelkiismeretes könyvkiadói szakember és intézményalapító, tankönyvszerző áll előttünk.
Munkáinak értékét felbecsülni nehéz, hiszen – bár az utóbbi negyedszázadban részesült szakmai kitüntetésekben – még mindig túl közelről vizsgáljuk e pályát, és a munkák e tudós, de szerény szerzője könyvtár és (otthoni) íróasztal között ingázva az irodalom és értelmezése közvetett nyilvánosságát preferálja.
Olyan ember áll előttünk, aki az irodalom olvasásából és az irodalom, vagy mondjuk ki, az irodalom közegében felismerhető összefüggések hozzáférhetővé tételéből nem ábrándult ki sem a technikai, sem a nemzedéki-ízlésbeli, sem a politikai változások következtében; és valami, évei számát is meghazudtoló makacs következetességgel, de inkább a mesékből ismerős, meg-megújuló energiákkal tanít olvasni.
Árapatakon született sokgyermekes családból 1928. augusztus 13-án. Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen 1947 és 1951 között végzett tanulmányai révén nyert magyar szakos bölcsészként tanári munkára is feljogosító diplomát.1951-től 1953-ig 1951 és 1953 között a kolozsvári Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó szerkesztőjeként kamatoztathatta filológusi tudását. Aspiránsként (1953-1956) majd egy évig tanársegédként a tanszéken folyó kutatásokba is bekapcsolódva dolgozhatott az egyetemen.
Tehát hatvan évvel ezelőtt néhány évig az egyetemen (a Bolyain) irodalmat kutatott, még kevesebb ideig oktatott.
A tanulás hatékony módszereit keresve a mai tudomány különös figyelmet fordít a szövegfogyasztás helyett a motiváltsággal összefüggő, értelmi műveleteket jelentő – nem is intézmény (például iskola) kereteiben megvalósuló tanulásformákra. Mondhatnók, ilyen tanulásra mindig is alkalmat teremtettek Dávid Gyula szabadelőadásai, tanulmányai, könyvei-könyvsorozatai, fordításai – a vele folytatott beszélgetések is. Fordított szépirodalmat és irodalomtörténetet, szerkesztett a komparatisztika és a kulturális kapcsolatok körébe tartozó műveket. Véleménye szerint
„Egymás kölcsönös megismerését az iskolapadban kellene kezdeni (…) a veled együtt élő másik ember és kultúra megbecsülésével, s ha erre valamikor sor kerül, akkor is fel kell nőnie és a közéletben meghatározó súlyt kell szereznie annak a nemzedéknek, amelyik a másik megismerését valóban a megbecsülés szellemének munkálására kívánja fordítani” (interjú, 2015).
Olyan időben is, amikor határzár volt érvényben a sajtótermékekre is, a tudáshoz való hozzáférés emberi jogának érvényesüléséért küzdéssel felérő módon munkálkodott. A Domokos Géza által létrehozott Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjeként és kolozsvári szerkesztősége vezetőjeként (1970-től 1992-ig) – a Kriterion Romániai Magyar Írók sorozata gondozójaként –, a Polis kiadó ügyvezetőjeként, az Erdélyi Múzeum folyóirat, az Erdélyi Tudományos füzetek könyvsorozat, a Romániai Magyar Bibliográfiák szerkesztőjeként irodalmi kutatások eredményeit tett közzé, monográfiákká szerkesztett doktori disszertációkat, tanulmányokat – klasszikus és kortárs irodalmi szövegeket – juttatott el az olvasókhoz. Az itt most megtekinthető kiállítás csak ízelítő munkáiból. Könyvkiadói szakemberként több száz kötetet szerkesztett, a jelenlevők közül nagyon sokan (tanárok, szépírók, kritikusok, irodalomtörténészek) tanítványai vagyunk, hiszen egyenként foglalkozott minden szerzővel; a szövegek könyvvé szerkesztésének igényességét tanulhattuk tőle.
Rendkívül hasznos a mások által elkezdett nagy vállalkozások folytatásának képessége is: a Balogh Edgár által elkezdett Romániai Magyar Irodalmi Lexikon általa vállalt folytatása és befejezése is ennek – és ügyszeretetének köszönhető.
Kulturális, tudományos intézmények, szakmai csoportok élére választva – többek között az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület vagy a Kolozsvári Akadémiai Bizottság irodalomtudományi szakbizottsága vezetőjeként is – felelősen szolgálta a kultúra jövőbe mutató céljait, ezen belül a magyar és a romániai magyar közösségéit is.
De mit tanult ő hosszú és törésmentesnek sem mondható pályáján családban, iskolában, életiskolában? Miféle tapasztalatokból építette fel és ki írástudói magatartását, hiszen ennek narratívummá alakítása, érzékletes bemutatása még a saját pálya és a társadalomtörténet szigorú összekapcsolásával sem könnyű. A személyes érintettség és a tényszerűség összehangolásának, problematikusságának tudatában is vállalkozott arra, hogy saját korát és benne az őt érintő eseményeket felelősséggel értelmezze (1956 Erdélyben és ami utána következett, 2016).
…Mit tanult abból, hogy fiatal magyar irodalom szakos tanársegéd korában államellenes összeesküvéssel gyanúsították, családjától elszakították és hét éven át – 1957 és 1964 között –politikai elítéltként kellett ismerkednie a megalázás formáival? Olyan színhelyeken, mint a kolozsvári Szekuritáté, a szamosújvári börtön, ismét Kolozsvár, 1959: a Duna-deltai Periprava-Grind, Salcia, Luciu-Giurgeni, Grădina, Stoinești, majd újra Szamosújvár.
Nem gyűlölködést és nem elhallgatást tanult az embert próbáló esztendők alatt, hanem az intézményépítésre, a szellemi teljesítmények megbecsülésére és értékelésére fordította a továbbiakban is energiáit, akár – hogy csak néhány példát említsünk – Avram P. Todor tanulmánygyűjteményét (Confluențe literare româno-maghiare (1983), akár Reményik Sándor, Bánffy Miklós vagy Gáll Ernő műveit rendezte sajtó alá.
„Meggyőződésem, hogy saját legkisebb és legjelentéktelenebbnek látszó feladatkörünket is csak úgy tudjuk eredményesen ellátni, ha tisztában vagyunk azzal, milyen nagy összefüggések része az a jelentéktelen feladat” – nyilatkozta a szólás- és cselekvésszabadságról nem nevezetes nyolcvanas években (1982), és ez a tanulás, az írás-olvasás mint cselekvés tétjét, végső soron a gondolkodó ember cselekvése erkölcsiségét jelzi.
A Babeş-Bolyai Tudományegyetem szakmai közössége, de valamennyi értő olvasója, tisztelője nevében szólok, amikor kijelentem, hogy őszinte megbecsüléssel és örömmel vesszük körül az előttünk álló tanárt, embert, Dávid Gyulát a neki jogosan megítélt professor honoris causa cím átvételekor.
(Elhangzott 2018. május 15-én, Kolozsváron, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán)
