Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Dávid Gyula munkásságának méltatása

a BBTE Bölcsészettudományi Kara Professor honoris causa címének odaítélésekor

A 19. és a 20. század irodalmi szövegeinek szerkesztője és értelmezője, a szövegek társadalomtörténeti összefüggéseinek kutatója, szótárszerkesztő, lelkiismeretes könyvkiadói szakember és intézményalapító, tankönyvszerző áll előttünk.

Munkáinak értékét felbecsülni nehéz, hiszen – bár az utóbbi negyedszázadban részesült szakmai kitüntetésekben – még mindig túl közelről vizsgáljuk e pályát, és a munkák e tudós, de szerény szerzője könyvtár és (otthoni) íróasztal között ingázva az irodalom és értelmezése közvetett nyilvánosságát preferálja.

Olyan ember áll előttünk, aki az irodalom olvasásából és az irodalom, vagy mondjuk ki, az irodalom közegében felismerhető összefüggések hozzáférhetővé tételéből nem ábrándult ki sem a technikai, sem a nemzedéki-ízlésbeli, sem a politikai változások következtében; és valami, évei számát is meghazudtoló makacs következetességgel, de inkább a mesékből ismerős, meg-megújuló energiákkal tanít olvasni.

Árapatakon született sokgyermekes családból 1928. augusztus 13-án. Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen 1947 és 1951 között végzett tanulmányai révén nyert magyar szakos bölcsészként tanári munkára is feljogosító diplomát.1951-től 1953-ig 1951 és 1953 között a kolozsvári Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó szerkesztőjeként kamatoztathatta filológusi tudását. Aspiránsként (1953-1956) majd egy évig tanársegédként a tanszéken folyó kutatásokba is bekapcsolódva dolgozhatott az egyetemen.

Tehát hatvan évvel ezelőtt néhány évig az egyetemen (a Bolyain) irodalmat kutatott, még kevesebb ideig oktatott.


Dávid Gyula a Professor honoris causa cím átvételekor. Háttérben T. Szabó Levente docens

A tanulás hatékony módszereit keresve a mai tudomány különös figyelmet fordít a szövegfogyasztás helyett a motiváltsággal összefüggő, értelmi műveleteket jelentő – nem is intézmény (például iskola) kereteiben megvalósuló tanulásformákra. Mondhatnók, ilyen tanulásra mindig is alkalmat teremtettek Dávid Gyula szabadelőadásai, tanulmányai, könyvei-könyvsorozatai, fordításai – a vele folytatott beszélgetések is. Fordított szépirodalmat és irodalomtörténetet, szerkesztett a komparatisztika és a kulturális kapcsolatok körébe tartozó műveket. Véleménye szerint

 „Egymás kölcsönös megismerését az iskolapadban kellene kezdeni (…) a veled együtt élő másik ember és kultúra megbecsülésével, s ha erre valamikor sor kerül, akkor is fel kell nőnie és a közéletben meghatározó súlyt kell szereznie annak a nemzedéknek, amelyik a másik megismerését valóban a megbecsülés szellemének munkálására kívánja fordítani” (interjú, 2015).

Olyan időben is, amikor határzár volt érvényben a sajtótermékekre is, a tudáshoz való hozzáférés emberi jogának érvényesüléséért küzdéssel felérő módon munkálkodott. A Domokos Géza által létrehozott Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjeként és kolozsvári szerkesztősége vezetőjeként (1970-től 1992-ig) – a Kriterion Romániai Magyar Írók sorozata gondozójaként –, a Polis kiadó ügyvezetőjeként, az Erdélyi Múzeum folyóirat, az Erdélyi Tudományos füzetek könyvsorozat, a Romániai Magyar Bibliográfiák szerkesztőjeként irodalmi kutatások eredményeit tett közzé, monográfiákká szerkesztett doktori disszertációkat, tanulmányokat – klasszikus és kortárs irodalmi szövegeket – juttatott el az olvasókhoz. Az itt most megtekinthető kiállítás csak ízelítő munkáiból. Könyvkiadói szakemberként több száz kötetet szerkesztett, a jelenlevők közül nagyon sokan (tanárok, szépírók, kritikusok, irodalomtörténészek) tanítványai vagyunk, hiszen egyenként foglalkozott minden szerzővel; a szövegek könyvvé szerkesztésének igényességét tanulhattuk tőle.

Rendkívül hasznos a mások által elkezdett nagy vállalkozások folytatásának képessége is: a Balogh Edgár által elkezdett Romániai Magyar Irodalmi Lexikon általa vállalt folytatása és befejezése is ennek – és ügyszeretetének köszönhető.

Kulturális, tudományos intézmények, szakmai csoportok élére választva – többek között az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület vagy a Kolozsvári Akadémiai Bizottság irodalomtudományi szakbizottsága vezetőjeként is – felelősen szolgálta a kultúra jövőbe mutató céljait, ezen belül a magyar és a romániai magyar közösségéit is.

De mit tanult ő hosszú és törésmentesnek sem mondható pályáján családban, iskolában, életiskolában? Miféle tapasztalatokból építette fel és ki írástudói magatartását, hiszen ennek narratívummá alakítása, érzékletes bemutatása még a saját pálya és a társadalomtörténet szigorú összekapcsolásával sem könnyű. A személyes érintettség és a tényszerűség összehangolásának, problematikusságának tudatában is vállalkozott arra, hogy saját korát és benne az őt érintő eseményeket felelősséggel értelmezze (1956 Erdélyben és ami utána következett,  2016).

…Mit tanult abból, hogy fiatal magyar irodalom szakos tanársegéd korában államellenes összeesküvéssel gyanúsították, családjától elszakították és hét éven át – 1957 és 1964 között –politikai elítéltként kellett ismerkednie a megalázás formáival? Olyan színhelyeken, mint a kolozsvári Szekuritáté, a szamosújvári börtön, ismét Kolozsvár, 1959: a Duna-deltai Periprava-Grind, Salcia, Luciu-Giurgeni, Grădina, Stoinești, majd újra Szamosújvár.

Nem gyűlölködést és nem elhallgatást tanult az embert próbáló esztendők alatt, hanem az intézményépítésre, a szellemi teljesítmények megbecsülésére és értékelésére fordította a továbbiakban is energiáit, akár – hogy csak néhány példát említsünk – Avram P. Todor tanulmánygyűjteményét (Confluențe literare româno-maghiare (1983), akár Reményik Sándor, Bánffy Miklós vagy Gáll Ernő műveit rendezte sajtó alá.

„Meggyőződésem, hogy saját legkisebb és legjelentéktelenebbnek látszó feladatkörünket is csak úgy tudjuk eredményesen ellátni, ha tisztában vagyunk azzal, milyen nagy összefüggések része az a jelentéktelen feladat”  – nyilatkozta a szólás- és cselekvésszabadságról nem nevezetes  nyolcvanas években (1982),  és ez a tanulás, az írás-olvasás mint cselekvés tétjét, végső soron a gondolkodó ember cselekvése erkölcsiségét jelzi.

A Babeş-Bolyai Tudományegyetem szakmai közössége, de valamennyi értő olvasója, tisztelője nevében szólok, amikor kijelentem, hogy őszinte megbecsüléssel és örömmel vesszük körül az előttünk álló tanárt, embert, Dávid Gyulát a neki jogosan megítélt professor honoris causa cím átvételekor.  

(Elhangzott 2018. május 15-én, Kolozsváron, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

securitate beszervezés

A megfigyelt történelemkörről a nevemre kiállított I 72467-es számú szekus dosszié főleg kutatói tevékenységem megfigyelésére vonatkozott. Ennek ellenére számos adatot, dokumentumértékű feljegyzést tartalmaz oktató-nevelői tevékenységemre, főleg pedig az általam vezetett történelemkör tevékenységének a megfigyelésére vonatkozóan. A jelentősebb feljegyzések a következők.

Szentlászló kórustalálkozó

A hely és az alkalom történelmi fontosságát jó mesterünk, karnagyunk, Guttman Mihály néhai zenetanár így fogalmazta meg a 20. Szent László-napi kórustalálkozó alkalmával, 2010-ben: „… Urunk segedelmével, bátran megvallva hitünket, vállalva nemzeti hovatartozásunkat, erdélyi viszonylatban a legnagyobb seregszemléje az élő kórusoknak, akik a Kárpát-medence minden sarkából legalább egyszer eljönnek, hogy Szent László királyunk napján, a kóruszene ünnepén, június hónap utolsó szombatján, Tordaszentlászlón ünnepeljenek. Ez lett a mi kalotaszegi Mekkánk, lassan-lassan zarándokhelyünk.”

A történelemkör tagjai 1982 őszén dolgozataikat Bukarestben is bemutatták. Vendéglátónk Demény Lajos, a Nicolae Iorga történeti intézet nemzetiségi osztályának a vezetője volt, aki október 14-én házigazdaként fogadott bennünket a Petőfi Sándor Művelődési ház rendezvényén. A történelemkör diákjainak az előadásairól az Ifjúmunkás azt írta: „Az esemény, amely ennek a levélnek a megírására késztet, október 14-én zajlott le Bukarestben, amikor is a Petőfi Sándor Művelődési Ház vendégül látta a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Líceum történelemkörének tagjait.

A Magyar Művészeti Akadémia felkérésére kismonográfiát írok Pomogáts Béláról. Címe: Otthon mindenütt a magyar „szigettengereken”. Alcíme: Pomogáts Béla és az „irodalmi nemzet”arculatépítéseEbből szeretnék bemutatni egy részletet, abban a reményben, hogy e szíven ütően pontos fogalmi ikerpár – otthonosság és illetékesség – hozzásegít a 85. életévét októberben töltő szerző száznál több kötetet számláló életművének értelmezéséhez. 

Az 1978–79-es tanévtől kezdődően oktattam a Salamon Ernő-középiskolában. Itt – mint korábbi munkahelyemen, Gyergyóremetén – kötelességemnek tartottam a magyar múlt reális oktatását, főleg a szülőföld történetének a megismertetését. Mivel a korabeli oktatási programok nem tették lehetővé a magyar történelem széleskörű, részletes tanítását, elhatároztam a történelemkör létrehozását. 

Voltak persze eltérő szakaszai a szervezet életének, hiszen az első negyven éve – 1949-től 1989-ig – úgy telt, hogy a csehszlovákiai magyarság mindenese volt. Egyszerre töltötte be a politikai párt, az érdekérvényesítő, a társadalmi képviselő, az identitásmegőrző és közösségépítő szerepét is, bár tény, hogy amikor létrehozták, más feladatot szántak neki.

P. Buzogány Árpád nem okítani akar, hanem roppant szerénységében, szelíden tetteivel tanít, ahogyan él és dolgozik, ahogyan a régi nagy mesterek tették, vagy teszik neves kutatók ma is. Munkáiban egyetlen arc köszön vissza ránk, de a számtalan kérges tenyér és a sokat tapasztalt emberek szép arcán végig futó ráncok most a tanú rá, hogy ez a becsületes helytállás, a józan gondolkodás tisztánlátására, méltóságteljes tiszteletre és nagy tudásra vall.

Simon Ferenc bécsi esperes-plébános, a Bécsi Magyar Katolikus Egyházközség lelkipásztora

Aki nem beszél nyelveket, annak valóban az, de aki beszél nyelveket, tudja, hogy minden nyelvnek megvan a szépsége. Mi, magyarok nem nézhetünk le senkit sem. Milyen jogon nézek én le bárki mást is? Keresztényként meg pláne a másikat, felebarátomat tisztelnem és szeretnem kell, bármilyen színű a bőre, bármilyen nyelvet beszél. Még ha románul is beszél, akkor is tisztelnem és szeretnem kell, mert ő is a felebarátom, mert olyan, mint én.

Gálfalvi Gábor

Az Alsóboldogfalván élő és ma is aktívan tevékenykedő nyugalmazott iskolaigazgató, néprajzkutató és közíró Gálfalvi Gábor fő kutatási területe az ember és a táj közötti valós életterek kapcsolatának vizsgálata. Ezen belül a méltatlanul feledésbe merülő kismesterségek, a népi építkezés, a tanya- és faluvilág témaköreit felölelő témák érdeklik, ezeken munkálkodik, publikál, mint ahogyan az alábbiakban is ezekről, valamint az ide vezető útról vall. Az ilyen út, hol az ember a valós értékeket és a valós múltat elfogultság nélkül kutatja, hosszú és rögös, ahogy egykoron Bözödi György neves szociográfus is összefoglalta. Ennek szemléletében kérdeztük a fáradhatatlanul kutató írót.

Krüzselyi Erzsébet

A VI. Krüzselyi Erzsébet szavalóverseny kapcsán a „fogyatékos” szó gyógypedagógiai fogalom, jelentéstartalmát az ember testi, idegrendszeri, lelki, cselekvésbeli vagy szociális tulajdonságai területén lehet meghatározni. A nehéz földi életutat megjárt költő, hátrányt szenvedett ember már nem él, nem kell őt vigasztalni, a sajnálat pedig méltatlan egy költőhöz. Művét nem vizsgálhatjuk fogyatékosságainak tükrében. Tudjuk, hogy témavilága zárt, szűk körű.

angi istván

A cél, ami összehozott bennünket, a tisztelgés szándéka. Tisztelegni akarunk Angi István professzor úr (képünkön) 85. születésnapján, méltatni akarjuk eddigi tudományos életpályája gazdag eredményeit mi, akik diákjai voltunk, valamint a kolozsvári Református Tanárképző karon dolgozó kollégák, akik néhány évig abban a kiváltságos helyzetben voltunk, hogy tanártársai is lehettünk a professzor úrnak, mindannyiunk István bácsijának.

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával.

Mezőkeszü

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával. 

Mezőkeszü

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával. 

Negyedszázad komoly időszaknak számít egy civil szervezet életében, s ez mérleg készítésére kötelez. Dióhéjban szeretném ismertetni egyesületünk legfontosabb tevékenységeit, eredményeit. Már 1992-ben felmerült egy honismereti szövetség megalakításának szükségessége. Még abban az évben tervet állítottam össze helytörténeti és néprajzi kutatómunka megszervezésére, valamint emlékhelyek létesítése és ápolása érdekében.