A munkahelyemre vezettem, és közben szokásomhoz híven a rádiót hallgattam. Azaz, az elmúlt pár évben már nem a rádiót, hanem podcastot. Podcastot? Igen, podcastot. A világhálón és a mobiltelefon elterjedése óta ez egy egyre népszerűbb műfaj. Tulajdonképpen egy hanganyag, amit az interneten érhetünk el, és akkor hallgathatunk meg, amikor akarunk. Nem vagyunk hozzákötve a különböző adások időzített műsorrendjéhez, ami nagy előny a hagyományos rádióval szemben. Én például a telefonomon szoktam hallgatni. Amikor internetközelben vagyok, az általam kiválasztott podcastokat a telefonon lévő applikáció leszippantja, és így bármikor meghallgathatom őket, akár akkor is, amikor már nincs internet vagy térerő. Terjedelmük általában harminc perctől egy óráig tart, kötetlenek, bármikor félbeszakíthatom a hallgatást, majd folytatom, vagy újrajátszhatom, amikor éppen jó nekem. A podcast még abban is különbözik a megszokott rádiós adásoktól – amilyen például a Kolozsvári rádió vagy a Kossuth rádió –, hogy míg ezekben több téma váltakozik hírekkel és zenével megspékelve, egy podcast általában egy bizonyos témáról szól, legyen az politika, zene, színház, tudomány, nyelvtanulás, bankrablás, főzés, rákos megbetegedések stb. Hadd ne soroljam tovább, hiszen bármilyen téma lehet. Áder János köztársasági elnök például a klímaváltozással kapcsolatosan indított podcastot. A különbség tehát a rádiózással szemben az, hogy kiválaszthatjuk azokat a témákat, amelyek minket érdekelnek, és azokat időnk szerint bárhol, bármikor meghallgathatjuk.
Megbeszélés bárkivel bármikor
Szóval, visszatérve autós utamhoz, ezen a bizonyos napon egy olyan podcastot hallgattam, amiben három – az Egyesült Államok különböző pontjain élő – lánytestvér a napi eseményeket laikus szempontból tárgyalta. Vezetés mellett ez egy nagyon könnyű téma, amin mindig jól tudtam szórakozni. Szóval a Szatellit testvéreket – ahogy ők nevezik magukat – hallgattam, amikor rádöbbentem, hogy életem nagy álmának ötlete van a szemem, avagy a fülem előtt.
Családommal 1993-ban jöttünk ki az Amerikai Egyesült Államokba, Floridába. Kolozsváron a rádió és tévé szerkesztője voltam – akkor még egyben volt a két szerkesztőség, csak 1994-ben váltak szét. A lényeg, hogy imádtam a munkámat, és nagyon nehéz volt otthagyni. Máig őrzöm Csép Sándor – nyugodjon békében – ajánló levelét fiókomban, és biztató, de megnyugtató szavait szívemben: „Ha visszajössz, bármikor visszaveszlek!” Persze nemcsak a munkámat volt nehéz hátrahagyni, de ez gondolom, nyilvánvaló. A családegyesítés, a nagy ismeretlen megismerése, a kalandvágy, a nagy lehetőségek mellett azért ott volt és a mai napig is ott van az otthon, a rokonok, a barátok, a munkatársak hátrahagyása, elhagyása, de remélhetőleg nem elvesztése. Ennek ellenére nagy reményekkel néztem az ismeretlen elé. Viszont hamarosan kiderült, hogy érthető nyelvi okokból nem tudom folytatni pályafutásomat. Próbálkoztam itt-ott, meg amott, de Gainesville-ben, Florida állam kellős közepén nemigen tartották a magyar médiát vagy kultúrát annyira fontosnak, mint ahogy én. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy körülbelül annyi gainesville-i hallott Magyarországról, ahány erdélyi hallott a floridai Gainesville-ről. Tehát nem volt más választásom, mint visszaülni az iskolapadba. Mivel eredetileg a kolozsvári egyetem fizika szakán végeztem, visszatértem a reál tantárgyakhoz. Gyógyszertervezésből doktoráltam 2001-ben a gainesville-i Floridai Egyetemen (University of Florida), majd különböző gyógyszervállalatok tudományos kutatójaként tevékenykedtem gyógyszerfejlesztéssel foglalkozva. A szerelem a médiával viszont megmaradt.
Még szerencse, hogy Amerikában abszolút természetes az, hogy az ember akár több órát is vezet a munkahelyéig. Legalábbis ez a koronavírus-járvány kirobbanásáig így volt, hiszen azóta, aki teheti, otthonról dolgozik. Dehát történetem három évvel korábbra tevődik vissza. Akkor, ahogy említettem, sokat vezettem oda-vissza a munkahelyemre. Ezeknek a vezetéseknek és a közben hallgatott podcastoknak köszönhetően csillant fel a remény, hogy esetleg visszatérhetek a mikrofonhoz. Igen ám, mert bár hallgatóként tudtam, hogy mi az a podcast, fogalmam sem volt arról, hogy miből is állhat egy podcast elkészítése, és hogyan kerül el a hallgatósághoz. Több mint fél éven keresztül kutattam, olvastam, tanultam a podcast fortélyairól. Elméletben megtanultam, hogyan kell elektronikusan rögzíteni egy interjút, hogyan kell megvágni és előkészíteni. Ne felejtsük el, hogy amikor elhagytam a kolozsvári stúdió szerkesztőségét, a hanganyagot még szalagra rögzítettük. Cipeltük a nagy, súlyos magnót magunkkal, vagy ha szerencsénk volt, a stúdióba hívtunk vendégeket. A hangszalagot meg kézzel vágtuk, azaz a technikus lányok, Bain Ilike, Benedek Márta, Ferencz Jutka, Soós Ági (vajon kit hagytam ki?) ollóval vágták ki a bakikat. Mi ezért csak néha-néha kellett belekontárkodjunk ebbe a folyamatba. Internet sem volt, nemhogy rögzítő- és vágóprogram. És mi történt a kész hanganyaggal? Hova szállt a hang? Ki tudja? Bevallom, akkor ez engem egyáltalán nem érdekelt. Nekem csak a hanganyagot kellett biztosítanom. Ott volt a sok mérnök és technikus, aki mindent elrendezett nekünk, hogy gördülékenyen menjen a technikai rész. De itt és most? Egyedül vagyok a nagyvilágban! Azaz van internet. És az internetnek sokat köszönhetek.
Egy kattintással bárki bárhonnan bekapcsolódhat
Annak idején, amikor kijöttünk, nem volt még internet. A leveleket akkor még papírra írtuk. Sokszor bizony egy hónapot ment, és egy újabb hónapot jött a levél. De volt olyan ritka eset is, hogy már egy hónap alatt megérkezett a várva várt válasz. Persze olyan is volt, hogy sosem érkezett meg. Maradjunk annyiban, hogy a kapcsolat fenntartása nem volt könnyű. Az internet viszont mindent megváltoztatott. Most már akár naponta beszélhetek bárkivel, vagy láthatok bárkit, legyen a világ bármelyik pontján is. De mint mindennek, ennek is van egy negatív oldala. Az internettel is vissza lehet élni. Gondoljunk csak arra a sok értelmetlen álhírre, ami mostanában a vírussal kapcsolatban elterjedt. Igen, sokszor nehéz megkülönböztetni a valóst a hamistól, az igazságot az álhírtől. De ha okosan és mértékkel használjuk, az internet aranybánya lehet. Számomra az volt, és az is maradt. Megtanultam, hogy nem kell mindent elolvasni, nem kell mindent elhinni, vannak tények, és habár adatokat lehet hamisítani, azért a számok nem hazudnak. Ami pedig a podcastot illeti, az internet segítségével megtanultam viselni tíz, vagy talán még annál is több kalapot, ugyanis a titkári, riporteri, hangmérnöki, szerkesztői, vágó vagy marketinges teendőket is el kell olykor látnom. Most már ismerem a különböző rögzítő- és vágóprogramokat, beállításokat, tudom, mi történik a hanganyaggal, miután kész van. Tudom, hogyan kerülnek fel a kész hanganyagok a különböző felületekre, hogy bárki elérhesse a számára legmegfelelőbb módon. Mert ugye van, aki a telefonján levő különböző podcastos applikációkon szereti hallgatni, de van, aki inkább a számítógépén és Facebookon, YouTube-on vagy a Spotifyon. Megtanultam, hogyan kell zenei aláfestést hozzátenni. Megtanultam, milyen zenét szabad és milyent nem szabad használni, nehogy véletlenül is letiltsák a podcastot a szerzői jog megsértése miatt. A YouTube-on megtalálható csináld magad jellegű videókból legalább százat megnéztem, és rengeteget tanultam belőlük. Hogy most már mindent tudok? Nem, távolról sem. Még nagyon sok mindent nem tudok, és nem is tudhatok, mivel napról napra fejlődik a világ, és vele együtt a technika is. Újabb és újabb lehetőségek nyílnak meg előttünk, de azt hiszem, azt elmondhatom, hogy az alapokat azért elég jól elsajátítottam már három évvel ezelőtt is.
Megvolt az alapismeretem, de mégsem volt merszem megtenni az első igazi lépést, és beleugrani a podcasterek világába. Bátorságom egyelőre csak a most már felnőtt lányomig vezetett. Egyik látogatásuk alkalmával nagy nehezen elárultam neki, hogy mi foglalkoztat, milyen jó lenne, ha… de félek belekezdeni. Lányom, aki nagyon pragmatikus, ahogy mondani szokták, két lábbal jár a földön, egy mondatban megfogalmazta a lényeget: sosem fogod megtudni, hogy képes vagy-e megvalósítani az álmod, amíg nem kezdesz hozzá. Próbáld ki! Úgy látszik, ez a kis lökés kellett. Bátorságot kaptam. Már másnap felhívtam volt kolozsvári kolleganőmet, Ludvig Daniellát, aki azóta Magyarországon él. Meséltem neki a podcastokról, elmondtam neki, hogy mit szeretnék csinálni, és hogyan is képzeltem el az egészet. Habár Daniella számára újdonság volt ez a műfaj, jó bajtárs lévén belement a kipróbálásba. Eredetileg három teljes anyagot készítettünk el, mielőtt vettük a végső bátorságot, hogy podcastunkat mindenki számára elérhetővé tegyük. Ez a három hanganyag adott annyi bátorságot, hogy hivatalossá tegyük. 2017 szeptemberétől bárki meghallgathatta az interneten, tartózkodjon épp a világ bármely részén. Eredeti címe: A barátság összeköt, a szó összehoz volt. Akkor valahogy úgy képzeltem el a formátumát, mint annak a podcastnak, amit az autóban vezetés közben hallgattam, amikor az ötlet maga megszületett. Viszont hamarosan rájöttünk, hogy napi munkánk mellett, hatórás időeltolódással egy ilyen hobbit rendszerességgel fenntartani nem lesz könnyű. És egy idő után sajnos eljutottunk oda, hogy Daniellának mérlegelnie kellett, hogy a podcaston vagy a Teleki ikrek történetéről szóló könyvén dolgozik. Érthető, hogy a könyvét választotta. Én nem szerettem volna abbahagyni, viszont újra kellett gondolnom a formátumot. Úgy kellett módosítanom, hogy egyedül is meg tudjak birkózni vele. Kis időbe beletelt, de lassan kialakult. A most már A Szó Összehoz című podcastom kötetlen beszélgetéseken alapszik. A világ legkülönbözőbb részein élő magyarokkal beszélgetek, a felvételeket Skype-on vagy Facebook Messengeren rögzítem. Beszélgetéseink során szó esik mindarról, ami felmerül azokban, akik otthon vagy idegenbe szakadva élnek. Beszélünk beilleszkedésről, kultúráról, művészetről, de szó esik tudományról, egészségügyről, gyereknevelésről, utazásról, gasztronómiáról is, egyszóval mindenről, ami minket érint.
Volt, aki arról mesélt, hogyan vándorolt ki Romániából Németországba, vagy szökött át a magyar-osztrák határon még a Ceauşescu-rendszer alatt. Többen is voltak, akik arról beszéltek, hogy milyen volt beilleszkedniük egy idegen országban, egy másik kultúrába – legyen szó Finnországról, Norvégiáról, az Egyesült Államokról, Ausztráliáról, Új-Zélandról, Kanadáról, Szingapúrról, a Dominikai Köztársaságról vagy éppen Nigériáról. Volt aki arról mesélt, hogy jól kereső munkahelyét otthagyta, és mindössze egy hátizsákkal világgá ment, vagy egy kerékpárral körbebiciklizte a világot. Hallhattunk a ghánai egészségügyről, az afrikai vagy közép-amerikai önkéntességről, de magáról az önkéntesség fontosságáról is mindenhol a világon. Többet megtudhattunk az indiai meditáció és az önkeresés kapcsolatáról, ahogyan arról is, hogy milyen Nigériában, Kenyában, Ghánában, Dél-Afrikában, vagy Japánban élni. Hallottunk a berlini szalonról, ahol több magyar művész is megfordult már, de beszélgetőtársam szenvedélyéről, a népviselet-gyűjteményéről is mesélt. Megismertük Kányádi Sándor Dél keresztje alatt című versének történetét, valamint arról is megtudtunk többet, hogy miképp került Kányádi Sándor Rio de Janeiróba, és hogyan tartják meg a magyar nyelvet és identitást Argentínában. Arról is volt már szó, hogy milyen az Intelnél dolgozni, egy börtönben pszichológusként, vagy hogy miért nevezik Szingapúrt a kis piros pöttynek. Azt is megtudhattuk, milyen Amerikában magyarként felnőni, és milyen magyar zenészként vagy színészként érvényesülni a világban. De arról is hallhattunk, hogy hogyan ünneplik a halloweent, a karácsonyt és az új évet a különböző országokban. Beszélgettünk a kábítószer-használatról, iskolai lövöldözésről, az internet biztonságáról, jógáról, és arról is, hogy milyen poliglottnak, vagy női pilótának lenni.
A Szó Összehoznak köszönhetően pár év leforgása alatt olyan emberekkel ismerkedtem meg, akikkel nem biztos, hogy valaha is összehozott volna a sors, és sok olyan helyen „jártam”, amiről alig tudtam valamit. A podcast által ezeket az élményeket át tudom adni mindazoknak, akiket ez érdekel, és akik tudni szeretnék, hogy mi történik velünk, magyarokkal a nagyvilágban. Ahogy egyik hallgatónk írta: „nagyon szeretem hallgatni, egy kicsit mintha én is ott lennék… körbejárom veletek a világot, különböző kultúrákba bekukucskálhatok általatok”. A podcast interaktív térképe (ami elérhető itt: https://drive.google.com/open?id=16jIMy0_BKoYrarbtYELctwHfMv_iE66-&usp=sharing) jól tükrözi nemcsak az elkészített beszélgetéseket, de azt is, hogy mi, magyar ajkúak mennyire szét vagyunk szóródva a világban. Sokan hagytuk el otthonunkat, ilyen-olyan okból kifolyólag, de beszélgetőtársaim nagy részét hallgatva elmondhatom, hogy nem szűntünk meg azok lenni, akik voltunk. Egy kis szerencsével kicsit bölcsebbek lettünk, türelmesebbek, szerényebbek, nyitottabbak és toleránsabbak. Nem felejtettük el, hogy honnan jöttünk, és mennyi mindent köszönhetünk az otthoniaknak! Mi nem feledkeztünk meg róluk, és szeretnénk, ha ők sem feledkeznének meg rólunk! Azért, mert fizikailag nem vagyunk ott, nem jelenti azt, hogy nem létezünk.
A legtöbbünknek a kivándorlásunk első évei nem voltak könnyűek. Én magam is nagyon sokszor úgy éreztem, mintha a világ végén lennék. S habár azóta sok minden megváltozott, úgy érzem, továbbra is fontos az, hogy meg tudjuk osztani gondolatainkat, gondjainkat, élményeinket. Hogy tudjunk egymásról, hogy át tudjuk adni mindazt, amit megtanultunk, amit megtapasztaltunk. Legyünk bárhol a világon, érezzük, tudjuk: nem vagyunk egyedül!
A Szó Összehoz kéthetente pénteken jelentkezik egy-egy új felvétellel, ami elérhető bármilyen podcastos applikáción,
Ingyenes, önerőből fenntartott kezdeményezés. A beszélgetésekbe bárki bekapcsolódhat, aki meg szeretné osztani tapasztalatait, élményeit, avagy egy számára fontos témát szeretne megtárgyalni. Mindenkit szeretettel várunk hallgatóként, hozzájárulóként vagy beszélgetőtársként egyaránt!
Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban.
Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés.
Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat.
A Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget.
Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.
A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek.
„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is.
A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott.
Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”.
Bejárta a megye mindegyik helységét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett.
Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében.
Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül.
A református egység napját ezúttal inkább egységnapoknak lehetne nevezni, hiszen – amint Tussay Szilárd főszervező fogalmazott – május 21-ét két napon keresztül konferenciák, kiállítások, templomavatások és más programok előzték meg. Május 19–20-án a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban Az iskolák felettébb szükséges voltáról címmel tartottak egyháztörténeti konferenciát, amelynek alapját az adta, hogy az erdélyi fejedelem éppen 400 éve, 1622 májusában alapította Gyulafehérváron a Collegium Academicumot. Különben ennek jegyében telt a háromnapos ünnepség is, s ennek tiszteletére nyilvánította az idei esztendőt az erdélyi református egyház az oktatás évének.
A 19. században a történetírást Európa-szerte fontos közügynek tartották. Ez így volt Erdélyben is, ahol Nagyajtai Kovács Istvánt a modern magyar történetírás úttörői között tartották számon. Köztük volt gr. Mikó Imre is, akinek nagy szerepe volt az 1848–49 utáni abszolutista rendszerben az erdélyi magyarság védelmében. Utóbbi a közös cél érdekében kereste a Kovács Istvánnal való együttműködés lehetőségét.
A mai napon Erdővidék egy jelentős turisztikai desztinációval gyarapodik. Olyan kulturális látnivalóval, a szabadidő tartalmas eltöltésére alkalmas helyszínnel, amely erősíti a nagyajtai identitást és messzire repíti a település hírnevét. A bástyákban felépült kiállítás a szemléletében és módszereiben is megújuló erdélyi magyar muzeológia egy újabb kísérleteként készült el.
A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket.
Hozzászólások
Kónya-Hamar Sándor
h, 01/09/2023 - 15:26
Permalink
Nagyon kíváncsivá tett
Nagyon kíváncsivá tett.Érdekelne!
Új hozzászólás