Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Világnak fordulása, régi idők elmúlása

Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.

A tárlat anyaga régmúlt időkbe viszi vissza a nézőt. Olyan korba, amelyről közvetlen élménye a nagyszülők nemzedékének sem lehet, legjobb esetben a régi emberek elbeszélésére, vagy pedig régi leírásokra támaszkodhatunk.

A felvételeket Balázs Ödön, a székelyudvarhelyi művelődési intézet, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont fotográfusa gyűjtötte és válogatta. Tán nem túlzás úgy fogalmazni, szakmai alázatának bizonyítéka, hogy nem a saját vagy kortársainak felvételeit tárta elénk, hanem régi fotográfusok ritka képkockáiból állította össze ezt a kiállítást. Költői címet adott neki – Világnak fordulása, régi idők elmúlása –, amely hangulatában is segíti a múltbeli utazást.




Kolozsi Albert és Ladó Julianna családja. Lövéte, az 1940-es évek eleje. Mihály János gyűjtése.
A gyermekek: 1. Kolozsi Julianna (szül. 1924. március 31.); 2. Kolozsi Albert (1925. október 1.); 3. Kolozsi
Margit (1927. augusztus 10.); 4. Kolozsi Dénes (1929. március 22.); 5. Kolozsi Lajos (1930. augusztus 31.);
6. Kolozsi Anna (1932. március 29.); 7. Kolozsi Teréz (1933. október 7.); 8. Kolozsi István (1935. július 21.);
9. Kolozsi Róza (1938. május 14.); 10. Kolozsi Béla (1940. április 3.); 11. Kolozsi Ferenc (1942. augusztus 4.)

Bár a felvételek készítőinek kiléte nem minden esetben ismert, ez nem von le semmit az élményből. Abból az élményből, hogy az ember visszafelé is tekint, tekinthet és tudni szeretné, mi történt korábban. A szavakhoz képest ezek a fotográfiák teljesen más élményt nyújthatnak. Látni itt életképeket és eseményfotókat is, persze beállított képnek látszik ma számunkra mindegyik. De ne felejtsük el, hogy még 20–30 évvel ezelőtt is a felvételkészítés ténye milyen fontos volt! Egy fényképezőgép jelenléte a jövőbe átmentődés ígéretét is magában hordozta…

Bár az utánunk maradó képi lenyomatok egy része akaratunk ellenére is elvész, megsemmisül, vagy éppen elkallódik, ezekkel a sors kegyes volt. Egy részüket Balázs Ödön gyűjtötte, jelentősebb arányban vannak itt olyanok, amelyek gyűjteményekből származnak: Fortepan képarchívum, sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, Maros Megyei Múzeum, Kriza János Néprajzi Társaság fotóarchívuma, illetve Károly Veronika menasági, Kerekes Edit petki, Mihály János Homoród menti gyűjtéséből.

Az időben legrégebbi két felvétel még a 19. század végén készült, pontosabban 1898-ban, és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum tulajdona. Egyik az Olton való nagy hálós halászatot, a taplózást örökíti meg, a sepsiszéki pontos helyszínt nem jegyezték fel. A másik felsőrákosi lakodalmat ábrázol, a képek szerzője ismeretlen. A kiállítás részét képező legrégebbi képek közt több is van, ami a mai Kovászna megyében készült, így Kovásznán a Pokolsár fürdő 1905-ben (a fotográfus személyét nem ismerjük, Fortepan képarchívum) és 1908-ból egy, az akkoriban szokványos életképnek tűnő ábrázolás: lámpagyújtás Sepsiszentgyörgy főterének délkeleti részén. Utóbbi Gere István felvétele, a Székely Nemzeti Múzeum tulajdona. Ugyanebből az évből való a balavásári zenekar csoportképe (SzNM), valamint egy székelyudvarhelyi utcarészlet, a Tó utcáról (Erdélyi Mór felvétele, Fortepan képarchívum). Bár ennek az utcának a látványa manapság teljesen más, így is megőrzött valamennyit a régi korok hangulatából, ugyanis a Székelytámadt vár oldalához tapasztott házak az egykori vizes árok helyén épültek.

Székelyföld más-más tájegységét képviselő képek kerültek egymás mellé, mint egy gyimesfelsőloki csángó udvar (1910-es évek, László Ferenc felvétele), kászonfeltíziek a kiskapu előtt (Roediger Lajos felvétele 1912-ből), csíki és lövétei viselet 1914-ből Gönyey Ébner Sándor felvételén; illetve a következő településekről: Vargyas, Homoródalmás, Felsőrákos, Atyha, Petek, Csíksomlyó, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy, Balavásár, Csíkszenttamás, Farcád, Betfalva, Jobbágyfalva, Kászonimpér, Csíktaploca, Gyergyóalfalu, Kézdiszentlélek, Siklód, Csíkmenaság.

Időrendben a sorban az alsócsernátoni téglavetést ábrázoló kép (Kriza János Néprajzi Társaság fotóarchívuma) a legkésőbbi: 1963 júniusában készítette Vámszer Géza néprajzkutató, művészettörténész, akinek nevét az EMKE 1992-ben alapított néprajzi díja és Hargita megye Művészeti Népiskolája viseli.




Állattenyésztők díjazása Sepsiszentgyörgy főtéren. Készítés ideje: az 1900-as évek eleje. Gere
István felvétele. Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy.

A határőrök, a konfirmálók, az iskolai osztály, a zenekar, az olvasókör, a mezőgazdasági tanfolyam, a lakodalmi népség és a családok csoportképe mondhatni megannyi emlékkép, tanúságai annak, hogy a felvételeken láthatók lévők részt vettek ezen vagy azon az eseményen. Ilyen célból készültek az utcarészleteket ábrázoló felvételek is. Állatkiállítás, téglavetés, búcsú, hídépítés, illetve a mesterségekkel, foglalkozásokkal kapcsolatos képkockák más típusú információt hordoznak, ezeket ma eseményfotóknak neveznénk inkább. A székelyudvarhelyi tímár, a farkaslaki vagy a csángó család ábrázolása azért is élt túl sok évtizedet, mert az ábrázolt személyek emléke is a fényképpel együtt marad fenn.

Az ábrázolt személyek legtöbbje ünneplő viseletben és méltóságteljes testtartással állt a fényképezőgép elé. Érezték a fontosságát annak a pillanatnak, hiszen életüknek nem megszokott eseménye volt. Ez az ünnepélyesség, a saját fontosságuk tudata még a kötélverő, a hídépítő munkások esetében is megfigyelhető.

Az emberek megálltak az utcán, amikor fénykép készült arról. Ezt az állapotot, a rácsodálkozással vegyülő büszkeséget láthatjuk a cserépedényeket áruló fazekasok, a fonó asszonyok, az Olton halászó emberek, a lámpagyújtó gyermek melletti felnőttek arcán is.

A fényképezés ténye minden esetben kiemelt jelentőségű volt, ez még a képeken lévő emberek magatartásából is megállapítható. Talán ennyi, amennyit a fotográfusok a dokumentumértékhez hozzátehettek: ma is láthatjuk, hogyan viszonyultak ehhez a nagy pillanathoz. Számunkra inkább azért érdekes, mert ez a magatartás, hozzáállás rég eltűnt a ma emberéből.

Ezek az egymás mellé helyezett régi életképek elsősorban arra hívják fel a figyelmet, hogy mekkora érték nekünk tudni a múltról. Értékes információt őriz mindegyik képkocka, távoli időket hozhatnak közelebb hozzánk. A felvételek dokumentumfotóknak számítanak, hiszen látjuk, milyen volt a csíkszenttamási, a jobbágytelki és a menasági ünnepi viselet, a szekér vagy a lovak hámja, hogyan kötötték a csíkszenttamási lányok és asszonyok a fejkendőjüket, milyen volt a zsúpfedés a siklódi házakon.

Ezek az emlékképek, Balázs Ödön válogatásában, élménytele pillanatokat hozhatnak nekünk is. Más idők számunkra ismeretlen hangulatát. A fényképek által azonban beépülhetnek a jelenünkbe, az életünkbe is, és ennek a tárlatnak ez nem is mellékes célja. A vándorkiállítást 2019 októberében először Székelyudvarhelyen, a Művelődési Házban mutatta be az intézmény.

 

 

Kolozsi Albert és Ladó Julianna családja.tif - Kolozsi Albert és Ladó Julianna családja. Lövéte, az 1940-es évek eleje. Mihály János gyűjtése. A gyermekek: 1. Kolozsi Julianna (szül. 1924. március 31.); 2. Kolozsi Albert (1925. október 1.); 3. Kolozsi Margit (1927. augusztus 10.); 4. Kolozsi Dénes (1929. március 22.); 5. Kolozsi Lajos (1930. augusztus 31.); 6. Kolozsi Anna (1932. március 29.); 7. Kolozsi Teréz (1933. október 7.); 8. Kolozsi István (1935. július 21.); 9. Kolozsi Róza (1938. május 14.); 10. Kolozsi Béla (1940. április 3.); 11. Kolozsi Ferenc (1942. augusztus 4.)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

bukovinai székelyek

A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.

zsobok

Az emberiség történetében csak igen későn jelent meg az írás, az írásbeliség, lényegében a megismert ókori nagy birodalmak, a mezopotámiai, az egyiptomi, majd a földközi-tengeri – görög, makedón, római – államalakulatok hatalommal rendelkező szűk rétegének körében és kiszolgálásában. A kevésbé ismert kelet-ázsiai birodalmak írásbeliségéről nincsenek megbízható ismereteink, amit viszont tudunk, hogy ott sem alakult ki sokkal korábban, és nem volt általános a nagyobb tömegek használatában.

Időbeli gasztronómiai utazásunk nem kronológiai sorrendben fog történni. A 19. században született sorok indítanak útra, onnan visszalépünk a 16. századi fejedelmek udvarába, ahol megnézzük, milyen alapanyagokkal, főzési technikákkal dolgoztak az akkori szakácsmesterek. Ebből a világból majd nagyot dobbantva ugrunk, nem csupán időben, hanem egy teljesen más társadalmi osztály, a száz évvel ezelőtti földműves réteg konyhájába. Onnan jutunk el majd a mai, modern konyhák főzésvilágába.

kalotaszegi festett bútor

 A kazetta díszítése középen mindig vázából indul ki. A négy szélére négy tulipán kerül, majd egy-egy rózsa fent, középen és lentebb kétfelől. A tulipán érdekessége, hogy egész nagyban festik, 10–15, akár 20 cm nagyságig, felét pirosra, felét fehérre vagy sárgára. Sovány akantuszlevél szalad végig a tulipán két oldalán, középen feketével, mint a babérkoszorú levelei. A tulipán másik változata: a két széle piros, a közepe sárga. Érdekesek a rózsák. A magyar díszítő művészetben használatos kerek rózsa fekete kontúrral kellemes benyomást tesz.

Kicsit hamiskásan szoktam mondani mások csodálkozására, hogy hát kérem, én beleszülettem a kalotaszegi bútorfestésbe. Hogy lehet ez? Mert az úgy volt, hogy a régi házunkban nekünk csak egy szobánk volt, ebben laktunk négyen. Ez a szoba volt a konyha, a hálószoba, a tisztaszoba, mindig, ami kellett. A szüleim ágya előtt és az ágy végében állt egy-egy tulipános láda. A szüleim elmondása szerint a bábaasszony a tulipános ládára tette a pléh fürösztő teknőt, és engem abba pottyantott bele. Tehát tulipános ládán kezdtem a pályafutásomat, éktelen üvöltéssel. Abban a pici szobában jól megfértünk négyen. A tulipános ládák meg nem zavartak, hiszen azok voltak a szoba ékes darabjai.

Kós Károly

Tényszerűen a távolból emlékezhetem Kós Károlyra, az etnográfusra. Nagyon korán, még gimnáziumi éveimben olvastam egyik első művét a Vas megyei fazekasokról. Hamarosan kezembe kerültek a nagy politikai nyomás előtti, a gazdálkodás témakörébe vágó dolgozatai is. Lelkesen olvastam, hiszen erdélyi felmenőim világát hozta megfoghatóbb közelségbe, különben csak az idős családtagok emlékezéseire hagyatkozhattam volna.

Csata Jenő: Makfalvi házsor

A makfalvi szekeresek és fazekasok együttműködése egy természetes folyamat eredményeként jött létre. A falu a Kis-Küküllő medencéjében helyezkedik el, határának szélessége 1000–1500 méter. Termőföldje nem volt elég a lakosság szükségleteinek kielégítésére.

gyermekjátékok

A pszichológusok és a néprajzi szakemberek hangsúlyozzák a játék fontosságát a gyermek fejlődésében. Azt mondhatjuk, a játék a gyermek alaptevékenysége és örömforrása, segíti a gyermek érzelmi, értelmi és szociális fejlődését. A különböző fejlődési szakaszokban a gyermekeket más játékok érdeklik. Felsorolok néhány játékot, olyanokat, amelyeket a gyermekek maguk is elkészíthettek, miután a nagyobbak megmutatták nekik. Nem társasjátékokról van szó, hanem olyanokról, amelyeket a környezetükben található hulladék anyagokból vagy növényekből elő lehetett állítani. Ezek a játékok kitöltötték a gyermekek magányos óráit.

élet virága

A kutatásom témája az a hatágú csillagszerű mintázat, mely nagy gyakorisággal megtalálható festett és faragott tárgyainkon, kapuinkon, kopjafáinkon, épületeinken. Olyan gyakran lehet vele találkozni, hogy a szép alakjával bizonyára feltűnik a népművészetet szerető ember számára. Engem személyesen rég foglalkoztatott, hogy honnan eredhet, hogy köthető-e, vagy sem valami régi tudás hozzá. Abban reménykedtem, hogy ha megtalálom a legrégebbi mintázatokat és azok gyakoriságának helyeit, talán sok kérdésemre választ kapok. Több tudományágat kellett áttanulmányoznom ahhoz, hogy ismétlődő kapcsolatot találjak bennük: régi népek teremtéstörténetei, bölcselet, művészettörténet, geometria, a Kárpáthon néprajza. Ezt a kutatást a határtudományokhoz sorolják. Ugyanakkor ezzel a virágszerű mintázattal párhuzamosan már régóta keresem több más népi díszítőelem gyökereit.

kallos zoltán

Ha Erdélyben megkérdezünk akár fiatal, akár középkorú értelmiségieket, hogy szerintük ki volt a legnagyobb magyar népzenekutató, szinte kivétel nélkül azt válaszolják, hogy Kallós Zoltán. Pedig a legtöbben hallottak Bartók Béláról, Kodály Zoltánról, Lajtha Lászlóról és a népzenetudomány többi kiválóságáról. Kétségtelen, hogy Kallós Zoltán hoszszú élete során rendkívül sok – mintegy 14 000 – értékes népzenei adalékot gyűjtött. Magyar dallamokon kívül számos románt és cigányt is. Neve 1970-től vált általánosan elismertté, amikor a Kriterion Kiadónál megjelent Balladák könyve című kötete, melynek összeállításához a nyelvtudós Szabó T Attila és a zenetudós Jagamas János nyújtott segítséget. Nem sokkal ezután a kibontakozó táncházmozgalomban vállalt irányító, támogató szerepe, úgyszólván állandó jelenléte növelte a népszerűségét.

Kallós Zoltán, Pávai István

Kolozsvári zeneakadémista diákéveim alatt (1971–1976) hallottam először Kallós Zoltán munkásságáról, a Balladák könyvéről,[1] a klézsei Szályka Rózsa dalairól.[2] Személyesen akkor még nem ismertem, pedig szerettem volna vele népzenéről beszélgetni, de úgy gondoltam, ismeretlenül mégsem kopogtathatok be hozz&aacu

A tordai Fazekas Céh, Fazekas Társulat és a Tompa Testvérek üzeme

Ha Torda múltjáról akarunk ismereteket szerezni, akkor Orbán Balázsnak a Torda és környéke című könyvét is el kell olvasnunk. Innen megtudhatjuk, hogy Tordán a mezőgazdasági tevékenységeken kívül a mesterségeknek nagy szerepe volt. Itt dolgoztak tímárok, szűcsök, asztalosok, csizmadiák, cipészek, kovácsok, mészárosok, szabók, szíjgyártók és fazekasok.

székelykapu

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum kiadásában jelent meg Balassa M. Iván szép kiadású munkája a Székelyföldre jellemzőnek tartott kapukról. Székelykapuk régen és ma címmel átfogó tájékoztatást ad e kaputípusról.

kolozsvár táncház

Nem véletlen, hogy Kolozsváron több mint 40 éve működik táncház. Úgy gondolom, 2017-ben elsősorban a közösségformáló erejével, a communitasban megélt magasabb dimenzióval magyarázható, hogy az itteni táncház átlagban 60–80 embert vonz be. Másfelől hasonló súlya lehet annak, hogy a szabad táncolás olyan művészi, önkifejezési forma, ami egy kis munkával bárki számára elérhető lehet. 

Pávai István több évtizede foglalkozik a Sóvidék népzenéjének kutatásával. Gyermekkori emlékei között őrizte a korondi mulatságokban látott táncokat, a hegedű–cimbalom–bőgő összeállítású hangszeregyüttest és néhány akkoriban hallott dallamot. Ezeket az élményeket a Sóvidéken élő anyai rokonságának köszönhette.