Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.
A tárlat anyaga régmúlt időkbe viszi vissza a nézőt. Olyan korba, amelyről közvetlen élménye a nagyszülők nemzedékének sem lehet, legjobb esetben a régi emberek elbeszélésére, vagy pedig régi leírásokra támaszkodhatunk.
A felvételeket Balázs Ödön, a székelyudvarhelyi művelődési intézet, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont fotográfusa gyűjtötte és válogatta. Tán nem túlzás úgy fogalmazni, szakmai alázatának bizonyítéka, hogy nem a saját vagy kortársainak felvételeit tárta elénk, hanem régi fotográfusok ritka képkockáiból állította össze ezt a kiállítást. Költői címet adott neki – Világnak fordulása, régi idők elmúlása –, amely hangulatában is segíti a múltbeli utazást.
Kolozsi Albert és Ladó Julianna családja. Lövéte, az 1940-es évek eleje. Mihály János gyűjtése.
A gyermekek: 1. Kolozsi Julianna (szül. 1924. március 31.); 2. Kolozsi Albert (1925. október 1.); 3. Kolozsi
Margit (1927. augusztus 10.); 4. Kolozsi Dénes (1929. március 22.); 5. Kolozsi Lajos (1930. augusztus 31.);
6. Kolozsi Anna (1932. március 29.); 7. Kolozsi Teréz (1933. október 7.); 8. Kolozsi István (1935. július 21.);
9. Kolozsi Róza (1938. május 14.); 10. Kolozsi Béla (1940. április 3.); 11. Kolozsi Ferenc (1942. augusztus 4.)
Bár a felvételek készítőinek kiléte nem minden esetben ismert, ez nem von le semmit az élményből. Abból az élményből, hogy az ember visszafelé is tekint, tekinthet és tudni szeretné, mi történt korábban. A szavakhoz képest ezek a fotográfiák teljesen más élményt nyújthatnak. Látni itt életképeket és eseményfotókat is, persze beállított képnek látszik ma számunkra mindegyik. De ne felejtsük el, hogy még 20–30 évvel ezelőtt is a felvételkészítés ténye milyen fontos volt! Egy fényképezőgép jelenléte a jövőbe átmentődés ígéretét is magában hordozta…
Bár az utánunk maradó képi lenyomatok egy része akaratunk ellenére is elvész, megsemmisül, vagy éppen elkallódik, ezekkel a sors kegyes volt. Egy részüket Balázs Ödön gyűjtötte, jelentősebb arányban vannak itt olyanok, amelyek gyűjteményekből származnak: Fortepan képarchívum, sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, Maros Megyei Múzeum, Kriza János Néprajzi Társaság fotóarchívuma, illetve Károly Veronika menasági, Kerekes Edit petki, Mihály János Homoród menti gyűjtéséből.
Az időben legrégebbi két felvétel még a 19. század végén készült, pontosabban 1898-ban, és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum tulajdona. Egyik az Olton való nagy hálós halászatot, a taplózást örökíti meg, a sepsiszéki pontos helyszínt nem jegyezték fel. A másik felsőrákosi lakodalmat ábrázol, a képek szerzője ismeretlen. A kiállítás részét képező legrégebbi képek közt több is van, ami a mai Kovászna megyében készült, így Kovásznán a Pokolsár fürdő 1905-ben (a fotográfus személyét nem ismerjük, Fortepan képarchívum) és 1908-ból egy, az akkoriban szokványos életképnek tűnő ábrázolás: lámpagyújtás Sepsiszentgyörgy főterének délkeleti részén. Utóbbi Gere István felvétele, a Székely Nemzeti Múzeum tulajdona. Ugyanebből az évből való a balavásári zenekar csoportképe (SzNM), valamint egy székelyudvarhelyi utcarészlet, a Tó utcáról (Erdélyi Mór felvétele, Fortepan képarchívum). Bár ennek az utcának a látványa manapság teljesen más, így is megőrzött valamennyit a régi korok hangulatából, ugyanis a Székelytámadt vár oldalához tapasztott házak az egykori vizes árok helyén épültek.
Székelyföld más-más tájegységét képviselő képek kerültek egymás mellé, mint egy gyimesfelsőloki csángó udvar (1910-es évek, László Ferenc felvétele), kászonfeltíziek a kiskapu előtt (Roediger Lajos felvétele 1912-ből), csíki és lövétei viselet 1914-ből Gönyey Ébner Sándor felvételén; illetve a következő településekről: Vargyas, Homoródalmás, Felsőrákos, Atyha, Petek, Csíksomlyó, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy, Balavásár, Csíkszenttamás, Farcád, Betfalva, Jobbágyfalva, Kászonimpér, Csíktaploca, Gyergyóalfalu, Kézdiszentlélek, Siklód, Csíkmenaság.
Időrendben a sorban az alsócsernátoni téglavetést ábrázoló kép (Kriza János Néprajzi Társaság fotóarchívuma) a legkésőbbi: 1963 júniusában készítette Vámszer Géza néprajzkutató, művészettörténész, akinek nevét az EMKE 1992-ben alapított néprajzi díja és Hargita megye Művészeti Népiskolája viseli.
Állattenyésztők díjazása Sepsiszentgyörgy főtéren. Készítés ideje: az 1900-as évek eleje. Gere
István felvétele. Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy.
A határőrök, a konfirmálók, az iskolai osztály, a zenekar, az olvasókör, a mezőgazdasági tanfolyam, a lakodalmi népség és a családok csoportképe mondhatni megannyi emlékkép, tanúságai annak, hogy a felvételeken láthatók lévők részt vettek ezen vagy azon az eseményen. Ilyen célból készültek az utcarészleteket ábrázoló felvételek is. Állatkiállítás, téglavetés, búcsú, hídépítés, illetve a mesterségekkel, foglalkozásokkal kapcsolatos képkockák más típusú információt hordoznak, ezeket ma eseményfotóknak neveznénk inkább. A székelyudvarhelyi tímár, a farkaslaki vagy a csángó család ábrázolása azért is élt túl sok évtizedet, mert az ábrázolt személyek emléke is a fényképpel együtt marad fenn.
Az ábrázolt személyek legtöbbje ünneplő viseletben és méltóságteljes testtartással állt a fényképezőgép elé. Érezték a fontosságát annak a pillanatnak, hiszen életüknek nem megszokott eseménye volt. Ez az ünnepélyesség, a saját fontosságuk tudata még a kötélverő, a hídépítő munkások esetében is megfigyelhető.
Az emberek megálltak az utcán, amikor fénykép készült arról. Ezt az állapotot, a rácsodálkozással vegyülő büszkeséget láthatjuk a cserépedényeket áruló fazekasok, a fonó asszonyok, az Olton halászó emberek, a lámpagyújtó gyermek melletti felnőttek arcán is.
A fényképezés ténye minden esetben kiemelt jelentőségű volt, ez még a képeken lévő emberek magatartásából is megállapítható. Talán ennyi, amennyit a fotográfusok a dokumentumértékhez hozzátehettek: ma is láthatjuk, hogyan viszonyultak ehhez a nagy pillanathoz. Számunkra inkább azért érdekes, mert ez a magatartás, hozzáállás rég eltűnt a ma emberéből.
Ezek az egymás mellé helyezett régi életképek elsősorban arra hívják fel a figyelmet, hogy mekkora érték nekünk tudni a múltról. Értékes információt őriz mindegyik képkocka, távoli időket hozhatnak közelebb hozzánk. A felvételek dokumentumfotóknak számítanak, hiszen látjuk, milyen volt a csíkszenttamási, a jobbágytelki és a menasági ünnepi viselet, a szekér vagy a lovak hámja, hogyan kötötték a csíkszenttamási lányok és asszonyok a fejkendőjüket, milyen volt a zsúpfedés a siklódi házakon.
Ezek az emlékképek, Balázs Ödön válogatásában, élménytele pillanatokat hozhatnak nekünk is. Más idők számunkra ismeretlen hangulatát. A fényképek által azonban beépülhetnek a jelenünkbe, az életünkbe is, és ennek a tárlatnak ez nem is mellékes célja. A vándorkiállítást 2019 októberében először Székelyudvarhelyen, a Művelődési Házban mutatta be az intézmény.
Kolozsi Albert és Ladó Julianna családja.tif - Kolozsi Albert és Ladó Julianna családja. Lövéte, az 1940-es évek eleje. Mihály János gyűjtése. A gyermekek: 1. Kolozsi Julianna (szül. 1924. március 31.); 2. Kolozsi Albert (1925. október 1.); 3. Kolozsi Margit (1927. augusztus 10.); 4. Kolozsi Dénes (1929. március 22.); 5. Kolozsi Lajos (1930. augusztus 31.); 6. Kolozsi Anna (1932. március 29.); 7. Kolozsi Teréz (1933. október 7.); 8. Kolozsi István (1935. július 21.); 9. Kolozsi Róza (1938. május 14.); 10. Kolozsi Béla (1940. április 3.); 11. Kolozsi Ferenc (1942. augusztus 4.)
Teltek az évek, és Sáriból mindenki bibliás Sári nénije lett. Ő is érezte, hogy telik az idő, és harminc év múltán ismét elhatározta, hogy hazalátogat. De mint kiderült, Széken már senki sem ismerte, alig hallottak róla, s még a templomban sem találta a helyet, ahova ülhetne. Még egyszer azért megköszönte Istennek, hogy megsegítette őt fogadalma megtartásában, és látva a szép, régi templom siralmas állapotát, nagy összeget adományozott annak helyreállítására. Aztán végképp elbúcsúzott a temetőben porladó szeretteitől, és örökre visszament Kolozsvárra, ahol az ő igazi családja várta – az árvák és elesettek, akikből a világ soha ki nem fogy.
Gyermekkoromban a hagyományos szekerekkel bonyolítottak le minden szállítást. Akkoriban Kibéden ötven szekérkészítő dolgozott, akkora igény volt ezekre a szállítóeszközökre, amelyek munkáját ma traktorok, gépkocsik végzik. A szekérkészítők mestersége feledésben van, ezért fogok írni most ezekről az ügyes kezű kibédi mesterekről.
Halász Péter könyvei, számtalan tanulmánya a moldvai magyarokról tudósítanak, vagyis mindig ugyanarról, az ugyanott élő magyar népességről, de annak mindig más-más arculatáról, színéről, fonákjáról, múltjáról, jelenéről, életmódjának helyi valóságáról, változó és stabil világáról, életszemléletéről, kultúrájáról, erdőt-mezőt művelő, a természet titkait figyelő, ezeket hasznosító tehetségéről, mágikus praktikáiról, gyógyításairól, hitéről, egyéni és társas életéről, a közösségi szokások megtartásáról és mindezek visszahatásáról.
A királyi honvédek élelmezéséről tiszta képet kapunk abból az 1942-ben összeállított anyagból, melyet a katonai szakácsképző tanfolyam számára írt Ujváry Sándor igazgató tanár. A tankönyv publikálása határozott bizonyíték arra, hogy a katonák megfelelő élelmezése felelősségteljes feladatnak számított. Béke- és háborús időkben a szolgálatban lévő katonákat egyaránt táplálni kellett, a lehetőségek szerint egészségesen, változatosan, hogy minél eredményesebben tudják szolgálatukat teljesíteni.
Az ünnep olyan különleges időszak, amikor egy közösség a megszokottól, a hétköznapoktól eltérő módon viselkedik, hagyományosan megszabott előírásokat és tilalmakat tart be. A karnevál, a farsang azonban az egyetlen az ünnepek közül, amikor a tilalmak felfüggesztődnek, amikor az emberek életében oly hangsúlyozottan jelen lévő hierarchikus viszonyok megszűnnek. Ebben az időszakban az ünneplő közösség úgy viselkedhet, olyan tettekhez folyamodhat, amelyektől az év többi szakaszában tiltva van. Ezt az ünnepi időszakot az evés-ivás, a szórakozás, a nevetés, de a kinevettetés is jellemzi.
A karácsony, Jézus születésének napja, egyik legfontosabb ünnepünk. Ehhez az ünnepkörhöz több egyházi eredetű vagy évkezdő jellegű népszokás fűződik. A középkorban karácsonykor kezdődött az új év, valamint ez az időszak foglalja magába a téli napfordulót is. Ezért a karácsony ünnepe köré csoportosuló, Jézus születésével kapcsolatos népszokásokhoz gonosz- és sötétségűző játékok is társultak.
„A jó életet hamar megszokja az ember” – tartja a közmondás. Nem is volt olyan rég, amikor az alapvető élelmiszerek hiánycikknek számítottak, a boltok polcai üresen álltak, jegyre adták a tojást, a vajat, a lisztet, a cukrot, az olajat. Húshoz is nehezen lehetett hozzájutni.
Ilyen népi alkotásokkal már ifjú koromban találkoztam, és ezeket mindig megcsodáltam. Most alkalmam volt átnézni B. Nagy Margit (1928–2007) művészettörténésznek a Reneszánsz és barokk Erdélyben című könyvét, amelyből értékes információkat kaptam ezek eredetére és fejlődésére vonatkozólag. Könyvében oklevelekre és helyi dokumentációra támaszkodva az erdélyi reneszánsz és barokk művészet alakulását követte a várak, kastélyok és udvarházak tanulmányozásával.
Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.
Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.
A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is.
Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok.
A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.
Az emberiség történetében csak igen későn jelent meg az írás, az írásbeliség, lényegében a megismert ókori nagy birodalmak, a mezopotámiai, az egyiptomi, majd a földközi-tengeri – görög, makedón, római – államalakulatok hatalommal rendelkező szűk rétegének körében és kiszolgálásában. A kevésbé ismert kelet-ázsiai birodalmak írásbeliségéről nincsenek megbízható ismereteink, amit viszont tudunk, hogy ott sem alakult ki sokkal korábban, és nem volt általános a nagyobb tömegek használatában.
A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket.
Új hozzászólás